ENGLISH

The wonderful musician

MAGYAR

A furcsa hegedűs


There was once a wonderful musician, who went quite alone through a forest and thought of all manner of things, and when nothing was left for him to think about, he said to himself, "Time is beginning to pass heavily with me here in the forest, I will fetch hither a good companion for myself." Then he took his fiddle from his back, and played so that it echoed through the trees. It was not long before a wolf came trotting through the thicket towards him. "Ah, here is a wolf coming! I have no desire for him!" said the musician; but the wolf came nearer and said to him, "Ah, dear musician, how beautifully thou dost play. I should like to learn that, too." - "It is soon learnt," the musician replied, "thou hast only to do all that I bid thee." - "Oh, musician," said the wolf, "I will obey thee as a scholar obeys his master." The musician bade him follow, and when they had gone part of the way together, they came to an old oak-tree which was hollow inside, and cleft in the middle. "Look," said the musician, "if thou wilt learn to fiddle, put thy fore paws into this crevice." The wolf obeyed, but the musician quickly picked up a stone and with one blow wedged his two paws so fast that he was forced to stay there like a prisoner. "Stay there until I come back again," said the musician, and went his way.

After a while he again said to himself, "Time is beginning to pass heavily with me here in the forest, I will fetch hither another companion," and took his fiddle and again played in the forest. It was not long before a fox came creeping through the trees towards him. "Ah, there's a fox coming!" said the musician. "I have no desire for him." The fox came up to him and said, "Oh, dear musician, how beautifully thou dost play! I should like to learn that too." - "That is soon learnt," said the musician. "Thou hast only to do everything that I bid thee." - "Oh, musician," then said the fox, "I will obey thee as a scholar obeys his master." - "Follow me," said the musician; and when they had walked a part of the way, they came to a footpath, with high bushes on both sides of it. There the musician stood still, and from one side bent a young hazel-bush down to the ground, and put his foot on the top of it, then he bent down a young tree from the other side as well, and said, "Now little fox, if thou wilt learn something, give me thy left front paw." The fox obeyed, and the musician fastened his paw to the left bough. "Little fox," said he, "now reach me thy right paw" and he tied it to the right bough. When he had examined whether they were firm enough, he let go, and the bushes sprang up again, and jerked up the little fox, so that it hung struggling in the air. "Wait there till I come back again," said the musician, and went his way.

Again he said to himself, "Time is beginning to pass heavily with me here in the forest, I will fetch hither another companion," so he took his fiddle, and the sound echoed through the forest. Then a little hare came springing towards him. "Why, a hare is coming," said the musician, "I do not want him." - "Ah, dear musician," said the hare, "how beautifully thou dost fiddle; I too, should like to learn that." - "That is soon learnt," said the musician, "thou hast only to do everything that I bid thee." - "Oh, musician," replied the little hare, "I will obey thee as a scholar obeys his master." They went a part of the way together until they came to an open space in the forest, where stood an aspen tree. The musician tied a long string round the little hare's neck, the other end of which he fastened to the tree. "Now briskly, little hare, run twenty times round the tree!" cried the musician, and the little hare obeyed, and when it had run round twenty times, it had twisted the string twenty times round the trunk of the tree, and the little hare was caught, and let it pull and tug as it liked, it only made the string cut into its tender neck. "Wait there till I come back," said the musician, and went onwards.

The wolf, in the meantime, had pushed and pulled and bitten at the stone, and had worked so long that he had set his feet at liberty and had drawn them once more out of the cleft. Full of anger and rage he hurried after the musician and wanted to tear him to pieces. When the fox saw him running, he began to lament, and cried with all his might, "Brother wolf, come to my help, the musician has betrayed me!" The wolf drew down the little tree, bit the cord in two, and freed the fox, who went with him to take revenge on the musician. They found the tied-up hare, whom likewise they delivered, and then they all sought the enemy together.

The musician had once more played his fiddle as he went on his way, and this time he had been more fortunate. The sound reached the ears of a poor wood-cutter, who instantly, whether he would or no, gave up his work and came with his hatchet under his arm to listen to the music. "At last comes the right companion," said the musician, "for I was seeking a human being, and no wild beast." And he began and played so beautifully and delightfully that the poor man stood there as if bewitched, and his heart leaped with gladness. And as he thus stood, the wolf, the fox, and the hare came up, and he saw well that they had some evil design. So he raised his glittering axe and placed himself before the musician, as if to say, "Whoso wishes to touch him let him beware, for he will have to do with me!" Then the beasts were terrified and ran back into the forest. The musician, however, played once more to the man out of gratitude, and then went onwards.
Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szerte bolyongott a világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra; vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.




Compare two languages:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.