ROMÂNĂ

Pescarul si sotia sa

MAGYAR

A halászrúl és az ű feleségirűl


A fost odata ca niciodata un pescar batran, care locuia impreuna cu sotia lui in apropierea tarmului unei mari indepartate. Bordeiul lor era neingrijit si darapanat, iar batranul, slabit de povara anilor, de abia-si mai tinea zilele. Nu mai iesea pe mare, la pescuit, de teama ca n-ar putea face fata valurilor mai puternice. Indraznea doar sa se urce in barca lui veche, legata de o radacina uscativa de pe tarm, de unde isi arunca-n apa undita. Prindea doar pestisori mai mici, cu care nu prea reuseau sa-si astampere foamea.

Nevasta lui era o femeie infumurata, certareata si mereu nemultumita. Zi de zi se plangea de viata pe care o duceau si nu contenea sa-si invinovateasca barbatul pentru neajunsurile lor. Intr-o buna zi, pescarul isi arunca undita-n apa, nadajduind sa prinda cat mai mult peste. Trecu o buna bucata de vreme de cand statea chircit cu undita-n mana. Deodata, insa se petrecu o minune: prinse un pestisor mic, din cale afara de frumos si de stralucitor. Batranul nu mai vazuse ceva asemanator: era poleit cu aur.

Pestisorul, cu glas de om, ii ceru pescarului sa-l lase in viata si sa-l arunce in apa. Pescarul era un om milostiv, insa-i era teama de gura spurcata a nevestei, gandindu-se ca se va intoarce acasa fara hrana. In cele din urma, cruta viata bietei vietati, hotarandu-se s-o lase sa se intoarca-n imparatia apelor. Pestisorul, drept rasplata, ii promise pescarului ca-i va indeplini trei dorinte. Insa batranelul, trecut prin atatea necazuri, nu mai credea in minuni. Isi spuse doar ca l-ar fi maniat pe Dumnezeu daca n-ar fi crutat viata micului pestisor auriu.

Cand pescarul se intoarse acasa cu traista goala, nevasta il dojeni aspru. Pentru a o imbuna, ii povesti intamplarea ciudata de care avu parte, ba pomeni si de promisiunile pestisorului de aur. Pret de cateva clipe, nevasta batranului se arata neincrezatoare. Isi spuse ca are un papa-lapte de barbat, mult prea milostiv. Asta trebuie sa fi fost pricina pentru care crutase viata pestisorului. Dar, sireata cum era, se hotari sa puna la-ncercare promisiunea facuta de pestisor. Porunci batranului sa se intoarca indata pe tarm si sa-i ceara pestisorului sa-i indeplineasca o dorinta.

Pescarul porni inspre mare si, cam sovaielnic, il striga pe pestisorul de aur. Acesta nu intarzie sa se arate, iar pescarul ii destainui ce-i ceruse nevasta sa-i porunceasca. Ii ceru o covata mai mare, in locul celei vechi, ponosite. Pestisorului nu i se paru greu sa-i indeplineasca dorinta si-i promise pescarului ca sotia lui va fi multumita. Auzind acestea, pescarul porni agale spre casa. Cand ajunse aici, spre uimirea lui, vazu-n odaia mica a casutei o covata mare si frumoasa, cum nu-i fusese dat sa vada vreodata. Nevasta lui insa statea nerabdatoare langa covata, clatinandu-si capul in semn de uimire. Acum dadea crezare puterii nemaipomenite a pestisorului, dar nu trecu mult timp ca nascoci din nou o dorinta demna de lacomia ei.

Gandindu-se ca aceasta covatica nu-i este de ajuns, isi trimise din nou barbatul la malul marii, pentru a cere pestisorului de aur sa-i indeplineasca cea de-a doua dorinta. De asta-data, femeia vroia o casa frumoasa si impodobita, in locul celei darapanate. Zbiera cat o tinea gura, fugarindu-l pe bietul pescar. Vorbele-i taioase se auzira pana departe si pescarul n-avu de ales decat sa-l cheme din nou pe pestisorul auriu.

Om cinstit, cumpatat si modest, ii era rusine de lacomia sotiei sale. Se temea ca pestisorul se va supara daca-l cauta dupa atat de putin timp. Poate isi va spune ca este si el la fel de necinstit si de lacom ca si nevasta lui. Isi ascunse rusinea, isi lua inima-n dinti si-l chema din nou pe pestisor. Si-i spuse cea de-a doua dorinta a femeii sale. Pestisorul il asigura ca dorinta ii era ca si indeplinita - la intoarcere va gasi o casa noua, incapatoare, din care nu va lipsi nimic.

Pescarul merse inspre casa, cu capul plecat. Dar iata ca-n locul bordeiului darapanat, se afla o casa mare, nou-nouta. Nevasta lui insa statea in prag, scrasnind din dinti de nemultumire. "Te pomenesti ca nu-i sunt de ajuns toate bogatiile din lume," gandi mohorat batranul. Si cata dreptate mai avea!

Caci de indata ce-l vazu, batrana ii porunci mosului sa faca din nou cale intoarsa si sa se-nfatiseze inaintea pestisorului. Urma sa i se-ndeplineasca cea de-a treia dorinta: vroia un palat. Pestisorul ii indeplini dorinta, desi parea deja satul si plictisit de lacomia lor. Cand barbatul se intoarse acasa, nu-i veni sa-si creada ochilor. In locul casei era un palat care se inalta falnic in tinutul acela parasit ce pana nu demult fusese parca uitat de Dumnezeu.

Nevasta-sa era acum imparateasa si se asezase deja pe locul de cinste din sala mare a palatului. Cand isi vazu barbatul la poarta, ii zise numai vorbe de ocara, izvorate din inima ei haina, de piatra. Il goni de la palat, strigandu-i ca este un biet muritor, impovarat de ani, si ca ar face bine sa-si caute norocul in alta parte. Il izgoni ca pe un dusman si-i spuse sa ia seama ca nu cumva sa indrazneasca sa mai puna piciorul in palatul ei.

Batranul pescar parasi palatul si porni incotro vazu cu ochii, iar pentru drum nu i se dadu nici macar o bucata de paine. Paznicii palatului il inghiontira si-l batjocorira. I se interzise sa se mai apropie vreodata de palat. Bietul pescar nici nu intelegea bine ce se petrecea. Cazu pe ganduri, stia ca doar pestisorul de aur putea sa-i dea vreun sfat. Cobora din nou la tarm si-l chema inca o data desi cele trei dorinte fura deja indeplinite. Totusi, pestisorul se arata si acum. Batranul ii povesti de necazul care dadu-se peste el, de trufia nevestei sale.

Batranul avea o ultima rugaminte, pornita din suflet. Ii ceru pestisorului sa naruie palatul si sa faca sa dispara bogatiile primite, iar acasa vroia s-o gaseasca pe nevasta lui asteptand in usa subreda a vechiului lor bordei, in care sa domneasca pacea si impacarea.

Lacomia nevestei pescarului il supara din cale-afara pe pestisor, astfel ca se indura de sufletul necajit care venise sa-si jeleasca amaraciunea. Hotari sa faca dreptate si sa-i indeplineasca aceasta ultima dorinta. Il imbuna pe bietul pescar si-l trimise acasa. Nu mai era nici urma de palat, de curte imparateasca si de multimea de servitori care forfoteau prin palat sa-i faca pe plac stapanei.

Cand batranul vazu vechea lor casuta, cu peretii scorojiti, se simti cu sufletul impacat. Inauntru isi gasi nevasta, cea vesnic nemultumita, cum era si mai inainte. Totul era ca la inceput: viata lor era lipsita de bucurii si de bogatii, asa cum fusesera obisnuiti. Pescarul mai iesea din cand in cand la pescuit, dandu-si toata silinta sa prinda cat mai multi pestisori in carligul unditei. Duceau o viata grea, plina de griji, dar pescarul stia ca era tocmai viata pe care si-o dorise, desi nevasta continua sa-l dojeneasca pe nedrept in fiecare zi.
Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal visszacsusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.
- Ej, hagyd, anyjuk - mondta az ember -, mi a csodának mennék!
- Ugyan, ne tehetetlenkedjél! - zsörtölődött a felesége. - Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked köszönheti az életét; biztosan megadja, amit kérsz tőle. No, csak szedd a lábad, de hamar!
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint az előbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akar hát?
- Azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét.
Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony.
S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta: - Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!
Csinos pitvar meg takaros kis szoba volt a házban, a szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek, azonfelül konyha meg éléskamra, fölszerelve mindennel, ami csak kell, vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert, gyümölcsöskert.
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!
Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta: - Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat is adhatott volna a csuka. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
- Ej - szólt rá az asszony -, menj csak, ha mondom! A csuka biztosan megadja.
- Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan háborgathatnám már megint? Még zokon venné.
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!
A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott. Ahogy a partra ért, látta: sűrű a víz, lila meg szürke meg sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a múltkor; de azért még csendes volt. Megállt a szélén, rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.
A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek. Másnap az asszony ébredt korábban. Éppen megvirradt: ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a szeme előtt az egész vidék. Az ura még lustálkodott, nyújtózkodott, heverészett a finom ágyban, de az asszony oldalba lökte a könyökével.
- Kelj már fel, ember, kukkants csak ki az ablakon! Miért ne lehetne ez az egész gyönyörű ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához, mondd meg neki, hogy királyné akarok lenni.
- Asszony, asszony - korholta a férje -, ugyan mi a csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni!
- Hát ha te nem akarsz, nem akarsz; de én királynő leszek, megértetted?! - pattogott az asszony. - Egy-kettő, siess a csukához, mondd meg neki, mit kívánok!
Szegény halász egészen nekikeseredett, hogy a felesége most meg már királynő akar lenni. "Nincs ez rendjén" - dohogta magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert hát tudta, hogy az asszonnyal nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár tetszett neki, akár nem, csak kiballagott megint a tengerhez.
Kiért a partra, s ijedten látta, hogy a víz egészen feketésszürke, háborogva hányja a habját, és igen bűzlik. Azért mégiscsak odaállt a szélére, és elkezdte a mondókáját:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, most meg királynő akar lenni!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu előtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával, kezében drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe:
- Asszony, hát királynő lettél?
- Úgy bizony - felelte az asszony -, királynő vagyok.
Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól megnézte, így szólt:
- Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynő vagy! Hanem most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit.
- Dehogynem! - tiltakozott a halászné, és egészen elfogta a nyugtalanság. - Unalmas dolog ez, máris alig állhatom. Menj el a csukához, mondd meg neki: királynő ugyan vagyok már, de most császárnő akarok lenni!
- Asszony, asszony - csóválta a fejét a halász -, minek lennél te császárnő?
- Mondom neked, siess a csukához, császárnő akarok lenni!
- Érts szót - mondta az ember -, már hogyan tehetne téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a birodalomban; császárrá még a csuka sem tehet senkit; nem és nem!
- Micsoda?! - rikoltott az asszony. - Én vagyok a királynő, te meg csak a férjem vagy, mégsem engedelmeskedel? Indulj, egy-kettő; aki megtesz valakit királynak, megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is merészelj ellenkezni velem, mert megharagszom!
Mit tehetett szegény feje? Ha kelletlenül is, de csak elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani az asszonyt, különösen most, hogy királynő lett. De ahogy bandukolt, magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan sincs ez rendjén, ez a császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a csuka is megharagszik."
Így morfondírozott, míg ki nem ért a tengerpartra. Színfekete volt a víz, sűrű, mint az olaj, háborgott erősen, hányta a tajtékot, s olyan forgószél nyargalászott rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász megijedt; megállt a parton, aztán vonakodva, félősen rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj, kedves csuka, császárnő akar lenni a feleségem!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
Az ember hazament; hát ott áll előtte egy gyönyörűséges palota csiszolt márványkőből, alabástrom szobrokkal, aranycirádákkal. A kapu előtt katonák meneteltek, pergett a dob, rárivallt a trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy sürögtek-forogtak a bárók, grófok, hercegek, mintha csak inasok volnának; hajbókolva tárták ki előtte a színarany ajtót. A halász belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbből kifaragott trónusán, volt az vagy két méter; fején háromrőfnyi, briliánsokkal, kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az országalma, mellette kétoldalt két sorban a válogatott testőrök, minden következő kisebb az előtte állónál, a legelső kétméteres óriás, a legutolsó meg parányi törpe, akkora, mint a kisujjam. S előtte fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász elámult:
- Asszony, hát császárnő lettél?
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász meg csak állt és nézte, aztán amikor már jól megnézte, így szólt: - Szó, ami szó, asszony, ugyancsak takaros császárnő vagy!
A feleség azonban ráripakodott:
- Mit bámészkodol itt?! Császárnő vagyok, az igaz, de most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki!
- Asszony, asszony, mi minden nem akarsz te lenni? - kérdezte megrökönyödve a férje. - Pápa nem lehetsz, pápa csak egyetlenegy van az egész világon! Hogy is gondolsz ilyet?!
- Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem!
- Nem és nem - tiltakozott a halász -, én ezt meg nem mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg!
- Ne locsogj itt összevissza! - rivallt rá az asszony. - Ha megtett császárnak, megtehet pápának is. Különben pedig jegyezd meg magadnak: én vagyok a császárnő, te meg csak a férjem vagy, azt teszed, amit mondok!
Mit volt mit tennie szegény halásznak? Egészen elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy félt, hogy össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént összerogy.
Egyszerre rettenetes szél kerekedett, fekete felhők rohantak az égen, besötétedett, mintha már öreg este volna, nyögtek a lombok, fölcsapott a víz, zúgott, mintha forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott a sziklákon. messze vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták, táncoltatták őket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett még egy tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász -, pápa akar lenni!
- No, menj csak haza szépen, máris az.
Hazament a halász, nagy-nagy templomot talált a kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört a tömegen; hát odabent ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy fényességben színarany ruhában ott ült egy magasságos nagy trónuson az asszony, hármas aranykorona a fején, körülötte a papság, kétoldalt meg szép sorjában gyertyák füzérben, a legnagyobb, akár egy torony, a legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok, királyok hódoltat. előtte térdre borultak, úgy csókolták meg a cipője csücskét.
- Asszony - szólt az ember, mikor végre odaért elébe -, hát pápa lettél.
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász megállt előtte, és jól megnézte magának; de az olyan volt, mintha a fényességes napba nézett volna. Mikor már eleget nézte, azt mondta:
- Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy!
De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se rebbent, meg se moccant.
- Most aztán nyughass már - mondta az ember -, pápa vagy, ennél több úgysem lehetsz már!
- Ezen majd még gondolkodom - felelte az asszony.
Azzal aludni mentek. De a halászné, ha már pápa volt is, csak nem nyughatott, csak nem is alhatott. Míg az ura békében szendergett az aznapi sok lótás-futás után, ő a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta magát egyik oldaláról másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De hiába, semmit nem tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az ég, sötétkékből halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán egyszerre megjelent a láthatár alján a kelő nap lángvörös korongjának a csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a sugárzó égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a földtől, és elindult diadalmas égi útjára.
A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét, mint akit megbabonáztak.
- Hej - sóhajtotta -, most már nincs más vágyam, csak az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat!
Jól oldalba bökte az urát a könyökével.
- Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához! Én akarok lenni az Úristen!
A halász még egészen bódult volt az álomtól, mégis úgy megijedt, hogy azon nyomban kiesett az ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a szemét dörgölve kérdezte:
- Mit beszélsz, anyjuk?
- Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom fölengedni a napot meg a holdat az égre!
Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak a torkán akadt a tiltakozás.
- Ne mamlaszkodjál! - sürgette a halászné. - Ugorjál mert baj lesz!
Szegény ember térdre esett előtte, összetette a kezét úgy könyörgött neki.
- Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka! Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal!
Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta:
- Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj!
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
Odakint olyan vihar dühöngött, hogy a jámbort majd leverte a lábáról. Házakat döntött össze, fákat csavart ki, meglódított egy-egy mázsás sziklát, s irtózatos robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég szurokfekete volt; villámlott, mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy harsogott óriási tajtékos hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült. Megállni nem tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén, és vacogó foggal elrebegte a mondókáját:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.




Compară două limbi:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.