MAGYAR

A kutya meg a veréb

FRANÇAIS

Le chien et le moineau


Volt egyszer egy juhászkutya. Merthogy öreg volt s nem bírt a farkasokkal, a gazdája nem adott neki enni s úgy eléhezett szegény feje, hogy alig tudott állani a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget, de aztán megelégelte s elbújdosott, hát ha valahol jobb gazdára találna. Amint ment, mendegélt, találkozott egy verébbel. Kérdi a veréb:

- Miért búsulsz olyan nagyon, kutyapajtás?

- Hogyne búsúlnék, - felelt a kutya - három napja nem ettem, majd felfordulok az éhségtől.

- Egyet se búsúlj, jere velem a városba, majd keresek én ott neked eleséget.

Elindúltak együtt, bementek a városba s a mikor egy mészárszék elé értek, mondotta a veréb:

- Várj csak, kutyapajtás, mindjárt kapsz húst, a mennyi beléd fér.

Abban a pillanatban leröppent a vágópadra, körülnézett, nem látja-e valaki, azután elkezdette a húst csípegetni, rángatni s puff! egy nagy darab hús leesett a földre. Uccu, a kutya sem volt rest, felkapta, bekapta a húst.

- No, most, mondotta a veréb, gyerünk egy másik mészárszékbe, hadd szerzek ott is húst neked.

Mentek egy másik mészárszékhez, ott is szerzett a veréb egy jó nagy darab húst s mikor azt is bekapta a kutya, kérdezte tőle:

- Jól laktál-e, kutyapajtás?

- Jól, - felelt a kutya - de jó volna még egy darab kenyér is.

- Hát csak jere velem, - mondotta a veréb.

Elmentek egy pékbolt elé, ott a veréb beröppent, egy pár jó ropogós cipót lerugott a padról, a cipók kihenteregtek az ajtó elé, ott a kutya felkapta, bekapta s merthogy ez még nem volt elég a kutyának, elvezette egy másik pékbolt elé, ott is szerzett neki két ropogós cipót.

- No, kutyapajtás, most már csak jól laktál?

- Jól laktam, jól laktam, - mondotta a kutya - most már mehetünk tovább.

Kimentek a városból s mentek, mendegéltek az országúton. De rekkenő meleg volt s a kutya azt mondta a verébnek:

- Verébpajtás, fáradt vagyok, feküdjünk le egy kicsit.

- Jól van kutyapajtás, feküdjél le itt ni, éppen ahol kanyarodik az országút, én meg felszállok egy ágra s ott pihenek.

Lefeküdt a kutya s abban a szempillantásban el is aludt. Hát egyszerre csak jő egy fuvaros ember három lóval. A szekéren két hordó bor volt. A fuvaros egyenesen a kutyának hajtott, látszott, hogy nem akarja kikerülni. Leszólt az ágról a veréb:

- Hallod-e, te fuvaros, ne hajts keresztűl a kutyán, mert bizony mondom, koldussá teszlek, ha elgázolod.

A fuvaros elkacagta magát.

- Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is keresztűl hajtok rajta.

Úgy tett, a mint mondta, egyenesen neki hajtott a kutyának s halálra gázolta.

Hej, megharagudott a veréb szörnyen s mondta a fuvarosnak:

- Megöléd a pajtásomat, úgy-e? No, megállj, drágán fizeted ezt meg te!

- Hát ugyan mi kárt tudnál tenni te nekem, - kacagott a fuvaros s azzal tovább hajtott.

A veréb nem szólt többet, azt is lassan mondta, hanem míg a fuvaros a lovak mellett baktatott, szépen a szekérre röppent, a csőrével elkezdte piszkálni az egyik hordón a dugót s addig piszkálta, fúrta, rugta, hogy likat vágott rajta s azon a bor mind egy cseppig elfolyt.

Hátra néz egyszer a fuvaros s látja, hogy mi történt. Szedte-vedtézik, kiabál, néz erre, néz arra, vakarja a fejét, de bizony vakarhatta: volt bor, nincs bor.

- Oh, szegény fejem, sóhajtott keservesen, ez már csakugyan nagy kár.

- Lesz még ennél nagyobb károd is! - nyelvelt a veréb s abban a pillanatban odaröppent az egyik ló fejére s a csőrével kivágta mindakét szemét. De a fuvaros sem dugta össze a kezét, kapta a fejszéjét hozzácsapott a verébhez amúgy istenesen. Az ám, hozzá, de a veréb elröppent, a ló meg egyszeribe felfordúlt, úgy vágta fejbe a fuvaros.

- Oh, én szegény fejem, mi lesz velem! - kesergett a fuvaros.

- Lesz még szegényebb is a te fejed! - ingerkedett vele a veréb s míg a fuvaros a két lóval nagy búsan tovább hajtott, oda röppent a másik hordóhoz, azt is kifurta s a bor abból is mind egy cseppig elfolyt.

Hátra pillant a fuvaros, látja, hogy volt bor, nincs bor, majdhogy sirva nem fakadt.

- Ó, szegény fejem, mi lesz velem, - kesergett a boldogtalan.

- Lesz az még szegényebb is, - gúnyolódott a veréb s röppent a második lóhoz, annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros magánkívül hajította a verébhez a fejszét, de bezzeg a lovat találta s az egyszeribe fel is fordult.

- Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, - óbégatott a fuvaros.

- Lesz az még szegényebb is, - fenyegetődzött a veréb s a míg a fuvaros a döglött lóról szedte le a hámot, azalatt a harmadik lónak is kivágta a szemét. Most már csakugyan se látott, se hallott a haragtól, a keserűségtől a fuvaros: két kézre fogta a fejszét s úgy vágta fejbe a verebet, akarom mondani a lovat, hogy egyszeribe kiadta szegény a páráját.

- Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, - sírt a fuvaros. - Se lovam, se borom, koldusabb vagyok az útszéli koldusnál.

- Dehogy vagy, dehogy, - szemtelenkedett a veréb. - Még csak otthon leszel igazi koldus.

Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat, úgy ment haza a fuvaros nagy búval, bánattal. Mondja a feleségének, hogy mi nagy szerencsétlenség érte, de még el sem mondhatta panaszát, az asszony is elkezdett panaszolni:

- Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár s ez a mi madár van a világon, mind idecsődítette, megszállották a búzánkat s úgy elverték, hogy egy szem sem maradott!

Szaladt a fuvaros a búzaföldre s hát csakugyan ott a veréb s vele egy rettentő nagy sereg madár, most éppen a földre vert búzaszemeket szedegették s lakmározták nagy vígan.

- Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus, - kesergett a fuvaros.

- Még nem eléggé, - mondotta a veréb. - Az életeddel is megkeserülöd, hogy az én pajtásomat megölted!

Azzal tovább repült a veréb.

A szegény fuvaros úgy lekoldusodott csakugyan hogy éppen a házacskája maradott. Ott ült, üldögélt a tűzhely mellett, egész nap búsúlt, kesergett magában. Egyszer csak az ablakra száll a veréb, kopogtat s beszól:

- Búcsúzzál az életedtől, fuvaros!

Hej, lett most hadd el hadd! A fuvaros mindent össze-vissza tört a szobában, a mint a veréb után dobálta a fejszét s végezetre csakugyan megfogta a verebet.

- Üsd agyon! - bíztatta a felesége.

- Dehogy ütöm, - kiabált a fuvaros - ez nagyon szép halál volna neki: lenyelem azon elevenen.

Hamar bekapta, lenyelte, a verebet. Bizony ha lenyelte, a veréb elkezdett röpkedni, ugrálni a fuvaros gyomrában, aztán mind fölebb, fölebb röppent, föl a fuvaros szájába, ott a fejét kidugta s éktelenűl csiripolt:

- Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa!

- Várj csak! - mondta a fuvaros. Azzal a fejszét odaadta a feleségének: - No, feleség, most üsd agyon!

Az asszony nekihúzakodik, egész erejéből szájba vágja az urát, de úgy, hogy egyszeribe szörnyet halt az együgyű ember. A veréb meg, huss! kirepűlt az ablakon.

Ha a veréb az ablakon ki nem repűlt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Un chien de berger avait un mauvais maître qui le faisait souffrir de la faim. Quand il lui fut impossible de supporter cela plus longtemps, le chien partit, tout triste. Sur la route, il rencontra un moineau qui lui demanda:
- Pourquoi es-tu si triste, frère Chien?
- J'ai faim et je n'ai rien à manger, répondit le chien.
- Cher frère, viens à la ville avec moi, et je te ferai manger à ta faim, lui dit le moineau.
Ils se rendirent donc ensemble à la ville et, quand ils passèrent devant l'étal d'un boucher, le moineau dit au chien: « Reste là, je vais te faire tomber un morceau de viande. » Il se posa sur l'étal, regarda autour de lui pour s'assurer que personne ne l'avait remarqué et se mit à piquer du bec et à tirer un morceau de viande qui se trouvait juste au bord, jusqu'à ce qu'il finisse par glisser à terre. Le chien le saisit, et l'emporta dans un coin où il le mangea. « À présent, suis- moi jusqu'à une autre boutique, où je vais aller te chercher un autre morceau pour que tu sois rassasié », dit le moineau. Quand le chien eut mangé le deuxième morceau de viande, le moineau lui demanda:
- As-tu assez mangé, maintenant, frère Chien?
- Oui, j'ai mangé assez de viande, répondit le chien, mais je n'ai pas encore eu de pain.
- Tu n'as qu'à me suivre, et tu en auras aussi, dit le moineau.
Il emmena le chien jusqu'à la boutique d'un boulanger et piqua du bec quelques petits pains jusqu'à ce qu'ils roulent à terre; puis, comme le chien en voulait encore, il le conduisit chez un autre boulanger et alla lui chercher du pain une nouvelle fois. Quand le chien l'eut mangé, le moineau lui demanda:
- As-tu assez mangé, maintenant, frère Chien?
- Oui, répondit celui-ci. À présent, allons un peu nous promener à l'extérieur de la ville.
Ils sortirent donc tous deux sur la grand-route. Il faisait chaud, et, quand ils eurent fait un bout de chemin, le chien dit:
- Je suis fatigué et j'aimerais bien dormir un peu.
- Bien sûr, dors, répondit le moineau. Pendant ce temps- là, je me percherai sur une branche.
Le chien se coucha donc sur la route et s'endormit profondément. Tandis qu'il était couché ainsi, endormi, un cocher arriva avec une charrette attelée de trois chevaux et dans laquelle il transportait deux tonneaux de vin. Le moineau vit cependant qu'il n'avait pas l'intention de contourner le chien et qu'il restait dans l'ornière dans laquelle celui-ci était couché, et il cria au cocher:
- Cocher, ne fais pas cela, sinon je te rendrai pauvre!
- Ce n'est pas toi qui me rendras pauvre, grommela le cocher dans sa barbe et, en faisant claquer son fouet, il dirigea sa voiture tout droit sur le chien, si bien que les roues l'écrasèrent en passant.
- Tu as tué mon frère Chien, s'écria le moineau, cela te coûtera ta charrette et tes chevaux!
- C'est cela, ma charrette et mes chevaux, répliqua le cocher. Comment pourrais-tu bien me nuire?
Et il poursuivit son chemin. Le moineau se glissa alors sous la bâche qui recouvrait la charrette et il donna des coups de bec dans la bonde d'un des deux tonneaux jusqu'à ce qu'il finisse par la débarrasser de son bouchon; tout le vin s'en échappa sans que le cocher ne s'en aperçoive. En regardant derrière lui, à un moment, il vit que quelque chose gouttait de la voiture; il examina les deux tonneaux et vit que l'un d'eux était vide.
- Ah, pauvre homme que je suis! s'écria-t-il.
- Tu n'es pas encore assez pauvre, répondit le moineau en allant se poser sur la tête d'un des chevaux et en lui crevant les yeux avec son bec.
Voyant cela, le cocher sortit sa pioche pour en frapper le moineau, mais celui-ci s'envola et l'homme frappa son cheval à la tête, si bien que celui-ci tomba mort.
- Ah, pauvre homme que je suis! s'écria le cocher.
- Tu n'es pas encore assez pauvre, répondit le moineau.
Puis, quand le cocher repartit avec les deux chevaux qui lui
restaient, le moineau se glissa de nouveau sous la bâche et retira le bouchon du deuxième tonneau, si bien que tout le vin se vida. Quand le cocher s'en aperçut, il s'écria de nouveau:
- Ah, pauvre homme que je suis! s'écria-t-il.
- Tu n'es pas encore assez pauvre, répondit le moineau en allant se poser sur la tête du deuxième cheval et en lui crevant les yeux de son bec.
Le cocher accourut et leva le bras pour le frapper de sa pioche, mais le moineau s'envola; l'homme toucha donc le cheval, qui s'écroula, mort.
- Ah, pauvre homme que je suis! s'écria le cocher.
- Tu n'es pas encore assez pauvre, répondit le moineau en se posant sur la tête du troisième cheval, à qui il creva les yeux.
Dans sa colère, le cocher donna un coup de pioche au moineau sans regarder où il frappait; il le manqua et ne réussit qu'à tuer son troisième cheval.
- Ah, pauvre homme que je suis! s'écria-t-il.
- Tu n'es pas encore assez pauvre. À présent, je vais te rendre pauvre chez toi, répondit le moineau en s'envolant.
Le cocher dut abandonner sa charrette et rentra chez lui, furieux.
- Ah, quel malheur! Le vin s'est vidé et les chevaux sont morts tous les trois.
- Ah, homme, quel méchant oiseau est donc entré chez nous? Il est allé chercher tous les oiseaux de la terre, et ils ont fondu sur notre blé, là-haut, dans le grenier, et ils sont en train de le dévorer.
L'homme monta au grenier et y trouva des milliers et des milliers d'oiseaux qui avaient mangé tout le blé; et au milieu d'eux se trouvait le moineau.
- Ah, pauvre homme que je suis! s'écria-t-il.
- Tu n'es pas encore assez pauvre. Tu le paieras de ta vie, cocher! répondit le moineau avant de s'envoler dehors.
Le cocher avait donc perdu tous ses biens. Il redescendit dans la pièce, alla s'asseoir derrière le poêle, furieux et haineux. Quant au moineau, il était perché dehors, juste devant la fenêtre, et il criait: « Tu le paieras de ta vie, cocher! » Le cocher saisit alors sa pioche et la lança après le moineau; mais il manqua l'oiseau et ne réussit qu'à casser les carreaux en deux. Le moineau entra alors dans la pièce en sautillant, il se posa sur le poêle et cria: « Tu le paieras de ta vie, cocher! » Celui-ci, dans une rage folle et aveugle, cassa le poêle en deux, et ainsi de suite, comme le moineau volait d'un endroit à un autre, il cassa tous ses meubles: les miroirs, les bancs, la table et, pour finir, les murs même de sa maison, mais sans atteindre l'oiseau. Finalement, il réussit tout de même à l'attraper avec sa main.
- Veux-tu que je le tue? lui demanda sa femme.
- Non, ce serait une mort trop douce. Il mourra d'une façon bien plus cruelle: je vais l'avaler, s'écria le cocher en l'avalant d'un coup.
Le moineau se met alors à voleter dans son ventre, puis il remonte jusque dans la bouche de l'homme, sort sa tête et crie: « Tu le paieras quand même de ta vie, cocher! » « Femme, tue-moi donc l'oiseau que j'ai dans la bouche », dit le cocher en tendant sa pioche à sa femme. La femme donne un coup de pioche, mais elle vise mal et donne un coup tout juste sur la tête du cocher, si bien qu'il tombe mort. Quant au moineau, il s'envole et se sauve.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.