A kutya meg a veréb


Koira ja varpunen


Volt egyszer egy juhászkutya. Merthogy öreg volt s nem bírt a farkasokkal, a gazdája nem adott neki enni s úgy eléhezett szegény feje, hogy alig tudott állani a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget, de aztán megelégelte s elbújdosott, hát ha valahol jobb gazdára találna. Amint ment, mendegélt, találkozott egy verébbel. Kérdi a veréb:
- Miért búsulsz olyan nagyon, kutyapajtás?
- Hogyne búsúlnék, - felelt a kutya - három napja nem ettem, majd felfordulok az éhségtől.
- Egyet se búsúlj, jere velem a városba, majd keresek én ott neked eleséget.
Elindúltak együtt, bementek a városba s a mikor egy mészárszék elé értek, mondotta a veréb:
- Várj csak, kutyapajtás, mindjárt kapsz húst, a mennyi beléd fér.
Abban a pillanatban leröppent a vágópadra, körülnézett, nem látja-e valaki, azután elkezdette a húst csípegetni, rángatni s puff! egy nagy darab hús leesett a földre. Uccu, a kutya sem volt rest, felkapta, bekapta a húst.
- No, most, mondotta a veréb, gyerünk egy másik mészárszékbe, hadd szerzek ott is húst neked.
Mentek egy másik mészárszékhez, ott is szerzett a veréb egy jó nagy darab húst s mikor azt is bekapta a kutya, kérdezte tőle:
- Jól laktál-e, kutyapajtás?
- Jól, - felelt a kutya - de jó volna még egy darab kenyér is.
- Hát csak jere velem, - mondotta a veréb.
Elmentek egy pékbolt elé, ott a veréb beröppent, egy pár jó ropogós cipót lerugott a padról, a cipók kihenteregtek az ajtó elé, ott a kutya felkapta, bekapta s merthogy ez még nem volt elég a kutyának, elvezette egy másik pékbolt elé, ott is szerzett neki két ropogós cipót.
- No, kutyapajtás, most már csak jól laktál?
- Jól laktam, jól laktam, - mondotta a kutya - most már mehetünk tovább.
Kimentek a városból s mentek, mendegéltek az országúton. De rekkenő meleg volt s a kutya azt mondta a verébnek:
- Verébpajtás, fáradt vagyok, feküdjünk le egy kicsit.
- Jól van kutyapajtás, feküdjél le itt ni, éppen ahol kanyarodik az országút, én meg felszállok egy ágra s ott pihenek.
Lefeküdt a kutya s abban a szempillantásban el is aludt. Hát egyszerre csak jő egy fuvaros ember három lóval. A szekéren két hordó bor volt. A fuvaros egyenesen a kutyának hajtott, látszott, hogy nem akarja kikerülni. Leszólt az ágról a veréb:
- Hallod-e, te fuvaros, ne hajts keresztűl a kutyán, mert bizony mondom, koldussá teszlek, ha elgázolod.
A fuvaros elkacagta magát.
- Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is keresztűl hajtok rajta.
Úgy tett, a mint mondta, egyenesen neki hajtott a kutyának s halálra gázolta.
Hej, megharagudott a veréb szörnyen s mondta a fuvarosnak:
- Megöléd a pajtásomat, úgy-e? No, megállj, drágán fizeted ezt meg te!
- Hát ugyan mi kárt tudnál tenni te nekem, - kacagott a fuvaros s azzal tovább hajtott.
A veréb nem szólt többet, azt is lassan mondta, hanem míg a fuvaros a lovak mellett baktatott, szépen a szekérre röppent, a csőrével elkezdte piszkálni az egyik hordón a dugót s addig piszkálta, fúrta, rugta, hogy likat vágott rajta s azon a bor mind egy cseppig elfolyt.
Hátra néz egyszer a fuvaros s látja, hogy mi történt. Szedte-vedtézik, kiabál, néz erre, néz arra, vakarja a fejét, de bizony vakarhatta: volt bor, nincs bor.
- Oh, szegény fejem, sóhajtott keservesen, ez már csakugyan nagy kár.
- Lesz még ennél nagyobb károd is! - nyelvelt a veréb s abban a pillanatban odaröppent az egyik ló fejére s a csőrével kivágta mindakét szemét. De a fuvaros sem dugta össze a kezét, kapta a fejszéjét hozzácsapott a verébhez amúgy istenesen. Az ám, hozzá, de a veréb elröppent, a ló meg egyszeribe felfordúlt, úgy vágta fejbe a fuvaros.
- Oh, én szegény fejem, mi lesz velem! - kesergett a fuvaros.
- Lesz még szegényebb is a te fejed! - ingerkedett vele a veréb s míg a fuvaros a két lóval nagy búsan tovább hajtott, oda röppent a másik hordóhoz, azt is kifurta s a bor abból is mind egy cseppig elfolyt.
Hátra pillant a fuvaros, látja, hogy volt bor, nincs bor, majdhogy sirva nem fakadt.
- Ó, szegény fejem, mi lesz velem, - kesergett a boldogtalan.
- Lesz az még szegényebb is, - gúnyolódott a veréb s röppent a második lóhoz, annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros magánkívül hajította a verébhez a fejszét, de bezzeg a lovat találta s az egyszeribe fel is fordult.
- Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, - óbégatott a fuvaros.
- Lesz az még szegényebb is, - fenyegetődzött a veréb s a míg a fuvaros a döglött lóról szedte le a hámot, azalatt a harmadik lónak is kivágta a szemét. Most már csakugyan se látott, se hallott a haragtól, a keserűségtől a fuvaros: két kézre fogta a fejszét s úgy vágta fejbe a verebet, akarom mondani a lovat, hogy egyszeribe kiadta szegény a páráját.
- Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, - sírt a fuvaros. - Se lovam, se borom, koldusabb vagyok az útszéli koldusnál.
- Dehogy vagy, dehogy, - szemtelenkedett a veréb. - Még csak otthon leszel igazi koldus.
Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat, úgy ment haza a fuvaros nagy búval, bánattal. Mondja a feleségének, hogy mi nagy szerencsétlenség érte, de még el sem mondhatta panaszát, az asszony is elkezdett panaszolni:
- Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár s ez a mi madár van a világon, mind idecsődítette, megszállották a búzánkat s úgy elverték, hogy egy szem sem maradott!
Szaladt a fuvaros a búzaföldre s hát csakugyan ott a veréb s vele egy rettentő nagy sereg madár, most éppen a földre vert búzaszemeket szedegették s lakmározták nagy vígan.
- Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus, - kesergett a fuvaros.
- Még nem eléggé, - mondotta a veréb. - Az életeddel is megkeserülöd, hogy az én pajtásomat megölted!
Azzal tovább repült a veréb.
A szegény fuvaros úgy lekoldusodott csakugyan hogy éppen a házacskája maradott. Ott ült, üldögélt a tűzhely mellett, egész nap búsúlt, kesergett magában. Egyszer csak az ablakra száll a veréb, kopogtat s beszól:
- Búcsúzzál az életedtől, fuvaros!
Hej, lett most hadd el hadd! A fuvaros mindent össze-vissza tört a szobában, a mint a veréb után dobálta a fejszét s végezetre csakugyan megfogta a verebet.
- Üsd agyon! - bíztatta a felesége.
- Dehogy ütöm, - kiabált a fuvaros - ez nagyon szép halál volna neki: lenyelem azon elevenen.
Hamar bekapta, lenyelte, a verebet. Bizony ha lenyelte, a veréb elkezdett röpkedni, ugrálni a fuvaros gyomrában, aztán mind fölebb, fölebb röppent, föl a fuvaros szájába, ott a fejét kidugta s éktelenűl csiripolt:
- Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa!
- Várj csak! - mondta a fuvaros. Azzal a fejszét odaadta a feleségének: - No, feleség, most üsd agyon!
Az asszony nekihúzakodik, egész erejéből szájba vágja az urát, de úgy, hogy egyszeribe szörnyet halt az együgyű ember. A veréb meg, huss! kirepűlt az ablakon.
Ha a veréb az ablakon ki nem repűlt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Erään paimen-koiran oli isäntä häijy semmoinen, joka sitä nälällä kovin kiusasi. Kun ei se tätä kurjuutta kyennyt kau'emmin kestämään, se aivan huolissansa juoksi matkoihinsa. Maantiellä tuli vastaan varpunen, joka kysyi: "koira veljyeni, miksi noin olet surullinen." Tähän tuo vastasi: "minun on nälkä, enkä ollenkaan tiedä, mistä syötävää saisin." Varpunen silloin sanoi: "tule, veli kulta, kanssani kaupunkiin, kyllä minä sinulle ravintoa toimitan tarpeeksi." Yhdessä sitten sinne läksivät, ja kun liha-puodin edustalle ennättivät, varpunen koiralle sanoi: "jää sinä tänne seisomaan, minä sinulle tuolta nakkaan lihan-kappaleen," lensi tiskille istumaan, tähysteli sinne tänne, huomaisiko hänet kukaan, sekä nokki, nytki ja nykäsi reunimpana olevaa lihankappaletta niin kauan, kunnes se maahan luiskahti. Sen silloin koira kaappasi, juoksi nurkan taakse sekä söi lihan suuhunsa. Sanoi sitten varpunen: "lähtekäämme nyt toiseen puotiin, sieltä ai'on sinulle toimittaa vielä toisen kappaleen, että kyllikses saisit." Kun koira oli tuonkin syönyt, varpunen kysäsi: "koira veljyeni, joko nyt olet ravittu?" - "Lihaa kyllä olen tarpeeksi syönyt," tämä vastasi, "mutta leipää en vielä ole laisinkaan saanut." Siihen varpunen virkkoi: "kyllähän tuo pian on saatavissa, tule vain mukahani." Se sitten kumppaninsa saatettuaan leipä-puodin eteen, nokki pari pientä kyrsää, kunnes kadulle kierivät, ja koska koira vielä lisää kaipasi, se hänen vei edemmäksi ja sieppasi hänelle leivän myöskin toisesta puodista. Kun koira tämän oli saanut syödyksi, varpunen kysyi: "koira veljyeni, jokohan nyt lienet ravittuna?" - "Olen kuin olenkin," tuo vastasi, "entähän jos nyt kaupungista läksisimme hiukan kävelemään."
Sinne sitten molemmin menivät maantietä astelemaan. Mutta oli päivä heltehinen, ja heidän käytyänsä kappaleen matkaa sanoi koira: "olen aivan väsyksissäni ja oikeinhan halusta hiukan nukahtaisin." - "No niin," varpunen vastasi, "laske sinä vain levolle, minä siksi aikaa istahdan tuonne oksalle." Koira nyt pani maantielle maata ja nukkui kohta sikeään unehen. Kun se siinä unen helmoissa loikoili, tuli ajaen ajuri, valjahissa kolme hevosta ja vankkureissa viiniä kaksi astiallista. Mutta huomattuaan, ett'ei hän ollenkaan väistää aikonut, vaan että pyörät yhä pysyivät siinä raitiossa, missä koira makasi, huudahti varpunen: "älä tee tuota tekoa, taikka minä sinut saatan perin köyhäksi." Ajuri ei kuitenkaan tästä huolinut, vaan mutisi itseksensä: "tuskinhan sinussa miestä lienee, minusta köyhää tekemään," huiskasi piiskallansa ja ajoi vankkurit koiran päälle, että pyörät sen rutistivat mäsäksi. Siitä varpunen kirkasemaan: "sinä kuoliaksi olet ajanut koiran, minun armahan veikkoseni, tuo työ sinulta on vievä hevoses ja vankkuris." - "Vai hevoset ja vankkurit," matki ajuri, "mitä maar vahinkoa sinä minulle voit tehdä," sekä ajoi eteen-päin. Varpunen silloin pujahti kuormanpeitteen alle ja nakutteli noukallaan toisen tapin juurta niin kau'an, että tappi viimein lävestä läksi ja astiasta kaikki viini maahan juoksi, ajurin sitä ollenkaan huomaamata. Ja kun hän sitten taaksensa katsahti, huomasi hän vankkureista jotakin tippuvan, rupesi sentähden astioitansa tarkastelemaan sekä havaitsi nyt toisen olevan aivan tyhjänä. "Voi minua, köyhää miestä!" huudahti ajuri. "Ethän vielä köyhä kylliksi," vastasi varpunen ja lensi hevosia kohden sekä hakkasi yhdeltä silmät päästä. Tämän nähtyänsä ajuri kuokkansa viskasi varpusta tavoittaaksensa, mutta lintu ylös ilmahan lensi ja kuokka kävi hevosta päähän niin pahasti, että se kuollehena maahan kaatui. "Voi minua onnetonta!" ajuri valitti. "Vielä sinua kohdannee kovemmatkin," varpunen virkkoi, ja kun ajuri kahdella hevosellansa edelleen ajoi, se kuorman-peittehen alle taas puikahti ja nakutti toisestakin astiasta tapin irralleen, joten siitä kaikki viini pulputti maantielle. Tämän huomattuansa ajuri taas valittamaan: "voi minua, köyhää miestä!" mutta varpunen vastasi: "eipä köyhyyttä vielä kylliksi," sekä nokki toiseltakin hevoiselta silmät päästä. Ajuri istuimeltaan hypähti ja nosti kuokkaansa, lintua lyödäkseen, mutta se korkealle lensi ja ukko hevosta päähän huimasi, ihan hengettömäksi. "Voi minua, mies parkaa!" - "Ethän kuitenkaan parka parahiksi," varpunen viserteli, lensi istumaan kolmannen hevosen korvien väliin ja puhkasi siltäkin silmät. Ajuri vihoissansa umpi-mähkään tokasi varpusta kohden, mutta eipä hän osannutkaan, vaan tappoi kolmannenkin hevosensa, "Voion voi kurjaa kurjuuttani!" mies huusi. "Sitä et vielä ole kylliksi kokenut," sanoi varpunen, "vasta tuolla kotonas minä sinut ai'on tehdä oikein köyhäksi," sekä lensi tiehensä.
Ajurin nyt täytyi jättää vankkurit maantielle, ja vihan vimmassa hän läksi kotia-päin tallustamaan. "Minä maar olen senkin seitsemän vastusta nähnyt!" huusi ukko vaimollensa, "viini on astioista juossut maahan ja hevoseni ovat kuollehet, kaikki kolme." - "Oi voi ukkoseni," vaimo puolestansa vaikeroitsi, "meille on vasta ilkeä lintu saapunut! se kaiken mailman linnut tänne on koonnut ja nuot nisu-vainiohomme ovat laskeuneet sekä syövät sen nyt putipuhtaaksi." Mies silloin pihalle meni, ja näkyipä pellolla lintuja tuhansittain, jotka nisun olivat suuhunsa syönet, ja varpunen siinä keskellä kökötti. Ajuri silloin valittamahan: "voi, voi, minua köyhää, vaivaista!" - "Vielä et ole kylliksi onneton," pani varpunen vastaukseksi, "ajuri parka! sinä piankin olet surman suuhun suistuva," sekä lensi matkoihinsa.
Ajurilta nyt oli mennyt kaikki hänen tavaransa, hän tupaan palasi sekä istui kiukaan äärehen, ollen kovin suutuksissansa ja vihoissaan. Mutta varpunen tuolla ulkona istui akkunan takana ja huusi: "ajuri hoi! sinä työlläs olet henkesikin menettänyt." Mies silloin sieppasi kuokan, varpusta tähdäten, mutta hän vain akkunan ruudut viskasi rikki eikä lintuhun osannutkaan. Varpunen särkyneestä akkunasta huonehesen hypähti, lentää lehahti kiukaalle istumaan sekä huusi sieltä: "ajuri hoi! sinä ta'atustikkin olet henkes menettänyt." Tämä nyt hurjan vihan sokaisemana ja vallan vimmattuna kiukahan hakkasi hajalle, ja koska varpunen paikasta toiseen lensi, hän järjestänsä särki kaikki huone-kalunsa, peilit, penkit sekä pöydät, hajoittipa viimein huonehensa seinätkin, mutta eipä osannutkaan varpuseen. Vihdoin hän sen kuitenkin sai käteensä kaapatuksi. Vaimo silloin kysyi: "kolahutanko tuon ilkiön kuoliaksi?" - "Äläppäs vainen!" änkytti ukko, "pääsisihän se silloin liian helpolla, kauheampi kuolema sen on kourihinsa kiskova, minä pahuksen syön suuhuni," ja hotkasi kitahansa linnun sekä nielasi sen kerrassaan ihan eheältä. Mutta varpunen miehen vatsassa rupesi pyrähtelemään ja pääsipä viimein sieltä ylös hänen suuhunsa, josta se sitten päänsä pisti näkyviin, huutaen: "piti, piti, ajuri parka! olethan kuitenkin kohta oleva kuoleman omana." Ajuri nyt vaimollensa kuokan kurotti ja kiljasi: "huimaise tuo lintu riivattu suustani kuoliaksi." Vaimo lyödä läjähytti, mutta eipä oikein osannutkaan, vaan kolhasi ajuria vasten naamaa niin pahan-päiväisesti, että tuo heti heitti henkensä. Mutta varpunen suusta lensi tipo tiehensä.