大拇哥游记


Hüvelyktyű vándorútja


从前有个裁缝,他儿子个子矮小得只有大拇指那么大,因此人们叫他"大拇哥"。 尽管大拇哥个头小,可他挺勇敢。 有一天,他对父亲说:"父亲,我要去周游世界。""好哇,我的儿子,"老裁缝一边说一边拿来一根编织用的长针,在尾端用蜡做了个圆柄,"带上这把剑备用吧。"小裁缝打算和家人一起再吃顿饭就出发,于是他蹦蹦跳跳来到厨房,想看看妈妈为这最后一顿饭做了些什么。 "妈妈,今天吃什么饭菜?""自己看吧。"妈妈说。 饭菜已经做好了,放在灶台上。 于是大拇哥跳上灶台朝盘子里看。 可是他把脖子伸得太长了,盘子里冒出的热气一下子把他带进了烟囱,又在空中转悠了一阵才落到地面上来。 小裁缝一看自己已经在外面了,便开始四处游历。 他来到本行一位大师傅家,但那里的伙食不是很好。
"女主人,假如你不改善伙食,"大拇哥说,"我就不住在这里,而且明早还要在你家门上用粉笔写上:'土豆太多肉太少,土豆先生再见了!'""那你想吃点啥呢,蚂蚱?"女主人一边生气地说,一边抓起一块擦碗布去打他。 可是小裁缝敏捷地藏到了顶针下面,探出脑袋,朝女主人直吐舌头。 女主人一把抓起顶针想抓住大拇哥,可他又跳进了布堆里;等女主人抖开布来找他时,他又钻进了桌上的一道裂缝。 "喂,女主人!"他探出头来喊道。 等女主人一巴掌打过来,他一下就缩到抽屉里去了。 当然,女主人最后还是抓住了他,把他赶了出去。
小裁缝继续旅行。 他来到一片大森林里,碰到一伙强盗正在谋划怎样盗窃国王的财宝。 他们一见小裁缝就想:"这么小的人可以从锁眼里钻进宝库,我们就用不着撬门了。"于是,其中一人冲他喊:"喂!勇敢的哥利亚,敢跟我们去宝库吗?你可以溜进去,然后把钱扔出来给我们。"大拇哥想了想说了声"行。"就跟着他们来到宝库。 他把门从上到下地检查了一遍,看有没有裂缝。 很快他就找到一条足以让他钻进去的缝。 可就在他打算爬进去时,门口的两个卫兵看到了他,其中一个说:"那只蜘蛛爬在那儿多难看呀,我来打死它。""让它去吧,"另一个说,"又不碍你的事。"就这样,大拇哥安全爬进了宝库,打开了一扇窗子。 强盗们正在下面等他,他把一袋又一袋金子扔出窗外。 他干得正起劲时,听到国王来检查宝库了,赶紧藏了起来。 国王发现有几袋金子不见了,可不明白是怎样丢的,因为门上的锁和销子似乎都没人动过,戒备也挺森严的。 他临走时对卫兵说:"小心点,有人盯上这里的钱财了。"所以,当大拇哥又开始干时,卫兵听到了钱被挪动的声音和金子"叮叮当当"的碰撞声,于是立刻跑进来想抓住盗贼。 但小裁缝听到了卫兵的跑步声,早在他们到来之前就跳到一个角落里,用一袋金子把自己挡住了。 卫兵没见到一个人影,只听到有人在嘲笑地说:"我在这儿呢!"卫兵跟着声音追过去时,小裁缝早就跑到另一袋金子下面,冲他们喊:"唉呀,我在这儿呢!"就这样,大拇哥把卫兵捉弄得精疲力尽,最后只好离开了。 他接着将所有金子都扔到了窗外。 他使出全身力气把最后一袋抛起来,然后敏捷地跳上袋子跟着弹了出来。 强盗们对他十分钦佩,"你真是个勇敢的英雄。"
他们说,"愿意当我们的队长吗?"
大拇哥谢绝了,说自己想先周游世界。 他们分赃时,小裁缝只要了一个金币,因为他没法拿更多了。
他收好那把剑,告别了强盗,继续上路。 起先他去给大师傅当学徒,可他不喜欢,最后在一家酒店当起了男侍。 那些女佣可受不了啦,因为他把她们偷偷从菜盘里拿了些什么、从地窖里偷走了什么统统告发到她们老板那里,而她们却看不到他。 他们说:"你等着瞧吧,我们会找你算这笔账的!"然后窜通一气捉弄他。 不久后的一天,一个女佣正在花园里割草,她看到大拇哥在草地上蹦来跳去,就赶紧割,一把将他卷进了草垛,然后用布捆好,悄悄拿去喂牛了。 牛群里有头大黑牛,一口把大拇哥吞了下去,倒也没伤着他什么。 牛肚子里黑乎乎的,没有一点光亮,大拇哥不习惯,于是在有人挤奶时大叫起来:
"挤呀使劲挤,奶桶何时溢?"
可挤奶的声音太大了,没人听得懂他在说什么。 主人走过来说:"明天把那头牛给杀了。"大拇哥急得在牛肚里大喊大叫:"先让我出来!我在它肚子里呢!"主人听得真切,可就是不知道声音是从哪里来的。 "你在哪儿呢?"主人问。 "在黑暗中。"可是主人没明白就走了。
第二天,黑牛被杀了。 幸运的是大拇哥没挨刀割就被扔到做香肠的那堆肉里去了。 当屠夫过来打算处理这些肉时,大拇哥又开始大嚷:"别切得太狠!我在肉堆里呢!"可刀切的声音盖过了他的叫嚷,谁都没理睬他。 这下他可麻烦了。 不过麻烦激发人的智慧,他在刀的起落之间上窜下跳,竟然毫发未损。 可他暂时还逃不开,只好和那些咸肉丁一起被塞进黑香肠里去了。 他在里面被挤得要死,而且还被挂到烟囱里让烟熏,日子真难过啊!
冬天里的某一天,主人想用黑香肠款待客人,于是把它从烟囱里取了出来。 女主人在切香肠时,大拇哥小心翼翼,不敢把头伸出去看,唯恐被切掉一块。 他终于找到机会,给自己清出一条路逃了出来。
小裁缝在这家受尽了苦,所以不愿意再呆下去,立刻启程上路了,然而他自由了没多久。 他来到野外,一只狐狸不假思索地把他抓起来塞进了嘴里。 "嗨,狐狸先生,"小裁缝喊道,"我粘在你喉咙里了,让我出去。""可以,你都不够填我的牙齿缝。不过你要是答应把你父亲院子里的家禽给我吃,我就放了你。""非常愿意。"大拇哥回答。 于是狐狸放了他,还把他背回了家。 父亲和儿子团聚了,心甘情愿地将家里养的鸡鸭全部给了狐狸。 "我给你带回来一块钱作为补偿。"大拇哥说着将他在旅行中挣的金币交给了父亲。
"可你为什么要让狐狸把那些可怜的小鸡吃了呢?""哦,你这傻孩子!你父亲爱你当然胜过爱院子里的那些鸡鸭了!"
Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette:
- Édesapám, világot akarok látni!
- Jól van - mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse!
Fogott egy tűt, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tű tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának.
- Nesze, most már kardod is van az útra - mondta.
- Köszönöm, apám - felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak előbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet.
Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit főz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tűzhelyen egy jókora fazékban.
- Mit eszünk ma, édesanyám? - kotnyeleskedett Jankó.
Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-főzés közben zavarják.
- Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá - vetette oda.
Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tűzhelyre, félrebillentette kicsit a fedőt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gőz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! - kivitte a kéményen.
A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhőcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta:
- No kint vagyok hát a nagyvilágban!
Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterségét , beszegődött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az: asztalra adtak.
Végül is kifogyott a béketűrésből, kiment a konyhába, és azt mondta:
- Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem főz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra:
Krumplihoz itt hús sose jár:
Isten veled, krumplikirály!
Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyűszű alá, és onnét öltögette a nyelvét.
- Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! - pörölt a mesterné, de mire a gyűszűt fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon.
- Itt vagyok, ragyogok! - csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján.
A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból. A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett. lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Erősen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelő. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erősen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind őt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett.
- Nézd már ezt a Góliátot! - harsogta az egyik ember.
- Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! - mondta a másik. - Nincs az a szűk kulcslyuk, amelyiken be ne férne!
- Hallod-e, fickó! - szólt a harmadik. - Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van?
Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erőszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához.
Csakhogy őrizték ám azt erősen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtőznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az őrök a pöttömnyi legénykét.
- Ez így jó lesz - helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok!
Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott.
- Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott - mondta a társának. - Agyontaposom.
- Hadd éljen szegény, nem vétett az neked - szólt a másik.
Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok előbújtak a bokrok közül, ő meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat.
Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé.
A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál őrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az őrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenőben odaszólt az őröknek:
- Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre!
A katonák megijedtek; és erősen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az őrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! - beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle.
- Hol vagyok? Itt vagyok! - kiáltotta csúfondárosan.
Mire az őrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül:
- Itt vagyok! Hol vagyok?
Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják őket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! - gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtől.
Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon.
Dicsérték, magasztalták is a rablók:
- Szó, ami szó: igazi hős vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni?
Babszem Jankónak azonban nem fűlt a foga a rablóvezérséghez. "Hogyisne - gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!" De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan:
- Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert előbb világot szeretnék látni.
- Rendben van - mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon!
Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje mert sehogyan sem bírta az állandóságot.
Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste.
- Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincéből - mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színéről.
De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma. Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fűszálról a másikra szökdécselt. "Megállj gondolta a lány -, most elbánok veled!" - azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendőbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé. Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fű közt semmi bája nem lett. Sűrű sötétség volt a tehén bendőjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra.
Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott:
Hoppla-hó! Hoppla-hó!
Tele van a csobolyó!
De hiába, elveszett a hangja a tehénbőgésben.
Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete előtt, azt mondta:
- Ezt a jószágot holnap le kel! vágni.
Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett:
- Engedjetek ki! Itt ülök benne!
- Hol? - kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön.
- Hát a feketében! - kiáltotta Jankó.
- Ugyan ne bolondozzál velem! - mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment.
Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tőle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék daráit hús társaságában beletöltötte Babszem Jankó a kolbászhéjba.
Hát ez meglehetősen szűk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig.
Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire.
- Hozz egy szálat a füstről! - mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt.
Lekerült hát a füstről, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott.
Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni.
Nyakába vette a lábát, s uccu neki! - meg sem állt, míg ki nem ért a mezőre.
- Csakhogy végre szabad eget látok! - fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hűs levegőből, mikor egy kódorgó róka merő szórakozottságból egy szöcskével együtt őt is bekapta.
A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni:
- Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki!
- Igaz - mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz.
Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte. Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta:
- Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett!
Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett.