MAGYAR

Hófejírke

TIẾNG VIỆT

Bạch Tuyết và bảy chú lùn


Tél volt, kiszakadt a felhők dunnája, sűrűn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: "Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében."

Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca, mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa. El is nevezték Hófehérkének. S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.

Mikor a gyászév letelt, a király új feleséget hozott a házhoz. Szép asszony volt az igaz, de olyan büszke, olyan kevély, sehogyan sem tűrhette, hogy valaki szebb legyen nála. Volt egy varázstükre, azt minduntalan vallatóra fogta:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

Ilyenkor a tükör mindig azt felelte:

Úrnőm, nincs a világnak
szebb asszonya tenálad.

Erre aztán a királyné sem aggodalmaskodott tovább, mert tudta, hogy a tükre nem mond mást, mint színtiszta igazságot.

Telt-múlt az idő, esztendő esztendőre. Hófehérke nőtt, növekedett, és hétéves korára olyan szép lett, mint maga a ragyogó nap, szebb még a szépséges királynénál is. Ez eleinte nem sokat törődött a mostohalányával, hanem egyszer aztán gyanút fogott, bezárkózott a szobájába, elővette a tükrét, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör ezúttal nem úgy felelt, ahogyan a királyné szerette volna, hanem azt mondta:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.

A királyné kékre-zöldre vált az irigységtől, s attól fogva egyre abban főtt a feje, hogyan pusztíthatná el Hófehérkét. Nem volt többé se nappala, se éjjele, egészen belesápadt a sok emésztődésbe, úgyhogy napról napra fogyatkozott a szépsége. Egyszer aztán, mikor az ura az országot járta, maga elé hívatta bizalmas udvari vadászát, és ráparancsolt:

- Vidd ki azt a gyereket az erdőbe, látni sem akarom többé! Öld meg, és bizonyságul hozd el nekem a szívét!

Másnap a vadász, mintha csak sétálni készülne, magával hívta Hófehérkét. A lányka örömest vele ment, mert szerette az erdő virágait, a madarak muzsikáját s a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Mind beljebb és beljebb mentek, míg egy tisztásra nem értek; ott megálltak, s a vadász elővette a kését, hogy megölje Hófehérkét. De a lányka könyörgésre fogta a dolgot:

- Kedves vadász, kérve kérlek, hagyd meg az életemet; úgy eltűnök ebben a rengetegben, híremet sem hallják többet!

A vadász megszánta, és útjára engedte.

- Menj csak, szegény kislány! - mondta, és gondolatban hozzátette: "Hamarosan úgyis fölfalnak a vadállatok." De azért nagyon megkönnyebbült a szíve, hogy nem neki kellett egy ilyen szép teremtésnek a vérét kiontania. Éppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, leszúrta, kivágta a szívét és hazavitte bizonyságul a királynénak. Annak erre egyszeriben megjött a kedve, mert hát azt hitte, Hófehérke nem él már.

Szegény lányka pedig ment, ment tovább, egyes-egyedül az úttalan rengetegben. A fák közt mind sűrűbb lett a homály, neki pedig egyre jobban elszorult a szíve félelmében. Ahogy az árnyak ingtak: mintha óriások fenyegetnék; ha levél rezzent: mintha mohó szemek lesnének utána a lombból. Ág reccsent a lába alatt; ő megijedt tőle, futásnak eredt. Szaladt árkon-bokron át, fészkükre tért madarakat, odvukba bújt állatokat riasztott föl; ha gally suhintott a vállára, ha inda akaszkodott a szoknyájába, úgy megrettent, majd elállt a szívverése. Végre ritkult kissé az erdő, s ő egy parányi tisztáson kis házikót pillantott meg a homályban. Egyszeriben megkönnyebbült összeszedte maradék erejét, odaszaladt a kis házhoz, és belépett.

Odabent parányi volt minden de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba közepén terített asztalka állt, az asztalkán hét tányérka, s mindegyik mellett kicsi kanál, kicsi kés, kicsi villa, pohárka. A fal mellett hét ágyacska, minden ágyon habfehér terítő.

Hófehérke nagyon megéhezett, nagyon megszomjazott; leült a kis asztalhoz, s már-már nekikezdett a falatozásnak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek ő megeszi a vacsoráját, az bizony éhen marad ma este. Ezért hát sorra mind a hét tányérkából evett egy kevés főzeléket, hozzá mind a hét szelet kenyérkéből tört egy csipetnyit, és rá mind a hét pohárkából ivott egy csöpp bort. Aztán, mert nagyon fáradt volt, le akart feküdni. Csakhogy az egyik ágyacska túl keskeny volt neki, a másik meg túl rövid; egyiket a másik után próbálta ki, míg aztán a hetedikben végre kényelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fejét a kicsi párnára, és nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban. Hét parányi bányászlámpa volt az, fényüknél hét kis törpe tartott hazafelé vidáman a leszálló éjszakában. Ott laktak a tisztás szélén a házikóban; kora reggel útra keltek, napestig dolgoztak, ércet bányásztak a hegyekben s este aztán vállukra vették a szerszámukat, és víg nótaszóval hazatértek. Így éltek ott békességben, ki tudja, mióta. Soha nem háborgatta őket senki soha nem zavarta meg semmi az életük rendjét.

Ma azonban, ahogy a házukba beléptek, a hét kicsi lámpa világánál nyomban észrevették, hogy valaki járt ott: nem találták a szobácskát olyan rendben, amilyenben reggel hagyták. Futkostak, nézegettek, tanakodtak; egyszer csak az első felkiáltott:

- Ki ült a székecskémen?

S a második:

- Ki evett a tányérkámból?

A harmadik:

- Ki csípett a kenyérkémből?

A negyedik:

- Ki csent a főzelékemből:

Az ötödik:

- Ki használta a kis villámat?

A hatodik:

- Ki vágott a kis késemmel?

A hetedik:

- Ki ivott a pohárkámból?

Akkorra az első törpe már azt is észrevette, hogy az ágya közepén kis gödröcske mélyül. Nosza, fölkiáltott:

- Ki feküdt az ágyacskámban?

Mind összeszaladtak, mind azt kiabálták:

- Az enyémben is feküdt valaki!

- Az enyémben is!

És forgatták a párnájukat, emelgették a takarójukat, még az ágy alá is bekukkantottak, úgy keresték az idegent, míg a hetedik ágyban föl nem fedezték Hófehérkét. Ott feküdt, ott aludt édesdeden. Bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; olyan gyönyörű volt, hogy a törpéknek még a lélegzetük is elakadt az álmélkodástól, ahogy tetőtől talpig végigjáratták rajta a lámpásuk fényét.

- Egek ura - rebegték -, de tündérszép gyermek!

Hagyták, hadd aludjék; lábujjhegyen jártak-keltek, csöndben költötték el a vacsorájukat, aztán lefeküdtek, hat a maga megszokott helyére, a hetedikkel pedig mindegyik megosztotta egy-egy órára az ágyacskáját.

Másnap reggel, ahogy fölébredt, Hófehérke hét csodálkozó kis törpét pillantott meg az ágya körül. Nagyon megijedt tőlük, de azok olyan szelíden, olyan barátságosan mosolyogtak rá, hogy csakhamar megnyugodott.

- Hát te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy kerültél a házunkba? kérdezgették.

Hófehérke sorjában mindent elmesélt nekik: hogy hogyan akarta elemészteni a mostohája, hogyan szánta meg és engedte útjára az irgalmas vadász, hogyan maradt magára a rengetegben, s hogyan futott szívszakadva a vadonban, míg végül rá nem bukkant erre a házikóra. A törpék nagy figyelemmel hallgatták, s mikor a történetnek vége szakadt, tanakodtak egy kicsit egymás közt, aztán előállt a legidősebbik, és így szólt:

- Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.

Hófehérke megörült az ajánlatnak, megköszönte a törpék jóságát és náluk maradt. Reggel a hét kis bányász kivonult a hegyekbe, a lányka meg nekilátott a munkának: kitakarított, bevetette az ágyakat, megvarrta az elvásott fehérneműt, foltot vetett a kabátkák kikopott könyökére, sütött-főzött, s mikor este fölhangzott a hazatérő törpék vidám nótázása, s a hegy lejtőjén föltűnt a hét kicsi lámpa imbolygó csillagfénye, már készen várta őket az ízes, friss vacsora.

- Amióta élünk, soha nem volt ilyen jó sorunk! - mondogatták a törpék, és még a szájuk szélét is megnyalták egy-egy jobb falat után. Bezzeg szerették is, féltették is Hófehérkét, s valahányszor magára hagyták, mindig a lelkére kötötték:

- Óvakodjál a mostohaanyádtól! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; talán máris tudja, talán máris rosszat forral ellened. Vigyázz, be ne engedj senkit a házba, ha mi nem vagyunk itthon!

A törpék jól sejtették a dolgot. A gonosz királyné ugyanis egy szép napon megint elővette a varázstükrét. Nem mintha félt volna, hogy valaki szebb lehet nála a világon, hanem mert hiú volt, és szerette hallani, ahogy a tükör a szépségét dicséri. Föléje hajolt hát, belemosolygott, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné úgy megrémült, majd kiejtette a tükröt a kezéből. Haragjában nyomban a vadászt hívatta, hogy előbb kivallassa, aztán meg a fejét vétesse, amiért életben hagyta Hófehérkét; hanem annak hűlt helye volt mát az udvarában: elunta gonosz úrnőjének sok kegyetlen szeszélyét, s elszegődött máshová.

A királynét csak annál jobban emésztette a méreg. Dúlva-fúlva járt a palotában, szolgálónak, komornának nem volt tőle maradása. Se látott, se hallott, egyre csak azon töprengett, hogyan pusztítsa el Hófehérkét, mert hát tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigységtől; amíg nem ő lesz a legszebb a világon. Végül is kieszelt valamit. Bezárkózott a belső szobájába, bekente hamuval az arcát, befestette szürkére a haját, levetette szép királynői ruháját, és mindenféle hitvány göncöt aggatott magára, a nyakába akasztott egy ládikót, és kendőt kötött a fejére, senki nem ismerhetett rá, mindenki házaló vénasszonynak nézte volna. Így indult útnak a hegyen át a hét törpe házához.

- Selymet, bársonyt vegyenek! - kiáltotta és bekopogtatott.

Hófehérke kikukkantott az ablakon.

- Jó napot, nénikém! Mi van eladó?

- Szép portéka, jó portéka, selyemöv, bársonyöv, amilyen színűt csak akarsz, lelkecském! - szíveskedett a vénasszony, és mindjárt elő is vett a ládikájából egy bársonyövet.

Hófehérkének tetszett a sok színes holmi; azt gondolta magában: "Ezt a derék asszonyságot igazán beengedhetem." Eltolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A vénasszony bement, kirakta az asztalra az áruját, és míg Hófehérke válogatott az övek közt, vizsga szemmel körülkémlelt, hogy valóban egyedül vannak-e a házban. A lányka nézegette az öveket, kendőket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a másik, nem tudta, melyiket válassza.

- Nem így kell azt, édes lelkem - hízelgett a vénasszony -, föl kell próbálni, hadd lássuk, melyik illik a legjobban a ruhádhoz!

Fogott egy hímes selyemövet, rápróbálta a lányka derekára.

- Ugye, milyen pompás? - mondta kacagva, azzal rántott egyet az övön, meghúzta, gyorsan megcsomózta, s úgy elszorította vele Hófehérke vékony derekát, hogy szegény lánynak elakadt a lélegzete. Elsápadt, és összeesett, mintha már nem is lenne benne élet.

- No, te sem vagy már a legszebb, legföljebb csak voltál! - mondta a vénasszony elégedetten, és újra kacagott egyet, de az a kacagás olyan volt, mint a holló károgása. Még egyszer végigmérte az élettelenül heverő lánykát, és kisietett a házból.

Alkonyatkor hazatértek a bányából a törpék. Majd a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől, amikor meglátták a földön Hófehérkét. Egy percig moccanni sem tudtak, aztán lámpát, szerszámot ledobtak, odaszaladtak hozzá, szólongatták, élesztgették, de hiába: a lányka meg sem rebbent; mintha meghalt volna.

Akkor a törpék gyöngéden fölemelték, hogy ráfektessék az ágyára; ketten a vállánál, ketten a derekánál, ketten a lábánál fogták, a hetedik meg a fejét tartotta nagy óvatosan. Ahogy így vitték, az egyik kis törpe egyszer csak észrevette rajta az idegen selyemövet.

- Oda nézzetek! - kiáltotta. - Elkötötték a derekát!

Gyorsan letették az ágyra, szaladtak ollóért, késért, elvágták az övet, s lám: Hófehérke pihegni kezdett, lassan visszatért belé az élet; kinyitotta a szemét, fölült az ágyon, és csodálkozva kérdezte, mint aki mélységes mély álomból ébred:

- Hol vagyok?

- Itt vagy nálunk! - felelték a törpék örvendezve, hogy végre hallják a hangját. - De hát mi történt veled, amíg mi oda voltunk?

Hófehérke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozzá a vénasszony, hogyan rakta ki, hogyan kínálgatta a portékáját, s hogyan próbálta rá a selyemövet a derekára; de többre nem emlékezett.

- Az a házaló vénasszony nem volt más, mint az elvetemült királyné; a gonosz így akarta kioltani az életedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de azért aligha fog felhagyni galád szándékával. Légy hát nagyon óvatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be senkit a házba!

A királyné pedig, ahogy hazaért, ledobálta a gönceit, magára öltötte pompás selyemruháját belenézett a varázstükrébe, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör most is csak így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné felugrott ültéből, és mérgében majdnem a falhoz csapta igazmondó varázstükrét.

Mikor aztán kissé lecsillapodott az indulata, töprengeni kezdett, forralta magában az egyik gonosz tervet a másik után, míg végül meg nem állapodott a leggonoszabbnál.

Értett a boszorkánymesterséghez, bezárkózott hát a kotyvasztóműhelyébe, tüzet rakott, pépet kavart, és fabrikált egy mérgezett fésűt. Mikor azzal elkészült, megint felöltözött vénasszonynak, megint bekente hamuval az arcát, megint befestette szürkére a haját, megint ládikát akasztott a nyakába de most még sokkal vénebbnek, sokkal törődöttebbnek látszott, mint a múltkor. Botot fogott a kezébe, és mintha hibás volna a lába, sántikálva indulta hegyen át a hét törpe háza felé.

Ahogy odaért, felnyitotta a nyakba való ládikája tetejét, és sipítozva kínálni kezdte a portékáját.

- Csatot, gombot, fésűt vegyenek!

Hófehérke kiszólt az ablakon:

- Menj csak tovább, jó asszony, nem szabad beengednem senkit.

- De megnézni csak megnézheted a portékámat! - mondta a vénasszony. Odabicegett a ládikájával az ablak alá, és mutogatni kezdte az áruját: a fényes gombokat, a csinos csatokat s legvégül a fésűt.

- Jaj, éppen egy ilyen fésű kellene nekem! - mondta Hófehérke. - Add csak ide, nénikém!

- Félek, hogy nem adod vissza, történt már velem ilyesmi! - felelte az öreg. - Gyere ki, ha olyan kíváncsi vagy rá.

"Ej - gondolta magában Hófehérke -, ez az együgyű öregasszony csak nem árthat nekem!" - azzal kinyitotta az ajtót. A vénasszony odatipegett de minden lépésnél szisszent egyet, mint akinek nagyon fáj a lába. "Mégsem engedhetem, hogy ez a szegény anyóka itt álljon a küszöbön" - gondolta Hófehérke, és behívta az öreget: üljön le, pihenje ki magát, mielőtt továbbmegy. És közben a fésűre is megalkudtak.

- Jó vagy hozzám, kislányom - mondta akkor a vénasszony -, jóval akarok fizetni érte. Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sűrű hajad; gyere ide, hadd fésüljelek meg egyszer rendesen, amíg itt üldögélek.

Hófehérke leült egy zsámolyra az öregasszony lábához, és odatartotta neki a fejét. De alig merült a fésű ébenfekete hajába, hatni kezdett a méreg és a lányka eszméletlenül hanyatlott a földre.

Éles hollóhangján nagyot kacagott a gonosz királyné, és elégedetten dörzsölte a kezét.

- No, te világszépe, most aztán megjártad! - mondta kárörömmel, és kisietett a házból.

Csakhamar hazajöttek a bányából a törpék; meglátták a földön Hófehérkét, és tüstént tudták, hogy megint a mostohaanyja járt ott, Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtalálták a hajában a mérgezett fésűt, fogták, tűzbe dobták; mire elégett, Hófehérke is magához tért ájultából. Elmondta, mi történt vele, a törpék pedig újra a lelkére kötötték, ki ne nyissa többé senkinek az ajtót.

A királyné meg, ahogy hazaért, éppen csak ledobálta magáról a gönceit, máris elővette a tükrét.

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig azt felelte:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné tetőtől talpig reszketni kezdett mérgében; rikácsolt; csapkodta, ami a keze ügyébe akadt; még a tájékára sem mert menni senki a szobájának. Tombolt vagy egy fél napig; akkor eltökélten azt mondta: "Hófehérkének pedig meg kell halnia, akár az életem árán is!"

Túl a boszorkánykonyháján volt a királynénak egy még titkosabb kis kamrája, abban tartotta a legöldöklőbb mérgeket, ott készítette elő legfélelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari népnek, hogy senki ne merje háborgatni, hozatott magának egy hibátlan, szép almát a királyi kert legszebb almafájáról, és bezárkózott vele ebbe a titkos kamrájába. Ott nekiült a munkának, dolgozott egész nap, egész éjjel, fölhasznált minden fortélyt, összeszedte minden tudományát, s addig föl se kelt a boszorkányasztala mellől, míg az alma piros felét át nem itatta gyilkos méreggel. Akkor aztán felöltözött almaárus menyecskének, kosarat vett a karjára, telerakta almával, legtetejére rátette a legszebbiket, a mérgezettet, s így indult a hegyen át a hét törpe házához.

Mikor odaért, nagy hangon rákezdte:

- Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!

Hófehérke kinézett az ablakon, megtetszett neki a szép gyümölcs, s ráadásul a menyecske olyan barátságosan kínálgatta, hogy azt nem lehetett szó nélkül megállni.

- Venni vennék - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a hét törpe megtiltotta.

- Ha nem veszel, nem veszel - rántott egyet a vállán a parasztasszony -, kapok én elég vevőt az almámra! De hogy te se búsulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg!

Hófehérke már-már kinyúlt érte, de nyomban vissza is kapta a kezét.

- Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.

- Ejha - kiáltott a menyecske -, de kurta pórázon tartanak a gazdáid! Talán csak nem attól féltenek, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd.

Azzal kettészelte az almát, a fehér felét megtartotta magának, a pirosat meg odaadta Hófehérkének.

Hófehérke nézegette, forgatta a pirospozsgás fél almát, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen jóízűen harsan a gyümölcs friss húsa a menyecske foga alatt, ő sem tétovázott tovább, szájához emelte és beleharapott. S abban a pillanatban holtan esett össze.

A királyné gonosz károgással, hosszan fölkacagott:

- Fehér voltál, mint a hó, piros voltál, mint a vér, fekete voltál, mint az ében, de most már a törpék sem tudnak lelket verni beléd!

Sarkon fordult és elindult; oly sebesen járt, mint a szél, a kendője úgy lobogott, mint a holló szárnya; s mintha vihar tépné őket, zúgtak, nyögtek nyomában az erdő fái. Otthon át sem öltözködött, szaladt egyenesen a tükréhez:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

És a tükör végre azt felelte:

Te vagy, úrnőm, a legszebb.

Erre aztán a királyné irigy szíve is megnyugodott, ha az irigy szívnek egyáltalán lehet nyugovása.

Este a törpék hazatértek a hegyekből, s ott találták Hófehérkét a földön. Tüstént tudták, hogy megint a gonosz mostoha járt itt. Keresték, kutatták, nincs-e valami mérgezett holmi rajta, meglocsolták az arcát friss vízzel, élesztgették, költögették, de hiába. Nem használt semmi: Hófehérke most igazában meghalt.

Akkor a törpék felravatalozták, mind a heten körülülték, s három napon, három éjen át siratták. Negyednap lett volna a temetés; de Hófehérke a negyedik nap reggelén is éppen olyan szép volt, mint életében, bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; mintha csak mélységes-mély álmot aludnék a fehér virágos ravatalon. A gyászoló kis törpék lábujjhegyen jártak körülötte, mintha félnének, hogy felzavarják; meg-megálltak, hosszan elnézték, s végül az egyik azt mondta:

- Nem, ezt a gyönyörű lányt nem temetjük el a csúnya fekete földbe!

Hófehérkét üvegkoporsóba fektették s arra aranybetűkkel ráírták a nevet, meg hogy aki benne pihen, királylány volt; aztán. kivitték a hegyre, egy tisztáson letették egy pázsitos halomra, és búcsút vettek tőle. De attól fogva csak hatan jártak a bányába, mert egyikük mindig ott őrködött a tisztáson, és vigyázott az üvegkoporsóra. Az erdőből őzikék és mókusok jöttek a koporsóhoz, a tisztás körül a fákon pedig ott rostokolt egy bagoly meg egy holló meg egy gerle; gyászolták Hófehérkét, akinek még mindig olyan volt a bőre, mint a hó, olyan az arca, mint a vér, és olyan a haja, mint az ében.

Így telt-múlt az idő nyárra tél télre nyár, a lombok lehulltak meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak, és zsenge kis őzgidák dörzsölgették bársonyos nyakukat a vén tölgyek derekához, És egyszer egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetődött az erdőbe. Addig-addig bolyongott, míg ki nem bukkant a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. Elolvasta az aranybetűs felírást, aztán leült egy kidőlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tőlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami.

Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:

- Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!

- De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tőle! - felelték a törpék.

- Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét.

Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.

Akkor a királyfi előszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vegyék vállukra, s úgy vigyék haza kastélyába a koporsót. Azok meg is indultak vele, s amint vitték, egyikük egyszer csak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordult a mérges almadarab; mert amikor a gyümölcsbe belekóstolt, túl nagyot harapott, és a falat megakadt a torkán. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:

- Hol vagyok?

- Nálam! - felelte boldogan a királyfi. - Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!

Kitűzték a lakodalom napját, s arra minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülődött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében. Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszonyt, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer.

Előállt a hatlovas hintó s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájából.

Az gőgös mosollyal pillantott végig rajtuk, de mielőtt beszállt volna a hintóba még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségéről. Visszament a szobájába, mintha valamit ottfelejtett volna, elővette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
a menyasszony százszor szebb.

A királyné átkozódni kezdett, elszorult a szíve, azt sem tudta, hová legyen félelmében. Először azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát.

Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.
Hồi ấy đang giữa mùa đông, hoa tuyết như những lông chim bay khắp bầu trời, có một bà hoàng hậu ngồi khâu bên cửa sổ. Khung cửa làm bằng gỗ mun đen nhánh. Hoàng hậu ngồi khâu nhưng lại mải ngắm tuyết rơi nên bị kim đâm vào ngón tay, và ba giọt máu đỏ rơi xuống tuyết trắng phau. Nhìn màu đỏ tươi nổi bật trên tuyết, hoàng hậu tự nhủ:
- Giá mình có một đứa con da trắng như tuyết, môi đỏ hồng hào như màu máu đỏ tươi, tóc đen nhánh như gỗ mun khung cửa sổ này thì hay quá nhỉ.
Ít lâu sau bà sinh được một cô con gái da trắng như tuyết, môi đỏ như son và tóc đen nhánh như gỗ mun, vì thế bà đặt tên con gái là Bạch Tuyết. Nhưng ngay sau khi đứa trẻ sinh ra thì hoàng hậu qua đời.
Sau một năm để tang, nhà vua lấy vợ khác. Hoàng hậu mới xinh đẹp, nhưng tính tình kiêu ngạo, ngông cuồng. Mụ sẽ tức điên người khi nghe thấy nói rằng còn có người đẹp hơn mình. Mụ này có một chiếc gương thần, mỗi khi đứng ngắm mình trước gương, thường hỏi:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Gương trả lời:
- Muôn tâu hoàng hậu, hoàng hậu chính là người đẹp nhất ở nước này.
Hoàng hậu hài lòng lắm, vì mụ biết rằng gương nói thật.
Bạch Tuyết càng lớn, càng đẹp. Khi Bạch Tuyết lên bảy nàng đẹp như nắng sớm mai và đẹp hơn chính cả hoàng hậu nữa. Có lần hoàng hậu ngồi trước gương và hỏi:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Gương trả lời:
- Thưa hoàng hậu,
Ở đây bà đẹp tuyệt trần
Nhưng còn Bạch Tuyết muôn phần đẹp hơn.
Hoàng hậu nghe nói giật mình, mặt tái xanh lại vì ghen tức. Từ đó trở đi, mỗi khi thoáng nhìn thấy Bạch Tuyết là mụ đã khó chịu, bực tức, rồi đâm ra căm ghét cô bé. Những cơn ghen ghét và lòng đố kỵ của mụ ngày càng mãnh liệt làm cho mụ ngày đêm bực bội, bứt rứt. Mụ cho gọi một người thợ săn đến và bảo:
- Ngươi hãy mang con bé này vào trong rừng sâu, ta không muốn nhìn mặt nó nữa. Ngươi hãy giết nó đi, mang gan, phổi nó về cho ta để chứng tỏ ngươi đã giết nó.
Người thợ săn vâng lệnh và dẫn cô bé vào rừng sâu. Nhưng khi bác rút dao ra định đâm thì cô bé khóc và nói:
- Trời ơi, bác thợ săn yêu quý, bác hãy để cháu sống, cháu sẽ chạy trốn trong rừng hoang vu này, cháu xin thề là sẽ không bao giờ trở lại cung nữa.
Thấy cô bé xinh đẹp, bác thợ săn động lòng thương và bảo:
- Con trốn vào rừng đi, tội nghiệp con quá.
Bác nghĩ: "Rồi có khi thú dữ lại ăn thịt cô bé mất thôi!." Nhưng dù sao bác cảm thấy trút được gánh nặng trong lòng vì chẳng phải giết người. Đúng lúc đó có một con lợn rừng con nhảy tới, bác đâm chết lấy gan phổi mang về nộp hoàng hậu làm bằng chứng. Mụ dì ghẻ độc ác sai nhà bếp xào gan phổi cho mụ ăn. Mụ đinh ninh là gan phổi Bạch Tuyết nên mụ cố ăn cho kỳ hết.
Còn lại cô bé bất hạnh lủi thủi một mình trong rừng rộng mênh mông, cô sợ hãi, ngơ ngác nhìn lá cây ngọn cỏ chẳng biết làm gì. Đột nhiên cô cắm đầu chạy, chạy giẫm cả lên gai và đá nhọn. Thú dữ lượn quanh cô, nhưng chẳng có con nào đụng đến người cô. Cô bé cứ thế chạy mãi, chạy mãi, tới lúc trời sẩm tối cô mới nhìn thấy một căn nhà nhỏ, liền vào đó nghỉ chân.
Trong nhà tất cả mọi đồ vật đều nhỏ xíu, xinh xắn và sạch sẽ đến nỗi không thể chê vào đâu được. Giữa nhà có một cái bàn trải khăn trắng tinh, trên bàn bày bảy cái đĩa nhỏ xinh xinh, mỗi đĩa có một thìa con, một dao con, một nĩa on và cạnh đó là một ly cũng nho nhỏ xinh xinh như thế. Sát hai bên tường kê bảy chiếc giường nhỏ nối tiếp nhau, giường nào cũng phủ khăn trắng như tuyết.
Đang đói và khát, Bạch Tuyết ăn ở mỗi đĩa một ít rau, ít bánh và uống ở mỗi ly một hớp rượu vang, vì cô không muốn để một ai phải mất phần. Suốt ngày chạy trốn trong rừng, giờ cô đã thấm mệt muốn đặt mình xuống giường nằm ngủ nhưng giường lại không vừa, cái thì dài quá, cái khác lại ngắn quá. Thứ đến cái thứ bảy mới thấy vừa, Bạch Tuyết nằm và ngủ thiếp đi.
Khi trời tối mịt, những chủ nhân của căn nhà nhỏ mới về: đó là bảy chú lùn thường ngày đào bới quặng sắt ở trong núi. Họ thắp bảy ngọn đèn xinh xinh, và khi đèn tỏa sáng khắp căn nhà, họ cảm thấy hình như có ai đã vào nhà, vì mọi vật không còn giữ nguyên như khi họ rời căn nhà đi làm nữa.
Chú thứ nhất nói:
- Ai đã ngồi lên ghế xinh đẹp của tôi?
Chú thứ hai nói:
- Ai đã ăn ở đĩa nho nhỏ của tôi?
Chú thứ ba nói:
- Ai đã ăn bánh của tôi?
Chú thứ tư nói:
- Ai đã nếm rau ở đĩa của tôi?
Chú thứ năm nói:
- Ai đã lấy nĩa bé xíu của tôi đem cắt gì rồi?
Chú thứ sáu nói:
- Ai đã lấy dao xinh xắn của tôi đem cắt gì rồi?
Chú thứ bảy nói:
- Đã có ai uống nước ở ly xinh đẹp của tôi?
Những chú khác cũng chạy lại giường mình và kêu:
- Hình như đã có ai nằm lên giường tôi?
Khi chú thứ bảy nhìn vào giường mình thì thấy Bạch Tuyết đang ngủ. Thế là chú gọi những chú kia chạy tới. Ai nấy đều ngạc nhiên, họ cầm bảy ngọn đèn soi Bạch Tuyết và reo lên:
- Cha, cô bé sao mà xinh đẹp thế!
Cả bảy chú đều vui mừng lắm, không đánh thức cô dậy, để yên cho cô bé ngủ.
Chú lùn thứ bảy đành ngủ nhờ giường bạn, mỗi người một giờ, thế rồi cũng hết một đêm.
Khi trời hửng sáng, Bạch Tuyết tỉnh dậy thấy bảy chú lùn đứng nhìn quanh thì rất sợ. Nhưng bảy người đều vui vẻ thân mật, hỏi cô:
- Cô tên là gì?
Cô trả lời:
- Em tên là Bạch Tuyết.
Mấy chú lùn lại hỏi tiếp:
- Làm sao mà cô tới được nhà của chúng tôi?
Thế là cô kể cho họ nghe chuyện dì ghẻ định ám hại cô, nhưng người thợ săn đã để cho cô sống và cô đã chạy trốn suốt cả ngày trong rừng tới khi sẩm tối thì thấy căn nhà của họ.
Các chú lùn bảo cô:
- Nếu cô đồng ý trông nom nhà cửa, nấu ăn, rũ giường, giặt quần áo, khâu vá, thêu thùa, quét tước, dọn dẹp nhà cửa cho sạch sẽ ngăn nắp thì cô có thể ở lại với chúng tôi, cô sẽ chả thiếu thứ gì cả.
Bạch Tuyết nói:
- Vâng, thực lòng mà nói, em cũng muốn vậy.
Và từ đó, Bạch Tuyết ở với bảy chú lùn. Cô đảm đương mọi việc trong nhà, sáng sáng các chú lùn vào mỏ tìm sắt và vàng cho mãi tới chiều tối mới về, thì thức ăn của họ đã bày sẵn trên bàn. Suốt cả ngày, Bạch Tuyết ở nhà một mình. Các chú lùn tốt bụng nhắc nhở, căn dặn cô:
- Hãy canh chừng mụ dì ghẻ nhé! Chẳng bao lâu mụ sẽ biết là cô ở đây. Đừng có cho ai vào nhà đấy!
Hoàng hậu đinh ninh tưởng mình đã ăn gan phổi Bạch Tuyết nên chắc rằng chỉ còn có mình là người đẹp nhất trần gian.
Mụ đứng ngắm mình trước gương và hỏi:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Gương trả lời:
- Thưa hoàng hậu,
Ở đây bà đẹp tuyệt trần,
Nhưng còn Bạch Tuyết muôn phần đẹp hơn,
Nàng ta ở khuất núi non,
Nơi nhà của bảy chú lùn sống chung.
Mụ giật mình, vì mụ biết rằng gương không bao giờ nói dối. Mụ nghĩ ngay là người thợ săn đã đánh lừa mụ và Bạch Tuyết hãy còn sống. Mụ ngồi nghĩ mưu giết Bạch Tuyết cho bằng được, chừng nào mụ chưa được gương gọi là người đẹp nhất thì ghen tức còn làm cho mụ mất ăn mất ngủ.
Sau mụ nghĩ ra một kế, mụ bôi mặt, mặc quần áo trá hình thành một bà lão bán hàng, ai có gặp cũng khó lòng nhận ra được. Với hình dạng như vậy, mụ vượt bảy ngọn núi tới nhà bảy chú lùn. Mụ gõ cửa và rao:
- Hàng tốt, hàng đẹp đây, có ai mua không, mua đi!
Bạch Tuyết thò đầu qua cửa sổ hỏi:
- Chào bà, bà có gì bán đấy?
Bà lão trả lời:
- Hàng tốt hàng đẹp đây, dây lưng đủ màu đây!
Vừa nói bà vừa rút ra một chiếc dây lưng ngũ sắc dệt bằng tơ.
Bạch Tuyết nghĩ:
- Bà cụ này thật thà mình có thể cho vào nhà được.
Bạch Tuyết mở cửa và mua một chiếc dây lưng thật đẹp.
Bà lão nói:
- Con ơi, trông con buộc vụng về lắm, lại đây bà buộc thật đẹp, cẩn thận cho con.
Bạch Tuyết không chút e ngại, lại đứng trước bà cụ để bà buộc chiếc dây lưng mới cho.
Thế là mụ già buộc thoăn thoắt, mụ thắt chặt cứng làm cho Bạch Tuyết nghẹt thở, ngã lăn ra bất tỉnh.
Mụ nói:
- Giờ thì con chỉ là người đẹp của quá khứ mà thôi.
Rồi mụ vội vã ra về.
Một lát thì trời tối, bảy chú lùn về nhà, thấy Bạch Tuyết yêu quý của họ nằm sóng soài trên mặt đất như chết, người không hề nhúc nhích cử động, họ rất lo lắng. Họ nhấc cô lên thì thấy chiếc dây lưng thắt chặt cứng, lấy dao cắt đứt dây, Bạch Tuyết lại khe khẽ thở và dần dần tỉnh dậy.
Sau khi nghe Bạch Tuyết kể chuyện vừa xảy ra, bảy chú lùn bảo cô:
- Mụ già bán hàng ấy chắc chẳng ai khác ngoài mụ hoàng hậu độc ác, cô phải giữ mình cẩn thận nhé, khi chúng tôi đi vắng thì đừng cho ai vào nhà cả.
Về tới nhà, mụ hoàng hậu độc ác đến trước gương soi và hỏi:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Cũng như mọi lần, gương trả lời:
- Thưa hoàng hậu,
Ở đây bà đẹp tuyệt trần,
Nhưng còn Bạch Tuyết muôn phần đẹp hơn,
Nàng ta ở khuất núi non,
Nơi nhà của bảy chú lùn sống chung.
Khi nghe vậy, hoàng hậu máu trào sôi lên vì tức giận, mụ biết chắc là Bạch Tuyết đã sống lại.
Mụ nói:
- Được rồi, tao sẽ nghĩ ra kế khác để cho mày về âm phủ.
Với những phép quỷ thuật, mụ làm một chiếc lược tẩm thuốc độc. Mụ ăn mặc trá hình thành một bà già khác lần trước, rồi vượt bảy ngọn núi tới nhà bảy chú lùn. Mụ gõ cửa và rao to:
- Hàng tốt, hàng đẹp, ai mua ra mua!
Bạch Tuyết ngó ra và nói:
- Bà đi đi, tôi không được phép cho một ai vào nhà.
Mụ già nói:
- Nhưng chắc không ai cấm con cầm cái lược này xem chơi một chút chứ?
Rồi mụ lấy chiếc lược tẩm thuốc độc giơ lên.
Bạch Tuyết thích chiếc lược quá nên quên cả lời dặn dò, chạy vội ra mở cửa.
Khi đôi bên thỏa thuận giá cả xong, mụ già nói:
- Giờ để bà chải cho con nhé, bà chải cho thật đẹp nhé!
Cô bé đáng thương ấy không nghi ngờ gì cả, cô để mụ chải đầu cho. Nhưng lược vừa mới cắm vào tóc, Bạch Tuyết đã bị ngấm thuốc độc, ngã lăn ra bất tỉnh.
Mụ già độc ác nói:
- Thế là người đẹp nhất nước đã đi đời nhà ma!
Nói xong mụ bỏ đi.
Nhưng may thay trời sắp tối, một lát au thì bảy chú lùn về tới nhà. Thấy Bạch Tuyết nằm như chết ở dưới đất, họ nghi ngay mụ dì ghẻ, họ lùng sục và tìm thấy chiếc lược tẩm thuốc độc cài trên đầu, vừa mới lấy lược ra thì Bạch Tuyết tỉnh dậy kể lại sự việc đã xảy ra. Một lần nữa bảy chú lùn lại căn dặn cô phải cẩn thận, bất cứ ai đến cũng không mở cửa.
Bước chân về tới nhà, hoàng hậu lại soi gương và hỏi:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Cũng như mọi lần, gương trả lời:
- Thưa hoàng hậu,
Ở đây bà đẹp tuyệt trần,
Nhưng còn Bạch Tuyết muôn phần đẹp hơn,
Nàng ta ở khuất núi non,
Nơi nhà của bảy chú lùn sống chung.
Nghe gương như vậy toàn thân mụ run lên vì tức giận, mụ thét lên:
- Bạch Tuyết, mày phải chết, dù tao có mất mạng cũng cam lòng.
Sau đó mụ vào một căn phòng hẻo lánh trong lâu đài nơi không hề có ai bước chân tới, và mụ tẩm thuốc độc vào táo, quả táo chín đỏ trông rất ngon, ngon đến nỗi ai nhìn thấy cũng muốn ăn. Nhưng ai ăn một miếng sẽ chết ngay tức khắc.
Khi tẩm thuốc xong, mụ bôi mặt, mặc quần áo trá hình thành một bà nông dân. Rồi mụ lại vượt bảy quả núi đến nhà bảy chú lùn. Mụ gõ cửa, Bạch Tuyết thò đầu qua cửa sổ nói:
- Cháu không được phép cho ai vào nhà, vì bảy chú lùn đã cấm rồi.
Bà già nói:
- Thế cũng chẳng sao. Chỗ táo ngày bà muốn bán rẻ nốt để còn về. Đây, để bà cho con một quả.
Bạch Tuyết nói:
- Không, cháu không được phép nhận một thứ gì cả.
Bà già nói:
- Con sợ ăn phải thuốc độc chứ gì? Trông đây này, bà bổ táo làm hai, con ăn nửa táo chín đỏ, bà ăn phần táo trắng còn lại.
Quả táo được tẩm thuốc rất khéo léo: chỉ nửa táo chín đỏ ngấm thuốc độc, Bạch Tuyết mắt hau háu nhìn quả táo chín ngon, thấy bà nông dân ăn mà không sao cả nên không dằn lòng được nữa, thò tay ra đón lấy nửa táo ngấm thuốc độc. Cô vừa cắn được một miếng thì ngã lăn ra chết liền.
Hoàng hậu nhìn cô với con mắt gườm gườm, rồi cười khanh khách và nói:
- Trắng như tuyết, đỏ như máu, đen như gỗ mun. Lần này thì những thằng lùn đừng hòng đánh thức con sống lại nữa, con ạ!
Vừa về đến cung, mụ hỏi ngay gương:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Lần này gương đáp:
- Muôn tâu hoàng hậu, hoàng hậu chính là người đẹp nhất ở nước này.
Lúc đó, tính ghen ghét đố kỵ của mụ mới nguôi, mụ mới cảm thấy mãn nguyện.
Theo thường lệ, đến tối bảy chú lùn mới về nhà, vừa bước vào cửa thì thấy ngay Bạch Tuyết nằm dưới đất, tim đã ngừng đập, không thấy hơi thở ra nữa, Bạch Tuyết đã chết.
Bảy chú lùn nâng cô dậy, tìm xem có dấu vết chất độc nào không, rồi lấy nước và rượu lau mặt cho cô nhưng chẳng ăn thua gì; cô bé tội nghiệp ấy đã chết, chết thật rồi. Họ cho cô vào quan tài, cả bảy người ngồi quanh quan tài, khóc cô ba ngày liền. Sau đó họ muốn đem đi chôn nhưng thấy sắc người cô vẫn tươi tỉnh như người sống, đôi má xinh đẹp vẫn ửng hồng. Họ nói với nhau:
- Thi hài như vậy, ai nỡ lòng nào đem vùi xuống đất đen ấy.
Họ đặt làm một chiếc quan tài trong suốt bằng thủy tinh, bốn phía đều nhìn thấy được. Họ đặt cô vào trong đó, khắc tên Bạch Tuyết bằng chữ vàng và đề thêm rằng cô là một nàng công chúa. Rồi họ khiêng đặt quan tài nàng trên núi, cắt phiên nhau gác. Các loài vật cũng đến viếng khóc Bạch Tuyết.
Bạch Tuyết nằm trong quan tài đã lâu lắm mà thi thể vẫn nguyên, nom như nàng đang nằm ngủ, vì nàng vẫn trắng như tuyết, đỏ hồng như máu, tóc vẫn đen như gỗ mun.
Hồi đó, có một hoàng tử nước láng giềng đi lạc vào rừng và tới căn nhà của bảy chú lùn xin ngủ nhờ qua đêm. Hoàng tử nhìn thấy chiếc quan tài thủy tinh trên núi, Bạch Tuyết nằm trong chiếc quan tài có khắc dòng chữ vàng, đọc xong dòng chữ hoàng tử nói:
- Để cho tôi chiếc quan tài này, các anh muốn lấy bao nhiêu tôi cũng trả.
Bảy chú lùn đáp:
- Đem tất cả vàng trên thế giới này để đổi, chúng tôi cũng chẳng bằng lòng.
Hoàng tử nói:
- Thế thì tặng tôi vậy, vì tôi không thể sống nếu không được trông thấy Bạch Tuyết, tôi thương yêu và kính trọng nàng như người yêu nhất trần đời của tôi.
Nghe hoàng tử nói tha thiết vậy, những chú lùn tốt bụng động lòng thương và bằng lòng. Hoàng tử sai thị vệ khiêng quan tài trên vai mang về. Thị vệ đi vấp phải rễ cây rừng làm nảy thi hài Bạch Tuyết lên, miếng táo tẩm thuốc độc nàng ăn phải bắn ra khỏi cổ họng.
Ngay sau đó, nàng từ từ mở mắt ra, nâng nắp quan tài lên, ngồi nhỏm dậy và nói:
- Trời ơi, tôi đang ở đâu đây?
Mừng rỡ, hoàng tử nói:
- Ta quý nàng hơn tất cả mọi thứ trên đời này, nàng hãy cùng ta về cung điện của vua cha, nàng sẽ là vợ của ta.
Bạch Tuyết bằng lòng theo hoàng tử về hoàng cung. Lễ cưới Bạch Tuyết và hoàng tử được tổ chức rất linh đình và trọng thể. Mụ dì ghẻ độc ác của Bạch Tuyết cũng được mời tới dự. Sau khi ăn mặc thật lộng lẫy, mụ lại đứng trước gương soi và hỏi:
- Gương kia ngự ở trên tường,
Nước này ai đẹp được dường như ta.
Gương trả lời:
- Thưa hoàng hậu,
Ở đây bà đẹp tuyệt trần,
Nhưng hoàng hậu trẻ muôn phần đẹp hơn.
Mụ dì ghẻ độc ác chửi đổng một câu, mụ trở nên sợ hãi không biết tính thế nào. Mới đầu mụ toan không đi dự đám cưới, nhưng mụ đứng ngồi không yên, mụ sốt ruột và muốn xem mặt hoàng hậu trẻ.
Khi bước vào phòng, mụ nhận ngay ra Bạch Tuyết. Sợ hãi và hoảng loạn mụ đứng đó như trời trồng, không dám nhúc nhích. Nhưng giày sắt đã đặt trên lửa rồi, nhà vua trừng phạt buộc mụ phải xỏ chân vào đôi giày sắt nung đỏ và nhảy cho tới khi ngã lăn ra đất mà chết.

Dịch: Lương Văn Hồng, © Lương Văn Hồng




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.