DEUTSCH

Daumesdick

MAGYAR

Hüvelyknőc


Es war ein armer Bauersmann, der saß Abends beim Herd und schürte das Feuer, und die Frau saß und spann. Da sprach er "wie ists so traurig, daß wir keine Kinder haben! es ist so still bei uns, und in den andern Häusern gehts so laut und lustig her." - "Ja," antwortete die Frau und seufzte, "wenns nur ein einziges wäre, und wenns auch ganz klein wäre, nur Daumes groß, so wollt ich schon zufrieden sein; wir hättens doch von Herzen lieb." Nun geschah es, daß die Frau kränklich ward und nach sieben Monaten ein Kind gebar, das zwar an allen Gliedern vollkommen, aber nicht länger als ein Daumen war. Da sprachen sie "es ist, wie wir es gewünscht haben, und es soll unser liebes Kind sein," und nannten es nach seiner Gestalt Daumesdick. Sie ließens nicht an Nahrung fehlen, aber das Kind ward nicht größer, sondern blieb, wie es in der ersten Stunde gewesen war; doch schaute es verständig aus den Augen und zeigte sich bald als ein kluges und behendes Ding, dem alles glückte, was es anfieng.

Der Bauer machte sich einmal fertig in den Wald zu gehen und Holz zu fällen; da sprach er so vor sich hin "nun wollt ich, daß einer da wäre, der mir den Wagen nach brächte." - "O Vater," rief Daumesdick, "den Wagen will ich schon bringen, verlaßt euch drauf, er soll zur bestimmten Zeit im Walde sein." Da lachte der Mann und sprach "wie sollte das zugehen, du bist viel zu klein, um das Pferd mit dem Zügel zu leiten." - "Das thut nichts, Vater, wenn nur die Mutter anspannen will, ich setze mich dem Pferd ins Ohr und rufe ihm zu, wie es gehen soll." - "Nun," antwortete der Vater, "einmal wollen wirs versuchen." Als die Stunde kam, spannte die Mutter an und setzte den Daumesdick dem Pferd ins Ohr: da rief der Kleine, wie das Pferd gehen sollte, "jüh und joh! hott und har!" Da ging es ganz ordentlich als wie bei einem Meister, und der Wagen fuhr den rechten Weg nach dem Walde. Es trug sich zu, als er eben um eine Ecke bog, und der Kleine "har, har!" rief, daß zwei fremde Männer daher kamen. "Mein," sprach der eine, "was ist das? da fährt ein Wagen, und ein Fuhrmann ruft dem Pferde zu und ist doch nicht zu sehen." - "Das geht nicht mit rechten Dingen zu," sagte der andere, "wir wollen dem Karren folgen und sehen, wo er anhält." Der Wagen aber fuhr vollends in den Wald hinein und richtig zu dem Platze, wo das Holz gehauen ward. Als Daumesdick seinen Vater erblickte, rief er ihm zu "siehst du, Vater, da bin ich mit dem Wagen, nun hol mich herunter." Der Vater faßte das Pferd mit der linken und holte mit der rechten sein Söhnlein aus dem Ohr, das sich ganz lustig auf einen Strohhalm niedersetzte. Als die beiden fremden Männer den Daumesdick erblickten, wußten sie nicht, was sie vor Verwunderung sagen sollten. Da nahm der eine den andern beiseit und sprach "hör, der kleine Kerl könnte unser Glück machen, wenn wir ihn in einer großen Stadt für Geld sehen ließen: wir wollen ihn kaufen." Sie giengen zu dem Bauer und sprachen "verkauft uns den kleinen Mann, er solls gut bei uns haben." - "Nein," antwortete der Vater, "es ist mein Herzblatt und ist mir für alles Gold in der Welt nicht feil." Daumesdick aber, als er von dem Handel hörte, kroch an den Rockfalten seines Vaters hinauf, stellte sich ihm auf die Schulter und sagte ihm ins Ohr "Vater, gib mich nur hin, ich will schon wieder zu dir kommen." Da gab ihn der Vater für ein schones Stück Geld den beiden Männern hin. "Wo willst du sitzen?" sprachen sie zu ihm. "Ach, setzt mich nur auf den Rand von eurem Hut, da kann ich auf und ab spazieren und die Gegend betrachten und falle doch nicht herunter." Sie thaten ihm den Willen, und als Daumesdick Abschied von seinem Vater genommen hatte, machten sie sich mit ihm fort. So giengen sie, bis es dämmerig ward, da sprach der Kleine "hebt mich einmal herunter, es ist nöthig." - "Bleib nur droben," sprach der Mann, auf dessen Kopf er saß, "ich will mir nichts draus machen, die Vögel lassen mir auch manchmal was drauf fallen." - "Nein," sprach Daumesdick, "ich weiß auch, was sich schickt: hebt mich nur geschwind herab." Der Mann nahm den Hut ab und setzte den Kleinen auf einen Acker am Weg, da sprang und kroch er ein wenig zwischen den Schollen hin und her und schlüpfte dann auf einmal in ein Mausloch das er sich ausgesucht hatte. "Guten Abend ihr Herren, geht nur ohne mich heim," rief er ihnen zu und lachte sie aus. Sie liefen herbei und stachen mit Stöcken in das Mausloch, aber das war vergebliche Mühe, Daumesdick kroch immer weiter zurück; und da es bald ganz dunkel ward, so mußten sie mit Aerger und mit leerem Beutel wieder heim wandern.

Als Daumesdick merkte, daß sie fort waren, kroch er aus dem unterirdischen Gang wieder hervor. "Es ist hier auf dem Acker in der Finsterniß so gefährlich gehen," sprach er, "wie leicht bricht einer Hals und Bein!" Zum Glück stieß er an ein leeres Schneckenhaus. "Gottlob," sagte er, "da kann ich die Nacht sicher zubringen," und setzte sich hinein. Nicht lang, als er eben einschlafen wollte, so hörte er zwei Männer vorüber gehen, davon sprach der eine "wie wirs nur anfangen, um dem reichen Pfarrer sein Geld und sein Silber zu holen?" - "Das könnt ich dir sagen," rief Daumesdick dazwischen. "Was war das?" sprach der eine Dieb erschrocken, "ich hörte jemand sprechen." Sie blieben stehen und horchten, da sprach Daumesdick wieder "nehmt mich mit, so will ich euch helfen." - "Wo bist du denn?" - "Suchet nur hier auf der Erde und merkt, wo die Stimme herkommt," antwortete er. Da fanden ihn endlich die Diebe und hoben ihn in die Höhe. "Du kleiner Wicht, was willst du uns helfen!" sprachen sie. "Seht," antwortete er, "ich krieche zwischen den Eisenstäben in die Kammer des Pfarrers hinein und reiche euch heraus, was ihr haben wollt." - "Wohlan," sagten sie, "wir wollen sehen, was du kannst." Als sie bei dem Pfarrhaus kamen, kroch Daumesdick in die Kammer, schrie aber gleich aus Leibeskräften "wollt ihr alles haben, was hier ist?" Die Diebe erschraken und sagten "so sprich doch leise, damit niemand aufwacht." Aber Daumesdick that, als hätte er sie nicht verstanden und schrie von neuem "was wollt ihr? wollt ihr alles haben, was hier ist?" Das hörte die Köchin, die in der Stube daran schlief, richtete sich im Bette auf und horchte. Die Diebe aber waren vor Schrecken ein Stück Wegs zurückgelaufen, endlich faßten sie wieder Muth, dachten "der kleine Kerl will uns necken," kamen zurück und flüsterten ihm hinein "nun mach Ernst und reich uns etwas heraus." Da schrie Daumesdick noch einmal, so laut er konnte, "ich will euch ja alles geben, reicht nur die Hände herein." Das hörte die horchende Magd ganz deutlich, sprang aus dem Bett und stolperte zur Thür herein. Die Diebe liefen fort und rannten, als wäre der wilde Jäger hinter ihnen: die Magd aber, als sie nichts bemerken konnte, gieng ein Licht anzuzünden. Wie sie damit herbei kam, machte sich Daumesdick, ohne daß er gesehen wurde, hinaus in die Scheune: die Magd aber, nachdem sie alle Winkel durchgesucht und nichts gefunden hatte, legte sich endlich wieder zu Bett und glaubte, sie hätte mit offenen Augen und Ohren doch nur geträumt.

Daumesdick war in den Heuhälmchen herumgeklettert und hatte einen schönen Platz zum Schlafen gefunden: da wollte er sich ausruhen, bis es Tag wäre, und dann zu seinen Eltern wieder heim gehen. Aber er mußte andere Dinge erfahren! ja, es gibt viel Trübsal und Noth auf der Welt! Die Magd stieg, wie gewöhnlich, als der Tag graute, schon aus dem Bett und wollte das Vieh füttern. Ihr erster Gang war in die Scheune, wo sie einen Arm voll Heu packte und gerade dasjenige, worin der arme Daumesdick lag und schlief. Er schlief aber so fest, daß er nichts gewahr ward, auch nicht eher aufwachte als bis er in dem Maul der Kuh war, die ihn mit dem Heu aufgerafft hatte. "Ach Gott," rief er, "wie bin ich in die Walkmühle gerathen!" merkte aber bald, wo er war. Da hieß es aufpassen, daß er nicht zwischen die Zähne kam und zermalmt ward, aber er mußte doch mit in den Magen hinabrutschen. "In dem Stübchen sind die Fenster vergessen," sprach er, "und scheint keine Sonne hinein: ein Licht wird gar nicht zu haben sein!" Ueberhaupt gefiel ihm das Quartier schlecht, und was das schlimmste war, es kam immer mehr neues Heu zur Thür herein und der Platz ward immer enger. Da rief er endlich in der Angst, so laut er konnte, "bringt mir kein frisch Futter mehr, bringt mir kein frisch Futter mehr." Die Magd melkte gerade die Kuh, und als sie sprechen hörte, ohne jemand zu sehen, und es dieselbe Stimme war, die sie auch in der Nacht gehört hatte, erschrak sie so, daß sie von ihrem Stühlchen herab glitschte und die Milch verschüttete. Sie lief in der größten Hast zu ihrem Herrn und rief "ach Gott, Herr Pfarrer, die Kuh hat geredet." - "Du bist verrückt," antwortete der Pfarrer, gieng aber doch selbst in den Stall nachzusehen, was vor wäre. Aber kaum hatte er den Fuß hineingesetzt, so rief Daumesdick eben aufs neue "bringt mir kein frisch Futter mehr, bringt mir kein frisch Futter mehr." Da erschrak der Pfarrer selbst, meinte, es wäre ein böser Geist und hieß die Kuh tödten. Nun ward sie geschlachtet, der Magen aber worin Daumesdick steckte, ward auf den Mist geworfen. Daumesdick suchte sich hindurch zu arbeiten, und hatte große Mühe damit, doch endlich brachte er es so weit, daß er Platz bekam, aber, als er eben sein Haupt herausstrecken wollte, kam ein neues Unglück. Ein hungriger Wolf sprang vorbei und verschlang den ganzen Magen mit einem Schluck. Daumesdick verlor den Muth nicht, "vielleicht," dachte er, "läßt der Wolf mit sich reden," und rief ihm aus dem Wanste zu "lieber Wolf, ich weiß dir einen herrlichen Fraß." - "Wo ist der zu holen?" sprach der Wolf. "In dem und dem Haus, da mußt du durch die Gosse hinein kriechen und wirst Kuchen, Speck und Wurst finden, so viel du essen willst," und beschrieb ihm genau seines Vaters Haus. Der Wolf ließ sich das nicht zweimal sagen, drängte sich in der Nacht zur Gosse hinein und fraß in der Vorrathskammer nach Herzenslust. Als er satt war, wollte er wieder fort, aber er war so dick geworden, daß er denselben Weg nicht wieder hinaus konnte. Darauf hatte Daumesdick gerechnet und fieng nun an in dem Leib des Wolfs einen gewaltigen Lärmen zu machen, tobte und schrie, was er konnte. "Willst du stille sein," sprach der Wolf, "du weckst die Leute auf." - "Ei was," antwortete der Kleine, "du hast dich satt gefressen, ich will mich auch lustig machen," und fieng von neuem an aus allen Kräften zu schreien. Davon erwachte endlich sein Vater und seine Mutter, liefen an die Kammer und schauten durch die Spalte hinein. Wie sie sahen, daß ein Wolf darin hauste, liefen sie davon, und der Mann holte die Axt, und die Frau die Sense. "Bleib dahinten," sprach der Mann, als sie in die Kammer traten, "wenn ich ihm einen Schlag gegeben habe und er davon noch nicht todt ist, so mußt du auf ihn einhauen und ihm den Leib zerschneiden." Da hörte Daumesdick die Stimme seines Vaters und rief "lieber Vater, ich bin hier, ich stecke im Leibe des Wolfs." Sprach der Vater voll Freuden "gottlob, unser liebes Kind hat sich wieder gefunden," und hieß der Frau die Sense wegthun, damit Daumesdick nicht beschädigt würde. Danach holte er aus und schlug dem Wolf einen Schlag auf den Kopf, daß er todt niederstürzte: dann suchten sie Messer und Scheere, schnitten ihm den Leib auf und zogen den Kleinen wieder hervor. "Ach," sprach der Vater, "was haben wir für Sorge um dich ausgestanden!" - "Ja, Vater, ich bin viel in der Welt herumgekommen; gottlob, daß ich wieder frische Luft schöpfe." - "Wo bist du denn all gewesen?" - "Ach Vater, ich war in einem Mauseloch, in einer Kuh Bauch und in eines Wolfes Wanst: nun bleib ich bei euch." - "Und wir verkaufen dich um alle Reichthümer der Welt nicht wieder." Da herzten und küßten sie ihren lieben Daumesdick, gaben ihm zu essen und trinken und ließen ihm neue Kleider machen, denn die seinigen waren ihm auf der Reise verdorben.
Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye mellett ült, szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az ember egyszer csak fölnézett.
- De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más házát fölveri a vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben.
- Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor esténként azt szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk melegedjünk mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is, mint a hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát.
Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől talpig egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb egy hüvelykujjnál.
- Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. - Akármilyen apró, mégiscsak a mi kedves magzatunk.
Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. Megadtak neki minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának, amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csak úgy csillogott az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez hozzáfogott, mind sikerült neki.
Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni.
- De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival - dünnyögte, ahogy a kabátját húzta magára.
- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. - Meglásd, idejében ott leszek az erdőn.
Édesapja jót nevetett rajta.
- Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a gyeplőt tartsd!
- Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló fülébe, én meg mondom neki, merre menjen.
- Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a dologra.
Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló fülébe, föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta:
- No, ha tudtok, mehettek!
Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi ki-kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott:
- Hóha, te! Hőhehő!
Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe gyökereztek a csodálkozástól.
- Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan biztatja a lovát, mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz! Gyerünk utána, lássuk, hová áll be a kocsi!
Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a kidöntött fák hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből:
- No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél le!
A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg kiemelte a ló füléből a fiacskáját, és letette a földre. A kis pöttöm nyújtózkodott egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra.
Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek azt sem tudták, hová legyenek. Félrehúzódtak pár lépésnyit, és tanakodni kezdtek.
- Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét csinálhatnánk ezzel a fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a városokban!
- Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg!
Odamentek a paraszthoz:
- Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk!
- Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye!
Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott az apja kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta:
- Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!
Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok tüstént indulni is akartak, hogy még idejében beérjenek a városba.
- Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól.
- Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre sétálhatok, nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le.
Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és már mentek is.
Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszer csak megszólalt odafent a kalapon.
- Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta.
- Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -, annyi baj legyen, a madarak is letisztelnek egyszer-másszor.
- Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az illendőség. Vegyetek le gyorsan!
Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját, és letette Matyit az út mentén a szántás szélére.
Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa alatt, egyet szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan:
- Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de most már nélkülem!
Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába: Hüvelyk Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan hazamentek.
Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi óvatosan előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt.
"Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta magában -, könnyen kezét-lábát töri az ember a rögök közt."
Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és kényelmesen elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék egyet, lépéseket hallott, aztán szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy fekete foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.
Egyszer csak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt mondja:
- A gazdag plébános aranyával-ezüstjével mindjárt kint volnánk a bajból. Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg!
- Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi.
A két rabló riadtan ugrott föl.
- Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki szólt!
- Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek magatokkal, majd én segítek rajtatok.
- De hát hol vagy?
- Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok!
Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették, még gyufát is lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat.
Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló:
- Te akarsz nekünk segíteni, te pocok?
- Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a kamrába, és kirámolom, amit csak akartok.
A rablóknak tetszett az ajánlat.
- Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal vitték. Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a kamrába.
"No, csakhogy megszabadultam tőletek!" - gondolta magában, mert hát esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak a hosszú gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni:
- Mind kiadjam, amit látok?
A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt.
- Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat!
Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint rákezdte:
- Mit akartok? Mind kiadjam, amit látok?
A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra összeszedték a bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak:
- Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit!
- Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! - kiabálta Matyi, ahogy csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az üvegek is megcsörrentek a polcon.
A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában. Jó alvókája volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már messze jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket.
A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni kezdte, mi okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén a csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta, alszik egy jót, aztán virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.
Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a végén semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe, fölmarkolt egy nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak álmát. Aludta pedig olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt föl, mikor már a tehén szájában volt, szénástul.
- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta.
Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi tapasztalatot is a világban, hamarosan észrevette hát, hová jutott, milyen veszedelembe pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna. Olyan ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot, azt azonban már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne szánkázzék a tehén bendőjébe.
- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni - állapította meg, mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem gyújtanak benne.
Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát még amikor az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett kiabálni:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült, amikor a kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit. Visított egy nagyot, felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de bánta is ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón:
- Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén!
- Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az istállóba. Hát ahogy belép, hallja:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
Erre már ő is megijedt.
- Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni!
Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a szemétre. Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára kidugta a fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész bendőt, Matyival együtt!
Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából faragták ám, hogy egyhamar kétségbe essék! "Megpróbáljuk, hátha szót ért farkas koma" - gondolta, és elkiáltotta magát:
- Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát!
- Hol? - mordult vissza loholtában a farkas.
- A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban. Bemászol a csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott, hogy csak győzzed nyelni!
Az a ház pedig az édesapja háza volt.
A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az éléskamrába, és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni. Hanem a hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon!
Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában; úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a házat!
- Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és még jobban rikoltozott.
A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a kamrához, és belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az ember gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a kamra felé.
Az ajtó előtt azt mondja az ember:
- Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a fejszémmel. Ha nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a torkát.
Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját.
- Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt a hasában!
- Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett az ember, s ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő drága Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott egyet, nagyot rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére, hogy az nyomban kiadta a páráját.
Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a fiacskájukat.
- Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja.
- Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a világban, sokat láttam, sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt szívhatok.
- Hol mindenütt jártál?
- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében, farkas hasában, hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek. Hanem most már itt maradok veletek életünk fogytáig.
- Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! - lelkendeztek a szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat. Jól megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen megkopott a nagy vándorlásban.




Vergleich zwei Sprachen:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.