A fost odata un cizmar care, fara vina sa, saracise intr-atat, incat nu mai avea decat o bucata de piele din care sa faca o singura pereche de pantofi.
Intr-o noapte ii croi, cu intentia de a-i coase si termina a doua zi.
Si, avand constiinta impacata se aseza in pat linistit si, dupa ce isi facu rugaciunea, adormi.
Si, avand constiinta impacata se aseza in pat linistit si, dupa ce isi facu rugaciunea, adormi.
Dimineata, odata cu terminarea rugaciunilor vru sa inceapa lucrul, cand vazu pe masa perechea de pantofi complet terminata. Uimit, omul, fara sa se gandeasca lua pantofii si ii examina. Erau terminati intru totul, nu putea gasi niciun cusur. Erau o adevarata opera de arta.
Dupa putin timp intra un cumparator si atat de mult ii placura pantofii, ca plati pentru ei mai mult decat era necesar, asa ca cizmarul putea cumpara piele ca sa faca doua perechi de pantofi. Ii croi seara, hotarat sa-i termine a doua zi.
Dar, nu fu nevoie, pentru ca atunci cand se trezi, pantofii erau terminati si nu lipsira nici cumparatorii care sa-i dea bani pentru a cumpara piele pentru patru perechi de pantofi.
In dimineata urmatoare fura gata cele patru perechi si de acum inainte, tot ce lasa croit seara, gasea cusut dimineata. Astfel cizmarul avu in curand castiguri foarte mari, putandu-se considera aproape bogat.
Dar intr-o seara ,in ajunul Craciunului, cizmarul, care croise niste perechi de pantofi pentru ziua urmatoare ii spuse sotiei:
- Ce-ar fi daca in aceasta seara am sta de veghe sa vedem cine este cel ce ne ajuta astfel?
- Ce-ar fi daca in aceasta seara am sta de veghe sa vedem cine este cel ce ne ajuta astfel?
Sotiei sale i se paru o idee foarte buna. Lasa o lumanare aprinsa si se ascunsera intr-un colt.
Cand batu ora douasprezece, aparura doi spiridusi glumeti si dezbracati. Se asezara la masa cizmarului si, cu degetele lor micute, incepura sa intepe, sa coasa si sa bata cuie cu atat de mare viteza si dibacie, incat cizmarul credea ca viseaza. Spiridusii nu plecara pana cand nu terminara toata treaba. Apoi se facura nevazuti.
In dimineata urmatoare, femeia spuse:
- Acesti spiridusi ne-au imbogatit si trebuie sa le demonstram recunostinta noastra. Poate le este frig umbland asa, dezbracati. Stii ce m-am gandit? Am sa le cos amandurora cate o camasa, o jacheta, un pieptar si niste pantaloni si, de asemenea, le voi tricota cate o pereche de ciorapi. Tu le vei face cate o pereche de ciorapi. Tu le vei face cate o pereche de pantofiori fiecaruia.
- Acesti spiridusi ne-au imbogatit si trebuie sa le demonstram recunostinta noastra. Poate le este frig umbland asa, dezbracati. Stii ce m-am gandit? Am sa le cos amandurora cate o camasa, o jacheta, un pieptar si niste pantaloni si, de asemenea, le voi tricota cate o pereche de ciorapi. Tu le vei face cate o pereche de ciorapi. Tu le vei face cate o pereche de pantofiori fiecaruia.
Omul spuse ca i se pare o idee foarte buna.
Pusera pe masa tot ceea ce pregatisera si se ascunsera pentru a vedea cum vor lua spiridusii cadoul. La miezul noptii au venit si spiridusii pusi pe treaba, dar in loc sa gaseasca piele taiata, au gasit minunatele haine. La inceput fura uimiti, dar imediat se aratara foarte bucurosi. Se imbracara repede si incepura sa cante:
Nu suntem noi doi baieti frumosi si eleganti?
De ce sa continuam sa fim cizmari ca inainte?
De ce sa continuam sa fim cizmari ca inainte?
Se urcara si dansara pe mesele si bancile din cizmarie pana cand, fara sa se opreasca din veselia lor, disparura pe usa. Spiridusii nu s-au mai intors in atelierul cizmarului, caci acestuia ii ajungeau banii pentru tot restul vietii. El si sotia sa traira fericiti si avura noroc in toate lucrurile pe care le intreprinsera.
I
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.