Es war einmal ein wunderlicher Spielmann, der ging durch einen Wald mutterseelenallein und dachte hin und her. Und als für seine Gedanken nichts mehr übrig war, sprach er zu sich selbst: "Mir wird hier im Walde Zeit und Weile lang, ich will einen guten Gesellen herbeiholen." Da nahm er die Geige vom Rücken und fiedelte eins, daß es durch die Bäume schallte. Nicht lange, so kam ein Wolf durch das Dickicht daher getrabt. "Ach, ein Wolf kommt! Nach dem trage ich kein Verlangen," sagte der Spielmann. Aber der Wolf schritt näher und sprach zu ihm: "Ei, du lieber Spielmann, was fiedelst du so schön! Das möchte ich auch lernen." - "Das ist bald gelernt," antwortete der Spielmann, "du mußt nur alles tun, was ich dir heiße." - "O Spielmann," sprach der Wolf, "ich will dir gehorchen, wie ein Schüler seinem Meister." Der Spielmann hieß ihn mitgehen, und als sie ein Stück Wegs zusammen gegangen waren, kamen sie an einen alten Eichbaum, der innen hohl und in der Mitte aufgerissen war. "Sieh her," sprach der Spielmann, "willst du fiedeln lernen, so lege die Vorderpfoten in diesen Spalt." Der Wolf gehorchte, aber der Spielmann hob schnell einen Stein auf und keilte ihm die beiden Pfoten mit einem Schlag so fest, daß er wie ein Gefangener da liegenbleiben mußte. "Warte da so lange, bis ich wiederkomme," sagte der Spielmann und ging seines Weges.
Über eine Weile sprach er abermals zu sich selber: "Mir wird hier im Walde Zeit und Weile lang, ich will einen anderen Gesellen herbeiholen," nahm seine Geige und fiedelte wieder in den Wald hinein. Nicht lange, so kam ein Fuchs durch die Bäume dahergeschlichen. "Ach, ein Fuchs kommt," sagte der Spielmann, "nach dem trage ich kein Verlangen." Der Fuchs kam zu ihm heran und sprach: "Ei, du lieber Spielmann, was fiedelst du so schön! Das möchte ich auch lernen." - "Das ist bald gelernt," sprach der Spielmann, "du mußt nur alles tun, was ich dir heiße." - "O Spielmann," antwortete der Fuchs, "ich will dir gehorchen, wie ein Schüler seinem Meister." - "Folge mir," sagte der Spielmann, und als sie ein Stück Wegs gegangen waren, kamen sie auf einen Fußweg, zu dessen beiden Seiten hohe Sträucher standen. Da hielt der Spielmann still, bog von der einen Seite ein Haselnußbäumchen zur Erde herab und trat mit dem Fuß auf die Spitze, dann bog er von der andern Seite noch ein Bäumchen herab und sprach: "Wohlan, Füchslein, wenn du etwas lernen willst, so reich mir deine linke Vorderpfote." Der Fuchs gehorchte, und der Spielmann band ihm die Pfote an den linken Stamm. "Füchslein," sprach er, "nun reich mir die rechte." Die band er ihm an den rechten Stamm. Und als er nachgesehen hatte, ob die Knoten der Stricke auch fest genug waren, ließ er los, und die Bäumchen fuhren in die Höhe und schnellten das Füchslein hinauf, daß es in der Luft schwebte und zappelte. "Warte da so lange, bis ich wiederkomme," sagte der Spielmann und ging seines Weges.
Wiederum sprach er zu sich: "Zeit und Weile wird mir hier im Walde lang; ich will einen andern Gesellen herbeiholen," nahm seine Geige und der Klang erschallte durch den Wald. Da kam ein Häschen dahergesprungen. "Ach, ein Hase kommt!" sagte der Spielmann, "den wollte ich nicht haben." - "Ei, du lieber Spielmann," sagte das Häschen, "was fiedelst du so schön, das möchte ich auch lernen." - "Das ist bald gelernt," sprach der Spielmann, "du mußt nur alles tun, was ich dir heiße." - "O Spielmann," antwortete das Häslein, "ich will dir gehorchen, wie ein Schüler seinem Meister." Sie gingen ein Stück Wegs zusammen, bis sie zu einer lichten Stelle im Walde kamen, wo ein Espenbaum stand. Der Spielmann band dem Häschen einen langen Bindfaden um den Hals, wovon er das andere Ende an den Baum knüpfte. "Munter, Häschen, jetzt spring mir zwanzigmal um den Baum herum!" rief der Spielmann, und das Häschen gehorchte. Und wie es zwanzigmal herumgelaufen war, so hatte sich der Bindfaden zwanzigmal um den Stamm gewickelt, und das Häschen war gefangen, und es mochte ziehen und zerren, wie es wollte, es schnitt sich nur den Faden in den weichen Hals. "Warte da so lange, bis ich wiederkomme," sprach der Spielmann und ging weiter.
Der Wolf indessen hatte gerückt, gezogen, an dem Stein gebissen, und so lange gearbeitet, bis er die Pfoten freigemacht und wieder aus der Spalte gezogen hatte. Voll Zorn und Wut eilte er hinter dem Spielmann her und wollte ihn zerreißen. Als ihn der Fuchs laufen sah, fing er an zu jammern, und schrie aus Leibeskräften: "Bruder Wolf, komm mir zu Hilfe, der Spielmann hat mich betrogen!" Der Wolf zog die Bäumchen herab, biß die Schnur entzwei und machte den Fuchs frei, der mit ihm ging und an dem Spielmann Rache nehmen wollte. Sie fanden das gebundene Häschen, das sie ebenfalls erlösten, und dann suchten alle zusammen ihren Feind auf.
Der Spielmann hatte auf seinem Weg abermals seine Fiedel erklingen lassen, und diesmal war er glücklicher gewesen. Die Töne drangen zu den Ohren eines armen Holzhauers, der alsbald, er mochte wollen oder nicht, von der Arbeit abließ und mit dem Beil unter dem Arme herankam, die Musik zu hören. "Endlich kommt doch der rechte Geselle," sagte der Spielmann, "denn einen Menschen suchte ich und keine wilden Tiere." Und fing an und spielte so schön und lieblich, daß der arme Mann wie bezaubert dastand, und ihm das Herz vor Freude aufging. Und wie er so stand, kamen der Wolf, der Fuchs und das Häslein heran, und er merkte wohl, daß sie etwas Böses im Schilde führten. Da erhob er seine blinkende Axt und stellte sich vor den Spielmann, als wollte er sagen: "Wer an ihn will, der hüte sich, der hat es mit mir zu tun." Da ward den Tieren angst und sie liefen in den Wald zurück; der Spielmann aber spielte dem Manne noch eins zum Dank und zog dann weiter.
Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szerte bolyongott a világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra; vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.