MAGYAR

A halászrúl és az ű feleségirűl

DANSK

Fiskeren og hans kone


Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal visszacsusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.
- Ej, hagyd, anyjuk - mondta az ember -, mi a csodának mennék!
- Ugyan, ne tehetetlenkedjél! - zsörtölődött a felesége. - Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked köszönheti az életét; biztosan megadja, amit kérsz tőle. No, csak szedd a lábad, de hamar!
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint az előbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akar hát?
- Azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét.
Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony.
S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta: - Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!
Csinos pitvar meg takaros kis szoba volt a házban, a szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek, azonfelül konyha meg éléskamra, fölszerelve mindennel, ami csak kell, vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert, gyümölcsöskert.
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!
Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta: - Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat is adhatott volna a csuka. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
- Ej - szólt rá az asszony -, menj csak, ha mondom! A csuka biztosan megadja.
- Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan háborgathatnám már megint? Még zokon venné.
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!
A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott. Ahogy a partra ért, látta: sűrű a víz, lila meg szürke meg sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a múltkor; de azért még csendes volt. Megállt a szélén, rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.
A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek. Másnap az asszony ébredt korábban. Éppen megvirradt: ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a szeme előtt az egész vidék. Az ura még lustálkodott, nyújtózkodott, heverészett a finom ágyban, de az asszony oldalba lökte a könyökével.
- Kelj már fel, ember, kukkants csak ki az ablakon! Miért ne lehetne ez az egész gyönyörű ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához, mondd meg neki, hogy királyné akarok lenni.
- Asszony, asszony - korholta a férje -, ugyan mi a csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni!
- Hát ha te nem akarsz, nem akarsz; de én királynő leszek, megértetted?! - pattogott az asszony. - Egy-kettő, siess a csukához, mondd meg neki, mit kívánok!
Szegény halász egészen nekikeseredett, hogy a felesége most meg már királynő akar lenni. "Nincs ez rendjén" - dohogta magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert hát tudta, hogy az asszonnyal nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár tetszett neki, akár nem, csak kiballagott megint a tengerhez.
Kiért a partra, s ijedten látta, hogy a víz egészen feketésszürke, háborogva hányja a habját, és igen bűzlik. Azért mégiscsak odaállt a szélére, és elkezdte a mondókáját:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, most meg királynő akar lenni!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu előtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával, kezében drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe:
- Asszony, hát királynő lettél?
- Úgy bizony - felelte az asszony -, királynő vagyok.
Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól megnézte, így szólt:
- Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynő vagy! Hanem most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit.
- Dehogynem! - tiltakozott a halászné, és egészen elfogta a nyugtalanság. - Unalmas dolog ez, máris alig állhatom. Menj el a csukához, mondd meg neki: királynő ugyan vagyok már, de most császárnő akarok lenni!
- Asszony, asszony - csóválta a fejét a halász -, minek lennél te császárnő?
- Mondom neked, siess a csukához, császárnő akarok lenni!
- Érts szót - mondta az ember -, már hogyan tehetne téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a birodalomban; császárrá még a csuka sem tehet senkit; nem és nem!
- Micsoda?! - rikoltott az asszony. - Én vagyok a királynő, te meg csak a férjem vagy, mégsem engedelmeskedel? Indulj, egy-kettő; aki megtesz valakit királynak, megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is merészelj ellenkezni velem, mert megharagszom!
Mit tehetett szegény feje? Ha kelletlenül is, de csak elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani az asszonyt, különösen most, hogy királynő lett. De ahogy bandukolt, magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan sincs ez rendjén, ez a császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a csuka is megharagszik."
Így morfondírozott, míg ki nem ért a tengerpartra. Színfekete volt a víz, sűrű, mint az olaj, háborgott erősen, hányta a tajtékot, s olyan forgószél nyargalászott rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász megijedt; megállt a parton, aztán vonakodva, félősen rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj, kedves csuka, császárnő akar lenni a feleségem!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
Az ember hazament; hát ott áll előtte egy gyönyörűséges palota csiszolt márványkőből, alabástrom szobrokkal, aranycirádákkal. A kapu előtt katonák meneteltek, pergett a dob, rárivallt a trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy sürögtek-forogtak a bárók, grófok, hercegek, mintha csak inasok volnának; hajbókolva tárták ki előtte a színarany ajtót. A halász belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbből kifaragott trónusán, volt az vagy két méter; fején háromrőfnyi, briliánsokkal, kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az országalma, mellette kétoldalt két sorban a válogatott testőrök, minden következő kisebb az előtte állónál, a legelső kétméteres óriás, a legutolsó meg parányi törpe, akkora, mint a kisujjam. S előtte fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász elámult:
- Asszony, hát császárnő lettél?
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász meg csak állt és nézte, aztán amikor már jól megnézte, így szólt: - Szó, ami szó, asszony, ugyancsak takaros császárnő vagy!
A feleség azonban ráripakodott:
- Mit bámészkodol itt?! Császárnő vagyok, az igaz, de most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki!
- Asszony, asszony, mi minden nem akarsz te lenni? - kérdezte megrökönyödve a férje. - Pápa nem lehetsz, pápa csak egyetlenegy van az egész világon! Hogy is gondolsz ilyet?!
- Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem!
- Nem és nem - tiltakozott a halász -, én ezt meg nem mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg!
- Ne locsogj itt összevissza! - rivallt rá az asszony. - Ha megtett császárnak, megtehet pápának is. Különben pedig jegyezd meg magadnak: én vagyok a császárnő, te meg csak a férjem vagy, azt teszed, amit mondok!
Mit volt mit tennie szegény halásznak? Egészen elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy félt, hogy össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént összerogy.
Egyszerre rettenetes szél kerekedett, fekete felhők rohantak az égen, besötétedett, mintha már öreg este volna, nyögtek a lombok, fölcsapott a víz, zúgott, mintha forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott a sziklákon. messze vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták, táncoltatták őket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett még egy tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász -, pápa akar lenni!
- No, menj csak haza szépen, máris az.
Hazament a halász, nagy-nagy templomot talált a kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört a tömegen; hát odabent ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy fényességben színarany ruhában ott ült egy magasságos nagy trónuson az asszony, hármas aranykorona a fején, körülötte a papság, kétoldalt meg szép sorjában gyertyák füzérben, a legnagyobb, akár egy torony, a legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok, királyok hódoltat. előtte térdre borultak, úgy csókolták meg a cipője csücskét.
- Asszony - szólt az ember, mikor végre odaért elébe -, hát pápa lettél.
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász megállt előtte, és jól megnézte magának; de az olyan volt, mintha a fényességes napba nézett volna. Mikor már eleget nézte, azt mondta:
- Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy!
De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se rebbent, meg se moccant.
- Most aztán nyughass már - mondta az ember -, pápa vagy, ennél több úgysem lehetsz már!
- Ezen majd még gondolkodom - felelte az asszony.
Azzal aludni mentek. De a halászné, ha már pápa volt is, csak nem nyughatott, csak nem is alhatott. Míg az ura békében szendergett az aznapi sok lótás-futás után, ő a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta magát egyik oldaláról másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De hiába, semmit nem tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az ég, sötétkékből halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán egyszerre megjelent a láthatár alján a kelő nap lángvörös korongjának a csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a sugárzó égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a földtől, és elindult diadalmas égi útjára.
A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét, mint akit megbabonáztak.
- Hej - sóhajtotta -, most már nincs más vágyam, csak az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat!
Jól oldalba bökte az urát a könyökével.
- Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához! Én akarok lenni az Úristen!
A halász még egészen bódult volt az álomtól, mégis úgy megijedt, hogy azon nyomban kiesett az ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a szemét dörgölve kérdezte:
- Mit beszélsz, anyjuk?
- Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom fölengedni a napot meg a holdat az égre!
Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak a torkán akadt a tiltakozás.
- Ne mamlaszkodjál! - sürgette a halászné. - Ugorjál mert baj lesz!
Szegény ember térdre esett előtte, összetette a kezét úgy könyörgött neki.
- Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka! Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal!
Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta:
- Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj!
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
Odakint olyan vihar dühöngött, hogy a jámbort majd leverte a lábáról. Házakat döntött össze, fákat csavart ki, meglódított egy-egy mázsás sziklát, s irtózatos robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég szurokfekete volt; villámlott, mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy harsogott óriási tajtékos hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült. Megállni nem tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén, és vacogó foggal elrebegte a mondókáját:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.
Der var engang en fisker, som boede med sin kone i en muddergrøft tæt ved havet, og han gik hver dag derhen for at fange fisk.

En dag sad han dernede og medede, mens han stirrede og stirrede ned i det blanke vand.

Pludselig gik flåddet til bunds, og da han halede snøren op, så han, at han havde fanget en stor flynder. Den begyndte at tale og sagde til ham: "Du må endelig lade mig leve, kære fisker, for jeg er ingen flynder, men en fortryllet prins. Selv om du slår mig ihjel, vil jeg dog ikke smage dig rigtig. Sæt mig ud i vandet igen." - "Nå, ja," sagde manden, "du behøver ikke at tage sådan på vej. En flynder, der kan tale, ville jeg dog ikke gøre noget." Derpå kastede han den ud igen, og den gik til bunds, og der var en lang stribe blod efter den på vandet. Men fiskeren gik hjem til sin kone i muddergrøften.

"Har du ikke fanget noget," spurgte konen, da han kom hjem. "Nej," svarede han, "jeg fik nok fat i en flynder, men den sagde, at den var en fortryllet prins, og så lod jeg den svømme igen." - "Har du da ikke bedt den om noget?" spurgte konen. "Hvad i al verden skulle jeg dog bede den om?" spurgte manden forbavset. "Du kunne da gerne have bedt om en lille hytte," sagde konen, "det er slet ikke rart at bo i sådan en muddergrøft, her lugter så ækelt. Gå hen og kald på den og bed om en lille hytte, så får du den nok." - "Hvorfor skulle jeg dog gøre det?" sagde manden. "Gå nu bare derhen," sagde hun, "du har fanget den og givet den lov til at beholde livet, den gør det såmænd nok." Manden havde ikke meget lyst til det, men han ville også nødig gøre sin kone imod, og så gik han da.

Da han kom ned til havet, svulmede det gult og grønt og var slet ikke blankt som før. Han stillede sig imidlertid på bredden og sagde:

"Flynder lille, flynder god,
stig op til mig af havets flod,
for min hustru Isabil
vil meget mere, end jeg vil."

Flynderen kom også op og spurgte: "Hvad vil hun da?" - "Min kone siger, at da jeg dog nu har skænket dig livet, skulle jeg også bede dig om noget. Hun er så ked af at bo i muddergrøften og ville så gerne have en lille hytte." - "Gå du kun hjem," sagde flynderen, "hun sidder allerede i hytten."

Manden gik nu hjem og fandt sin kone siddende på bænken udenfor en lille hytte. Hun tog ham i hånden og sagde: "Kom ind, så skal du bare se, hvor pænt her er." Han gik så ind med hende. Der var en rar forstue og en nydelig dagligstue og et lille værelse med to senge. Køkkenet og spisekammeret var hvidt og pænt, og der stod blanke tinkrus og messingkar. Bag ved huset var der en lille gård med høns og ænder og en lille have med grøntsager og frugt. "Er her ikke nydeligt?" spurgte hun. "Jo," svarede han, "nu kan vi rigtignok få det godt. " - "Ja nu kan vi jo se, hvordan det går," sagde konen. Så satte de sig til at spise, og derpå gik de i seng.

Da der var gået en fjortendagestid sagde konen: "Hør, lille mand, jeg synes alligevel her er altfor lidt plads. Gården og haven er også forfærdelig små. Flynderen kunne da også gerne have givet os et større hus. Jeg kunne nok have lyst til at bo i et stort slot. Gå hen og bed flynderen om det." - "Herregud, lille kone," sagde manden, "hvad skal vi med det, hytten er jo god nok." - "Du kan da gerne spørge om det," sagde konen. "Nej," svarede han, "nu har den jo givet os huset her. Den kunne gerne blive gal i hovedet, når jeg nu kommer igen." Men konen blev ved at plage ham, og til sidst gik han også, skønt han var meget ked af det.

Da han kom ned til havet var det ikke mere grønt og gult, men helt mørkt og grumset. Der var dog ingen videre bølgegang, og han stillede sig igen på bredden og sagde:

"Flynder lille, flynder god,
stig op til mig af havets flod,
for min hustru Isabil
vil meget mere, end jeg vil."

"Hvad vil hun da nu?" spurgte flynderen og stak hovedet op af vandet. "Hun vil bo i et slot," svarede manden bedrøvet. "Gå du kun hjem," sagde flynderen, "hun sidder allerede i slottet."

Manden gik hjem, og da han kom til det sted, hvor huset havde ligget, så han, at der stod et stort slot. Hans kone stod udenfor på trappen og tog ham i hånden, og han gik med hende ind i slottet. Der var så mange tjenere, der lukkede dørene op og i for dem, væggene var skinnende blanke, der stod forgyldte borde og stole, og på alle gulvene lå der bløde tæpper. Bagved slottet var der en stor gård med heste- og kostalde, og en dejlig have med blomster og træer. Lidt længere borte lå der en stor skov, og derinde sprang harer og hjorte lystig omkring. "Er her ikke dejligt," spurgte konen. "Jo," sagde manden, "men nu vil vi da også slå os til ro her." - "Lad os først sove på det," sagde konen, og så gik de i seng.

Den næste morgen vågnede konen først og satte sig op i sengen og kiggede ud på det dejlige frugtbare landskab. Manden lå endnu og sov, men på en gang gav hun ham et puf, så han vågnede, og sagde: "Jeg kunne nok have lyst til at herske over hele landet. Gå hen og sig til flynderen, at du vil være konge." - "Jeg har slet ikke lyst til at være konge," klynkede manden. "Vil du ikke, så vil jeg," sagde hun, "gå hen og sig til flynderen, "at jeg vil være konge." - "Nej, det gør jeg ikke," sagde manden, men han gjorde det alligevel til sidst.

Han gik ned til havet, der var kulsort, og sagde:

"Flynder lille, flynder god,
stig op til mig af havets flod,
for min hustru Isabil
vil meget mere, end jeg vil."

"Hvad vil hun nu," spurgte flynderen. "Hun vil være konge," sagde manden bedrøvet. "Gå du kun hjem, hun er det allerede," sagde flynderen og dykkede ned igen.

Manden gik hjem, og da han kom til slottet så han, at det var blevet meget større. Foran stod en skildvagt, og der vrimlede af soldater. Da han kom ind i slottet så han, at det var helt af marmor og guld, og der hang røde fløjlsforhæng med store guldkvaster. Han gik nu ind i den store sal, hvor hele hoffet var forsamlet, og hans kone sad på en trone af guld og ædelstene med krone på hovedet og scepter og rigsæble i hånden. På hver side af hende stod seks jomfruer, den ene et hoved mindre end den anden. "Er du nu konge?" spurgte han. "Ja, det er jeg," svarede hun. Han stod i nogen tid ganske fortabt og så på hende, så sagde han: "Nu kan du da heller ikke forlange mere." Hans kone blev helt urolig. "Jeg kan ikke holde det ud," sagde hun, "gå ned til flynderen og sig, jeg vil være kejser." - "Nej det gør jeg ikke," sagde manden, "for det kan han ikke gøre dig til." - "Hvad for noget?" sagde konen, "vil du gøre, som jeg siger. Jeg er konge, og du er bare min mand. Han kan akkurat lige så godt gøre mig til kejser som til konge."

Manden måtte til sidst af sted, men han var meget bange og tænkte, at flynderen ville sikkert blive vred. Havet svulmede vredt og sort, men manden stillede sig op på bredden og sagde:

"Flynder lille, flynder god,
stig op til mig af havets flod,
for min hustru Isabil
vil meget mere, end jeg vil."

"Hvad er der nu i vejen," spurgte flynderen. "Min kone vil være kejser," svarede manden og så meget ulykkelig ud. "Gå du kun hjem," svarede flynderen, "hun er det allerede."

Da manden kom hjem, var slottet blevet endnu større og pragtfuldere. Soldater marscherede frem og tilbage og blæste i trompeter og slog på tromme. Da han kom ind i salen, sad hans kone på en vældig høj trone med en stor guldkrone på og scepter og rigsæble i hånden. På begge sider af tronen stod drabanter, og den største var så høj som en kæmpe og den mindste ikke større end en lillefinger. Foran tronen stod mange fornemme folk forsamlede. Manden gik frem mellem dem og spurgte: "Er du nu kejser?" Han stod længe og befragtede hende, så sagde han: "Hvor det klæder dig at være kejser." - "Hvad står du der og glor for," sagde konen, "er jeg kejser vil jeg også være pave. Gå ned og sig det til flynderen." - "Det kan da ikke være din mening," sagde manden, "der er jo kun en pave i hele verden." - "Men jeg vil være pave," sagde konen, "jeg vil være pave endnu i dag. Skynd dig til flynderen." Manden ville nødig. "Gør du vrøvl?" sagde konen, "se til du kommer af sted. Husk på, jeg er kejser, og du er bare min mand." Han begav sig da også på vej, men han var så bange, at hans knæ rystede under ham. Vinden jog skyerne hen over himlen og susede gennem træerne, og langt ude kunne han se skibe, der blev kastet frem og tilbage på bølgerne. Lige i midten var himlen en lille smule blå, men imod syd trak der er mægtigt uvejr op. Mandens stemme skælvede, da han stod nede på bredden og sagde:

"Flynder lille, flynder god,
stig op til mig af havets flod,
for min hustru Isabil
vil meget mere end jeg vil."

"Hvad vil hun da nu, " spurgte flynderen. "Hun vil være pave," sagde manden rystende af angst. "Gå du kun hjem, hun er det allerede," sagde flynderen.

Da han kom hjem, lå der en stor kirke omgivet af prægtige slotte. Folk trængte sig henimod kirken, hvor hans kone sad på en endnu højere trone i gyldne klæder. Lange rækker lys stod ved siden af hende, det største så stort som det højeste tårn og det mindste ikke større end et lillebitte vokslys. Præster og munke stod rundt om tronen, og konger og kejsere knælede ned og kyssede spidsen af hendes tøffel. "Er du nu pave," sagde manden. "Ja," sagde konen og nikkede. Manden gik rundt og så på hende og blev så blændet af al den pragt, som når man ser ind i solen. "Hvor du dog er smuk som pave," sagde han så. Hun svarede ikke, og han sagde da: "Nu kan du da ikke blive noget større. "Lad os sove på det," sagde konen, og så gik de i seng.

Manden var træt og sov trygt og godt, men konen kunne slet ikke falde i søvn. Hun smed sig fra den ene side af sengen til den anden og tænkte på, hvad hun dog kunne blive, som var endnu mere end pave. Da solen stod op, og hele himlen rødmede, satte hun sig over ende i sengen og tænkte: "Bare jeg også kunne få solen og månen til at stå op." Hun gav så sin mand et vældigt puf, så han vågnede. "Skynd dig lidt at stå op," sagde hun, "du skal gå ned til flynderen og sige, at jeg vil være Vorherre." Manden blev så forskrækket, at han faldt ud af sengen. Han troede, han havde hørt galt, og spærrede øjnene vidt op og sagde: "Hvad er det dog, du siger?" - "Jeg kan ikke holde ud at gå her og se på, at solen og månen går op og ned, uden at jeg har noget at skulle have sagt," råbte hun, "jeg får aldrig nogen rolig time mere. Gå ned til flynderen og sig, at jeg vil være Vorherre." Manden faldt på knæ og rakte hænderne op imod hende. "Det kan han ikke gøre," sagde han, "vær dog nu fornøjet med at være pave." Da blev konen ude af sig selv, håret fløj vildt om hovedet på hende, og hun gav ham et spark. Så skyndte han sig at stikke i tøjet og løb, som det gjaldt livet.

Udenfor rasede stormen, så han næsten ikke kunne stå på benene, træerne blev revet op med rod, bjergene skælvede, og store klippestykker blev slynget ud i havet. Himlen var kulsort, og det tordnede og lynede. Bølgerne gik så højt som kirketårne, og det hvide skum sprøjtede op i luften. Manden råbte så højt, han kunne, men kunne ikke engang høre, hvad han selv sagde:

"Flynder lille, flynder god,
stig op til mig af havets flod,
for min hustru Isabil
vil meget mere end jeg vil."

"Hvad er der nu i vejen?" spurgte flynderen. "Hun vil være Vorherre," sagde manden, og tænderne klaprede i munden på ham. "Gå hjem," sagde flynderen. "Hun sidder igen i muddergrøften."

Og der sidder hun endnu den dag i dag.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.