MAGYAR

Hüvelyknőc

SUOMI

Poika peukalon pituinen


Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye mellett ült, szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az ember egyszer csak fölnézett.
- De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más házát fölveri a vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben.
- Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor esténként azt szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk melegedjünk mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is, mint a hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát.
Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől talpig egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb egy hüvelykujjnál.
- Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. - Akármilyen apró, mégiscsak a mi kedves magzatunk.
Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. Megadtak neki minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának, amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csak úgy csillogott az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez hozzáfogott, mind sikerült neki.
Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni.
- De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival - dünnyögte, ahogy a kabátját húzta magára.
- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. - Meglásd, idejében ott leszek az erdőn.
Édesapja jót nevetett rajta.
- Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a gyeplőt tartsd!
- Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló fülébe, én meg mondom neki, merre menjen.
- Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a dologra.
Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló fülébe, föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta:
- No, ha tudtok, mehettek!
Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi ki-kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott:
- Hóha, te! Hőhehő!
Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe gyökereztek a csodálkozástól.
- Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan biztatja a lovát, mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz! Gyerünk utána, lássuk, hová áll be a kocsi!
Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a kidöntött fák hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből:
- No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél le!
A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg kiemelte a ló füléből a fiacskáját, és letette a földre. A kis pöttöm nyújtózkodott egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra.
Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek azt sem tudták, hová legyenek. Félrehúzódtak pár lépésnyit, és tanakodni kezdtek.
- Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét csinálhatnánk ezzel a fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a városokban!
- Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg!
Odamentek a paraszthoz:
- Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk!
- Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye!
Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott az apja kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta:
- Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!
Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok tüstént indulni is akartak, hogy még idejében beérjenek a városba.
- Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól.
- Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre sétálhatok, nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le.
Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és már mentek is.
Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszer csak megszólalt odafent a kalapon.
- Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta.
- Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -, annyi baj legyen, a madarak is letisztelnek egyszer-másszor.
- Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az illendőség. Vegyetek le gyorsan!
Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját, és letette Matyit az út mentén a szántás szélére.
Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa alatt, egyet szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan:
- Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de most már nélkülem!
Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába: Hüvelyk Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan hazamentek.
Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi óvatosan előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt.
"Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta magában -, könnyen kezét-lábát töri az ember a rögök közt."
Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és kényelmesen elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék egyet, lépéseket hallott, aztán szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy fekete foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.
Egyszer csak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt mondja:
- A gazdag plébános aranyával-ezüstjével mindjárt kint volnánk a bajból. Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg!
- Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi.
A két rabló riadtan ugrott föl.
- Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki szólt!
- Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek magatokkal, majd én segítek rajtatok.
- De hát hol vagy?
- Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok!
Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették, még gyufát is lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat.
Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló:
- Te akarsz nekünk segíteni, te pocok?
- Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a kamrába, és kirámolom, amit csak akartok.
A rablóknak tetszett az ajánlat.
- Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal vitték. Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a kamrába.
"No, csakhogy megszabadultam tőletek!" - gondolta magában, mert hát esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak a hosszú gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni:
- Mind kiadjam, amit látok?
A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt.
- Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat!
Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint rákezdte:
- Mit akartok? Mind kiadjam, amit látok?
A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra összeszedték a bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak:
- Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit!
- Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! - kiabálta Matyi, ahogy csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az üvegek is megcsörrentek a polcon.
A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában. Jó alvókája volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már messze jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket.
A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni kezdte, mi okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén a csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta, alszik egy jót, aztán virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.
Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a végén semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe, fölmarkolt egy nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak álmát. Aludta pedig olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt föl, mikor már a tehén szájában volt, szénástul.
- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta.
Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi tapasztalatot is a világban, hamarosan észrevette hát, hová jutott, milyen veszedelembe pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna. Olyan ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot, azt azonban már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne szánkázzék a tehén bendőjébe.
- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni - állapította meg, mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem gyújtanak benne.
Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát még amikor az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett kiabálni:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült, amikor a kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit. Visított egy nagyot, felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de bánta is ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón:
- Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén!
- Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az istállóba. Hát ahogy belép, hallja:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
Erre már ő is megijedt.
- Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni!
Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a szemétre. Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára kidugta a fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész bendőt, Matyival együtt!
Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából faragták ám, hogy egyhamar kétségbe essék! "Megpróbáljuk, hátha szót ért farkas koma" - gondolta, és elkiáltotta magát:
- Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát!
- Hol? - mordult vissza loholtában a farkas.
- A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban. Bemászol a csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott, hogy csak győzzed nyelni!
Az a ház pedig az édesapja háza volt.
A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az éléskamrába, és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni. Hanem a hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon!
Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában; úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a házat!
- Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és még jobban rikoltozott.
A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a kamrához, és belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az ember gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a kamra felé.
Az ajtó előtt azt mondja az ember:
- Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a fejszémmel. Ha nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a torkát.
Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját.
- Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt a hasában!
- Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett az ember, s ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő drága Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott egyet, nagyot rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére, hogy az nyomban kiadta a páráját.
Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a fiacskájukat.
- Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja.
- Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a világban, sokat láttam, sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt szívhatok.
- Hol mindenütt jártál?
- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében, farkas hasában, hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek. Hanem most már itt maradok veletek életünk fogytáig.
- Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! - lelkendeztek a szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat. Jól megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen megkopott a nagy vándorlásban.
Olipa muinoin köyhä talonpoika, joka illalla pesän edessä kerta istuskeli kekäleitä kohennellen, ja hänen vaimonsa istui kehräämässä. Siinä ukko silloin lausui: "haikealtahan vetää, ett'ei lasta meillä ole yhtään! täällä tuskin hiiskaustakaan kuuluu, mutta muitten huonehissa nauru kajahtelee ja ilo ylimmällään riehuu." - "Niimpä niinkin," vastasi vaimo, "joska täällä telmäisi edes yksi ainoakin! ja vaikka tuo olisi ainoastaan peukalon kokoinen, minä jo tyytyväinen olisin; me sydämmellisimmästi häntä kuitenkin rakastaisimme." Tapahtuipa sitten, että vaimo kivulloiseksi kävi, ja seitsemän kuukauden kuluttua tuvassa makasi lapsi, joka kyllä oli kaikin puolin kaunis-kasvuinen, mutta ainoastaan peukalon pituinen. Silloin isä ja äiti sanoivat: "onhan kumminkin käynyt, kuten toivoimme, ja tämä lapsi pienokainen on meille mitä rakkahin oleva," ja hänen pienuutensa tähden hänelle pantiin _Peukalopoika_ nimeksi. Yllin kyllin lapselle ruokaa annettiin, mutta eipä tuo isommaksi kasvanut, vaan jäi semmoiseksi, kuin hän jo syntyessänsä oli ollut; äly kuitenkin hänen silmistänsä loisti, ja pian hänestä tuli viisas, sukkela pikku pulikka, jolta kaikki onnistui, mihinkä toimeen hän vain ryhtyi.

Talonpoika kerta metsähän hankki, puita kaatamaan, ja mutisi silloin: "nythän soisin meillä semmoista miestä olevan, joka minulle vankkurit tuonne toimittaisi!" - "Oi isä kulta," sanoi Peukalopoika, "kyllä minä teille vankkurit toimitan, luottakaa te vain siihen, määrä-ajalla net varmaankin ovat metsässä teidän tykönänne." Tähän isä hymyillen vastasi: "mitenkä tuo laatuhun kävisi? sinä liian pieni olet hevosta ohjaamaan." - "Eipä tuosta haittaa, isäseni, jos vain äiti hevosen asettaa valjaihin, kyllä minä pian korvaan puikahdan ja huudan sille, minne sen on juokseminen." - "Noh olkoon menneeksi," sanoi isä, "sopiihan kerrankin koettaa." Kun sitten tuli määrätty aika, äiti hevosen valjasti sekä pisti korvahan Peukalopojan, ja tämä pienokainen hevosta ohjaten tuolta huusi: "hei hepo! oikealle! vasemmalle!" Ja nyt ihan säntilleen kulku kävi etehen-päin, ikään-kuin olisi ohjissa ollut koko pää-kuski, ja vankkurit oikeaa tietä vyörivat metsään. Tapahtuipa sitten, että, juuri kun eräästä kulmasta poikkesivat ja Peukalopoika huusi: "vasemmalle, vasemmalle!" kaksi outoa miestä osasi siinä kulkea. "Jopa nyt jotakin," sanoi toinen, "mitä maar tämmöinen tietää! kulkeehan tuossa vankkurit ja hevoselle huutaa ajaja, vaikk'ei sellaista näy missään." - "Tuskinhan tämän asian laita oikein lienee," vastasi toinen, "seuratkaamme siis noita rattaita, nähdäksemme, minne viimein seisattuvat." Mutta vankkurit ihan metsään ajoivat suorastaan sille paikalle, missä ukko oli halkoja hakkaamassa. Sitten isäänsä nähdessään Peukalopoika hänelle huusi: "katsoppas, isä kultaseni, jopa täällä olen vankkureineni; tule nyt minua nostamaan alas!" Isä vasemmalla kädellään hevosen pidätti päitsimistä ja otti oikealla ulos korvasta pikku poikansa, joka ilo-mielin olki-korrelle istahti. Nähdessään Peukalopoikaa nuot oudot miehet vasta ihmettelemään, ja toinen kuiskaten toiselle lausui: "kuuleppas veikkoseni! tuosta pikku pulikasta ehkä tulisi onnemme perustajaa, jos hänet jossakin isossa kaupungissa näyttelisimme rahasta; entä jos hänen ostaisimme." He sitten menivät talonpojan tykö ja sanoivat: "myy meille tuo poika pikkarainen, hyvä oltava häntä meillä odottaa." - "En maar." vastasi isä, "tuo on minun sydän-käpyseni enkä häntä kaiken mailman kullasta myisi." Mutta kaupasta kuultuaan Peukalopoika isänsä takin laskuja myöden kapusi hänen olka-päällensä seisomaan sekä kuiskutti hänelle korvaan: "myy vain minut heille, kyllä minä piankin taas palajan luoksesi." Silloin isä hänen antoi noille molemmille miehille kelpo raha-summasta. "Minne istumaan tahdot?" kysyivät pojalta. "Asettakaa minut hattunne ryödälle, siellä minun sopii ympäristöä katsellen edes takaisin astuskella, enkä suinkaan alas putoa." Miehet hänen mieltänsä noudattivat ja, kun Peukalopoika oli isällensä jää-hyväiset sanonut, he tiehensä läksivät. Sitten edelleen astuivat, kunnes hämärtämään rupesi, jolloinka poju kuului pyytävän: "laskekaa minut hiukan maahan." - "Pysy sinä vain paikallas," sanoi mies, jonka hatun-röydälle tuo linnun-kotolainen istui, "eihän siinä sinusta haittaa." Mutta Peukalopoika rukoilemistansa rukoili, ja ottipa viimein mies päästänsä hatun sekä laski tien viereen pellon pyörtänölle pikku pojan. Tämä nyt turpehien välissä siinä hetkisen juoksenteli ja hyppeli sinne tänne sekä pujahti sitten yht'äkkiä hiirenreikähän, jonka hän oli osunut löytämään. "Hyvästi nyt, hyvät herrat!" huusi hän ivaten, "kiertäkää vain kaunihisti kotia-päin älkäättekä siinä tyhjän-päiten minua odotelko." Miehet tuonne hypähtivät ja pistelivät kepeillä hiiren-reikään, mutta turhaa vaivaa siinä näkivät, sillä Peukalopoika yhä edemmäksi pujahteli; ja koska piankin tuli pilkko pimeä, täytyi heidän suutuksissansa ja tyhjin kukkaroin palata kotia.

Huomattuansa miesten jo menojansa menneen Peukalopoika taas hiipi ulos maan-alaisesta piilo-paikastaan. "Aivanhan vaaralliselta toki vetää pimeässä pellolla kierteleminen." hän jupisi, "piampa täällä säärensä särkee ja niskansa taittaa." Onneksensa hän tyhjän koteloisen-kuoren tapasi. "No tännehän minun kelpaa yöksi jäädä turvihin," hän virkahti sekä meni sinne sisälle istumaan. Sitten hetkisen päästä nukahtamaisillaan juuri ollessansa kuuli hän kahden miehen sieltä ohitse käyvän ja toisen sanovan toiselle: "millähän keinoin nyt mukavimmin kävisi saada tuolta rikkaalta kirkkoherralta hänen kultansa ja hopeansa ryöstetyksi?" - "Sen maar minä kyllä tiedän," huusi kohta Peukalopoika. "Mitähän tuo?" sanoi varkaista toinen, "kuulimpa mielestäni jonkun puhuvan." He nyt kuuntelemaan seisahtuivat, ja Peukalopoika jatkoi: "ottakaa minut mukaanne, minä teidät taatustikkin olen auttava." - "No missäs sitten olet?" - "Hakekaa vain maasta sekä kuunnelkaa tarkkaan, mistä ääni tulee," tämä vastasi. Viimein varkaat pojan löysivätkin ja nostivat ylös piilosta. "Vai sinä, pieni veitikka! lieneekö sinussa auttajaa?" he nauraen sanoivat. "Ompa niinkin," tokasi tuo vastaukseksi, "minä rauta-salpojen välitse puikahdan kirkkoherran huonehesen sekä toimitan teille sieltä, mitä vain tahdotte." - "Olkoon siis menneeksi," he vastasivat, "sopiihan koettaa, mikä mokoma sinussa lienee." Kun sitten pappilaan pääsivät, Peukalopoika kamariin pujahti, mutta rupesipa kohta, oikein parastansa pannen, huutamaan: "tahdotteko kaikki, mitä täältä löytyy?" Varkaat pelästyen hänelle kuiskasivat: "puhu hiljaa, ett'ei ketään heräisi!" Mutta Peukalopoika ei ollut tuota kuulevinansa, vaan huusi uudestaan: "mitä tahdotte? haluttaako teitä täältä kaikki." Tästä keräsi kamarinvierisessä tuvassa makaava kyökki-piika, ja tuo istualle nousi sekä rupesi tarkasti kuuntelemaan. Varkaat taas olivat pelästyksissänsä juosseet kappaleen matkan päähän, mutta rohkaisivatpa jälleen mielensä, ajatellen: "tuo pikku pulikka tahtoo meitä vähän kiusailla," palasivat takaisin sekä kuiskasivat hänelle oven takaa: "ryhdy nyt jo tosi-toimehen ja pistä meille tänne sieltä jotakin!" Silloin Peukalopoika vielä kerran huusi niin lujasti, kuin suinkin sai huudetuksi; "tahdompa minä teille antaa vaikka kaikki, kurottakaa vain kätenne tänne." Tämän ihan selvästi kuuli piika, hypähti vuoteeltansa, kompuroitsi ovea kohden ja astuipa kamariin. Varkaat kiiruusti koipensa korjasivat sekä kiisivät pakohon, ikään-kuin olisi itse pää-paha kintuissa ollut; ja kosk'ei piika saattanut mitään selittää, meni hän valkeaa hakemaan. Kun hän sitten, kynttilä kädessä, palasi kamariin, Peukalopoika, ennenkuin häntä huomattiin, tiehensä pujahti ja riensi latoon; mutta kosk'ei tyttö, kaikki nurkat ja komerot tyystin haettuansa, kuitenkaan löytänyt mitään, hän taas vuoteellensa kapusi, arvellen vain unta nähneensä, vaikka avoimin silmin ja kuulevin korvin.

Peukalopoika oli heinissä tipsuteltuaan hyvän makuupaikan itsellensä löytänyt; siinä hän aikoi rauhassa levätä aamuun asti ja sitten palata kotia vanhempainsa luoksi. Mutta kova kohtalo häntä väijyi! no niin! onhan mailmassa tuskaa ja vaivaa monemmoista! Piika tapansa mukahan päivän koittaessa vuoteltaan nousi ja läksi talon karjaa ruokkimaan. Ensin hän latoon meni, josta otti sylillisen heiniä, ja osuipa hänen kouriinsa tulemaan juuri se tukko, missä Peukalopoika parka makasi nukkumassa. Mutta tuo niin sikeässä unessa oli, ett'ei hän mitään huomannut eikä ennen herännyt, kuin vasta lehmän kielen kohdalla, sillä heinä-tukossa poju raukka oli tuon elukan suuhun suikahtanut. "Voi onnettomuuttani!" hän huudahti, "mitenkä minä olen vanutus-myllyhyn joutunut!" mutta huomasi pian kyllä, missä hän tosiaankin oli. Siinä nyt käski varoa, ett'ei hän hampahien väliin takertuisi rikki ruhjottavaksi, mutta vatsahan hänen kuitenkin täytyi luistaa alas. "Tästä tupasesta akkunat ovat unohtuneet," hän lausui," eikä aurinko mistään pääse tänne paistamaan; kynttilää ei ensinkään saatavissa!" Yleensä tämä maja-talo hänestä hyvinkin huonolta veti, ja mikä kaikisten pahin, heiniä ovesta tuli lisäksi tulemistansa ja paikka yhä ahtaammaksi rupesi käymään. Viimein poju hädissänsä täyttä kurkkua kiljasi: "jo olen kylläni saanut, älkää minulle enään rehuja tuoko enempää!" Piika silloin juuri osasi olla lehmää lypsämässä, ja kun hän puhuttavan kuuli, vaikk'ei ketään näkynyt, sekä tunsi äänen samaksi, jonka jo oli yöllä kuullut, pelästyi tyttö parka niin kovasti, että hän renkulta roikahti selällensä ja kaasi kiulusta maidon maahan. Kiiruimman kautta hän sitten isäntänsä luo riensi ja huusi perille päästyänsä: "oi ihmeen ihmettä, kirkkoherra kulta, lehmä meidän on puhumaan ruvennut!" - "Turhias siinä hourailet," vastasi kirkkoherra, vaan meni itse kuitenkin navettaan katsomahan, mitenkä tuon laita oikeastaan oli. Mutta tuskin oli hän navetan kynnyksen yli astunut, jopa Peukalopoika taas huusi: "olenhan jo kylläni saanut, älkää rehuja tänne enempää pistäkö!" Silloin kirkkoherra itsekin pelästyi, arvellen pahan-hengen riivaavan, sekä käski tappaa lehmän. Se kohta tapettiinkin, ja maha, missä piili Peukalopoika, viskattiin tunkiolle. Poju nyt parastansa pannen koetti tuosta pinteestä päästäksensä ja jopa jo paljon vaivaa nähtyänsä ihan oli pääsemäisillään, mutta kohtasipa taas kova onni, juuri kun hän oli päätään ulos ilmahan pistämäisillänsä. Nälkäinen susi, näet, sieltä ohitse juostessaan hotkasi yhdellä nielauksella koko mahan. Peukalopoika ei tuosta kuitenkaan liioin säikähtynyt, vaan ajatteli: "ehkähän käynee sutta suostuttaminen," sekä huusi vatsasta: "susi kulta! tiedämpä, mistä kelpo aterian saisit." - "Missä se on saatavissa?" kysyi susi, "Noh tuolla, tuossa talossa; sinun sopii lasku-ränniä myöden hiipiä huonehesen sisälle ja oletpa löytävä kakkuja, sian-silavaa ja makkaroita, vaikka sinua haluttaisi syödä kuinkakin paljon," ja nyt poju kertomalla tarkoin kuvasi isänsä asunnon. Sudelle ei tuota tarvinnut kahdesti sanoa, se yöllä laskurännin kautta vara-aittahan könti ja syödä ahmasi siellä oikein mielensä perästä. Kyllänsä saatuaan se taas ulos aikoi, mutta olipa niin paksuksi paisunut, ett'ei se enään mahtunutkaan samaa tietä menemään. Tämän oli Peukalopoika jo ennaltaan arvannutkin sekä rupesi nyt suden vatsassa tavatonta melua pitämään, huutaen ja pauhaten aivan tarmonsa takaa. "Hiljaa siellä!" sanoi susi, "herätäthän sinä talonväen." - "Mitä turhia," vastasi pikku poju, "oletpa sinä vatsas täytehen syönyt, nyt minäkin vuorostani pidän iloista aikaa," sekä rupesi uudestaan täyttä kurkkua huutamaan. Siitä viimeinkin herättyään hänen isänsä ja äitinsä vara-aitan ovelle juoksivat ja tirkistelivät raosta tuonne sisälle. Nähtyänsä suden siellä meuhaavan riensivät he aseita hakemaan, ja mies sitten toi kirvehen sekä vaimo viikatteen. "Pysy sinä siellä takana," sanoi mies, kun olivat aittaan astuneet, "jollei susi, minun kerran huimastuani, kohta kuoliaksi kellisty, tulee sinun hyökätä sen kimppuun ja viiltää siltä maha halki." Silloin Peukalopoika, kuultuaan isänsä äänen, huusi: "isä armahimpani, minä täällä olen, istumpa suden vatsassa." ilosta ihastuneena isä lausui: "kiitos Luojan! meidän rakas lapsemme on kotia palannut," sekä käski vaimonsa panna pois viikatteen, ett'ei Peukalopoikaan sattuisi. Sitten hän sutta päähän lyödä läjähytti kolauksen semmoisen, että tuo kohta kaatui kuolleena maahan; sen jälkeen he veitsen ja sakset tuotuansa leikkasivat pedolta mahan auki sekä ottivat sieltä ulos pikku pojunsa. "Voi," sanoi isä, "mehän sinun tähtes olemme vasta surua nähneet!" - "Niin, isä kulta, minä jos jommoisiakin paikkoja olen kierrellyt; oikein hyvältä tuntuu, kun olen päässyt raitista ilmaa taas hengittämään." - "Missä merkillisessä sinä siis olet käynyt?" - "Oi isäseni! minä ollut olen hiiren-reiässä, lehmän mahassa ja suden suolissa; nyt tänne jään teidän luoksenne." - "Emmekä me sinua enään myy, vaikka kaiken mailman rikkaudet saisimme." Sitten he rakasta Peukalopoikaansa hyväilivät ja suutelivat, antoivat hänelle syötävää ja juotavaa sekä teettivät hälle uudet vaatteet, koska vanhat olivat matkalla rääsyiksi kuluneet.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.