ITALIANO

Il viaggio di Pollicino, il piccolo sarto

MAGYAR

Hüvelyktyű vándorútja


Un sarto aveva un figlio piccolo piccolo, non più alto di un pollice, e per questo lo aveva chiamato Pollicino. Pollicino era, in compenso, molto coraggioso, e un giorno disse a suo padre -Babbo, voglio andarmene per il mondo a ogni costo-. -Bene, figlio mio- disse il vecchio; prese un lungo ago da rammendo e alla fiamma di una candela vi fece una capocchia di ceralacca: -Eccoti una bella spada per il viaggio-. Il piccolo sarto voleva mangiare ancora una volta con i genitori, perciò andò in cucina a vedere che cosa avesse preparato la mamma come pranzo d'addio. Era tutto pronto, e il piatto era sul focolare. Egli disse: -Be', che si mangia oggi?-. -Guarda tu stesso- rispose la madre. Allora Pollicino saltò sul focolare e guardò nel piatto, ma siccome allungò troppo il collo, il vapore che saliva dalle vivande lo prese e lo trascinò su per il camino Quando ricadde a terra, il piccolo sarto si ritrovò fuori nel vasto mondo; errò qua e là e andò a bottega da un padrone, ma non gli piaceva quello che gli davano da mangiare. -Signora padrona- le disse Pollicino -se non mi prepara un cibo migliore me ne vado, e domani mattina scriverò con il gesso sull'uscio di casa"Patate troppe, carne non c'è, ti saluto delle patate grande Re!."--Cosa vuoi, tu, pulce?- disse la padrona; andò in collera e afferrò uno straccio per colpirlo; ma il nostro piccolo sarto si acquattò, agile, sotto il ditale, di là fece capolino e mostrò la lingua alla padrona. Ella sollevò il ditale per afferrarlo, ma Pollicino si gettò tra gli stracci e mentre la padrona li buttava di qua e di là per cercarlo, egli si cacciò nella fessura del tavolo -Ehi, ehi, signora padrona!- gridò sporgendo la testa, e quando ella stava per colpirlo, lui saltò giù nel cassetto. Alla fine però la padrona riuscì ad acchiapparlo e lo cacciò di casa. Cammina cammina, il piccolo sarto arrivò in una gran foresta, dove incontrò una banda di briganti che volevano rubare il tesoro del re. A vederlo essi pensarono che un cosino simile potesse essere loro utile. -Olà!- gridò uno -tu, Maciste, vuoi venire con noi alla camera del Tesoro? Puoi strisciare dentro quatto quatto e gettarci fuori il denaro.- Pollicino rifletté‚ e infine disse di sì e li accompagnò alla camera del Tesoro. Osservò bene la porta da cima a fondo, per vedere se vi fosse una crepa; fortunatamente ne trovò una, ma stava per entrare quando una delle sentinelle disse: -Guarda là che brutto ragno! Voglio schiacciarlo-. -Ma lascia in pace quella povera bestia- disse l'altra -non ti ha fatto niente.- Così Pollicino riuscì a passare illeso attraverso la fessura. Giunto nella camera del Tesoro, aprì la finestra e buttò uno scudo dopo l'altro ai briganti che se ne stavano là sotto. Ma, sul più bello, sentì venire il re che voleva rimirare il suo tesoro, così dovette nascondersi in fretta. Il re si accorse che mancava un bel po' di talleri sonanti, ma non riuscì a capire chi potesse averli rubati, poiché‚ le serrature erano in buono stato e tutto pareva ben custodito. Allora se ne andò dicendo alle due sentinelle: -Fate attenzione, c'è qualcuno dietro al denaro-. Quando Pollicino riprese il suo lavoro da capo, le guardie sentirono il denaro muoversi tintinnando: clip, clap, clip, clap. Allora si precipitarono dentro per acchiappare il ladro. Ma il piccolo sarto, che li udì venire, fu ancora più lesto, saltò in un angolo e si nascose sotto uno scudo, che lo copri interamente. Poi si mise a canzonare le guardie gridando: -Ehi, son qui-. Quelle gli si avventarono contro, ma non fecero in tempo ad arrivare che Pollicino era saltato sotto uno scudo in un altro angolo e, gridava: -Ehi, son qui!-. Quelle si slanciarono indietro, ma Pollicino era già da un pezzo in un terzo angolo e gridava: -Ehi, son qui!-. Così li fece correre avanti e indietro come matti per la stanza, finché‚ se ne andarono sfiniti. Allora, a uno a uno, buttò fuori tutti gli scudi; l'ultimo lo scagliò con tutte le sue forze, ci saltò sopra, e così scese al volo dalla finestra. I briganti lo colmarono di lodi: -Sei un grande eroe- dicevano -vuoi diventare il nostro capo?-. Ma Pollicino si scusò dicendo che prima doveva vedere il mondo. Allora divisero il bottino, ma egli volle soltanto un soldo, perché‚ non poteva portarne di più. Poi cinse nuovamente la spada, disse addio ai briganti e se ne andò per la sua strada. Andò a lavorare presso qualche mastro artigiano, ma siccome il mestiere non gli riusciva, entrò a servizio come domestico di una locanda. Ma le serve non lo potevano soffrire perché‚, senza essere visto, egli vedeva tutto quello che esse facevano di nascosto e andava a riferire ai padroni ciò che si erano prese dai piatti o avevano portato via dalla cantina. Allora dissero: -Aspetta un po' che ti rendiamo pan per focaccia!- e si misero d'accordo per giocargli un brutto tiro. Infatti una volta che una di loro stava falciando il giardino, vedendo Pollicino correr qua e là, su e giù per gli steli, lo falciò svelta insieme all'erba, legò il tutto in un grosso straccio, e lo gettò di nascosto alle mucche. Se lo ingoiò una nera e grossa, senza fargli alcun male. Ma laggiù dov'era finito non gli piaceva perché‚ era tutto buio e non c'era neanche una candela. Quando munsero la mucca egli gridò:-Tic, tac, ulmo, olmo il secchio è già colmo?-Il rumore della mungitura, tuttavia, impedì che lo sentissero. Poco dopo entrò nella stalla il padrone e disse: -Domani questa mucca deve essere macellata-. Allora a Pollicino venne una gran paura e si mise a gridare più forte: -Son qua dentro!-. Il padrone l'udì ma non capiva da dove provenisse la voce e disse: -Dove sei?-. -Dentro a quella nera.- Ma il padrone non capì che cosa volesse dire e se ne andò via. Il giorno dopo la mucca fu macellata. Fortunatamente nello squartarla, a Pollicino non fu torto neanche un capello, ma finì tra la carne da salsiccia. Quando il macellaio si avvicinò per mettersi al lavoro, egli gridò con quanto fiato aveva in gola: -Non tagliate troppo a fondo! Non tagliate troppo a fondo! Sono qua sotto!-. Ma per via del rumore, nessuno lo udì. Ora il povero Pollicino era in pericolo, ma la necessità aguzza l'ingegno, così si mise a saltare con grande agilità fra i coltellacci, in modo che neanche uno lo toccò e riuscì a salvare la pelle. Ma non riuscì ancora a sfuggire; non c'era altra soluzione: dovette lasciarsi pigiare in un sanguinaccio insieme a pezzetti di lardo. Il luogo era un po' stretto, e per giunta, lo affumicarono appeso alla cappa del camino, dove egli si annoiò parecchio. Finalmente, d'inverno, lo tirarono giù, perché‚ la salsiccia doveva essere offerta a un ospite. Quando la padrona la tagliò a fette, Pollicino fece bene attenzione a non allungare troppo il collo, per non rischiare di farselo tagliare; finalmente colse il momento adatto, si fece largo e saltò fuori. Il piccolo sarto non volle trattenersi ulteriormente in quella casa dove gli era andata così male, e si rimise subito in cammino. Ma mentre era in aperta campagna, incrociò una volpe che lo inghiottì mentre era soprappensiero. -Ehi, signora volpe!- gridò il piccolo sarto -sono finito nella vostra gola, lasciatemi andare!- -Hai ragione- rispose la volpe -mangiarti è come non aver niente nello stomaco; se mi prometti i polli che sono nel cortile di tuo padre, ti lascerò libero.- -Con tutto il cuore- rispose Pollicino -avrai tutti i polli, te lo prometto.- Allora la volpe lo lasciò andare e lo portò a casa lei stessa. Quando il padre rivide il suo amato figlioletto, le diede volentieri tutti i polli. -In compenso ti porto a casa una bella moneta- disse Pollicino a suo padre, e gli porse il soldo che si era guadagnato in viaggio. -Ma perché‚ la volpe si è beccata i poveri pollastrelli?- -Ma sciocco, a tuo padre sarà sempre più caro suo figlio che i polli del cortile.-
Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette:
- Édesapám, világot akarok látni!
- Jól van - mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse!
Fogott egy tűt, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tű tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának.
- Nesze, most már kardod is van az útra - mondta.
- Köszönöm, apám - felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak előbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet.
Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit főz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tűzhelyen egy jókora fazékban.
- Mit eszünk ma, édesanyám? - kotnyeleskedett Jankó.
Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-főzés közben zavarják.
- Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá - vetette oda.
Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tűzhelyre, félrebillentette kicsit a fedőt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gőz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! - kivitte a kéményen.
A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhőcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta:
- No kint vagyok hát a nagyvilágban!
Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterségét , beszegődött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az: asztalra adtak.
Végül is kifogyott a béketűrésből, kiment a konyhába, és azt mondta:
- Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem főz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra:

Krumplihoz itt hús sose jár:
Isten veled, krumplikirály!

Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyűszű alá, és onnét öltögette a nyelvét.
- Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! - pörölt a mesterné, de mire a gyűszűt fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon.
- Itt vagyok, ragyogok! - csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján.
A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból. A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett. lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Erősen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelő. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erősen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind őt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett.
- Nézd már ezt a Góliátot! - harsogta az egyik ember.
- Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! - mondta a másik. - Nincs az a szűk kulcslyuk, amelyiken be ne férne!
- Hallod-e, fickó! - szólt a harmadik. - Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van?
Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erőszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához.
Csakhogy őrizték ám azt erősen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtőznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az őrök a pöttömnyi legénykét.
- Ez így jó lesz - helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok!
Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott.
- Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott - mondta a társának. - Agyontaposom.
- Hadd éljen szegény, nem vétett az neked - szólt a másik.
Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok előbújtak a bokrok közül, ő meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat.
Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé.
A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál őrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az őrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenőben odaszólt az őröknek:
- Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre!
A katonák megijedtek; és erősen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az őrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! - beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle.
- Hol vagyok? Itt vagyok! - kiáltotta csúfondárosan.
Mire az őrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül:
- Itt vagyok! Hol vagyok?
Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják őket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! - gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtől.
Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon.
Dicsérték, magasztalták is a rablók:
- Szó, ami szó: igazi hős vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni?
Babszem Jankónak azonban nem fűlt a foga a rablóvezérséghez. "Hogyisne - gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!" De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan:
- Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert előbb világot szeretnék látni.
- Rendben van - mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon!
Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje mert sehogyan sem bírta az állandóságot.
Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste.
- Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincéből - mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színéről.
De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma. Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fűszálról a másikra szökdécselt. "Megállj gondolta a lány -, most elbánok veled!" - azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendőbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé. Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fű közt semmi bája nem lett. Sűrű sötétség volt a tehén bendőjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra.
Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott:

Hoppla-hó! Hoppla-hó!
Tele van a csobolyó!

De hiába, elveszett a hangja a tehénbőgésben.
Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete előtt, azt mondta:
- Ezt a jószágot holnap le kel! vágni.
Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett:
- Engedjetek ki! Itt ülök benne!
- Hol? - kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön.
- Hát a feketében! - kiáltotta Jankó.
- Ugyan ne bolondozzál velem! - mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment.
Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tőle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék daráit hús társaságában beletöltötte Babszem Jankó a kolbászhéjba.
Hát ez meglehetősen szűk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig.
Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire.
- Hozz egy szálat a füstről! - mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt.
Lekerült hát a füstről, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott.
Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni.
Nyakába vette a lábát, s uccu neki! - meg sem állt, míg ki nem ért a mezőre.
- Csakhogy végre szabad eget látok! - fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hűs levegőből, mikor egy kódorgó róka merő szórakozottságból egy szöcskével együtt őt is bekapta.
A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni:
- Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki!
- Igaz - mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz.
Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte. Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta:
- Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett!
Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett.




Confronta in due lingue:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.