I
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
从前有个鞋匠，生意上从来没出过什么差错，日子却过得越来越穷，后来穷到连做鞋子的材料也没有了，只剩下了一张皮子。 他把这张皮子裁剪好，发现刚刚够做一双鞋子。 然后他就上床休息，睡前还做了祈祷。 由于他为人问心无愧，所以睡得很香很甜。
第二天一大早，他洗漱完毕，穿好衣服，走到工作台前正准备做鞋，却惊奇地发现，鞋已经做好了，他完全给弄糊涂了，不知道这到底是怎么一回事。 他拿起鞋子仔细查看……活儿做得一丝不苟，没有哪一针缝得马虎。 事实上，这双鞋是令鞋匠都感到骄傲的杰作。
过了一小会儿，一位顾客走了进来。 他一见这双鞋子也就爱不释手，花了高价买下了这双鞋。 这样一来，鞋匠就有了足够的钱去买可做四双鞋子的皮子。
第二天清早，鞋匠发现四双鞋子已经做好了。 于是，就这样日复一日，他头天晚上裁剪好的皮料，次日一早就变成了缝制好的鞋子。 不久 ，随着鞋匠生意的兴隆，他也成了一个有钱的人。
圣诞节前几天的一个晚上，鞋匠在上床睡觉前对妻子说："咱们今晚上熬个通宵，看看到底是谁这样帮助我们，好不好？"他妻子欣然同意，并点燃了一根蜡烛。 随后他们俩便藏在挂着衣服的屋角里，注意着周围的动静。 午夜一到，只见两个光着身子的小人儿走了进来，坐在鞋匠工作台前。 他们刚一坐下，就拿起裁剪好的皮料，用他们纤细的手指开始做鞋，又是锥，又是缝，还不时地敲敲打打。 鞋匠目不转睛地看着他们，对他们的工作赞赏不已。 他们做好了鞋子，又把东西整理得井井有条，然后才急急忙忙地离去。
第二天早上，鞋匠的妻子对他说："是这两个小人儿使咱们发了财，咱们得好好感谢他们才是。他们光着身子半夜里来来去去，一定会着凉的。我跟你说咱们怎么办--我打算给他们每人做一件小衬衫、一件小背心和一条小裤子，再给他们每人织一双小袜子，你呢，给他们每人做一双小鞋。"
她丈夫很赞成这个主意。 到了晚上，给两个小人儿的礼物全都做好了，他们把礼物放在工作台上，没有再放裁剪好的皮料。 然后他们自己又躲藏起来，想看看两个小人儿会说些什么。
午夜时分，两个小人儿蹦蹦跳跳地跑了进来，准备马上开始干活儿，可他们怎么也找不到裁剪好的皮料，却发现了两套漂亮的小衣服，他们喜形于色，高兴得手舞足蹈起来。 两个小人儿飞快地穿上衣服，接着唱了起来：
"咱们穿得体面又漂亮，
何必还要当个皮鞋匠！ "
他们俩在椅子和工作台上又是蹦啊，又是跳，最后蹦跳着离开了房门。 从此，两个小人儿再没有来过，而鞋匠一直过着富足的日子，事事称心如意。
第二天一大早，他洗漱完毕，穿好衣服，走到工作台前正准备做鞋，却惊奇地发现，鞋已经做好了，他完全给弄糊涂了，不知道这到底是怎么一回事。 他拿起鞋子仔细查看……活儿做得一丝不苟，没有哪一针缝得马虎。 事实上，这双鞋是令鞋匠都感到骄傲的杰作。
过了一小会儿，一位顾客走了进来。 他一见这双鞋子也就爱不释手，花了高价买下了这双鞋。 这样一来，鞋匠就有了足够的钱去买可做四双鞋子的皮子。
第二天清早，鞋匠发现四双鞋子已经做好了。 于是，就这样日复一日，他头天晚上裁剪好的皮料，次日一早就变成了缝制好的鞋子。 不久 ，随着鞋匠生意的兴隆，他也成了一个有钱的人。
圣诞节前几天的一个晚上，鞋匠在上床睡觉前对妻子说："咱们今晚上熬个通宵，看看到底是谁这样帮助我们，好不好？"他妻子欣然同意，并点燃了一根蜡烛。 随后他们俩便藏在挂着衣服的屋角里，注意着周围的动静。 午夜一到，只见两个光着身子的小人儿走了进来，坐在鞋匠工作台前。 他们刚一坐下，就拿起裁剪好的皮料，用他们纤细的手指开始做鞋，又是锥，又是缝，还不时地敲敲打打。 鞋匠目不转睛地看着他们，对他们的工作赞赏不已。 他们做好了鞋子，又把东西整理得井井有条，然后才急急忙忙地离去。
第二天早上，鞋匠的妻子对他说："是这两个小人儿使咱们发了财，咱们得好好感谢他们才是。他们光着身子半夜里来来去去，一定会着凉的。我跟你说咱们怎么办--我打算给他们每人做一件小衬衫、一件小背心和一条小裤子，再给他们每人织一双小袜子，你呢，给他们每人做一双小鞋。"
她丈夫很赞成这个主意。 到了晚上，给两个小人儿的礼物全都做好了，他们把礼物放在工作台上，没有再放裁剪好的皮料。 然后他们自己又躲藏起来，想看看两个小人儿会说些什么。
午夜时分，两个小人儿蹦蹦跳跳地跑了进来，准备马上开始干活儿，可他们怎么也找不到裁剪好的皮料，却发现了两套漂亮的小衣服，他们喜形于色，高兴得手舞足蹈起来。 两个小人儿飞快地穿上衣服，接着唱了起来：
"咱们穿得体面又漂亮，
何必还要当个皮鞋匠！ "
他们俩在椅子和工作台上又是蹦啊，又是跳，最后蹦跳着离开了房门。 从此，两个小人儿再没有来过，而鞋匠一直过着富足的日子，事事称心如意。