A hat hattyú


Os seis cisnes


Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.
Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.
- Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?
- Megmutatnám, hogyne mutatnám - felelte az anyó -, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.
- Mi az a feltétel? - kérdezte a király.
- Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.
A király nem tehetett mást: mindent megígért.
- Akkor gyere velem a kunyhómba - mondta a vénség -, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.
A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.
Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.
Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.
Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.
"Lám, milyen igazságtalan voltam - mondta magában. - Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."
Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!
Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.
A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.
A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.
A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.
Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.
- Hát a testvéreid hol vannak? - kérdezte az édesapja.
- Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!
A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.
- Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt - mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.
- Csak még erre az éjszakára hagyj itt - könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon -, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!
- Jól van - egyezett bele a király -, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.
Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.
A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.
Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.
A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.
De az örvendezés nem tartott sokáig.
- Nem maradhatsz velünk - mondta a legidősebb fiú -, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.
- És én nem válthatnálak meg benneteket? - kérdezte a lány.
- Nagyon súlyos feltétele van annak - szólt a fiú. - Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.
Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.
A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"
Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.
Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.
- Hát te ki vagy? - kérdezték tőle. - Mit keresel ott a fán?
De a lány nem felelt.
- Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! - biztatták.
Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.
De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.
A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.
- Nem bánom, ha néma is - mondta -, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.
És néhány nap múlva egybe is keltek.
Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.
- Ki tudja, miféle fajzat - mondogatta. - Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.
Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.
- Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! - mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.
- Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! - kiáltotta. - Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!
De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.
Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.
- Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. - Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.
Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.
Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.
Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.
Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.
Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.
Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.
A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.
Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.
A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.
A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:
- Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.
A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.
- Kegyelmezz nekem, uram királyom! - mondta, és odaborult a király trónusához. - Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!
- Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! - jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.
Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.
Certa vez, um rei caçava numa grande floresta e perseguia a caça com tal empenho que nenhum dos componentes do seu séquito conseguia acompanhá-lo. Quando anoiteceu, o rei deteve-se, olhou à sua volta e viu que se tinha extraviado. Procurou um caminho para sair da floresta, mas não o encontrou. Nisso viu aproximar-se uma velha com a cabeça bamboleante; era uma bruxa.
- Boa mulher, - disse-lhe ele, - não poderíeis indicar-me o caminho através da floresta?
- Oh, sim, Majestade, - respondeu ela - posso, naturalmente, mas com uma condição; se não a cumprirdes, porém, nunca mais saireis da floresta e morrereis de fome.
- Qual é essa condição? - perguntou o rei.
- Tenho uma filha, - disse a velha - tão bela como não há outra no mundo e bem merece ser vossa esposa; se quiserdes torná-la Sua Majestade a rainha, vos ensinarei o caminho para sair da floresta.
Amedrontado, o rei consentiu e a velha levou-o á sua casinha; ali, sentada perto do fogo estava a filha, que recebeu o rei como se o estivesse esperando. Ele viu bem que ela era realmente bonita, mas não lhe agradou; e não conseguia olhar para ela sem sentir uma íntima repulsa. Após tê-la sentado em seu cavalo, a velha indicou-lhe o caminho e ele regressou ao castelo, onde se celebraram as bodas.
O rei era viúvo e tinha sete filhos da primeira mulher, seis rapazinhos e uma menina, aos quais amava acima de tudo no mundo. Receando que a madrasta não os tratasse bem ou talvez lhes fizesse algum mal, levou-os para um castelo solitário, no meio de uma floresta.
O castelo era tão escondido e tão difícil encontrar-lhe o caminho que, nem mesmo ele o teria encontrado, se uma feiticeira não lhe tivesse dado um novelo de linha de extraordinário poder: quando o jogava para a frente ele desenrolava-se sozinho e indicava-lhe o caminho. Mas o rei ia tão frequentemente visitar os filhos, que suas ausências chamaram a atenção da rainha; teve ela então a curiosidade de saber o que ele ia fazer sozinho na floresta.
Deu bastante dinheiro aos servos e estes traíram o rei, revelando o seu segredo, contando-lhe também a respeito do novelo, o único que podia indicar o caminho. Ela não sossegou, enquanto não descobriu onde o rei o guardava; depois fez algumas camisinhas de seda branca, e, como tinha aprendido as magias da mãe, entreteceu nelas um feitiço. E um dia, em que o rei foi caçar, pegou as camisinhas e penetrou na floresta; o novelo foi-lhe indicando o caminho. As crianças, vendo ao longe alguém chegando, pensaram que fosse o pai e correram-lhe ao encontro, radiantes de alegria. Então ela jogou uma camisinha em cima de cada um deles e assim que a camisinha lhes tocou o corpo, eis que se transformaram todos em cisnes e voaram pela floresta além.
A rainha voltou para casa muito satisfeita, julgando ter-se livrado dos enteados; mas a menina não tinha corrido ao seu encontro com os irmãos e a respeito dela a madrasta nada sabia. No dia seguinte, o rei foi ver os filhos e encontrou somente a menina.
- Onde estão teus irmãos? - perguntou-lhe.
- Ah, querido pai, - respondeu ela - foram-se e deixaram-me sozinha.
E contou-lhe que da sua janelinha vira os irmãos voar pela floresta além sob forma de cisnes; depois mostrou-lhe as penas que tinham deixado cair no pátio e que ela recolhera. O rei ficou muito aflito mas não desconfiou que tão pérfida ação tivesse sido cometida pela rainha e, temendo que lhe roubassem também a filha, resolveu levá-la junto. Mas ela tinha medo da madrasta e pediu ao pai que a deixasse ainda aquela noite no castelo da floresta.
A pobre menina pensava: "Não posso mais ficar aqui, quero ir à procura de meus irmãos." E, quando escureceu, fugiu e penetrou na floresta. Andou a noite toda e também o dia seguinte, sem nunca parar, até ficar exausta de cansaço. Então avistou uma choupana, subiu e deparou com um quarto, no qual havia seis caminhas, mas não ousou deitar-se numa cama; deitou-se debaixo dela, no duro chão, para aí passar a noite. Ao pôr do sol ouviu um ruflar de asas e viu os seis cisnes entrarem voando pela janela. Eles pousaram no chão assoprando as penas uns aos outros até fazê-las cair todas; e a pele de cisne saia-lhes como uma camisa. A menina olhou para eles e reconheceu os irmãos. Então, radiante de alegria, saiu debaixo da cama. Os irmãos não ficaram menos felizes ao ver a irmãzinha; mas por pouco.
- Aqui não podes ficar, - disseram-lhe - este é um covil de ladrões; se chegam e te descobrem, matam-te.
- Não podeis me defender? - perguntou a irmãzinha.
- Não, - responderam eles, - porque só podemos despir nossa pele de cisne durante um quarto de hora cada noite e retomar nosso aspecto humano; logo, porém, nos transformamos novamente.
- E não poderei vos libertar? - 'perguntou ela chorando.
- Oh, não, - responderam - as condições são demasiado pesadas. Durante seis anos não podes falar nem rir e, entretanto, deverás coser para nós seis camisinhas de flor de estreia (uma espécie de margarida). Uma única palavra que saia de tua boca e todo o trabalho será perdido.
Dizendo isso, já transcorrera o quarto de hora; eles então voaram pela janela afora cm forma de cisnes.
A menina, porém, tomou a resolução de libertá-los, mesmo a custa da própria vida. Saiu da choupana, foi ao meio da floresta e trepou numa árvore onde passou a noite. Na manhã seguinte, foi colher as flores e pôs-se a coser. Não podia falar com ninguém e não tinha vontade de rir, ficando aí sentada, completamente entretida no seu trabalho.
Havia já decorrido muito tempo, quando o rei daquele país foi caçar na floresta e caçadores foram dar à árvore na qual estava a menina. Chamaram-na e perguntaram:
- Quem és?
Ela não lhes respondeu.
- Desce daí, - disseram eles, - não te faremos nenhum mal.
Ela meneou a cabeça. Como continuassem a importuná-la com perguntas, atirou-lhes sua correntinha de ouro, julgando assim satisfazê-los. Mas eles desistiam; ela atirou-lhes o seu cinto e como isso também não bastasse, atirou as ligas e, pouco por vez, tudo o que tinha no corpo até ficar só com a camisa. Mas os caçadores não ficaram contente, treparam na árvore, agarraram-na e conduziram-na à presença do rei. O rei perguntou:
- Quem és? Que fazes em cima da árvore?
Ela, porém, não respondeu. Ele perguntou em todos os idiomas que conhecia, mas ela manteve-se muda como um peixe. Todavia, era tão linda, que seu coração ficou preso e apaixonou-se ardentemente por ela. Envolveu-a em seu manto, sentou-a no cavalo diante de si e levou-a para o castelo. Mandou que a vestissem com os mais ricos trajes e ela, no esplendor de sua beleza, fulgurava como a luz do dia; mas foi impossível fazer-lhe abrir a boca. A mesa, o rei fê-la sentar-se ao seu lado e sua modéstia, seu tato, lhe agradaram de tal maneira que declarou:
- Esta será a minha esposa e nenhuma outra no mundo!
Alguns dias depois celebraram-se as núpcias.
O rei, porém, tinha u'a mãe que era muito má; descontente com o casamento, vivia caluniando a jovem rainha.
- Quem sabe de onde vem essa rapariga que não sabe falar! - dizia - ela não é digna de um rei.
Decorrido um ano, quando a rainha deu à luz o primeiro filho, a velha raptou-o e, enquanto ela dormia, espargiu-lhe sangue da boca. Depois foi denunciá-la ao rei, acusando-a de ser antropófaga. O rei não quis acreditar e não permitiu que se lhe torcesse um fio de cabelo.
Entretanto, ela continuava a coser as camisinhas sem prestar atenção a nada mais. Na segunda vez, teve novamente um belo menino e a pérfida sogra usou o mesmo estratagema; mas o rei não conseguiu persuadir-se e não acreditou no que ela dizia.
- Ê muito boa e piedosa para fazer semelhante coisa; se não fosse muda e pudesse defender-se, ela revelaria sua inocência.
Mas na terceira vez, quando a velha raptou o recém-nascido e acusou a rainha, a qual não abriu a boca para se defender, o rei, forçosamente, teve que entregá-la à justiça, que a condenou à fogueira.
Quando chegou o dia da execução, era exatamente o dia em que terminava o prazo determinado de seis anos, durante os quais não podia falar nem rir; ela acabava de libertar seus queridos irmãos do encantamento.
As seis camisinhas estavam prontas, à última faltava apenas a manga esquerda. Ao ser conduzida à fogueira, levou-as consigo e de lá de cima da pilha de lenha, quando iam acender o fogo, ela volveu o olhar à sua volta e eis que viu seis cisnes chegarem voando pelo espaço. Compreendeu que a libertação de todos estava próxima e o coração exultou-lhe de alegria.
Ruflando as asas, os cisnes desceram perto dela, de maneira que lhe foi possível atirar sobre eles as camisinhas. Assim que esbarraram neles, caíram as peles de cisne e seus irmãos surgiram vivos e sãos; só o mais moço, ao invés do braço esquerdo, tinha uma asa nas costas. Muito contentes, abraçaram-se e beijaram-se; depois a rainha dirigiu-se ao rei que contemplava atônito aquela cena, e disse-lhe:
- Meu querido esposo, agora posso falar e dizer-te que sou inocente e que fui, injustamente, condenada.
Revelou-lhe o embuste da velha, que lhe havia raptado as três crianças; mandaram buscá-las e logo foram trazidas para grande alegria do rei. A sogra perversa foi amarrada ao poste, queimada viva e reduzida a cinzas.
Desde aí, o rei, a rainha, as crianças e os seis irmãos, viveram tranquilos e felizes durante muitos e muitos anos.