MAGYAR

Hüvelyknőc

POLSKI

Paluch


Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye mellett ült, szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az ember egyszer csak fölnézett.
- De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más házát fölveri a vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben.
- Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor esténként azt szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk melegedjünk mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is, mint a hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát.
Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől talpig egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb egy hüvelykujjnál.
- Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. - Akármilyen apró, mégiscsak a mi kedves magzatunk.
Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. Megadtak neki minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának, amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csak úgy csillogott az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez hozzáfogott, mind sikerült neki.
Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni.
- De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival - dünnyögte, ahogy a kabátját húzta magára.
- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. - Meglásd, idejében ott leszek az erdőn.
Édesapja jót nevetett rajta.
- Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a gyeplőt tartsd!
- Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló fülébe, én meg mondom neki, merre menjen.
- Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a dologra.
Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló fülébe, föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta:
- No, ha tudtok, mehettek!
Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi ki-kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott:
- Hóha, te! Hőhehő!
Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe gyökereztek a csodálkozástól.
- Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan biztatja a lovát, mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz! Gyerünk utána, lássuk, hová áll be a kocsi!
Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a kidöntött fák hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből:
- No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél le!
A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg kiemelte a ló füléből a fiacskáját, és letette a földre. A kis pöttöm nyújtózkodott egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra.
Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek azt sem tudták, hová legyenek. Félrehúzódtak pár lépésnyit, és tanakodni kezdtek.
- Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét csinálhatnánk ezzel a fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a városokban!
- Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg!
Odamentek a paraszthoz:
- Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk!
- Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye!
Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott az apja kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta:
- Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!
Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok tüstént indulni is akartak, hogy még idejében beérjenek a városba.
- Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól.
- Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre sétálhatok, nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le.
Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és már mentek is.
Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszer csak megszólalt odafent a kalapon.
- Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta.
- Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -, annyi baj legyen, a madarak is letisztelnek egyszer-másszor.
- Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az illendőség. Vegyetek le gyorsan!
Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját, és letette Matyit az út mentén a szántás szélére.
Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa alatt, egyet szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan:
- Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de most már nélkülem!
Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába: Hüvelyk Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan hazamentek.
Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi óvatosan előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt.
"Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta magában -, könnyen kezét-lábát töri az ember a rögök közt."
Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és kényelmesen elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék egyet, lépéseket hallott, aztán szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy fekete foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.
Egyszer csak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt mondja:
- A gazdag plébános aranyával-ezüstjével mindjárt kint volnánk a bajból. Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg!
- Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi.
A két rabló riadtan ugrott föl.
- Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki szólt!
- Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek magatokkal, majd én segítek rajtatok.
- De hát hol vagy?
- Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok!
Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették, még gyufát is lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat.
Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló:
- Te akarsz nekünk segíteni, te pocok?
- Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a kamrába, és kirámolom, amit csak akartok.
A rablóknak tetszett az ajánlat.
- Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal vitték. Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a kamrába.
"No, csakhogy megszabadultam tőletek!" - gondolta magában, mert hát esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak a hosszú gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni:
- Mind kiadjam, amit látok?
A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt.
- Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat!
Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint rákezdte:
- Mit akartok? Mind kiadjam, amit látok?
A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra összeszedték a bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak:
- Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit!
- Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! - kiabálta Matyi, ahogy csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az üvegek is megcsörrentek a polcon.
A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában. Jó alvókája volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már messze jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket.
A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni kezdte, mi okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén a csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta, alszik egy jót, aztán virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.
Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a végén semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe, fölmarkolt egy nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak álmát. Aludta pedig olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt föl, mikor már a tehén szájában volt, szénástul.
- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta.
Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi tapasztalatot is a világban, hamarosan észrevette hát, hová jutott, milyen veszedelembe pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna. Olyan ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot, azt azonban már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne szánkázzék a tehén bendőjébe.
- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni - állapította meg, mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem gyújtanak benne.
Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát még amikor az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett kiabálni:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült, amikor a kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit. Visított egy nagyot, felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de bánta is ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón:
- Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén!
- Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az istállóba. Hát ahogy belép, hallja:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
Erre már ő is megijedt.
- Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni!
Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a szemétre. Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára kidugta a fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész bendőt, Matyival együtt!
Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából faragták ám, hogy egyhamar kétségbe essék! "Megpróbáljuk, hátha szót ért farkas koma" - gondolta, és elkiáltotta magát:
- Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát!
- Hol? - mordult vissza loholtában a farkas.
- A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban. Bemászol a csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott, hogy csak győzzed nyelni!
Az a ház pedig az édesapja háza volt.
A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az éléskamrába, és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni. Hanem a hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon!
Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában; úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a házat!
- Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és még jobban rikoltozott.
A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a kamrához, és belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az ember gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a kamra felé.
Az ajtó előtt azt mondja az ember:
- Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a fejszémmel. Ha nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a torkát.
Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját.
- Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt a hasában!
- Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett az ember, s ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő drága Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott egyet, nagyot rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére, hogy az nyomban kiadta a páráját.
Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a fiacskájukat.
- Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja.
- Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a világban, sokat láttam, sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt szívhatok.
- Hol mindenütt jártál?
- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében, farkas hasában, hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek. Hanem most már itt maradok veletek életünk fogytáig.
- Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! - lelkendeztek a szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat. Jól megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen megkopott a nagy vándorlásban.
Był sobie pewien biedny chłop, który wieczorami siedział przy piecu i podsycał ogień, a jego żona siedziała i przędła. A wtedy mawiała: "Jakie to smutne, że nie mamy dzieci! Tak u nas cicho, a w innych domach gwarno i wesoło." – "Tak," odpowiedziała żona i westchnęła,, "Gdybyśmy mieli choć jedno, niechby nawet było takie jak kciuk, byłabym szczęśliwa, kochalibyśmy je z całego serca." A zdarzyło się, że kobieta stała się chorowita, a po siedmiu miesiącach powiła dziecię, jak trzeba we wszystkich członkach, ale nie większe niż kciuk. Powiedzieli zatem: "Stało się, jak chcieliśmy, będzie naszym ukochanym dzieckiem," i nazwali go podług jego postaci Paluchem. Nie pozwalali by brakło mu jedzenia, lecz dziecko nie rosło, było takie, jak w pierwszej godzinie, lecz rozumnie patrzało mu z oczu i wnet okazało się ,że jest stworzeniem mądrym i zwinnym, a szczęściło mu się we wszystkich, czego się tknął.

Chłop gotował się pewnego dnia by iść do lasu drzewa rąbać, a wtedy powiedział do siebie: "gdybym tylko miał kogoś, kto by mi wóz przyprowadził." – "Ojcze," zawołał Paluch, "przyprowadzą ci wóz, może się na to zdać, w swoim czasie będzie w lesie." Chłop uśmiał się i rzekł "jak to ma być, jesteś za mały by utrzymać konia w cuglach." – "Nie szkodzi, ojcze, jeśli tylko matka go zaprzęgnie, usiądę koniowi w uchu i będę wołał, jak ma iść." –"No," odpowiedział ojciec, "raz możemy spróbować."

Gdy wybiła godzina, kobieta zaprzęgła konia, Palucha zaś wsadziła koniowi do ucha, a potem maluch wołał, jak koń ma iść "wiśta, hetta, wio, a wszystko szło jak należy, jak u mistrza, wóz zaś jechał drogą prosto do lasu. Zdarzyło się, gdy właśnie brał zakręt, a maluch zawołał: "wiśta, wiśta, że nadeszło dwóch nieznanych ludzi. "Ty, " rzekł jeden, "co to? Jedzie wóz, a woźnica woła do konia, lecz wcale go nie widać." – "Nieczyste to jakieś sprawki," rzekł drugi, "pójdziemy za wozem i zobaczymy, gdzie się zatrzyma." A wóz dojechał do lasu, prosto do miejsca, gdzie rąbano drwa. Gdy Paluch dojrzał swojego ojca, zawołał doń: "Widzisz ojcze, jestem z wozem, teraz mnie ściągnij na dół" Ojciec złapał konia lewą ręką , a synka wyciągnął z końskiego ucha prawą. Ten zaś wesoło usiadł na słomce. Gdy dwóch obcych ludzi ujrzało Palucha, ze zdziwienia nie wiedzieli, co powiedzieć. Wziął tedy jeden drugiego na stronę i rzekł "Słuchaj, ten mały jegomość może byś naszym szczęściem, jeśli weźmiemy go do wielkiego miasta i będziemy pokazywać za pieniądze, kupimy go." Podeszli do chłopa i rzekli: "Sprzedaj nam tego małego człowieka. Będzie miał u nas dobrze." – "Nie," odrzekł ojciec, "To serce moje, za całe złoto tego świata nie jest na sprzedaż!" Lecz Paluch, gdy usłyszał o handlu, wspiął się po fałdzie surduta do góry, stanął mu na ramionach i szepnął do ucha "Ojcze, oddaj mnie, jakoś do ciebie wrócę." Oddał go więc ojciec obu mężczyznom za ładny kawał grosza.. "Gdzie chcesz siedzieć?" rzekli do niego, "postawcie mnie na brzegu waszego kapelusza, będę sobie chodził tam i tu i oglądał okolicę a na pewno nie spadnę." Zrobili podług jego woli, a gdy Paluch pożegnał się z ojcem, wyruszyli z nim w drogę. Szli, aż poczęło ciemnieć, wtedy rzekł mały: "Zdejmijcie mnie na dół, mam potrzebę." – "Zostań na górze," rzekł, człowiek, na którego głowie siedział, "nic mi z tego, ptaki też czasem coś mi spuszczą na głowę." – "Nie," rzekł Paluch, "wiem, co się godzi, zdejmijcie mnie natychmiast na dół." Człowiek ów zdjął kapelusz i postawił małego na polu przy drodze, on zaś skoczył i łaził wzdłuż skiby, a potem nagle wskoczył do mysiej nory, którą sobie wyszukał. "Dobrego wieczoru, moi panowie, idźcie do domu beze mnie," zawołał do nich i śmiał się z nich. Biegali przy tym i wbijali kije w mysią dziurę, lecz trud był daremny, Paluch był bowiem coraz dalej, a gdy już całkiem było ciemno, musieli ruszyć do domu ze złością i pustą sakwą.

Gdy Paluch zobaczył, że poszli, wylazł z podziemi: "To niebezpiecznie chodzić po polu w ciemności," rzekł, "łatwo sobie złamać nogę i przetrącić kark." Na szczęście trafił na pusty domek ślimaka. "Chwała Bogu," rzekł, "Mogę tu bezpiecznie spędzić noc" i wszedł do środka. Niedługo potem, gdy już zasypiał, usłyszał, jak przechodzi dwóch ludzi, a jeden z nich mówił "Jak mamy to zrobić, by bogatego plebana obrabować ze złota i srebra?" – "Mogę ci powiedzieć," wtrącił Paluch. "Co to było?" rzekł przestraszony złodziej, "słyszałem, jak ktoś mówi." Stanęli i nasłuchiwali, a Paluch mówił dalej "Weźcie mnie ze sobą, to wam pomogę." – "A gdzie jesteś?" – "Szukajcie na ziemi i zważajcie skąd idzie głos," odpowiedział." Złodzieje znaleźli go w końcu i podnieśli do góry. "A ty mały łotrze, i ty chcesz nam pomóc!" rzekli- "Patrzcie," odpowiedział, wejdę między żelaznymi prętami do izby plebana i podam wam, czego będziecie chcieli." – "Dobra," rzekli, "zobaczymy, co potrafisz." Gdy doszli do plebanii, Paluch wkradł się do izby, ale od razu krzyknął co sił: "Chcecie mieć, co tu jest? Złodzieje wystraszyli się i rzekli: "Mów cicho, żeby nikt się nie zbudził." Lecz Paluch robił tak, jakby był nie zrozumiał i zawołał na nowo: "Co chcecie? Chcecie wszystkiego, co tu jest?" Usłyszała to kucharka, która spała w izbie obok, podniosła się w łóżku i nasłuchiwała. Złodzieje ze strachu cofnęli się jednak, w końcu odzyskali odwagę i pomyśleli. "Ten mały jegomość się z nami drażni." Wrócili więc i szepnęli do niego_ "A teraz na poważnie, podaj nam coś." A Paluch krzyknął jeszcze raz, najgłośniej jak mógł "Wszystko wam podam, wyciągnijcie tylko ręce." Usłyszała to nasłuchująca dziewczyna, wyskoczyła z łóżka i rzuciła się w drzwi. Złodzieje uciekli i biegli, jakby mięli za sobą dzikich myśliwców, a dziewczyna nie mogąc niczego dostrzec, poszła zapalić świecę. Gdy przyszła ze świecą, Paluch, nie czekając aż go zobaczy, poszedł do stodoły, dzieweczka zaś przeszukawszy wszystkie kąty, poszła w końcu do łóżka i zdawało jej się, że śniła przy otwartych oczach i uszach.

Paluch obszedł parę ździebełek siana i znalazł sobie piękne miejsce do spania, chciał odpocząć, aż nadejdzie dzień, by potem wrócić do swoich rodziców. Musiał jednak doświadczyć innych rzeczy! Tak, na tej ziemi jest smutek i nędza! Dziewka wstała z łóżka, gdy zaczął szarzeć dzień by nakarmić bydło. Jej pierwsze kroki prowadziły do stodoły, gdzie nałożyła na ramię kupę siana i to dokładnie tą, w której leżał i spał biedny Paluch. A spał tak mocno, że niczego nie spostrzegł i nie obudził się, aż trafił do krowiego pyska, która to chwyciła go razem z sianem. "O Boże," zawołał, "Trafiłem w żarna!," lecz wnet spostrzegł, gdzie jest. Musiał teraz uważać by nie trafić między krowie zęby i nie zostać między nimi zmielony, a potem jeszcze ześlizgnął się wraz z sianem do samego żołądka. "Ktoś zapomniał okna w tej izdebce," rzekł, "i nie świeci słońce do środka, światła też nie przyniosą." Kwatera w ogóle mu się nie podobała, a najgorsze było to, że w drzwi wchodziło wciąż nowe siana i miejsca było coraz mniej. W końcu zawołał w strachu najgłośniej, jak tylko umiał: "Nie dawajcie mi już świeżego żarcia, nie dawajcie mi już świeżego żarcia" Dziewka doiła właśnie krowę, a gdy usłyszała głos nie widząc nikogo, a był to ten sam głos, który słyszała w nocy, wystraszyła się, że spadła ze stołka i rozlała mleko. Pobiegła prędko do swego pana i zawołała: "Księże proboszczu, krowa gadała." – "Zwariowałaś, "odpowiedział pleban, lecz mimo to sam poszedł do obory by sprawdzić, co się dzieje. Ledwo jednak przestąpił nogą, Paluch zawołał na nowo: "Nie dawajcie mi już świeżego żarcia, nie dawajcie mi już świeżego żarcia" I wtedy pleban sam się wystraszył, myślał, że to zły duch opętał krowę i kazał ją zabić. Zabili ją więc, a żołądek, gdzie siedział Paluch, wyrzucili na gnój. Z wyjściem miał wielki kłopot, udało mu się tyle, że miał więcej miejsca, gdy jednak chciał już wyściubić głowę, przypętało się nowe nieszczęście. Przybiegł głodny wilk i połknął cały żołądek na raz. Paluch nie stracił jednak ducha, "Może," pomyślał, "da się pogadać z wilkiem,, "I zawołał do niego z środka brzucha: "Drogi wilku, wiem, gdzie jest cudne żarcie." – "Skąd je wziąć?" zapytał wilk. "W tym i w tym domu, musisz wejść do rynsztoka, znajdziesz tam ciasto, sadło i kiełbasę, a ile tylko będziesz chciał," i opisał mu dokładnie dom swego ojca. Wilk nie dał sobie dwa razy powtarzać, wlazł nocą do rynsztoka ż żarł w spiżarni ile serce zapragnie. A gdy się nasycił, chciał uciec, ale był za gruby by wrócić tą samą drogą. Na to właśnie liczył paluch i zaczął strasznie hałasować w wilczym cielsku, szalał i krzyczał, ile wlezie.. "Będziesz cicho!?" rzekł wilk, "pobudzisz ludzi." - "I co" odpowiedział mały, "nażarłeś się, ja też się chcę zabawić," i zaczął od nowa krzyczeć ze wszystkich sił. Zbudzili się od tego jego ojciec i matka, pobiegli do komory i zajrzeli przez szparę. Gdy zobaczyli, że w środku jest wilk, uciekli, mężczyzna poszedł po siekierę, a kobieta po kosę. "Zostań z tyłu," rzekł mężczyzna, gdy weszli do komory, "jak zadam mu cios i nie zdechnie od tego, musisz ty przywalić i rozciąć mu cielsko." Paluch usłyszał głos ojca i zawołał "drogi ojcze, jestem tu, w wilczym cielsku." A ojciec rzekł pełen radości: "Chwała Bogu, nasze dziecko się znalazło," i kazał żonie odłożyć kosę by nie uszkodzić Palucha. Potem wszedł i uderzył wilka w łeb, że padł zdechły na miejscu, potem poszukali noża i nożyc, rozcięli mu cielsko i wyciągnęli małego. "Ach," rzekł ojciec, "aleśmy się o ciebie martwili! – "Tak, ojcze, dożo chodziłem po świecie, Bogu dzięki znów mogę złapać świeżego powietrza." – "A gdzieżeś to bywał?" – "Ach, ojcze, byłem w mysiej norze, w brzuchu krowy i wilka, a teraz zostanę z wami." – "A my cię nie sprzedamy za wszystkie bogactwa tego świata," powiedzieli rodzice, utulili i ucałowali swego kochanego Palucha. Dali mu jeść i pić, dali mu zrobić nowe odzienie, bo jego zniszczyły się w podróży.

Tłumaczył Jacek Fijołek, © Jacek Fijołek




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.