ITALIANO

Biancaneve

MAGYAR

Hófejírke


Una volta, in inverno inoltrato, mentre i fiocchi di neve cadevano dal cielo come piume, una regina cuciva seduta accanto a una finestra dalla cornice d'ebano. E, mentre cuciva e alzava gli occhi per guardare la neve, si punse un dito e tre gocce di sangue caddero nella neve. Il rosso era così bello su quel candore, che ella pensò fra s‚: "Avessi un bambino bianco come la neve, rosso come il sangue e nero come il legno della finestra! ." Poco tempo dopo, diede alla luce una bimba bianca come la neve, rossa come il sangue e con i capelli neri come l'ebano; e, per questo, la chiamarono Biancaneve. E, quando nacque, la regina morì. Dopo un anno, il re prese di nuovo moglie: una donna bella, ma orgogliosa; non poteva tollerare che qualcuno la superasse in bellezza. Possedeva uno specchio e, quando vi si specchiava, diceva:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?-E lo specchio rispondeva:-E' il tuo, Regina, di tutte il più bello!-Ed ella era contenta, perché‚ sapeva che lo specchio diceva la verità. Ma Biancaneve cresceva, diventando sempre più bella e, quand'ebbe sette anni, era bella come la luce del giorno e più bella della regina stessa. Una volta che la regina interrogò lo specchio:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?- Lo specchio rispose:-Il tuo aspetto qui di tutte è il più bello, ma Biancaneve dalla chioma corvina è molto più bella della Regina!-All'udire queste parole, la regina allibì e sbiancò per l'ira e l'invidia. Da quel momento in poi, la sola vista di Biancaneve la sconvolgeva, tanto la odiava. Invidia e superbia crebbero a tal punto in lei, da non lasciarle più pace n‚ giorno n‚ notte. Allora chiamò un cacciatore e disse: -Conduci la bambina nella foresta selvaggia, non voglio più vederla. Uccidila e portami i polmoni e il fegato come prova della sua morte-. Il cacciatore obbedì e condusse Biancaneve lontano, ma quando estrasse il coltello per trafiggere il suo cuore innocente, ella si mise a piangere e disse: -Ah, caro cacciatore, risparmiami la vita! Me ne andrò nel bosco e non farò mai più ritorno a casa-. Ed ella era tanto bella, che il cacciatore ne ebbe pietà e disse: -Va' pure, povera bimba-. "Le bestie feroci ti divoreranno ben presto" pensava; ma sentiva che gli si era levato un grosso peso dal cuore, non dovendola più uccidere. E siccome, proprio in quel momento, arrivò di corsa un cinghialetto, lo sgozzò, gli tolse i polmoni e il fegato e li portò alla regina come prova. Ella, nella sua bramosia, li fece cucinare sotto sale e li divorò credendo di mangiare polmoni e il fegato di Biancaneve. Intanto la povera bambina era tutta sola nella grande foresta, e aveva tanta paura che temeva anche le foglie degli alberi e non sapeva cosa fare per porsi in salvo. Allora si mise a correre e corse sulle pietre aguzze e fra le spine; le bestie feroci le passavano accanto, ma senza farle alcun male. Corse finché‚ la ressero le gambe; sul far della sera, vide una piccola casetta e vi entrò per riposarsi. Nella casetta ogni cosa era minuscola ma straordinariamente linda e aggraziata. C'era un tavolino ricoperto da una candida tovaglietta e apparecchiato con sette piattini: ogni piattino aveva il suo cucchiaino, sette coltellini, sette forchettine e sette bicchierini. Lungo la parete, l'uno accanto all'altro, c'erano sette lettini, coperti di candide lenzuola. Biancaneve aveva tanta fame e tanta sete che mangiò un po' di verdura e di pane da ciascun piattino, e bevve una goccia d vino da ogni bicchierino, poiché‚ non voleva portare via tutto a uno solo. Poi, dato che era tanto stanca, si sdraiò in un lettino ma non ce n'era uno che le andasse bene: questo era troppo lungo, quell'altro troppo corto; finalmente il settimo fu quello giusto, vi si coricò, si raccomandò a Dio e si addormentò. Quando fu buio arrivarono i padroni di casa: erano sette nani che estraevano i minerali dai monti. Accesero le loro sette candeline e, quando la casetta fu illuminata, si accorsero che era entrato qualcuno, perché‚ non era tutto in ordine come l'avevano lasciato. Il primo disse: -Chi è seduto sulla mia seggiola?- Il secondo: -Chi ha mangiato dal mio piattino?-. Il terzo. -Chi ha preso un pezzo del mio panino?-. Il quarto: -Chi ha mangiato un po' della mia verdura?-. Il quinto: -Chi ha usato la mia forchettina?-. Il sesto: -Chi ha tagliato con il mio coltellino?-. Il settimo: -Chi ha bevuto dal mio bicchierino?- Poi il primo si guardò intorno e vide che il suo letto era un po' schiacciato e disse: -Chi ha schiacciato il mio lettino?-. Gli altri arrivarono di corsa e gridarono: -Anche nel mio c'è stato qualcuno!-. Ma il settimo, quando guardò nel suo lettino, vi scorse Biancaneve addormentata. Allora chiamò gli altri che accorsero e, gridando di meraviglia, presero le loro sette candeline e illuminarono Biancaneve. -Ah, Dio mio! ah, Dio mio!- esclamarono -che bella bambina!- E la loro gioia fu tale che non la svegliarono ma la lasciarono dormire nel lettino. Il settimo nano dormì con i suoi compagni: un'ora con ciascuno, e la notte passò. Al mattino, Biancaneve si svegliò e, vedendo i sette nani, s'impaurì. Ma essi le chiesero con gentilezza: -Come ti chiami?-. -Mi chiamo Biancaneve- rispose. -Come hai fatto ad arrivare fino alla nostra casa?- chiesero ancora i nani. Allora ella si mise a raccontare che la sua matrigna voleva farla uccidere, ma il cacciatore le aveva risparmiato la vita ed ella aveva corso tutto il giorno, finché‚ aveva trovato la casina. I nani dissero: -Se vuoi provvedere alla nostra casa, cucinare, fare i letti, lavare, cucire e fare la calza, e tenere tutto in ordine e ben pulito, puoi rimanere con noi e non ti mancherà nulla-. Biancaneve promise che avrebbe fatto tutto ciò, e tenne in ordine la loro casetta. La mattina i nani andavano nei monti in cerca di minerali e dl oro, la sera ritornavano e la cena doveva essere pronta. Durante la giornata la fanciulla era sola e i nani la misero in guardia dicendole: -Fai attenzione alla tua matrigna, farà in fretta a sapere che tu sei qui: non aprire a nessuno-. Ma la regina, credendo di aver mangiato il fegato e i polmoni di Biancaneve, non pensava ad altro se non ch'ella era di nuovo la prima e la più bella; andò davanti allo specchio e disse:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?-E lo specchio rispose:-Il tuo aspetto qui di tutte è il più bello. Ma lontano da qui, in una casina di sette nani, piccina piccina, è Biancaneve dalla chioma corvina molto più bella della Regina!-La regina inorridì poiché‚ sapeva che lo specchio non mentiva e capì che il cacciatore l'aveva ingannata e che Biancaneve era ancora in vita. E, siccome lo specchio le aveva rivelato che la bambina si trovava fra i monti, presso i sette nani, si mise a pensare nuovamente a come fare per ucciderla: perché‚ se non era la più bella in tutto il paese, l'invidia non le dava requie. Pensa e ripensa, si tinse il viso e si travestì da vecchia merciaia, riuscendo a rendersi perfettamente irriconoscibile. Così camuffata, passò i sette monti e arrivò fino alla casa dei setti nani; bussò alla porta e gridò: -Roba bella, comprate! comprate!-. Biancaneve diede un'occhiata fuori dalla finestra e disse: -Buon giorno, buona donna, cosa avete da vendere?-. -Roba buona, roba bella- rispose la vecchia -stringhe di tutti i colori.- E, così dicendo, ne tirò fuori una di seta variopinta e gliela mostrò. "Questa brava donna posso lasciarla entrare" pensò Biancaneve "ha buone intenzioni." Aprì la porta e si comprò la stringa colorata. -Aspetta bimba- disse la vecchia -come se conciata! Vieni per una volta voglio allacciarti io come si deve!- Biancaneve non sospettò nulla di male, le si mise davanti e si lasciò allacciare con la stringa nuova. Ma la vecchia strinse tanto e così rapidamente che a Biancaneve mancò il respiro e cadde a terra come morta. -Finalmente la tua bellezza è tramontata!- disse la perfida donna, e se ne andò. Poco dopo, a sera, ritornarono i sette nani: come si spaventarono nel vedere la loro cara Biancaneve distesa a terra, immobile come se fosse morta! La sollevarono e, vedendo che aveva la vita troppo stretta, tagliarono la stringa. Allora ella incominciò a respirare a fatica, poi, a poco a poco, riprese vigore. Quando i nani udirono ciò che era accaduto, dissero: -La vecchia merciaia non era altri che la regina. Sta' in guardia, e non lasciar entrare nessuno, mentre noi non ci siamo!-. Ma la regina cattiva, appena a casa, andò davanti allo specchio e domandò:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?-E lo specchio rispose:-Il tuo aspetto qui di tutte è il più bello. Ma lontano da qui, in una casina di sette nani, piccina piccina, è Biancaneve dalla chioma corvina molto più bella della Regina!-All'udire queste parole, il sangue le affluì tutto al cuore dallo spavento, poiché‚ vide che Biancaneve era tornata a vivere. Così si rimise nuovamente a pensare a come potesse sbarazzarsene e pensò di utilizzare un pettine avvelenato. Poi si travestì e prese nuovamente le sembianze di una povera donna, del tutto diversa dalla precedente, però. Passò i sette monti e giunse alla casa dei nani; bussò alla porta e gridò: -Roba bella, comprate! comprate!-. Biancaneve diede un'occhiata fuori e disse: -Non posso lasciar entrare nessuno-. Ma la vecchia disse: -Guarda un po' che bei pettini!-. Tirò fuori quello avvelenato e glielo mostrò. Alla bambina piacque tanto che si lasciò raggirare, aprì la porta e lo comprò. Poi la vecchia disse: -Lascia che ti pettini-. Biancaneve non sospettò nulla di male, ma come la vecchia le infilò il pettine fra i capelli, il veleno agì e la fanciulla cadde a terra come morta. -Finalmente è finita per te!- disse la vecchia, e se ne andò. Ma, per fortuna era quasi sera e i sette nani stavano per ritornare. Non appena videro Biancaneve distesa a terra come morta, pensarono subito a un nuovo imbroglio della cattiva matrigna; si misero a cercare e trovarono il pettine avvelenato. Come l'ebbero tolto, Biancaneve si riebbe e raccontò ciò che le era accaduto. Allora essi le raccomandarono ancora una volta di stare attenta e di non aprire la porta a nessuno. A casa, la regina si mise davanti allo specchio e disse:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?-Come al solito lo specchio rispose:-Il tuo aspetto qui di tutte è il più bello. Ma lontano da qui, in una casina di sette nani, piccina piccina, è Biancaneve dalla chioma corvina molto più bella della Regina!-A queste parole, ella rabbrividì e fremette per la collera. Poi gridò: -Biancaneve deve morire, dovesse costarmi la vita.- Andò in una stanza segreta dove nessuno poteva entrare e preparò una mela velenosissima. Di fuori era così bella rossa, che invogliava solo a vederla, ma chi ne mangiava un pezzetto doveva morire. Quando la mela fu pronta, ella si tinse il viso e si travestì da contadina; così camuffata passò i sette monti e arrivò fino alla casa dei nani. Bussò, Biancaneve si affacciò alla finestra e disse: -Non posso lasciar entrare nessuno, i nani me l'hanno proibito!-. -Non importa- rispose la contadina -venderò lo stesso le mie mele. Tieni, voglio regalartene una.- -No- disse Biancaneve, -non posso accettar nulla.- -Hai forse paura del veleno?- disse la vecchia. -Facciamo così: tu mangerai la parte rossa e io quella bianca.- Ma la mela era fatta con tanta arte che soltanto la parte rossa era avvelenata. Biancaneve desiderava tanto la bella mela e, quando vide che la contadina ne mangiava non pot‚ più trattenersi e allungò la mano per farsi dare la sua metà. Ma al primo boccone, cadde a terra morta. Allora la regina disse: -Questa volta nessuno ti risveglierà!-. Tornò a casa e domandò allo specchio:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?-Finalmente lo specchio rispose:-E' il tuo, Regina, di tutte il più bello!-E il cuore invidioso finalmente ebbe pace, se ci può essere pace per un cuore invidioso. A sera, quando i nani tornarono a casa, trovarono Biancaneve distesa a terra: dalle sue labbra non usciva respiro, era morta. La sollevarono, guardarono se vi fosse qualcosa di velenoso, le slacciarono le vesti, le pettinarono i capelli, la lavarono con acqua e vino, ma inutilmente: la cara bambina era morta e non si ridestò. La distesero allora in una bara, vi si sedettero accanto tutti e sette e la piansero per tre giorni interi. Poi volevano sotterrarla, ma ella era ancora così fresca, le sue guance erano così belle rosse da farla sembrare ancora in vita. Allora dissero -Non possiamo seppellirla nella terra nera- e fecero fare una bara di cristallo, perché‚ la si potesse vedere da ogni lato, ve la deposero, vi misero sopra il suo nome, a caratteri d'oro, e scrissero che era figlia di re. Poi esposero la bara sul monte, e uno di loro vi rimase sempre a guardia. Anche gli animali vennero a piangere Biancaneve: prima una civetta, poi un corvo e infine una colombella. Biancaneve giacque per molto, molto tempo nella bara, ma non si decompose: sembrava che dormisse poiché‚ era ancora bianca come la neve, rossa come il sangue e nera come l'ebano. Ma un bel giorno un principe capitò nel bosco e si recò a pernottare nella casa dei nani. Vide la bara di Biancaneve sul monte e lesse ciò che vi era scritto a caratteri d'oro. Allora disse ai nani: -Lasciatemi la bara; vi darò ciò che vorrete in compenso-. Ma i nani risposero: -Non la cediamo per tutto l'oro del mondo-. -Allora regalatemela- disse egli -non posso vivere senza vedere Biancaneve: voglio onorarla e ossequiarla come colei che mi è più cara al mondo.- A queste parole i buoni nani si impietosirono e gli diedero la bara. Il principe ordinò ai suoi servi di portarla sulle spalle. Ora avvenne che essi inciamparono in uno sterpo e per l'urto il pezzo di mela avvelenata che Biancaneve aveva inghiottito le uscì dalla gola. Ella tornò in vita, si mise a sedere e disse: -Ah Dio! dove sono?-. -Sei con me!- rispose il principe pieno di gioia, le raccontò ciò che era avvenuto e aggiunse: -Ti amo al di sopra di ogni altra cosa al mondo; vieni con me nel castello di mio padre, sarai la mia sposa-. Biancaneve acconsentì e andò con lui, e le nozze furono allestite con gran pompa e splendore. Ma alla festa fu invitata la perfida matrigna.
Indossate le sue belle vesti, ella andò allo specchio e disse:-Specchio fatato, in questo castello, hai forse visto aspetto più bello?-Lo specchio rispose:-Qui sei la più bella, oh Regina, ma molto più bella è la sposina!-All'udire queste parole, la cattiva donna si spaventò, e il suo affanno era così grande che non poteva più dominarsi. Da principio non voleva più assistere alle nozze, ma l'invidia la tormentò al punto che dovette andare a vedere la giovane regina. Entrando, vide che non si trattava d'altri che di Biancaneve e impietrì per l'orrore. Ma sulla brace erano già pronte due pantofole di ferro: quando furono incandescenti gliele portarono, ed ella fu costretta a calzare le scarpe roventi e a ballarvi finché‚ le si bruciarono miseramente i piedi e cadde a terra morta.
Tél volt, kiszakadt a felhők dunnája, sűrűn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: "Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében."

Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca, mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa. El is nevezték Hófehérkének. S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.

Mikor a gyászév letelt, a király új feleséget hozott a házhoz. Szép asszony volt az igaz, de olyan büszke, olyan kevély, sehogyan sem tűrhette, hogy valaki szebb legyen nála. Volt egy varázstükre, azt minduntalan vallatóra fogta:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

Ilyenkor a tükör mindig azt felelte:

Úrnőm, nincs a világnak
szebb asszonya tenálad.

Erre aztán a királyné sem aggodalmaskodott tovább, mert tudta, hogy a tükre nem mond mást, mint színtiszta igazságot.

Telt-múlt az idő, esztendő esztendőre. Hófehérke nőtt, növekedett, és hétéves korára olyan szép lett, mint maga a ragyogó nap, szebb még a szépséges királynénál is. Ez eleinte nem sokat törődött a mostohalányával, hanem egyszer aztán gyanút fogott, bezárkózott a szobájába, elővette a tükrét, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör ezúttal nem úgy felelt, ahogyan a királyné szerette volna, hanem azt mondta:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.

A királyné kékre-zöldre vált az irigységtől, s attól fogva egyre abban főtt a feje, hogyan pusztíthatná el Hófehérkét. Nem volt többé se nappala, se éjjele, egészen belesápadt a sok emésztődésbe, úgyhogy napról napra fogyatkozott a szépsége. Egyszer aztán, mikor az ura az országot járta, maga elé hívatta bizalmas udvari vadászát, és ráparancsolt:

- Vidd ki azt a gyereket az erdőbe, látni sem akarom többé! Öld meg, és bizonyságul hozd el nekem a szívét!

Másnap a vadász, mintha csak sétálni készülne, magával hívta Hófehérkét. A lányka örömest vele ment, mert szerette az erdő virágait, a madarak muzsikáját s a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Mind beljebb és beljebb mentek, míg egy tisztásra nem értek; ott megálltak, s a vadász elővette a kését, hogy megölje Hófehérkét. De a lányka könyörgésre fogta a dolgot:

- Kedves vadász, kérve kérlek, hagyd meg az életemet; úgy eltűnök ebben a rengetegben, híremet sem hallják többet!

A vadász megszánta, és útjára engedte.

- Menj csak, szegény kislány! - mondta, és gondolatban hozzátette: "Hamarosan úgyis fölfalnak a vadállatok." De azért nagyon megkönnyebbült a szíve, hogy nem neki kellett egy ilyen szép teremtésnek a vérét kiontania. Éppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, leszúrta, kivágta a szívét és hazavitte bizonyságul a királynénak. Annak erre egyszeriben megjött a kedve, mert hát azt hitte, Hófehérke nem él már.

Szegény lányka pedig ment, ment tovább, egyes-egyedül az úttalan rengetegben. A fák közt mind sűrűbb lett a homály, neki pedig egyre jobban elszorult a szíve félelmében. Ahogy az árnyak ingtak: mintha óriások fenyegetnék; ha levél rezzent: mintha mohó szemek lesnének utána a lombból. Ág reccsent a lába alatt; ő megijedt tőle, futásnak eredt. Szaladt árkon-bokron át, fészkükre tért madarakat, odvukba bújt állatokat riasztott föl; ha gally suhintott a vállára, ha inda akaszkodott a szoknyájába, úgy megrettent, majd elállt a szívverése. Végre ritkult kissé az erdő, s ő egy parányi tisztáson kis házikót pillantott meg a homályban. Egyszeriben megkönnyebbült összeszedte maradék erejét, odaszaladt a kis házhoz, és belépett.

Odabent parányi volt minden de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba közepén terített asztalka állt, az asztalkán hét tányérka, s mindegyik mellett kicsi kanál, kicsi kés, kicsi villa, pohárka. A fal mellett hét ágyacska, minden ágyon habfehér terítő.

Hófehérke nagyon megéhezett, nagyon megszomjazott; leült a kis asztalhoz, s már-már nekikezdett a falatozásnak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek ő megeszi a vacsoráját, az bizony éhen marad ma este. Ezért hát sorra mind a hét tányérkából evett egy kevés főzeléket, hozzá mind a hét szelet kenyérkéből tört egy csipetnyit, és rá mind a hét pohárkából ivott egy csöpp bort. Aztán, mert nagyon fáradt volt, le akart feküdni. Csakhogy az egyik ágyacska túl keskeny volt neki, a másik meg túl rövid; egyiket a másik után próbálta ki, míg aztán a hetedikben végre kényelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fejét a kicsi párnára, és nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban. Hét parányi bányászlámpa volt az, fényüknél hét kis törpe tartott hazafelé vidáman a leszálló éjszakában. Ott laktak a tisztás szélén a házikóban; kora reggel útra keltek, napestig dolgoztak, ércet bányásztak a hegyekben s este aztán vállukra vették a szerszámukat, és víg nótaszóval hazatértek. Így éltek ott békességben, ki tudja, mióta. Soha nem háborgatta őket senki soha nem zavarta meg semmi az életük rendjét.

Ma azonban, ahogy a házukba beléptek, a hét kicsi lámpa világánál nyomban észrevették, hogy valaki járt ott: nem találták a szobácskát olyan rendben, amilyenben reggel hagyták. Futkostak, nézegettek, tanakodtak; egyszer csak az első felkiáltott:

- Ki ült a székecskémen?

S a második:

- Ki evett a tányérkámból?

A harmadik:

- Ki csípett a kenyérkémből?

A negyedik:

- Ki csent a főzelékemből:

Az ötödik:

- Ki használta a kis villámat?

A hatodik:

- Ki vágott a kis késemmel?

A hetedik:

- Ki ivott a pohárkámból?

Akkorra az első törpe már azt is észrevette, hogy az ágya közepén kis gödröcske mélyül. Nosza, fölkiáltott:

- Ki feküdt az ágyacskámban?

Mind összeszaladtak, mind azt kiabálták:

- Az enyémben is feküdt valaki!

- Az enyémben is!

És forgatták a párnájukat, emelgették a takarójukat, még az ágy alá is bekukkantottak, úgy keresték az idegent, míg a hetedik ágyban föl nem fedezték Hófehérkét. Ott feküdt, ott aludt édesdeden. Bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; olyan gyönyörű volt, hogy a törpéknek még a lélegzetük is elakadt az álmélkodástól, ahogy tetőtől talpig végigjáratták rajta a lámpásuk fényét.

- Egek ura - rebegték -, de tündérszép gyermek!

Hagyták, hadd aludjék; lábujjhegyen jártak-keltek, csöndben költötték el a vacsorájukat, aztán lefeküdtek, hat a maga megszokott helyére, a hetedikkel pedig mindegyik megosztotta egy-egy órára az ágyacskáját.

Másnap reggel, ahogy fölébredt, Hófehérke hét csodálkozó kis törpét pillantott meg az ágya körül. Nagyon megijedt tőlük, de azok olyan szelíden, olyan barátságosan mosolyogtak rá, hogy csakhamar megnyugodott.

- Hát te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy kerültél a házunkba? kérdezgették.

Hófehérke sorjában mindent elmesélt nekik: hogy hogyan akarta elemészteni a mostohája, hogyan szánta meg és engedte útjára az irgalmas vadász, hogyan maradt magára a rengetegben, s hogyan futott szívszakadva a vadonban, míg végül rá nem bukkant erre a házikóra. A törpék nagy figyelemmel hallgatták, s mikor a történetnek vége szakadt, tanakodtak egy kicsit egymás közt, aztán előállt a legidősebbik, és így szólt:

- Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.

Hófehérke megörült az ajánlatnak, megköszönte a törpék jóságát és náluk maradt. Reggel a hét kis bányász kivonult a hegyekbe, a lányka meg nekilátott a munkának: kitakarított, bevetette az ágyakat, megvarrta az elvásott fehérneműt, foltot vetett a kabátkák kikopott könyökére, sütött-főzött, s mikor este fölhangzott a hazatérő törpék vidám nótázása, s a hegy lejtőjén föltűnt a hét kicsi lámpa imbolygó csillagfénye, már készen várta őket az ízes, friss vacsora.

- Amióta élünk, soha nem volt ilyen jó sorunk! - mondogatták a törpék, és még a szájuk szélét is megnyalták egy-egy jobb falat után. Bezzeg szerették is, féltették is Hófehérkét, s valahányszor magára hagyták, mindig a lelkére kötötték:

- Óvakodjál a mostohaanyádtól! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; talán máris tudja, talán máris rosszat forral ellened. Vigyázz, be ne engedj senkit a házba, ha mi nem vagyunk itthon!

A törpék jól sejtették a dolgot. A gonosz királyné ugyanis egy szép napon megint elővette a varázstükrét. Nem mintha félt volna, hogy valaki szebb lehet nála a világon, hanem mert hiú volt, és szerette hallani, ahogy a tükör a szépségét dicséri. Föléje hajolt hát, belemosolygott, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné úgy megrémült, majd kiejtette a tükröt a kezéből. Haragjában nyomban a vadászt hívatta, hogy előbb kivallassa, aztán meg a fejét vétesse, amiért életben hagyta Hófehérkét; hanem annak hűlt helye volt mát az udvarában: elunta gonosz úrnőjének sok kegyetlen szeszélyét, s elszegődött máshová.

A királynét csak annál jobban emésztette a méreg. Dúlva-fúlva járt a palotában, szolgálónak, komornának nem volt tőle maradása. Se látott, se hallott, egyre csak azon töprengett, hogyan pusztítsa el Hófehérkét, mert hát tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigységtől; amíg nem ő lesz a legszebb a világon. Végül is kieszelt valamit. Bezárkózott a belső szobájába, bekente hamuval az arcát, befestette szürkére a haját, levetette szép királynői ruháját, és mindenféle hitvány göncöt aggatott magára, a nyakába akasztott egy ládikót, és kendőt kötött a fejére, senki nem ismerhetett rá, mindenki házaló vénasszonynak nézte volna. Így indult útnak a hegyen át a hét törpe házához.

- Selymet, bársonyt vegyenek! - kiáltotta és bekopogtatott.

Hófehérke kikukkantott az ablakon.

- Jó napot, nénikém! Mi van eladó?

- Szép portéka, jó portéka, selyemöv, bársonyöv, amilyen színűt csak akarsz, lelkecském! - szíveskedett a vénasszony, és mindjárt elő is vett a ládikájából egy bársonyövet.

Hófehérkének tetszett a sok színes holmi; azt gondolta magában: "Ezt a derék asszonyságot igazán beengedhetem." Eltolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A vénasszony bement, kirakta az asztalra az áruját, és míg Hófehérke válogatott az övek közt, vizsga szemmel körülkémlelt, hogy valóban egyedül vannak-e a házban. A lányka nézegette az öveket, kendőket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a másik, nem tudta, melyiket válassza.

- Nem így kell azt, édes lelkem - hízelgett a vénasszony -, föl kell próbálni, hadd lássuk, melyik illik a legjobban a ruhádhoz!

Fogott egy hímes selyemövet, rápróbálta a lányka derekára.

- Ugye, milyen pompás? - mondta kacagva, azzal rántott egyet az övön, meghúzta, gyorsan megcsomózta, s úgy elszorította vele Hófehérke vékony derekát, hogy szegény lánynak elakadt a lélegzete. Elsápadt, és összeesett, mintha már nem is lenne benne élet.

- No, te sem vagy már a legszebb, legföljebb csak voltál! - mondta a vénasszony elégedetten, és újra kacagott egyet, de az a kacagás olyan volt, mint a holló károgása. Még egyszer végigmérte az élettelenül heverő lánykát, és kisietett a házból.

Alkonyatkor hazatértek a bányából a törpék. Majd a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől, amikor meglátták a földön Hófehérkét. Egy percig moccanni sem tudtak, aztán lámpát, szerszámot ledobtak, odaszaladtak hozzá, szólongatták, élesztgették, de hiába: a lányka meg sem rebbent; mintha meghalt volna.

Akkor a törpék gyöngéden fölemelték, hogy ráfektessék az ágyára; ketten a vállánál, ketten a derekánál, ketten a lábánál fogták, a hetedik meg a fejét tartotta nagy óvatosan. Ahogy így vitték, az egyik kis törpe egyszer csak észrevette rajta az idegen selyemövet.

- Oda nézzetek! - kiáltotta. - Elkötötték a derekát!

Gyorsan letették az ágyra, szaladtak ollóért, késért, elvágták az övet, s lám: Hófehérke pihegni kezdett, lassan visszatért belé az élet; kinyitotta a szemét, fölült az ágyon, és csodálkozva kérdezte, mint aki mélységes mély álomból ébred:

- Hol vagyok?

- Itt vagy nálunk! - felelték a törpék örvendezve, hogy végre hallják a hangját. - De hát mi történt veled, amíg mi oda voltunk?

Hófehérke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozzá a vénasszony, hogyan rakta ki, hogyan kínálgatta a portékáját, s hogyan próbálta rá a selyemövet a derekára; de többre nem emlékezett.

- Az a házaló vénasszony nem volt más, mint az elvetemült királyné; a gonosz így akarta kioltani az életedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de azért aligha fog felhagyni galád szándékával. Légy hát nagyon óvatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be senkit a házba!

A királyné pedig, ahogy hazaért, ledobálta a gönceit, magára öltötte pompás selyemruháját belenézett a varázstükrébe, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör most is csak így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné felugrott ültéből, és mérgében majdnem a falhoz csapta igazmondó varázstükrét.

Mikor aztán kissé lecsillapodott az indulata, töprengeni kezdett, forralta magában az egyik gonosz tervet a másik után, míg végül meg nem állapodott a leggonoszabbnál.

Értett a boszorkánymesterséghez, bezárkózott hát a kotyvasztóműhelyébe, tüzet rakott, pépet kavart, és fabrikált egy mérgezett fésűt. Mikor azzal elkészült, megint felöltözött vénasszonynak, megint bekente hamuval az arcát, megint befestette szürkére a haját, megint ládikát akasztott a nyakába de most még sokkal vénebbnek, sokkal törődöttebbnek látszott, mint a múltkor. Botot fogott a kezébe, és mintha hibás volna a lába, sántikálva indulta hegyen át a hét törpe háza felé.

Ahogy odaért, felnyitotta a nyakba való ládikája tetejét, és sipítozva kínálni kezdte a portékáját.

- Csatot, gombot, fésűt vegyenek!

Hófehérke kiszólt az ablakon:

- Menj csak tovább, jó asszony, nem szabad beengednem senkit.

- De megnézni csak megnézheted a portékámat! - mondta a vénasszony. Odabicegett a ládikájával az ablak alá, és mutogatni kezdte az áruját: a fényes gombokat, a csinos csatokat s legvégül a fésűt.

- Jaj, éppen egy ilyen fésű kellene nekem! - mondta Hófehérke. - Add csak ide, nénikém!

- Félek, hogy nem adod vissza, történt már velem ilyesmi! - felelte az öreg. - Gyere ki, ha olyan kíváncsi vagy rá.

"Ej - gondolta magában Hófehérke -, ez az együgyű öregasszony csak nem árthat nekem!" - azzal kinyitotta az ajtót. A vénasszony odatipegett de minden lépésnél szisszent egyet, mint akinek nagyon fáj a lába. "Mégsem engedhetem, hogy ez a szegény anyóka itt álljon a küszöbön" - gondolta Hófehérke, és behívta az öreget: üljön le, pihenje ki magát, mielőtt továbbmegy. És közben a fésűre is megalkudtak.

- Jó vagy hozzám, kislányom - mondta akkor a vénasszony -, jóval akarok fizetni érte. Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sűrű hajad; gyere ide, hadd fésüljelek meg egyszer rendesen, amíg itt üldögélek.

Hófehérke leült egy zsámolyra az öregasszony lábához, és odatartotta neki a fejét. De alig merült a fésű ébenfekete hajába, hatni kezdett a méreg és a lányka eszméletlenül hanyatlott a földre.

Éles hollóhangján nagyot kacagott a gonosz királyné, és elégedetten dörzsölte a kezét.

- No, te világszépe, most aztán megjártad! - mondta kárörömmel, és kisietett a házból.

Csakhamar hazajöttek a bányából a törpék; meglátták a földön Hófehérkét, és tüstént tudták, hogy megint a mostohaanyja járt ott, Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtalálták a hajában a mérgezett fésűt, fogták, tűzbe dobták; mire elégett, Hófehérke is magához tért ájultából. Elmondta, mi történt vele, a törpék pedig újra a lelkére kötötték, ki ne nyissa többé senkinek az ajtót.

A királyné meg, ahogy hazaért, éppen csak ledobálta magáról a gönceit, máris elővette a tükrét.

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig azt felelte:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné tetőtől talpig reszketni kezdett mérgében; rikácsolt; csapkodta, ami a keze ügyébe akadt; még a tájékára sem mert menni senki a szobájának. Tombolt vagy egy fél napig; akkor eltökélten azt mondta: "Hófehérkének pedig meg kell halnia, akár az életem árán is!"

Túl a boszorkánykonyháján volt a királynénak egy még titkosabb kis kamrája, abban tartotta a legöldöklőbb mérgeket, ott készítette elő legfélelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari népnek, hogy senki ne merje háborgatni, hozatott magának egy hibátlan, szép almát a királyi kert legszebb almafájáról, és bezárkózott vele ebbe a titkos kamrájába. Ott nekiült a munkának, dolgozott egész nap, egész éjjel, fölhasznált minden fortélyt, összeszedte minden tudományát, s addig föl se kelt a boszorkányasztala mellől, míg az alma piros felét át nem itatta gyilkos méreggel. Akkor aztán felöltözött almaárus menyecskének, kosarat vett a karjára, telerakta almával, legtetejére rátette a legszebbiket, a mérgezettet, s így indult a hegyen át a hét törpe házához.

Mikor odaért, nagy hangon rákezdte:

- Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!

Hófehérke kinézett az ablakon, megtetszett neki a szép gyümölcs, s ráadásul a menyecske olyan barátságosan kínálgatta, hogy azt nem lehetett szó nélkül megállni.

- Venni vennék - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a hét törpe megtiltotta.

- Ha nem veszel, nem veszel - rántott egyet a vállán a parasztasszony -, kapok én elég vevőt az almámra! De hogy te se búsulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg!

Hófehérke már-már kinyúlt érte, de nyomban vissza is kapta a kezét.

- Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.

- Ejha - kiáltott a menyecske -, de kurta pórázon tartanak a gazdáid! Talán csak nem attól féltenek, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd.

Azzal kettészelte az almát, a fehér felét megtartotta magának, a pirosat meg odaadta Hófehérkének.

Hófehérke nézegette, forgatta a pirospozsgás fél almát, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen jóízűen harsan a gyümölcs friss húsa a menyecske foga alatt, ő sem tétovázott tovább, szájához emelte és beleharapott. S abban a pillanatban holtan esett össze.

A királyné gonosz károgással, hosszan fölkacagott:

- Fehér voltál, mint a hó, piros voltál, mint a vér, fekete voltál, mint az ében, de most már a törpék sem tudnak lelket verni beléd!

Sarkon fordult és elindult; oly sebesen járt, mint a szél, a kendője úgy lobogott, mint a holló szárnya; s mintha vihar tépné őket, zúgtak, nyögtek nyomában az erdő fái. Otthon át sem öltözködött, szaladt egyenesen a tükréhez:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

És a tükör végre azt felelte:

Te vagy, úrnőm, a legszebb.

Erre aztán a királyné irigy szíve is megnyugodott, ha az irigy szívnek egyáltalán lehet nyugovása.

Este a törpék hazatértek a hegyekből, s ott találták Hófehérkét a földön. Tüstént tudták, hogy megint a gonosz mostoha járt itt. Keresték, kutatták, nincs-e valami mérgezett holmi rajta, meglocsolták az arcát friss vízzel, élesztgették, költögették, de hiába. Nem használt semmi: Hófehérke most igazában meghalt.

Akkor a törpék felravatalozták, mind a heten körülülték, s három napon, három éjen át siratták. Negyednap lett volna a temetés; de Hófehérke a negyedik nap reggelén is éppen olyan szép volt, mint életében, bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; mintha csak mélységes-mély álmot aludnék a fehér virágos ravatalon. A gyászoló kis törpék lábujjhegyen jártak körülötte, mintha félnének, hogy felzavarják; meg-megálltak, hosszan elnézték, s végül az egyik azt mondta:

- Nem, ezt a gyönyörű lányt nem temetjük el a csúnya fekete földbe!

Hófehérkét üvegkoporsóba fektették s arra aranybetűkkel ráírták a nevet, meg hogy aki benne pihen, királylány volt; aztán. kivitték a hegyre, egy tisztáson letették egy pázsitos halomra, és búcsút vettek tőle. De attól fogva csak hatan jártak a bányába, mert egyikük mindig ott őrködött a tisztáson, és vigyázott az üvegkoporsóra. Az erdőből őzikék és mókusok jöttek a koporsóhoz, a tisztás körül a fákon pedig ott rostokolt egy bagoly meg egy holló meg egy gerle; gyászolták Hófehérkét, akinek még mindig olyan volt a bőre, mint a hó, olyan az arca, mint a vér, és olyan a haja, mint az ében.

Így telt-múlt az idő nyárra tél télre nyár, a lombok lehulltak meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak, és zsenge kis őzgidák dörzsölgették bársonyos nyakukat a vén tölgyek derekához, És egyszer egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetődött az erdőbe. Addig-addig bolyongott, míg ki nem bukkant a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. Elolvasta az aranybetűs felírást, aztán leült egy kidőlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tőlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami.

Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:

- Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!

- De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tőle! - felelték a törpék.

- Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét.

Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.

Akkor a királyfi előszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vegyék vállukra, s úgy vigyék haza kastélyába a koporsót. Azok meg is indultak vele, s amint vitték, egyikük egyszer csak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordult a mérges almadarab; mert amikor a gyümölcsbe belekóstolt, túl nagyot harapott, és a falat megakadt a torkán. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:

- Hol vagyok?

- Nálam! - felelte boldogan a királyfi. - Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!

Kitűzték a lakodalom napját, s arra minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülődött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében. Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszonyt, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer.

Előállt a hatlovas hintó s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájából.

Az gőgös mosollyal pillantott végig rajtuk, de mielőtt beszállt volna a hintóba még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségéről. Visszament a szobájába, mintha valamit ottfelejtett volna, elővette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
a menyasszony százszor szebb.

A királyné átkozódni kezdett, elszorult a szíve, azt sem tudta, hová legyen félelmében. Először azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát.

Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.




Confronta in due lingue:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.