Hamupipőke


Assepoester


Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.
Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:
- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!
Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.
Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára úgy mondogatták:
- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!
És jót nevettek rajta.
Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:
- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!
Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát, mit akarnak vásárfiának.
- Szép ruhát! - felelte az egyik.
- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.
- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.
- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.
A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot, aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.
Mikor hazaért, mindenkinek. odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát, Hamupipőkének meg a mogyoróágat.
A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára. Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.
Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon magának feleséget.
A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:
- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát! Lagziba megyünk a királyi palotába.
Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált, mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el a bálba.
- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni. ha se ruhád, se cipőd nincs hozzá?
A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:
- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.
Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!
Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!
A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a lagziba.
A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elbúzta a száját.
- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!
Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két sál kölest a hamuba.
- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.
Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipőke azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!
Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!
A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra vette, hogy elviszik a bálba.
A mostohája azonban azt mondta:
- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk, Csak szégyent hoznál ránk!
Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.
Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:
Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!
Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.
Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.
A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte, kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:
- Nem lehet, ez az én táncosnőm.
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.
Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a galambházba.
A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Tüstént odaintette magához:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba. Utána akarok menni.
Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték Erre gyorsan fejszét baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket. Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.
Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.
- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!
Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a mogyorófához, és elkezdte:
Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!
Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap. Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.
A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:
- Nem lehet, ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában.
A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta neki:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.
A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő háza tájára menekszik?
"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.
Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.
Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:
Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!
Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott, hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.
Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:
- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:
- Mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.
Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban; attól tartott, nem ér haza idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal topánkája benne ragadt a szurokban.
A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.
- Ebből a házból akarok nősülni, Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az aranytopánka.
Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.
Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából. Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:
- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.
Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja. Két galamb ült fölötte a mogyorófán.
Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:
Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.
A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.
- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!
Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem.
- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele. Ahogy elhaladtak a mogyorófa mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:
Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.
A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.
- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?
- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.
- Küldd csak be - mondta a királyfi.
- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!
- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.
Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a konyhába Hamupipőkéért.
A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját, bement, és meghajolt a királyfi előtt.
- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.
Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy ráillett, mintha ráöntötték volna.
Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány, akivel három estét végigtáncolt.
- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.
Mostohaanyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek, féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.
Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek:
Burukk, burukk, de szép pár!
A cipőben nincs vér már.
Illik rá a topánka:
ez az igazi mátka!
Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a királyi palotába. Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és holtáig boldogan élt az urával. A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.
Er was eens een rijk man. Zijn vrouw lag ziek; en toen zij haar einde voelde naderen, riep ze haar enig dochtertje bij zich en zei: "Lieve kind, blijf vroom en goed, dan zal de lieve God je altijd helpen en ik zal van de hemel op je neerzien en bij je zijn." Daarop sloot zij haar ogen en stierf. Het meisje ging elke dag naar 't graf van haar moeder en schreide daar en zij bleef vroom en goed. Toen 't winter werd, spreidde de sneeuw een blank dek op het graf en toen de voorjaarszon het er weer af had genomen, nam de man een tweede vrouw.
De vrouw had twee dochters mee ten huwelijk gebracht. Zij hadden mooie blanke gezichtjes, maar ze waren lelijk en zwart van hart. Een kwade tijd werd het voor 't arme stiefkind. "Moet die domme gans bij ons binnen zitten?" zeiden ze, "weg met die keukenmeid." Ze namen haar mooie kleren weg, trokken haar een grauwe kiel aan en klompen. "Kijk eens naar die trotse prinses, ziet ze er niet fraai uit?" riepen ze en lieten haar in de keuken alleen achter. Daar moest ze van de ochtend tot de avond zwaar werk doen, voor dag en dauw opstaan, water dragen, vuur aanmaken, koken en wassen. Bovendien trachtten de zusters haar alle denkbare verdriet te doen; ze bespotten haar, gooiden de erwten en de linzen in de as, die ze er dan weer uit moest vissen. Als ze 's avonds moe gewerkt was, mocht ze niet naar bed, maar moest naast de haard in de as liggen. Daardoor was ze altijd stoffig en vuil; en zo noemde ze haar Assepoester.
Toen gebeurde het, dat de vader eens op reis moest, en hij vroeg de twee stiefdochters wat ze wilden, dat hij voor hen meebracht. "Mooie kleren," zei de eerste; "Parels en edelstenen," de tweede. "En jij Assepoester," zei hij, "wat wil jij hebben?" - "Vader, als op uw terugreis een takje tegen uw hoed stoot, breng dat voor me mee." Hij kocht voor de beide stiefzusters mooie kleren, parels en edelstenen. Op de terugweg reed hij door een bos, daar zwiepte een tak van een hazelaar tegen zijn hoed en stootte die af; die tak brak hij af en nam hem mee. Bij zijn thuiskomst gaf hij de stiefdochters wat ze voor zichzelf hadden gewenst, en aan Assepoester gaf hij de hazeltak. Assepoester bedankte hem, ging naar haar moeders graf en plantte de tak daarop; ze schreide zo, dat haar tranen erop neerkwamen en de aarde vochtig maakten. Het takje sloeg daardoor aan en groeide en werd een mooie boom. Assepoester ging er elke dag driemaal heen, schreide en bad, en elke keer kwam er een wit vogeltje in de boom, en als ze iets wenste, dan gooide het vogeltje alles wat ze vroeg, naar beneden.
Nu gebeurde het eens, dat de koning een feest zou geven, dat drie dagen zou duren. Alle mooie meisjes van 't land werden uitgenodigd, want de prins moest een bruid zoeken. De twee stiefzusters hoorden, dat ze ook uitgenodigd werden, ze waren heel vrolijk en ze riepen Assepoester en zeiden: "Je moet ons haar doen, de schoenen poetsen en de gespen vastmaken, we gaan naar de bruiloft in 't paleis." Assepoester gehoorzaamde, maar ze moest schreien, omdat zij ook graag naar 't bal was gegaan en ze vroeg de stiefmoeder dit haar ook toe te staan. "Jij Assepoester," zei ze, "jij met al je stof en vuil, wou jij naar 't bal? Je hebt geen kleren, je hebt geen schoenen en jij wou dansen?" Toen ze echter bleef vragen, zei ze eindelijk: "Nu heb ik een schotel linzen in de as geschud, als je die in twee uur hebt uitgezocht, mag jij naar 't bal." Het meisje ging door de achterdeur naar buiten en riep: "Lieve duifjes, tortelduifjes, alle vogeltjes onder de hemel, kom eens helpen!
de goede in het kopje
de slechte in je kropje!"
Daar kwamen door 't keukenraam twee witte duiven aanvliegen en dan de tortelduifjes, en eindelijk warrelden en dwarrelden daar alle vogeltjes uit de lucht en ze streken allemaal in de as neer. En de duiven knikten met hun kopjes en begonnen pik, pik, pik, pik en toen begonnen de andere vogels ook pik, pik, pik, pik, en alle goede linzen kwamen in de grote schotel. Nauwelijks was een uur om, of ze vlogen allemaal weer weg. Nu bracht het meisje de schotel naar haar stiefmoeder, ze was blij en dacht dat ze nu wel naar 't feest zou mogen. Maar haar stiefmoeder zei: "Neen Assepoester, je hebt geen kleren en je kunt niet dansen; je wordt alleen maar uitgelachen." Toen ze weer ging schreien, zei ze: "Als je nu twee schotels vol linzen in één uur uit de as kunt halen, dan mag je mee." En ze dacht: "Dat kan toch niet meer." Ze schudde twee schotels vol linzen in de as, maar het meisje liep door de achterdeur en riep: "Lieve tamme duifjes, en tortelduifjes en alle vogels onder de hemel, kom me helpen uitzoeken,
de goede in het kopje,
de slechte in je kropje."
Daar kwamen door het keukenraam twee witte duifjes naar binnen en daarna de tortelduifjes en eindelijk warrelden en dwarrelden alle vogeltjes naar binnen en streken neer in de as. En de duifjes knikten met hun kopjes en begonnen van pik, pik, pik, pik, en toen begonnen de andere vogels ook van pik, pik, pik, pik, en alle goede linzen zochten ze uit en legden ze in twee grote schotels. En voor er een half uur om was, waren ze al weer klaar en vlogen naar buiten. Toen droeg het meisje de schotels naar haar stiefmoeder, ze was blij en dacht dat ze nu wel naar 't bal mocht. Maar zij sprak: "Het helpt je toch niets, je mag niet mee, want je hebt geen kleren en je kunt niet dansen en we zouden ons voor je schamen."
Nu was er niemand meer thuis, en Assepoester ging naar haar moeders graf onder de hazelaar, en riep:
"Boompje, schudt u heen en weer,
werp goud en zilver op mij neer!"
Toen gooide het witte vogeltje een gouden en zilveren baljurk naar beneden en met goud en zilver bestikte schoentjes. In allerijl maakte ze zich klaar, trok het gewaad aan en ging naar 't bal. De zusters evenwel en de stiefmoeder herkenden haar niet, en dachten dat 't een vreemde prinses was, zo mooi zag ze eruit in haar gouden gewaad. Aan Assepoester dachten ze helemaal niet, die zat toch thuis in 't stof en viste linzen uit de as. De zoon van de koning kwam haar tegemoet, nam haar bij de hand en danste met haar. Hij wilde ook met niemand anders dansen, hij liet zelfs haar hand niet los, en als er iemand anders kwam om haar een dans te vragen, zei de prins: "Zij danst met mij."
Ze danste tot de avond. Toen wilde ze naar huis. Maar de prins zei: "Ik ga mee en zal u thuis brengen," want hij wilde zien, waar 't mooie meisje woonde. Maar ze ontglipte hem en sprong in de duiventil. Nu wachtte de prins, tot zijn vader kwam, en hij zei, dat 't onbekende meisje in de duiventil gesprongen was. De koning dacht: "Zou het Assepoester zijn?" en men moest hem bijl en houweel brengen, zodat hij de duiventil kon omhakken, maar er zat niemand in. En toen de anderen thuis kwamen, lag Assepoester in haar vuile grauwe kiel in de as, en een olielichtje brandde op de schoorsteen. Want Assepoester was dadelijk achter uit de duiventil gesprongen en naar de hazelaar geslopen: daar had ze de mooie kleren uitgetrokken en op 't graf gelegd, en de vogel had alles meegenomen, en daarna was ze in haar werkkiel gaan slapen in de as.
De volgende dag begon 't feest opnieuw, en toen de ouders en de stiefzusters weer weg waren, ging Assepoester naar de hazelaar en riep:
"Boompje, schudt u heen en weer,
werp goud en zilver op mij neer!"
Toen gooide het vogeltje een nog veel prachtiger gewaad naar beneden dan dat van de vorige dag. En toen ze hiermee op het bal kwam, was ieder verbijsterd door haar schoonheid. De prins had gewacht tot zij kwam, hij greep haar hand en danste alleen met haar. Toen er anderen kwamen en een dans vroegen, zei de prins: "Zij danst met mij." Toen het avond werd, wilde ze weg, en de prins liep haar na en wilde zien waar ze in huis ging, maar ze sprong weg in de tuin achter 't paleis. Daar stond een mooie grote boom met heerlijke peren, ze klom zo vlug als een eekhoorntje tussen de takken, en de prins kon niet zien waar ze was. Hij wachtte tot de koning kwam, en zei tegen hem: "Het vreemde meisje is me ontsnapt, en ik dacht dat ze in de perenboom klom." Zijn vader dacht: "Zou het Assepoester zijn?" en liet een bijl halen en hakte de perenboom om, maar er zat niemand in. En toen de anderen thuis kwamen lag zij in de keuken als altijd, want ze was er aan de andere kant van de boom afgegleden, had haar mooie kleren aan 't vogeltje in de hazelaar gebracht en weer 't grauwe kieltje aangetrokken.
Toen de derde dag de ouders en de zusters weer naar 't feest waren, ging Assepoester weer naar haar moeders graf en zei tegen 't boompje:
"Boompje, schudt u heen en weer,
werp goud en zilver op mij neer!"
Nu wierp het vogeltje een prachtig glanzende dansjurk naar beneden, zo mooi als ze nog nooit gehad had, en de schoentjes waren helemaal van goud. Toen ze zo gekleed op het bal kwam, wist niemand z'n bewondering onder woorden te brengen. De prins danste alleen met haar en als iemand anders kwam, zei hij: "Zij danst met mij."
's Avonds wilde Assepoester weg, en de prins wilde haar naar huis begeleiden, maar ze ontglipte zo snel, dat hij haar niet meer zag. Maar de prins had een list gebruikt en de hele trap met pek laten bestrijken, en haar linkerschoen was bij 't wegvluchten op de trap blijven steken. De prins nam de schoen; klein en sierlijk en van zuiver goud. De volgende morgen ging hij naar de koning en zei: "Niemand wordt mijn vrouw, dan wie dit schoentje past." De beide zusters waren al blij, want ze hadden mooie voeten. De oudste ging met de schoen naar binnen en wilde hem passen, en de moeder stond erbij. Ze kon er met haar grote teen niet in: toen gaf de moeder haar een mes en zei: "Snijd die teen af; als je koningin bent, hoef je toch niet meer te lopen." Het meisje sneed de teen af, dwong de voet in het schoentje, verbeet haar pijn en ging naar de prins. Toen nam hij haar als zijn bruid op 't paard en reed met haar weg. Maar ze moesten voorbij het graf, twee duifjes zaten in de hazelaar en riepen:
"Roekedekoe, roekedekoe,
er is bloed in de schoen,
deze schoen is veel te klein,
't zal de echte bruid niet zijn."
Toen keek hij naar haar voet en zag dat 't bloed uit de schoen liep. Hij wendde zijn paard, bracht de onechte bruid weer naar huis en zei: "Dat was de goede niet, de andere zuster moest maar eens proberen." Deze ging naar binnen en de tenen pasten erin, maar de hiel was te groot. De moeder reikte haar een mes en zei: "Snijd een deel van de hiel weg; als je koningin bent, hoefje toch niet meer te lopen." Het meisje sneed een stuk van haar hiel af, perste de voet in de schoen, verbeet haar pijn en ging naar de prins. Hij nam haar als zijn bruid voorop 't paard en reed met haar weg. Toen ze langs de hazelaar kwamen, zaten daar de twee duifjes in en riepen:
"Roekedekoe, roekedekoe,
er is bloed in de schoen,
deze schoen is veel te klein,
de echte bruid zal hier niet zijn."
Hij keek naar haar voet en zag dat 't bloed uit haar schoen liep en haar witte kous vol bloed zat. Toen wendde hij zijn paard, en bracht de verkeerde bruid weer thuis. "Dit is ook de goede niet," zei hij, "is hier geen andere dochter?" - "Nee," zei de man, "alleen is er van mijn overleden vrouw nog een klein stumperig Assepoestertje, dat kan 't onmogelijk zijn." De prins zei, dat ze haar hier moesten brengen, maar de moeder zei: "Welnee, die is veel te vuil, die kan niet komen." Hij wilde het echter toch, en Assepoester moest en zou geroepen worden. Toen ging ze eerst haar gezicht en haar handen wassen en toen ging ze naar de prins, boog en hij reikte haar de gouden schoen. Ze ging op een bankje zitten, deed de lompe klomp af en stak haar voet in 't schoentje en dat zat als gegoten. Ze stond op, keek de prins aan en zo herkende hij het mooie meisje, dat met hem had gedanst en hij riep: "Dat is de echte bruid!" De stiefmoeder en de beide zusters verbleekten van boosheid, maar hij nam Assepoester op zijn paard en reed met haar weg. Toen ze de hazelaar voorbijreden, riepen de twee witte duifjes:
"Roekedekoe, roekedekoe,
Geen bloed in de schoen!
Deze schoen is niet te klein,
dit moet wel de ware zijn!"
En toen ze dat gekoerd hadden, kwamen ze beiden aangevlogen en gingen bij Assepoester op de schouder zitten, de ene rechts, de andere links, en daar bleven ze zitten.
Toen de bruiloft gehouden werd, kwamen de twee stiefzusters, ze wilden meedelen in haar geluk. Toen de bruidsstoet naar de kerk ging, ging de oudste rechts en de jongste links van de bruid zitten; daar pikten de duiven van elk een oog uit. En toen ze weer uit de kerk kwamen, pikten de duiven ieder het andere oog uit. Zo werden ze voor hun lelijk gedrag en hun valsheid voor hun leven met blindheid gestraft!