MAGYAR

A hűséges János

РУССКИЙ

Верный Иоганнес


Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, az óperenciás tengeren innét, volt egy öreg király. Ez a király egyszer nagyon megbetegedett, leesett a lábáról, ágyba került s onnét többet fel sem is kelt. Mikor érezte, hogy közelget a halála, ágyához hívatta az ő hű öreg szolgáját, Jánost s mondta neki:

- Hallod-e, hű szolgám, érzem, hogy meghalok. Máskülömben nem búsulnék a halálom miatt, mert öreg ember vagyok, jóban, rosszban elég részem volt, de búsulok a fiamért, a ki még nagyon fiatal, tapasztalatlan. Igérd meg, édes szógám, hogy mindenre megtanítod, amit egy királynak tudni kell. Ha megigéred, nyugodtan fekszem az én koporsómba.

Mondta János:

- Ne búsoljon, felséges királyom! Amig élek, el nem hagyom a királyfit, hűséggel szolgálom, életem árán is.

- Most már nyugodtan halok meg, mondta a király. De egy dolgot különösen a szivedre kötök. Halálom után mutasd meg neki az egész palotát, a palotának minden szobáját, kamaráját s mind a kincset, a mi van; csak a legutolsó szobát ne mutasd meg neki. Abban van a világszép királykisasszony arcképe: ha ezt meglátja a fiam, mindjárt erős szerelemre lobban, s bizony mondom, sok nagy baj éri e miatt.

János ezt is megigérte, s a király most már lehunyta a szemét s meghalt.

Na, eltemetik a királyt nagy parádéval, s a hogy eltemették, János mindjárt elmondta a királyfinak, hogy mit fogadott a királynak halálos ágyán.

- A mit fogadtam, azt meg is tartom. Hűséggel szolgáltam az apádat, azzal szolgállak téged is.

Egy hét, kettő hogy eltelék, mondta János a királyfinak:

- Most már itt az ideje, hogy megtekintsd az örökségedet. Jere, nézd meg apád palotáját.

Elindultak, bejárták a palotát, sorba megmutogatott János a királyfinak mindent, a sok kincset, drágaságot, csak azt a szobát nem nyitotta ki, amelyikben a világszép királykisasszony képe volt. A kép úgy volt felfüggesztve, hogy, ha az ajtó kinyilt, éppen rá nézhetett. De micsoda kép volt ez! Mintha csak élt volna. S milyen gyönyörü! No, ehhez hasonlatos szépet nem lehetett látni kerek e földön. A királyfinak feltűnt, hogy János mindig elmegy ennek a szobának az ajtaja előtt, de csak úgy lopva pillant arra felé.

- Miért nem nyitod ki ezt a szobát? - kérdezte a királyfi.

- Azért, felelte János, mert van benne valami, amitől te megijednél.

Mondta a királyfi:

- Láttam már az egész palotát, látni akarom ezt a szobát is. Hadd lám, mi van benne.

S indult, hogy erővel kinyissa az ajtót. De a hű szolga elébe állott s azt mondta:

- Megigértem az apádnak, hogy nem fogod meglátni, mi van a szobában. Nem szabad belépned, mert téged is, engem is nagy szerencsétlenség érne akkor.

- De én meg éppen abba pusztulnék bele, erősködött a királyfi, ha nem mehetnék be. Nem lenne nyugtom sem éjjel, sem nappal, míg nem láttam, hogy mi van odabent. Nem megyek innét, míg az ajtót ki nem nyitod.

Hiába az öreg János, hogy így meg úgy, a királyfi addig beszélt, addig kérte, hogy a rengeteg sok kulcs közül előkereste ennek a szobának a kulcsát, aztán nehéz szívvel kinyitotta az ajtót, de ő lépett be elől, hátha így nem látja meg a királyfi a képet. Az ám, a királyfi lábujjhegyre állott, keresztül nézett az öreg János vállán s megpillantotta a világszép királykisasszony képét. Hiszen, éppen csakhogy megpillantotta: egyszeribe eszméletlenül terűlt el a földön, úgy a szívébe nyílallott a világszép királykisasszony szépsége!

- Istenem, Istenem, jajveszékelt az öreg János, most már mi lesz!

Fölemelte a királyfit a földről, ágyába fektette, dörzsölte, bort eresztett a szájába, mígnem nagy nehezen magához tért. Az volt a királyfi első szava:

- Kinek a képe az a gyönyörüséges kép?

- A világszép királykisasszonyé, felelt az öreg János.

- Akárki legyen, mondta a királyfi, hozzá hasonlatos szép leány nincs kerek e világon. Egy életem, egy halálom, nem nyugszom, míg fel nem találom. Enyém lesz ez a leány, ha addig élek is.

Látta az öreg János, hogy itt már vége az okos beszédnek, inkább azon gondolkozott hát, hogy valamit kieszeljen: hogy s mint juttathatná célhoz a királyfit. Addig gondolkozott, míg ki is eszelt valamit. Azt mondta a királyfinak:

- Látom, hogy nem teszel le nagy erős elhatározásodról, mondok hát valamit. A világszép királykisasszony palotájában minden színarany. Még a palotának a fedele, a fala, az ablaka is. Hát még a mi belől van! Az asztalok, a székek, a poharak, a tálak, tányérok, minden, de minden színarany. Hát aranyad van neked is elég. Hivasd ide, a hány arravaló mesterember van az országodban, mind, s csináltass velök mindenféle aranyholmit, különösképen madarakat, mindenféle csudaállatokat: ezek majd tetszenek neki. Akkor aztán elmegyünk hozzá s szerencsét próbálunk.

Nem sokáig gondolkozott a királyfi, a legügyesebb mesterembereket mind az udvarába rendelte, azok aztán dolgoztak éjjel, nappal, csinálták a külömbnél külömb, a szebbnél szebb dolgokat, hogy a ki látta, szemét, száját eltáltotta. Mikor készen voltak, a tenger sok csudadolgot hajóra rakatták s az öreg János is, a királyfi is, felöltöztek kereskedőnek: úgy indultak a világszép királykisasszony országába. Hét álló hétig folyton ment a hajó, a hetedik hét hetedik napján éppen amellett a város mellett kötöttek ki, ahol a világszép királykisasszony lakott.

Akkor azt mondta János:

- Felséges királyfi, te csak maradj a hajón. Én bemegyek a városba s lehet, hogy magammal hozom a királykisasszonyt. Addig te rendezz el mindent szépen, hadd ragyogjon, tündököljön a hajó.

Egy csomó aranyholmit a zacskójába rakott s azzal egyenesen a királyi palotába ment. Bemegy a palota udvarára s amint belép, a kút mellett lát egy szép leányt, akinek két aranyveder volt a kezében s vizet merített abba. A leány éppen akkor fordult meg, mikor az öreg János a kút mellett haladt el s megszólította:

- Hát maga ki?

- Kereskedő vagyok, felelt az öreg János s megmutatta a zsacskóját, mi van abban.

- Jaj de szép aranyholmik! kiáltott fel a leány nagy csudálkozva.

Letette a vedreket s sorra vizsgálta, bámulta a holmit.

- Na, ezt látni kell a királykisasszonynak. Úgyis nagyon szereti az aranydolgokat s ha meglátja, bizonyosan egytől egyig megveszi.

Fölvezette az öreg Jánost a palotába, be egyenesen a királykisasszonyhoz.

A királykisasszony sorba megnézte az aranyholmit, tetszett neki nagyon minden darab, s mondta is mindjárt, hogy megveszi valamennyit.

- Ó, mondta az öreg János, én csak a szolgája vagyok egy gazdag kereskedőnek. A mit én hoztam, semmi ahhoz képest, a mi a gazdámnak van. Azok csak a szép dolgok!

- Hát hozzátok fel mind, - mondotta a királykisasszony.

- Hm! hiszen ha az olyan könnyű volna. Hét nap s hét éjjel sem tudnák felhordani, a mi a gazdám hajóján van, szebbnél szebb, külömbnél külömb dolog. El sem férnének a te palotádban!

De már erre szörnyű kiváncsi lett a királykisasszony.

- Jól van, hát vezess a hajóra, hadd látom, mi van ott.

A királyfi már messziről látta, a mint jőnek s a szíve csakúgy dobogott: százszorta szebb volt a királykisasszony, mint amilyennek a kép mutatta. Elébe ment, fogadta nagy hajlongással, aztán bevezette a hajóra, el kezdette mutogatni a csudaszép dolgokat. Azalatt pedig az öreg János szólt a kormányosnak: hadd induljon a hajó s repüljön mint a madár! A királykisasszony észre sem vette a hajó indulását, úgy belebámult a tengersok csudaszép arany holmiba; már rég messze járt a hajó a várostól s még mindig nem telt be a nézéssel, a csudálkozással. Mikor aztán mindent végig nézett, bámult, megköszönte a kereskedőnek, hogy olyan szives volt hozzá, elbúcsuzott tőle, indult, hogy haza menjen. Hej, Istenem, mi lesz most? Néz a királykisasszony jobbra, balra, mindenfelé, nem akar hinni a szemének. Még csak a tornyát sem látta a palotájának, a hajó pedig úszott a tengeren, olyan gyorsan úszott, hogy a szél is alig érte utól.

- Istenem, Istenem, sírt a királykisasszony, megcsaltak, rászedtek, elraboltak! Inkább meghalok, sem hogy egy kereskedőé legyek!

A királyfi azonban szép gyengén megfogta a királykisasszony kezét s mondta neki:

- Ne félj, világszép királykisasszony. Királyfi vagyok én, nem kereskedő. Elraboltalak, mert nagyon szeretlek. Tudd meg, hogy mikor először láttam az arcképedet, elvesztettem az eszméletemet s attól fogva nincs sem éjjelem, sem nappalom.

De most már a királykisasszony egy cseppet sem búsult. Egyszeribe megengesztelődött, jól megnézte a királyfit s mondta lelkes szóval: ha te szeretsz, én is szeretlek, feleséged leszek, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket.

Eközben ment a hajó, az öreg János meg ott űlt elől, örömében citerázgatott, hogy ilyen jól sikerült a dolga. Egyszerre csak föltekint az öreg s hát három holló ereszkedik lefelé s egyenest leszállanak egy vitorlarúdra. Ahogy leszállottak, elkezdettek beszélgetni. Leteszi az öreg a citerát, már csak meghallgatja, hogy mit beszélnek azok a madarak.

Mondta az egyik:

- Nézzétek csak, a királyfi viszi haza a világszép királykisasszonyt.

- Még nem az övé, mondta a második.

- Dehogy nem az övé, mondta a harmadik - hiszen ott van a hajóján.

Erre ismét megszólalt az első:

- Azzal ugyan nem sokat ér, hogy a hajóján van a királykisasszony. Amint szárazföldre lépnek, a királyfi elé ugrik egy vasderes paripa; a királyfinak nagy kedve kerekedik, hogy ráüljön, rá is ül, de abban a pillanatban a vasderes paripa felszáll vele a levegőbe s úgy elszáll vele, hogy soha többet nem látja a feleségét.

- De mégis csak megszabadul valahogy! - mondta a második holló.

- Igen, ha valaki megelőzi, hirtelen ráül s a vasderest lelövi, így megszabadulhat a királyfi. De ki tegye meg ezt! Aki pedig ezt a mi beszédünket hallja s megmondja a királyfinak, abban a szempillantásban kővé válik a sarkától a térdéig.

Mondta a második:

- Már pedig én tudom, hogy ha le is lövik a vasderest, azzal még nem lesz a királyfié a világszép királykisasszony. Amikor a palotába érnek, s le akarnak feküdni, az ágyon egy olyan ing lesz, mely úgy látszik, mintha aranyból s ezüstből volna szőve, holott pedig tüzes kénkő az valójában. Ha a királyfi magára veszi, porrá ég a teste.

- S hát ettől nem menekedhetik meg? - kérdezte a harmadik.

- De igen, ha lesz valaki, aki keztyüs kézzel megfogja az inget s tüzbe dobja. De ugyan ki teszi ezt meg? A ki erről tud s szól a királyfinak, a térdétől a szivéig kővé válik.

- Én még többet is tudok, mondotta a harmadik. Ha el is égetik az inget, mégsem lesz a királykisasszony a királyfié. A menyegző után majd táncra kerekednek s a királyné táncközben egyszerre csak elfehéredik, elesik mint egy holt. Ha akkor hirtelen valaki fel nem emeli s a jobb melléből három csepp vért nem ereszt, meghal bizonyosan. De aki erről tud s elárulja, kővé válik sarkától a feje tetejéig.

Mikor a hollók mind ezt elmondták, tovább repültek, az öreg János pedig szörnyű bánatnak eresztette a fejét. Ettől az órától kezdve szótalan volt s szomorú, mint a három napos esős idő. Most már mit csináljon? Ha nem mondja el az urának, a mit hallott, az ér szörnyű véget; ha meg elmondja, akkor ő ér szörnyű véget.

- Mindegy! Egy életem, egy halálom, megmentem a gazdámat életem árán is! - mondotta magában.

Na, megérkeztek, a hajó kikötött, mind kiléptek a partra s hát csakugyan éppen úgy történt, ahogy a hollók mondották: egy vasderes paripa ugrott a királyfi elé. Hej, örült a királyfi!

- Ez éppen nekem való, ezen megyek haza! - kiáltott a királyfi nagy örömmel s fel akart szökni a vasderes hátára. De az öreg János megelőzte, felszökött a lóra, aztán a belső zsebéből előrántotta a pisztolyát s puff! lelőtte a vasderest.

Hej lett erre nagy szörnyülködés! A többi szolga oda szaladt s szidták Jánost, hogy azt a drága szép paripát, a kin a királyfi haza akart lovagolni, lelőtte.

- Egy szó se legyen, - förmedt rájuk a királyfi. - János az én leghűségesebb szolgám, tudja ő, hogy mit csinál.

Megérkeznek a palotába, felmennek, le akarnak feküdni s hát csakugyan ott az ing az ágyon, csakúgy ragyogott, tündökölt. A királyfi éppen meg akarta fogni, de az öreg János ott lábatlankodott, elkapta előle az inget s a tűzbe dobta.

A többi szolga megint morgolódott, szidták Jánost, mint a bokrot, de a királyfi most is hamar elhallgattatta őket:

- Szó se legyen. Tudja János, mit csinál. Ő az én leghűségesebb szolgám.

Aztán elkövetkezett a lakodalom, megzendült a muzsika, táncra kerekedtek a párok, táncra perdült a királyfi is, a felesége is, de János megint csak ott lábatlankodott, nézte a királyné arcát, hogy mikor vált színt. No, nem sokáig kellett várni, egyszerre csak elfehéredett az arca, s lezuhant a földre. Hopp! oda ugrott János, nagy hirtelen felemelte, szaladt vele a szobájába, ott lefektette s három csepp vért eresztett a jobb melléből. A királyné feleszmélkedett, jobban is lett, de a király most már mégis megsokallotta a János dolgát, megharagudott erősen s megparancsolta a többi szolgának, hogy vigyék tömlöcbe, de mindjárt!

Hiszen vitték nagy örömmel, másnap pedig még nagyobb örömmel az akasztófa alá, merthogy arra itélték az öreg Jánost. Mikor aztán az akasztófa alatt állott, megszólalt János:

- Minden halálra itéltnek szabad a szó, hát nekem szabad-e beszélnem?

- Szabad, mondta király, hát csak beszélj.

Mondotta János:

- Engem ártatlanul itéltek halálra, mert én teljes életemben hű voltam hozzád, - s elmondotta, hogy mit hallott a hollóktól.

De bezzeg megkegyelmezett neki a király!

- Vezessétek hozzám az én leghűbb szolgámat, intett a katonáknak.

Az ám, vezették volna, de mikor János az utolsó szót kiejtette, abban a szempillantásban meg is halt: tetőtől talpig kővé változott.

Hej, Istenem, elszomorodott a király, de még a királyné is. Majd felvetette a bánat s a szomorúság, hogy az ő leghűségesebb emberével ilyen rosszul bánt. Fölvétette a kővé vált Jánost a földről, bevitette a hálószobájába s éppen az ágya mellé állíttatta. Ahányszor csak ránézett, mindig sóhajtozott s sírva mondta:

- Hej, ha életre hozhatnálak, édes hű szolgám!

Egyszer aztán megszólalt a kőszobor s mondta:

- Életre hozhatnál, ha feláldoznád azt, ami neked legkedvesebb.

- Mindent odaadok érted, mondotta a király, csak életre ébredj. Mondjad, mit tegyek?

- Vágd le két kicsi fiadnak a fejét s azoknak a vérével kend be a testemet, akkor újra élek.

Hej, édes jó Istenem, de még csak most szomorodott meg igazán a király! Hogy ő a két kicsi fiát megölje! De addig s addig gondolkozott, hogy mégis csak elszánta magát. Az ő hű szolgája szörnyű halált halt érette, még ezt az áldozatot is megérdemli. Kirántotta a kardját, két fiának levágta a fejét s a kiömlő vérrel bekente a kőszobrot. Abban a pillanatban a szobor megelevenedett s az öreg János ott állott előtte friss jó egészségben.

Mondta János:

- Köszönöm, felséges királyom, hogy visszaadtad az életemet. Most meg én is visszaadom a te fiaid életét.

Azzal mindakettőnek a fejét visszatette a helyére, a saját testéből vért eresztett, azzal bekente a vágás helyét s im, a gyermekek mindjárt talpra állottak, ugráltak, játszottak, mintha semmi sem történt volna velük.

Na, lett most öröm! Eközben hazajött a királyné, de a király hirtelen elrejtette Jánost is, a gyermekeket is egy szekrényben s kérdezte a feleségét:

- Imádkoztál a templomban?

- Igen, felelt a királyné, de mindig a szegény Jánosra gondoltam, hogy olyan szerencsétlen véget ért miattunk.

Mondta a király:

- No lám, visszaadhatjuk a mi hű szolgánk életét, de fel kell áldoznunk érette két kicsi fiunkat.

A királyné elfehéredett, reszketett egész testében, de azt mondta:

- Tartozunk ezzel neki az ő nagy hűségeért.

Örült a király, hogy a felesége éppen úgy gondolkozott, mint ő! Kinyitotta a szekrény ajtaját s beszólt:

- Jertek ki, jertek!

Kilépett János a szekrényből, s két felől a két kicsi királyfi.

- Ime, mondotta a király, áldassék Istennek szent neve, él a mi hű Jánosunk s élnek a fiacskáink is.

S elbeszélt mindent, a mint történt.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Жил-был некогда старый король; заболел он однажды и подумал: "Видно, мне с постели уже не подняться, будет она мне смертным ложем." И сказал:

- Позовите ко мне верного Иоганнеса.

Верный Иоганнес был его любимым слугой; звали его так потому, что всю свою жизнь он был ему верен. Подошел он к постели, а король ему и говорит:

- Мой верный Иоганнес, я чувствую, что близок мой конец, и одна у меня забота - о сыне моем: он еще слишком молод и не всегда сможет решить, как надо ему поступить; если ты мне не пообещаешь его во всем наставлять, что ему должно делать, и быть ему вместо отца родного, я не смогу умереть спокойно.

И ответил верный Иоганнес:

- Я никогда его не оставлю и буду служить ему верно, даже если бы это стоило мне жизни.

И сказал старый король:

- Тогда я умру спокойно. - И продолжал: - После моей смерти ты должен показать ему весь замок, все комнаты, залы и подземелья, и все сокровища, что находятся в нем; но последней комнаты в длинном коридоре ты ему не показывай: там спрятан портрет королевны с Золотой Крыши. Если мой сын увидит этот портрет, он загорится к ней страстной любовью и упадет без чувств, и ему будет тогда грозить большая опасность; ты должен его от этого уберечь.

И верный Иоганнес пообещал еще раз старому королю все исполнить, и король успокоился, опустил голову на подушку и умер.

Когда старого короля схоронили, рассказал верный Иоганнес молодому королевичу, что обещал он отцу на его смертном ложе, и говорит:

- Слово свое я исполню в точности, буду тебе верен, как был я верен и твоему отцу, хотя бы это и стоило мне жизни.

Прошло время поминок, и говорит королевичу верный Иоганнес:

- Подошел срок посмотреть тебе на свое наследство, я хочу показать тебе отцовский замок.

И он водил его повсюду, и наверху и внизу, показал ему все сокровища и роскошные покои, но только не открыл одной комнаты, где находился опасный портрет. А был он поставлен так, что если открыть дверь, то прямо его и увидишь; и был он написан так прекрасно, что казался живым, и не было на свете ничего прекрасней его и милей. Молодой король заметил, что верный Иоганнес всегда проходил мимо одной двери, и сказал:

- Почему ты ни разу не откроешь ее?

- Там находится нечто такое, - ответил верный Иоганнес, - чего ты испугаешься.

Но молодой король ответил:

- Я осмотрел весь замок и хочу также узнать, что находится в этой комнате, - он подошел и хотел было открыть ее силой. Но верный Иоганнес его удержал и сказал:

- Я обещал твоему отцу перед его смертью, что ты никогда не увидишь, что находится в этой комнате: это может кончиться и для тебя и для меня большим несчастьем.

- Ах, нет, - ответил юный король, - если я туда не войду, будет мне верная гибель: я не буду иметь ни дня, ни часа покоя, пока не увижу комнату своими глазами. Я не сойду с места, пока ты ее не откроешь!

Понял верный Иоганнес, что тут ничего не поделаешь, и с тяжелым сердцем, вздыхая, нашел он в большой связке ключ. Открыл дверь и вошел туда первый, - он думал, что король за его спиной портрета не увидит; но это не помогло, - король приподнялся на носки и глянул на портрет через плечи Иоганнеса.

И только он увидел изображение девушки, что была вся такая прекрасная, блистала золотом и драгоценными камнями, как тотчас упал без чувств на пол. Поднял его верный Иоганнес, отнес в постель и в тревоге подумал: "Свершилось несчастье. Боже мой, что теперь будет?" Он дал молодому королю подкрепиться вином, и тот опять пришел в себя. Первое слово, какое он произнес, было:

- Ах, кто это изображен на этом чудесном портрете?

- Это королевна с Золотой Крыши, - ответил верный Иоганнес.

И сказал король:

- Моя любовь к ней так велика, что если бы все листья на деревьях имели язык, то и они не могли бы ее полностью выразить. Я готов отдать свою жизнь, чтоб добиться ее любви. Ты ведь, Иоганнес, мне самый преданный из всех, и ты должен мне в этом помочь.

Долго думал верный Иоганнес, как тут быть, ибо даже предстать перед лицом королевны было трудно. Наконец он придумал выход и сказал королю:

- Всё, что находится вокруг королевны, сделано из чистого золота - стулья, столы, посуда, кубки, миски и вся домашняя утварь. У тебя в кладовых лежит пять тонн золота; вели золотых дел мастерам сделать из одной тонны разные сосуды, различных птиц, диких и волшебных зверей, - это ей понравится, и тогда мы поедем с подарками и попытаем счастья.

Король велел созвать всех золотых дел мастеров, и пришлось им работать день и ночь, пока наконец не были готовы самые прекрасные изделия. Все это было погружено на корабль; и вот верный Иоганнес нарядился в купеческую одежду, то же самое сделал и король, чтобы никто не мог их узнать. Вскоре отправились они за море и плыли долго-долго, пока не прибыли наконец в город, где жила королевна с Золотой Крыши.

Верный Иоганнес велел королю остаться на корабле и там его дожидаться.

- Может быть, я приведу с собой королевну, а вы позаботьтесь, чтобы все было в порядке, велите расставить золотые сосуды и разукрасить корабль.

Он положил в свой передник разные золотые изделия, вышел на берег и отправился прямо к королевне в замок. Когда он пришел на королевский двор, как раз в то время стояла у колодца красивая девушка, она держала в руках два золотых ведра и набирала в них воду. Она собралась уже нести студеную воду домой, но вдруг обернулась, увидела незнакомца и спросила его, кто он такой. Он ответил:

- Я купец, - и развязал свой передник и предложил ей посмотреть, что там находится.

- Ай, какие прекрасные золотые вещи! - воскликнула она и поставила ведра наземь и принялась разглядывать одну вещь за другой. А потом сказала:

- Их бы надо посмотреть королевне, она так любит золотые вещи и, наверно, купит у вас всё.

Она взяла его за руку и повела наверх в замок, - она была королевской служанкой. Увидала королевна золотые товары, они ей очень понравились, и она сказала:

- Они сделаны так прекрасно, что я покупаю у тебя всё.

Но верный Иоганнес сказал:

- Да я только слуга богатого купца, и то, что находится со мной, ничто по сравнению с тем, что имеется на корабле у моего хозяина; там - самое искуснейшее и самое драгоценное, что было когда-либо сделано из золота.

Королевне захотелось, чтобы все это было принесено к ней в замок, но он сказал:

- Для этого потребовалось бы много дней, ведь там золотых вещей несметное число, и для того чтобы их разместить, надо такое количество зал, что и всего вашего замка не хватит.

И вот любопытство и страсть у королевны так возросли, что она наконец сказала:

- Веди меня к кораблю, я готова туда пойти и сама посмотреть сокровища твоего хозяина.

Верный Иоганнес привел ее к кораблю и был этому очень рад, а король, глянув на нее, понял, что она куда прекрасней, чем ее портрет, и почувствовал, что сердце у него разрывается в груди.

Вот взошла королевна на корабль, и король повел ее в трюм; а верный Иоганнес остался возле рулевого и велел оттолкнуть корабль от берега.

- Подымайте все паруса, пускай он летит, как птица!

А король начал показывать ей золотую утварь - блюда, кубки, сосуды, диковинных птиц и разных зверей чудесных. Прошло много часов, пока королевна все это осмотрела, и на радостях она не заметила, что корабль плыл все вперед и вперед. Посмотрела она последнюю вещь, поблагодарила купца и хотела уходить домой; но вот подошла она к борту и увидела, что корабль находится далеко от берега в открытом море и мчится на всех парусах.

- Ах! - воскликнула она в испуге. - Меня обманули, меня увезли, я попала в руки какому-то купцу. Мне лучше теперь умереть!

Но король схватил ее за руку и сказал:

- Я не купец, а король, и родом не ниже тебя; а похитил тебя хитростью из-за страстной любви к тебе. Когда я увидел впервые твой портрет, я упал наземь без чувств.

Услыхала это королевна с Золотой Крыши и успокоилась; он покорил ее сердце, и она охотно согласилась стать его женой.

Но когда они плыли в открытом море, верный Иоганнес сидел на носу корабля и играл на лютне, и вдруг он заметил в воздухе трех воронов, которые слетелись на звуки. Он перестал играть и стал вслушиваться, о чем говорят между собой вороны, ибо он прекрасно понимал их язык. И молвил один из воронов:

- Э, да это он везет к себе домой королевну с Золотой Крыши.

- Да, - ответил второй ворон, - но она ему еще не принадлежит.

А третий ворон сказал:

- А все-таки она его, ведь она находится у него на корабле.

И снова заговорил первый ворон и крикнул:

- Ну, да какой с того толк? Когда они высадятся на берег, к нему бросится навстречу рыжая лошадь; ему захочется на нее вскочить, и только он это сделает, как лошадь вмиг умчится вместе с ним по воздуху, и никогда уже больше не видать королю своей невесты.

И сказал второй ворон:

- А разве никакого спасения нету?

- О, спасение есть! Если кто-нибудь другой вскочит быстро на эту лошадь и выхватит огнестрельное оружие, которое спрятано в недоуздке, и ее убьет, то молодой король будет спасен. Но кто ж знает об этом! А кто и знает, но скажет о том королю, тот от колен до самых пят окаменеет.

Тогда молвил второй ворон:

- А я знаю еще больше. Если лошадь и будет убита, то невесты своей молодой король все-таки не получит: когда они войдут вместе в замок, то будет лежать на блюде свадебная рубашка, и покажется, будто она соткана из золота и серебра, а на самом-то деле сделана она из смолы и серы; и только молодой король ее наденет, он весь сгорит в ней дотла.

И спросил третий ворон: - А разве нет никакого спасения?

- О, спасение есть! - ответил второй ворон. - Если кто-нибудь схватит эту рубашку перчаткой и бросит ее в огонь и рубашка сгорит, то молодой король будет спасен. Но что толку с того? Кто знает об этом и скажет ему, тот окаменеет от колен до самого сердца.

И молвил третий ворон:

- А я знаю еще больше. Если даже свадебная рубашка и сгорит, то молодой король невесты все-таки не получит: когда после свадьбы начнутся танцы и молодая королева будет танцевать, она вдруг побледнеет и упадет, словно мертвая, наземь; и если кто-нибудь ее не подымет и не высосет у нее из правой груди три капли крови и не выплюнет их, то королева умрет. Но если кто об этом и знает, а расскажет другому, тот окаменеет от головы до самых пят.

Поговорили об этом вороны и полетели дальше. А верный Иоганнес все хорошо запомнил и стал с той поры тихий и грустный. Если не сказать своему господину о том, что он слышал, то с ним случится несчастье, а рассказать ему, то придется самому жизнью поплатиться. Наконец молвил он про себя: "Я спасу моего господина, даже если из-за этого мне пришлось бы погибнуть."

Вот подплыли они к берегу, и случилось то, что предсказал ворон, - к ним подскочила красивая рыжая лошадь.

- Вот и хорошо, - сказал король, - она и домчит меня в замок, - и хотел было на нее сесть. Но верный Иоганнес вышел вперед, быстро вскочил на лошадь, выхватил у нее из недоуздка оружие и пристрелил ее. Закричали тогда королевские слуги, не любившие верного Иоганнеса.

- Стыдно убивать такую прекрасную лошадь, ведь она могла бы отвезти короля в замок!

Но король сказал:

- Замолчите, не трогайте его, это мой самый верный Иоганнес; и кто знает - может быть это к добру!

Вот вошли они в замок, и стояло в зале блюдо, лежала на нем готовая свадебная рубашка, и казалось, что была она выткана вся из чистого золота и серебра. Подошел молодой король, хотел ее взять, но верный Иоганнес его оттолкнул, схватил перчаткой рубашку и быстро бросил ее в огонь, и она сгорела.

Начали слуги опять роптать и сказали:

- Смотрите, а теперь он сжигает даже свадебную рубашку короля.

Но молодой король сказал:

- Кто знает, быть может, это к добру. Не трогайте его, это мой верный Иоганнес.

Вот стали праздновать свадьбу; начались танцы, и невеста тоже пошла танцевать; и верный Иоганнес внимательно следил за ее лицом. Вдруг она побледнела и, словно мертвая, упала на пол. Он мигом подскочил к ней и отнес ее в другую комнату; там уложил он ее, стал на колени и высосал у нее три капли крови из правой груди, а кровь выплюнул. И она сразу стала дышать и очнулась.

Молодой король все это видел, но не мог понять, почему верный Иоганнес это сделал; он разгневался и крикнул:

- Бросьте его в темницу!

На другое утро верного Иоганнеса осудили и повели на виселицу, и когда он стоял уже на помосте и его должны были повесить, он сказал:

- Каждый осужденный имеет право перед своей смертью сказать последнее слово: могу ли и я это сделать?

- Да, - ответил король, - это тебе дозволяется.

И сказал тогда верный Иоганнес:

- Я приговорен несправедливо, я был всегда тебе верен, - и он рассказал о том, как слышал на море разговор воронов, и что всё это он сделал для того, чтобы спасти своего господина.

И воскликнул тогда король:

- О мой верный Иоганнес, я милую тебя! Сведите его с помоста.

Но только вымолвил верный Иоганнес последнее слово, как упал мертвый наземь и окаменел.

И было от этого у короля и королевы великое горе, и сказал король:

- Ах, как плохо я отблагодарил за такую великую верность! - и он велел поднять окаменевшее тело Иоганнеса и поставить его у своей постели в опочивальне. Посмотрит, бывало, на него король, заплачет и скажет:

- Ах, если бы мог я оживить тебя снова, мой верный Иоганнес!

Прошло некоторое время, и родила королева близнецов, двух сыночков; они росли и были ей в радость. Однажды, когда королева была в церкви, а дети оставались с отцом и играли, посмотрел король с грустью на каменное изваяние, вздохнул и воскликнул:

- Ах, если бы мог я оживить тебя, мой самый верный Иоганнес!

И камень вдруг заговорил и сказал:

- Да, ты можешь меня оживить, если согласишься отдать для этого самое дорогое для тебя на свете.

И воскликнул король:

- Все, что есть у меня на свете, я готов отдать ради тебя!

И камень промолвил:

- Если ты отрубишь своею собственной рукой головы своим детям и помажешь меня их кровью, то я оживу.

Испугался король, услыхав, что он должен убить своих любимых детей, но вспомнил про великую верность и что верный Иоганнес погиб ради него, - он схватил меч и отрубил своею собственной рукой головы своим детям. Потом он помазал их кровью камень, и вдруг камню вернулась жизнь, и верный Иоганнес стоял перед ним снова живой и невредимый.

И он сказал королю:

- Твоя верность будет вознаграждена, - и он взял головы детей, приставил их к туловищу, смазал их раны своей кровью, и вмиг они ожили снова, стали прыгать и играть, будто с ними ничего не случилось.

Сильно обрадовался король, и, увидев, что королева вернулась, он спрятал верного Иоганнеса и обоих детей в большой шкаф. Только королева вошла, король ей и говорит:

- Ты молилась в церкви?

- Да, - ответила она, - но я все думала о верном Иоганнесе, что из-за нас с ним случилось такое несчастье.

И сказал ей король:

- Милая жена, мы можем вернуть ему жизнь, но для этого мы должны расстаться с нашими обоими сыновьями, которых надо принести в жертву ради него.

Побледнела королева, дрогнуло у нее сердце, но она сказала:

- Мы ему обязаны за его большую верность.

Обрадовался король, что она думает с ним заодно, он подошел, открыл шкаф, и вывел оттуда детей и верного Иоганнеса, и сказал:

- Слава богу, он уже спасен, и наши сыночки тоже опять с нами. - И рассказал ей, как все это случилось. И жили они с той поры счастливо все вместе до самой смерти.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.