Era uma vez uma velha cabra que tinha sete cabritinhos e os amava, como uma boa mãe pode amar os filhos. Um dia, querendo ir ao bosque para as provisões do jantar, chamou os sete filhinhos e lhes disse:
- Queridos pequenos, preciso ir ao bosque; cuidado com o lobo; se ele entrar aqui, come-vos todos com uma única abocanhada. Aquele patife costuma disfarçar-se, logo o reconhecereis, porém, pela voz rouca e pelas patas negras.
Os cabritinhos responderam:
- Podeis ir sossegada, querida mamãe, ficaremos bem atentos.
Com um balido, a velha cabra afastou-se confiante. Pouco depois, alguém bateu à porta, gritando:
- Abri, queridos pequenos; está aqui vossa mãezinha que trouxe um presente para cada um!
Mas os cabritinhos perceberam, pela voz rouca, que era o lobo.
- Não abrimos nada, - disseram - não é a nossa mamãe; a mamãe tem uma vozinha suave; a tua é rouca; tu és o lobo!
Então o lobo foi a um negócio, comprou um grande pedaço de argila, comeu-o e assim a voz dele tornou-se mais suave. Em seguida, voltou a bater à porta, dizendo:
- Abri, queridos pequenos; está aqui a vossa mãezinha que trouxe um presente para cada um!
Mas havia apoiado a pata negra na janela; os pequenos viram-na e gritaram:
- Não abrimos, nossa mamãe não tem as patas negras como tu; tu és o lobo.
O lobo correu, então, até o padeiro e lhe disse:
- Machuquei o pé, queres esparramar-lhe em cima um pouco de massa?
Quando o padeiro lhe espargiu a massa na pata, correu até o moleiro e disse:
- Espalha um pouco de farinha de trigo na minha pata.
O moleiro pensou: "Este lobo está tentando enganar alguém" e recusou-se a atende-lo. O lobo, porém, ameaçou-o:
- Se não o fizeres, devoro-te!
O moleiro, então, se assustou e polvilhou-lhe a pata. Aliás, isso é comum entre os homens. O malandro foi, pela terceira vez, bater à porta dos cabritinhos, dizendo:
- Abri, pequenos, vossa querida mãezinha voltou do bosque e trouxe um presente para cada um de vós!
Os cabritinhos gritaram:
- Mostra-nos primeiro a tua pata para que saibamos se és realmente nossa mamãezinha.
O lobo não hesitou, colocou a pata sobre a janela e, quando viram que era branca, acreditaram no que dizia e abriram-lhe a porta. Mas foi o lobo que entrou. Os cabritinhos, amedrontados, trataram de se esconder. O primeiro escondeu-se debaixo da mesa, o segundo meteu-se embaixo da cama, o terceiro correu para dentro do forno, o quarto foi para a cozinha, o quinto fechou-se no armário, o sexto dentro da pia e o sétimo na caixa do relógio de parede. Mas o lobo encontrou-os todos e não fez cerimônias; engoliu-os um após o outro. O último, porém, que estava dentro da caixa do relógio, não foi descoberto. Uma vez satisfeito, o lobo saiu e foi deitar-se sob uma árvore, no gramado fresco do prado e não tardou a ferrar no sono. Não tardou muito e a velha cabra regressou do bosque.
Ah, o que se lhe deparou! A porta da casa escancarada; mesa, cadeiras, bancos, tudo de pernas para o ar. A pia em pedaços, as cobertas, os travesseiros arrancados da cama. Procurou logo os filhinhos, não conseguindo encontrá-los em parte alguma. Chamou-os pelo nome, um após o outro, mas ninguém respondeu. Ao chamar, por fim, o menor de todos, uma vozinha sumida gritou:
- Querida mamãezinha, estou aqui, dentro da caixa do relógio.
Ela tirou-o de lá e o pequeno contou-lhe que viera o lobo e devorara todos os outros. Imaginem o quanto a cabra chorou pelos seus pequeninos! Saiu de casa desesperada, sem saber o que fazer; o cabritinho menor saiu-lhe atrás. Chegando ao prado, viram o lobo espichado debaixo da árvore, roncando de tal maneira que fazia estremecer os galhos. Observou-o atentamente, de um e de outro lado e notou que algo se mexia dentro de seu ventre enorme.
- Ah! Deus meu, - suspirou ela - estarão ainda vivos os meus pobres pequenos que o lobo devorou?
Mandou o cabritinho menor que fosse correndo em casa apanhar a tesoura, linha e agulha também. De posse delas, abriu a barriga do monstro; ao primeiro corte, um cabritinho pôs a cabeça de fora e, conforme ia cortando mais, um por um foram saltando para fora; todos os seis, vivos e perfeitamente sãos, pois o monstro, na sanha devoradora, os engolira inteiros, sem mastigar.
Que alegria sentiram ao ver a mãezinha! Abraçaram-na, pinoteando felizes como nunca. Mas a velha cabra lhes disse:
- Ide depressa procurar algumas pedras para encher a barriga deste danado antes que ele desperte.
Os cabritinhos, então, saíram correndo e daí a pouco voltaram com as pedras, que meteram, tantas quantas couberam, na barriga ainda quente do lobo. A velha cabra, muito rapidamente, coseu-lhe a pele de modo que ele nem chegou a perceber.
Finalmente, tendo dormido bastante, o lobo levantou-se e, como as pedras que tinha no estômago lhe provocassem uma grande sede, foi à fonte para beber; mas, ao andar e mexer-se, as pedras chocavam-se na barriga, fazendo um certo ruído. Ele então pôs-se a gritar:
- Queridos pequenos, preciso ir ao bosque; cuidado com o lobo; se ele entrar aqui, come-vos todos com uma única abocanhada. Aquele patife costuma disfarçar-se, logo o reconhecereis, porém, pela voz rouca e pelas patas negras.
Os cabritinhos responderam:
- Podeis ir sossegada, querida mamãe, ficaremos bem atentos.
Com um balido, a velha cabra afastou-se confiante. Pouco depois, alguém bateu à porta, gritando:
- Abri, queridos pequenos; está aqui vossa mãezinha que trouxe um presente para cada um!
Mas os cabritinhos perceberam, pela voz rouca, que era o lobo.
- Não abrimos nada, - disseram - não é a nossa mamãe; a mamãe tem uma vozinha suave; a tua é rouca; tu és o lobo!
Então o lobo foi a um negócio, comprou um grande pedaço de argila, comeu-o e assim a voz dele tornou-se mais suave. Em seguida, voltou a bater à porta, dizendo:
- Abri, queridos pequenos; está aqui a vossa mãezinha que trouxe um presente para cada um!
Mas havia apoiado a pata negra na janela; os pequenos viram-na e gritaram:
- Não abrimos, nossa mamãe não tem as patas negras como tu; tu és o lobo.
O lobo correu, então, até o padeiro e lhe disse:
- Machuquei o pé, queres esparramar-lhe em cima um pouco de massa?
Quando o padeiro lhe espargiu a massa na pata, correu até o moleiro e disse:
- Espalha um pouco de farinha de trigo na minha pata.
O moleiro pensou: "Este lobo está tentando enganar alguém" e recusou-se a atende-lo. O lobo, porém, ameaçou-o:
- Se não o fizeres, devoro-te!
O moleiro, então, se assustou e polvilhou-lhe a pata. Aliás, isso é comum entre os homens. O malandro foi, pela terceira vez, bater à porta dos cabritinhos, dizendo:
- Abri, pequenos, vossa querida mãezinha voltou do bosque e trouxe um presente para cada um de vós!
Os cabritinhos gritaram:
- Mostra-nos primeiro a tua pata para que saibamos se és realmente nossa mamãezinha.
O lobo não hesitou, colocou a pata sobre a janela e, quando viram que era branca, acreditaram no que dizia e abriram-lhe a porta. Mas foi o lobo que entrou. Os cabritinhos, amedrontados, trataram de se esconder. O primeiro escondeu-se debaixo da mesa, o segundo meteu-se embaixo da cama, o terceiro correu para dentro do forno, o quarto foi para a cozinha, o quinto fechou-se no armário, o sexto dentro da pia e o sétimo na caixa do relógio de parede. Mas o lobo encontrou-os todos e não fez cerimônias; engoliu-os um após o outro. O último, porém, que estava dentro da caixa do relógio, não foi descoberto. Uma vez satisfeito, o lobo saiu e foi deitar-se sob uma árvore, no gramado fresco do prado e não tardou a ferrar no sono. Não tardou muito e a velha cabra regressou do bosque.
Ah, o que se lhe deparou! A porta da casa escancarada; mesa, cadeiras, bancos, tudo de pernas para o ar. A pia em pedaços, as cobertas, os travesseiros arrancados da cama. Procurou logo os filhinhos, não conseguindo encontrá-los em parte alguma. Chamou-os pelo nome, um após o outro, mas ninguém respondeu. Ao chamar, por fim, o menor de todos, uma vozinha sumida gritou:
- Querida mamãezinha, estou aqui, dentro da caixa do relógio.
Ela tirou-o de lá e o pequeno contou-lhe que viera o lobo e devorara todos os outros. Imaginem o quanto a cabra chorou pelos seus pequeninos! Saiu de casa desesperada, sem saber o que fazer; o cabritinho menor saiu-lhe atrás. Chegando ao prado, viram o lobo espichado debaixo da árvore, roncando de tal maneira que fazia estremecer os galhos. Observou-o atentamente, de um e de outro lado e notou que algo se mexia dentro de seu ventre enorme.
- Ah! Deus meu, - suspirou ela - estarão ainda vivos os meus pobres pequenos que o lobo devorou?
Mandou o cabritinho menor que fosse correndo em casa apanhar a tesoura, linha e agulha também. De posse delas, abriu a barriga do monstro; ao primeiro corte, um cabritinho pôs a cabeça de fora e, conforme ia cortando mais, um por um foram saltando para fora; todos os seis, vivos e perfeitamente sãos, pois o monstro, na sanha devoradora, os engolira inteiros, sem mastigar.
Que alegria sentiram ao ver a mãezinha! Abraçaram-na, pinoteando felizes como nunca. Mas a velha cabra lhes disse:
- Ide depressa procurar algumas pedras para encher a barriga deste danado antes que ele desperte.
Os cabritinhos, então, saíram correndo e daí a pouco voltaram com as pedras, que meteram, tantas quantas couberam, na barriga ainda quente do lobo. A velha cabra, muito rapidamente, coseu-lhe a pele de modo que ele nem chegou a perceber.
Finalmente, tendo dormido bastante, o lobo levantou-se e, como as pedras que tinha no estômago lhe provocassem uma grande sede, foi à fonte para beber; mas, ao andar e mexer-se, as pedras chocavam-se na barriga, fazendo um certo ruído. Ele então pôs-se a gritar:
Dentro da pança,
que é que salta e pula?
Cabritos não são;
parece pedra miúda!
que é que salta e pula?
Cabritos não são;
parece pedra miúda!
Chegando à fonte, debruçou-se para beber; entretanto, o peso das pedras arrastou-o para dentro da água, onde se acabou afogando miseravelmente. Vendo isso, os sete cabritinhos saíram correndo e gritando:
- O lobo morreu! O lobo morreu!
Então, juntamente com a mãezinha, dançaram alegremente em volta da fonte.
- O lobo morreu! O lobo morreu!
Então, juntamente com a mãezinha, dançaram alegremente em volta da fonte.
Volt egy öreg anyakecske s annak hét gidácskája. Úgy szerette őket, ahogy csak anya szeretheti a gyerekeit. Egyszer eleségért készült az erdőbe. Összehívta a gidákat, és így szólt hozzájuk:
- Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok, óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek.
- Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! - mondták a gidák. - Elmehetsz nyugodtan.
Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az erdőbe.
Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Mindegyikteknek hoztam valami finomságot!
Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős hangjáról.
- Nem nyitjuk ki! - kiabálták. - A mi édesanyánknak kedves, lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab krétát.
- Minek neked az a kréta, ordas koma? - tréfálkozott a boltos. - Talán beiratkoztál az iskolába?
De a farkasnak nem volt kedve a tréfához. Végigmérte a boltost úgy, hogy annak majd elhűlt a vére; azt sem tudta, hogyan szabaduljon a kedves vevőtől. A farkas pedig megette a krétát, s attól egyszerre vékony lett a hangja, szinte maga sem ismert rá. "No - gondolta -, ez így jó lesz" - azzal visszament kecskéékhez, megint bekopogtatott, s megint beszólt nagy mézesmázosan:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Hoztam mindegyikteknek valami jó falatot!
De már annyira kívánta a gidahúst, hogy nem tudta megállni, be ne lessen az ablakon, és szemügyre ne vegye a kívánatos pecsenyét. Éppen csak egy pillanatig tartott az egész, aztán máris lekapta a fejét, nehogy észrevegyék, a mancsát azonban meggondolatlanul otthagyta az ablakpárkányon. A gidák meglátták, és visszakiabáltak neki:
- Nem nyitjuk ki, dehogy nyitjuk! A mi édesanyánknak szép fehér lába van, a tiéd meg csúnya fekete. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A vén ragadozó dühösen körülszaglászta a házat, nincs-e rajta valahol rés, amin befurakodhatna; de még egy fia repedést sem talált. Erre nagy mérgesen elszaladt a pékhez.
- Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis tésztát!
A péktől meg loholt a molnárhoz.
- Szórd be hamar liszttel a mancsomat!
A molnár nem tudta mire vélni a furcsa kívánságot. "No, ez a hamis jószág megint rosszban töri a fejét" - gondolta. Hímezett-hámozott, de a farkas rámordult:
- Egy-kettő, vagy nyomban fölfallak!
A molnár megijedt, nem teketóriázott tovább, beszórta liszttel a farkas lábát, úgyhogy az tiszta fehér lett.
Akkor a rosszcsont harmadszor is bekopogtatott a kecskéék ajtaján.
- Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok itt, édesanyátok. Találjátok ki, mit hoztam nektek az erdőből!
- Előbb mutasd meg a lábadat! - szóltak odabent az óvatos kis gidák.
A farkas nagy bátran föltette csirizes-lisztes mancsát az ablakpárkányra. Fehér volt, a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák nyugodtan ajtót nyitottak.
Bezzeg megrémültek amikor meglátták a dühös ordast! Ahányan voltak, annyifelé menekültek. Az első az asztal alá ugrott, a második az ágyba bújt, a harmadik a kályhába, a negyedik a konyhába, az ötödik a szekrénybe, a hatodik a mosdótál alá, a hetedik meg a faliórába. De a farkas megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött.
Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy fa alá, és elaludt.
Nemsokára megjött az erdőből a kecskemama. Majd meghasadt a szíve attól, amit látott! Az ajtó tárva-nyitva, asztal, szék, lóca egymás hegyén-hátán, a mosdótál összetörve, vánkos, takaró lehúzva az ágyról. Kereste a gyerekeit, de hiába. Sorra kiabálta a nevüket, de nem felelt senki. Végül, amikor az utolsót hívta, megszólalt egy cingár hangocska:
- Itt vagyok, édesanyám!
- Hol? - kiáltotta kétségbeesetten szegény kecskemama, és föl-alá szaladgált a romok közt. - Hol vagy, édes lelkem?
- Itt, az órában! - cincogta a gida.
A kecskemama fölágaskodott, és kiszedte az órából a csemetéjét; a többit siratta, ennek az egynek meg úgy örült, hogy csak úgy potyogtak a könnyei.
- Hát még akkor hogy potyogtak, amikor a legkisebbik gidától megtudta, mi történt! Azt sem tudta, hová legyen bánatában; már-már azon volt, hogy nekiszalad keservében a világnak. Kifordult a házból, neki a rétnek, a kis gida meg sírva-ríva a nyomában.
Hát ahogy a rétre ért, szinte gyökeret vert a lába. Ott feküdt a farkas a fa alatt, és horkolt, hogy csak úgy remegtek belé az ágak! Az öreg kecske nézte, nézte, mint aki kővé dermedt. Addig nézte, míg észre nem vette, hogy valami fickándozik a farkas kövér hasában. "Uram teremtőm, csak nem az én szegény gyerekeim mozognak ott?" - gondolta. Hazaszalasztotta a gidát ollóért, tűért, cérnáért, aztán nekilátott, kezdte fölvágni az ordas bendőjét. Alig nyisszantott egyet, máris kidugta a fejét egy gida.
- Csakhogy látlak, édesanyám! - kiáltotta, s örömében már-már a nyakába ugrott kecskemamának. De az most nem ért rá az ilyesmire; szaporán csattogtatta az ollót metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó fenevad egészben nyelte le valamennyit!
Mikor mindnyájan együtt voltak már, s alaposan ki is örvendezték magukat, azt mondta a kecskemama:
- Menjetek, keressetek jó nagy köveket! Belevarrjuk ennek a tűzre való állatnak a hasába, amíg alszik!
A gidák egész halom követ hordtak össze, aztán nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.
Késő délutánig horkolt, akkor elfordult az árnyék, rásütött a lemenő nap és fölébresztette.
Ásított egy nagyot a koma, aztán föltápászkodott, hogy igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott.
- Úszni akarnak a gidák! - mormolta kedélyesen. Csak azt nem értette, hogy lehet ilyen átkozottul nehéz az a hat gyenge csontú gidácska. Lépett egyet-kettőt, imbolyogva, mint a részeg; a kövek meg összekocódtak, zörögni kezdtek a hasában.
- Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok, óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek.
- Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! - mondták a gidák. - Elmehetsz nyugodtan.
Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az erdőbe.
Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Mindegyikteknek hoztam valami finomságot!
Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős hangjáról.
- Nem nyitjuk ki! - kiabálták. - A mi édesanyánknak kedves, lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab krétát.
- Minek neked az a kréta, ordas koma? - tréfálkozott a boltos. - Talán beiratkoztál az iskolába?
De a farkasnak nem volt kedve a tréfához. Végigmérte a boltost úgy, hogy annak majd elhűlt a vére; azt sem tudta, hogyan szabaduljon a kedves vevőtől. A farkas pedig megette a krétát, s attól egyszerre vékony lett a hangja, szinte maga sem ismert rá. "No - gondolta -, ez így jó lesz" - azzal visszament kecskéékhez, megint bekopogtatott, s megint beszólt nagy mézesmázosan:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Hoztam mindegyikteknek valami jó falatot!
De már annyira kívánta a gidahúst, hogy nem tudta megállni, be ne lessen az ablakon, és szemügyre ne vegye a kívánatos pecsenyét. Éppen csak egy pillanatig tartott az egész, aztán máris lekapta a fejét, nehogy észrevegyék, a mancsát azonban meggondolatlanul otthagyta az ablakpárkányon. A gidák meglátták, és visszakiabáltak neki:
- Nem nyitjuk ki, dehogy nyitjuk! A mi édesanyánknak szép fehér lába van, a tiéd meg csúnya fekete. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A vén ragadozó dühösen körülszaglászta a házat, nincs-e rajta valahol rés, amin befurakodhatna; de még egy fia repedést sem talált. Erre nagy mérgesen elszaladt a pékhez.
- Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis tésztát!
A péktől meg loholt a molnárhoz.
- Szórd be hamar liszttel a mancsomat!
A molnár nem tudta mire vélni a furcsa kívánságot. "No, ez a hamis jószág megint rosszban töri a fejét" - gondolta. Hímezett-hámozott, de a farkas rámordult:
- Egy-kettő, vagy nyomban fölfallak!
A molnár megijedt, nem teketóriázott tovább, beszórta liszttel a farkas lábát, úgyhogy az tiszta fehér lett.
Akkor a rosszcsont harmadszor is bekopogtatott a kecskéék ajtaján.
- Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok itt, édesanyátok. Találjátok ki, mit hoztam nektek az erdőből!
- Előbb mutasd meg a lábadat! - szóltak odabent az óvatos kis gidák.
A farkas nagy bátran föltette csirizes-lisztes mancsát az ablakpárkányra. Fehér volt, a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák nyugodtan ajtót nyitottak.
Bezzeg megrémültek amikor meglátták a dühös ordast! Ahányan voltak, annyifelé menekültek. Az első az asztal alá ugrott, a második az ágyba bújt, a harmadik a kályhába, a negyedik a konyhába, az ötödik a szekrénybe, a hatodik a mosdótál alá, a hetedik meg a faliórába. De a farkas megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött.
Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy fa alá, és elaludt.
Nemsokára megjött az erdőből a kecskemama. Majd meghasadt a szíve attól, amit látott! Az ajtó tárva-nyitva, asztal, szék, lóca egymás hegyén-hátán, a mosdótál összetörve, vánkos, takaró lehúzva az ágyról. Kereste a gyerekeit, de hiába. Sorra kiabálta a nevüket, de nem felelt senki. Végül, amikor az utolsót hívta, megszólalt egy cingár hangocska:
- Itt vagyok, édesanyám!
- Hol? - kiáltotta kétségbeesetten szegény kecskemama, és föl-alá szaladgált a romok közt. - Hol vagy, édes lelkem?
- Itt, az órában! - cincogta a gida.
A kecskemama fölágaskodott, és kiszedte az órából a csemetéjét; a többit siratta, ennek az egynek meg úgy örült, hogy csak úgy potyogtak a könnyei.
- Hát még akkor hogy potyogtak, amikor a legkisebbik gidától megtudta, mi történt! Azt sem tudta, hová legyen bánatában; már-már azon volt, hogy nekiszalad keservében a világnak. Kifordult a házból, neki a rétnek, a kis gida meg sírva-ríva a nyomában.
Hát ahogy a rétre ért, szinte gyökeret vert a lába. Ott feküdt a farkas a fa alatt, és horkolt, hogy csak úgy remegtek belé az ágak! Az öreg kecske nézte, nézte, mint aki kővé dermedt. Addig nézte, míg észre nem vette, hogy valami fickándozik a farkas kövér hasában. "Uram teremtőm, csak nem az én szegény gyerekeim mozognak ott?" - gondolta. Hazaszalasztotta a gidát ollóért, tűért, cérnáért, aztán nekilátott, kezdte fölvágni az ordas bendőjét. Alig nyisszantott egyet, máris kidugta a fejét egy gida.
- Csakhogy látlak, édesanyám! - kiáltotta, s örömében már-már a nyakába ugrott kecskemamának. De az most nem ért rá az ilyesmire; szaporán csattogtatta az ollót metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó fenevad egészben nyelte le valamennyit!
Mikor mindnyájan együtt voltak már, s alaposan ki is örvendezték magukat, azt mondta a kecskemama:
- Menjetek, keressetek jó nagy köveket! Belevarrjuk ennek a tűzre való állatnak a hasába, amíg alszik!
A gidák egész halom követ hordtak össze, aztán nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.
Késő délutánig horkolt, akkor elfordult az árnyék, rásütött a lemenő nap és fölébresztette.
Ásított egy nagyot a koma, aztán föltápászkodott, hogy igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott.
- Úszni akarnak a gidák! - mormolta kedélyesen. Csak azt nem értette, hogy lehet ilyen átkozottul nehéz az a hat gyenge csontú gidácska. Lépett egyet-kettőt, imbolyogva, mint a részeg; a kövek meg összekocódtak, zörögni kezdtek a hasában.
Mi csörög, mi zörög?
A hasamban mi görög?
Azt hittem, hat gidát nyeltem,
mégis csak kő kocog bennem...
A hasamban mi görög?
Azt hittem, hat gidát nyeltem,
mégis csak kő kocog bennem...
dünnyögte bosszúsan, s alig várta, hogy egy jót kortyolgasson a jéghideg vízből. Áthajolt a káván, s abban a pillanatban a sok kő mind előrelódult a hasában. Fejest bukott a kútba, és szánalmasan belefulladt.
A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, körbe fogództak, nótára gyújtottak, azt énekelték:
A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, körbe fogództak, nótára gyújtottak, azt énekelték:
Kellett neked kecskegida?
Odalettél, farkas koma!
Odalettél, farkas koma!
És örömükben anyjukkal együtt körültáncolták a kutat.