MAGYAR

A két testvér

ENGLISH

The two brothers


Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívű; a szegény söprűkötésből élt, s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis ételmaradékot. Egyszer a szegény ember rőzséért ment az erdőbe. Az egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak annyira, hogy a kő egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.

- Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belőle az aranymadár. A szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a bátyjának.

- Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a madarat szeretném.

A szegény ember harmadszor is kiment az erdőbe, s mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy nagy halom aranyat.

"No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:

- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!

Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt.

Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a söprűkötő két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat, forgattak rajta egyet-kettőt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant a serpenyőbe, azt mondta az egyik:

- Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit.

- Mit esztek? - kérdezte tőlük.

- Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük.

- Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak!

Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek.

Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, először megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem hagyott belőle egy falatkát sem.

Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, első dolga volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta.

A söprűkötő két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse érte őket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.

- Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az ő gyerekeinek a feje alá?

A dolog másnap, harmadnap is megismétlődött. A szegény ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az ágyában.

A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.

"Ezek a hitvány kölykök elették előlem az aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!"

Így szólt az öccséhez:

- Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belőle; ne tűrd őket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted őket, nekem kell majd rendet teremtenem a házad táján!

A söprűkötő attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút.

"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom őket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.

Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdőbe, mintha csak a favágáshoz vinné őket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettőt megcsókolta és elszaladt.

A gyerekek összevissza futkostak az erdőben, keresték az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász talált rájuk.

- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tőlük.

- A szegény söprűkötő fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtűrni őket a házában, mert minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt.

- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.

A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte őket magával, s azt mondta nekik:

- Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket. Megtanította őket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá.

Mikor aztán fölserdültek, nevelőapjuk egy szép napon magával vitte őket az erdőbe.

- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek.

Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdő fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak:

- Lőj le egyet az ék mind a három sarkáról!

Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltűnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lőjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelőapjuk így szólt:

- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok.

A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévők legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.

- Nem volna szép, ha tovább is a nevelőapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.

- Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielőtt beállnánk valahová, előbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.

Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelőapjukhoz:

- Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét próbálni.

- Ez derék vadászhoz illő beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik.

- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta.

Elkísérte őket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer megölelte őket, s egy fényes pengéjű kést nyújtott át nekik.

- Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikőtök oda visszatér, leolvashatja a késről a testvére sorsát.

- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.

- Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele.

A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára bejutottak egy erdőbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem bírtak vágni rajta; ott lepte őket az éjszaka. Másnap megint egész nap mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt mondja az egyik:

- Lőnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba vette.

Hanem a nyúl fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked.

Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük megölni őket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk szegődtek, és ott ügettek hűségesen a nyomukban.

Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el előttük. Kapták a puskájukat, le akarták lőni, de a róka fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked.

És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták őket, s így mentek tovább a kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük a sűrűből. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked.

Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elő a bozótból, de annak sem volt kedve a fűbe harapni, hát fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked.

A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak.

Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztő ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sűrűből. Dühösen rázta a sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tőle, hanem célba vették. Erre az oroszlán is megszólalt:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kölykömet adom neked.

És letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a vadászoknak volt két kis oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két rókafiúk meg két nyuszijuk. Az állatok követték őket, szolgáltak nekik, hanem ezzel a vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a rókafiknak:

- Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok, ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót!

- Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út.

A fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak maguknak egyet-mást, megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik jól ismerték a környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták a vadászokat.

Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna.

- Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak - mondták.

Megosztoztak az állatokon, mindegyiknek jutott egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán elbúcsúztak, megfogadták, hogy halálukig híven szeretik egymást, s a kést, melyet a nevelőapjuktól kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik ment nyugatnak, a másik meg keletnek.

A kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért az állataival egy városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden. Beállított egy fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az állatainak. A kocsmáros egy istállóba vezette őket. Az istálló falán volt egy rés. A nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a kakast is utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy volt, nem fért ki a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte őket a rétre. Ott egy tehén feküdt a füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután gondoskodott az állatairól, megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok gyászlepel a városban.

- Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya - felelte a kocsmáros.

- Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász.

- Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell halnia.

- Ugyan miért?

- A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy sárkány. Minden esztendőben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész országot elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király lánya; de nincs kegyelem, őt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek éppen holnap van a napja.

- De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a vadász.

- Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta már, s mind az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki legyőzi a sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az övé lesz.

Erre aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem. Másnap reggel azonban előszólította az állatait, s elindult velük a sárkányhegyre.

Állt a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli serleg, mellette meg egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza, egyszeriben a világ legerősebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni, amelyik a kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyéről sehogyan sem bírta elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget. Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és megsuhogtatta.

Közben elérkezett az idő, amikor a királykisasszonyt ki kellett adni a sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl a szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre elvonultak, s vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a hegy aljába értek, a királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a hegyre, meglátta fönt a vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány várja, és elsápadt félelmében; hanem aztán arra gondolt, hogy ha megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és mégiscsak nekivágott a keserves útnak.

A király nagy búsan hazaindult az udvari néppel; előzőleg azonban meghagyta a marsallnak: rejtőzzék el valahol a hegy alatt, s onnét a távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal.

Az szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se élő, se holt nem volt a félelemtől. Odafönt a tetőn azonban nem a sárkány fogadta, hanem a fiatal vadász.

- Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem!

Azzal bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót, nehogy valami bántódása essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány rettenetes üvöltése. Jött a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta dühében a fogát.

- Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra.

- Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni veled.

- No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte a szörnyeteg. - Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is!

Fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a fű nyomban tűzet fogott, s egykettőre odalett volna a vadász, megég, megfúl nyomorultul, ha az állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a tüzet.

A sárkányt csak annál jobban felbőszítette a kudarc. Rárontott a fiúra, de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét.

Azt mintha csak most öntötte volna el a düh igazában! Fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a vadászra. Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta.

Most már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni ellenfelének; a fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással leterítette.

Akkor előszólította az állatokat. Azok rárohantak a szörnyetegre, és ízekre tépték.

Vége volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a kápolnaajtót: ott feküd a királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak, szegényke eszméleté vesztette a nagy rettegésben.

A vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és fölnyitotta a szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan rámosolygott, s azt mondta:

- Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám annak ígért, aki legyőzi a sárkányt.

Aztán lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és jutalmul szétosztotta az állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta. Keszkenőjét pedig, melybe bele volt hímezve a neve betűje, a vadásznak adta. Az meg odament a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejéből a nyelvét, belecsavarta a keszkenőbe, és jól elrejtette.

Hanem ekkor már ő is érezte, hogy igen ellankadt a küzdelemtől.

- Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten, aludjunk egyet mondta a királylánynak.

Lefeküdtek szépen a fűbe, a vadász meg előhívta az oroszlánt.

- Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban - mondta neki. Azzal mindketten elaludtak.

Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani kezdett, de ő is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét.

- Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet - mondta neki.

A medve odaült, de mert ő is fáradt volt, szólt a farkasnak:

- Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.

A farkas odatelepedett, de fáradt volt ő is, hívta a rókát:

- Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.

A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a nyúlnak:

- Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.

A nyúl leheveredett; fáradt volt szegény ő is, de neki már nem maradt senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett egyebet? Szó nélkül elszunnyadt.

Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen.

A marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt a hegy alatt; figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a sorsa.

Hát eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit! Behúzódott egy bokorba, hátat fordított hegynek, sárkánynak, királykisasszonynak, s úgy félt, hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán, mikor odafent elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és kidugta a fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem észlelt; mindenütt nyugalom, békesség volt.

A marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyéről, s eleinte lapulva, később már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek.

Felért a tetőre, s mit látott? Ott hevert előtte szétszaggatva a sárkány, kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép csendesen aludt a királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét; mellettük pedig, mintha csak felsorakoztatták volna őket, egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély álomban.

Elvetemült, gonosz ember volt a marsall. Odalopakodott, kihúzta a kardját, s egyetlen suhintással levágta a vadász fejét. Aztán ölébe kapta a királylányt, és leszaladt vele a hegyről.

Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt, halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá:

- A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted?

- Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az állataival? - felelte a királylány.

A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének.

- Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént véged van!

Szegény királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert, rimánkodott neki, s vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb belátásra tér. De az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie kellett, ha nem akart ott rögtön keserves halált halni.

Mikor a palotába értek, a marsall ment egyenesen a király elébe. Nagy gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt hitték, édes egy lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek, amikor épségben látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott nekik időt az örvendezésre; előlépett, és harsány hangon kiáltotta:

- Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a királykisasszonyt, megmentettem az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom, add hozzám feleségül a leányodat!

- Igazat beszél a marsall? - fordult a király a lányához.

- Ő tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én azonban kikötöm, hogy csak egy esztendő és egy nap múlva ülhetjük meg a lakodalmat.

Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve kedves vadászáról.

A sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak halott gazdájuk mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is odaszállt, beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént felébredt, és ijedten fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a medvét, a medve az oroszlánt. Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:

- Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?

A medve meg a farkasnak:

- Miért nem keltettél föl?

A farkas a rókának:

- Miért nem keltettél föl?

A róka pedig a nyúlnak:

- Miért nem keltettél föl?

Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:

- Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.

- Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged! A nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban összeforrott. Szíve verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy csakhamar felébredt.

Nagyon elbúsult, amikor csak hűlt helyét találta a királylánynak. Hiába kérdezősködött felőle az állatoknál, azok nem tudtak róla semmit.

"Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a vadász -, így akart megszabadulni tőlem."

Azzal fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott búfelejteni a nagyvilágnak. Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról városra, táncoltatta a piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni, egyre csak fájt a szíve a királylány után.

Telt-múlt az idő; kerek egy esztendeje volt a sárkányviadalnak, amikor megint elvetődött abba. a városba, ahol a királykisasszony lakott.

Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt fellobogózva.

A vadász megint betért a fogadóba, és első dolga volt megkérdezni a kocsmárost:

- Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel ezelőtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor?

- Egy évvel ezelőtt volt a napja, hogy a királylányt ki kellett adni a sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban legyőzte a szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város.

A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak:

- Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király asztaláról való kenyeret fogok enni?

- No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan semmi nem lesz! - mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt.

A vadász állta a fogadást, ő is letett egy erszényt száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak:

- Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a király kenyeréből!

S a nyúl, mert ő volt a legkisebb, nem adhatta tovább senkinek a parancsot, mehetett ő maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog. "Ej, ej - gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon, ahány szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen a nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a nyúl vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a palota kapuja mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az őrök eső elől szoktak behúzódni. A kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a katona, aki ott silbakolt, nem ismert tréfát, közibük vágott a puskája agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor látta, hogy már tiszta a levegő, fogta magát, beugrott a palotába, futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá, és kapirgálni kezdte a lábát.

- Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt hitte, a kiskutya nyűgösködik.

A nyúl másodszor is megkaparta a lábát.

- Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány, megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik.

A nyúl azonban nem tágított, s harmadszor is megkaparta a lábát. Erre már a szék alá kukkantott a királylány, és nyomban megismerte a nyulat, mert hiszen az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának egyik darabját viselte. Lehajolt érte, ölébe vette, bevitte a kamrájába.

- Kedves nyulam, mit kívánsz? - kérdezte tőle.

- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, s elküldött, kérjek neki a király kenyeréből - felelte a nyúl.

Nagyon megörült a királylány, hívatta nyomban a péket, meghagyta neki, hozzon tüstént egy kenyeret abból, amit a királynak sütött.

- Engem is haza kell ám vinnie a péknek, különben megszabdalnak a szelindekek! - mondta a nyuszi.

A pék el is vitte egészen a fogadó küszöbéig, ott a nyúl hátsó két lábára állt, elülső két lábára vette a kenyeret, s odavitte a vadásznak. Az meg nevetve odaszólt a kocsmárosnak:

- No, gazduram, enyém a száz arany!

A kocsmáros nagyon csodálkozott a dolgon; de a vadász folytatta:

- Kenyerem már volna, most már a király sültjéből is szeretnék enni.

- Azt szeretném látni! - mondta a kocsmáros, fogadni azonban már nem volt kedve.

A vadász meg hívta a rókát:

- Hallod-e, róka koma, hozz nekem egy szeletet a király sültjéből!

A róka már jobban tudta a járást, úgy óvakodott tova kertek alatt, falai; mentén, hogy egyetlen kutya sem vette észre; a királylány széke alá kuporodott, és megkapirgálta a lábát. A királylány lenézett, megismerte a rókát a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:

- Kedves rókám, mit kívánsz?

- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, és elküldött, vigyek neki egy szeletet a sültből, amit a király eszik - felelte a róka.

A királylány hívatta a szakácsot, s meghagyta neki, tálaljon fel szépen egy szeletet a király sültjéből, s vigye a róka után a fogadó küszöbéig. Ott a róka átvette a tálat, elhessegette a rászállt legyeket, s odanyújtotta a vadásznak.

- No lám, gazduram, kenyerem meg sültem már van, csak valami körítés kellene még hozzá úgy, ahogy a királynak fölszolgálják - mondta a vadász.

Azzal hívta a farkast:

- Kedves farkas barátom, menj, hozz nekem egy kis körítést a királyéból.

A farkas nem félt senkitől, ment egyenest a palotába a királylányhoz, és meghúzgálta a szoknyáját. A királylány nyomban megismerte a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:

- Kedves farkas, mit kívánsz?

- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, elküldött, kérjek neki a király körítéséből.

A királylány hívatta a szakácsot, meghagyta neki, készítsen egy tál körítést, olyat, amilyet a királynak szolgálnak fel, s vigye a farkas után a fogadóba. A küszöbön a farkas átvette tőle a tálat, s odanyújtotta a vadásznak.

- No lám, gazduram, kenyerem, sültem, körítésem van már, most aztán szeretnék valami jó süteményt is abból, amit a király eszik - mondta a vadász.

Azzal hívta a medvét:

- Kedves mackóm, te úgyis szereted a nyalánkságot, menj, hozz nekem valami jó süteményt abból, amit a király eszik.

Loholt a medve a palotába, és mindenki kitért előle az utcán. Hanem, ahogy az őrségbe botlott, azok ráfogták a flintájukat, s nem akarták beengedni. A medve azonban nem ijedt meg, két lábra ágaskodott, mancsával jobbra is, balra is kiosztott egypár pofont, az őrség hanyatt-homlok kereket oldott. Ö meg ment egyenest a királylányhoz, megállt mögötte, s mordult egyet. A királylány megfordult, nyomban megismerte a medvét, behívta a kamrájába, megkérdezte:

- Kedves mackó, mit kívánsz?

- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban - felelte a medve -, süteményért küldött, abból, amit a király eszik.

A királylány hívatta a cukrászt, meghagyta neki, süsse meg tüstént azt a tortát, amelyet a királynak készített, s vigye a medve után a fogadóba. Útközben a medve mind felnyalta a cukordíszt, ami lepotyogott, a küszöbön aztán két lábra állt, átvette a tálat, s bevitte a gazdájának.

- No lám, kocsmáros úr, most már van kenyerem, sültem, körítésem és tortám is, csakhogy én bort is innék abból, amit a király iszik - mondta a vadász.

Azzal szólítja az oroszlánt.

- Kedves oroszlán - mondja neki -, tudom, te sem veted meg a jó itókát; ugyan hozz nekem egy kis bort abból, amit a király iszik.

Ment az oroszlán, s futott előle mindenki az utcán. Odaért az őrséghez, útját akarták állni, de ő üvöltött egyet, s attól úgy szétugrottak, mintha ott sem lettek volna. Az oroszlán pedig bement a királyi lakosztályba, és farkával az ajtóra csapott.

A királylány fölkelt, megnézni, ki zörget ilyen gorombán, s bizony halálra rémült volna az oroszlántól, ha meg nem ismeri az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának az aranycsatjáról.

Behívta a kamrájába.

- Kedves oroszlán, mit kívánsz? - kérdezte tőle.

- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, és kér abból a borból, amit a király iszik.

A királylány hívatta nyomban a pohárnokot, s meghagyta neki, adjon az oroszlánnak a király borából.

- Én is lemegyek vele a pincébe - mondta az oroszlán -, hadd lássam, az igaziból kapok-e.

Le is ment a pohárnokkal; s egyszerre csak észrevette, hogy az bizony nem a király hordójából csapol neki, hanem abból, amit a király szolgái isznak. Morrantott egyet, s azt mondta:

- Megálljunk! Előbb megkóstolom!

Engedett vagy egy fél meszellyel a hordóból, s egy hajtásra kiitta.

- Ez nem az igazi! - mondta.

A pohárnok rásandított, aztán odébb ment, s egy másik hordóból akart adni; az a király marsalljáé volt.

- Megálljunk! - mordult rá az oroszlán. - Előbb megkóstolom. S engedett megint vagy félmeszelynyit, fölhajtotta, s azt mondta:

- Ez már jobb valamivel; de még mindig nem az igazi.

A pohárnokot elfutotta a méreg.

- Ért is egy ilyen buta barom a borhoz! - dünnyögte.

Erre az oroszlán fültövön legyintette, hogy nyomban a földre huppant. Nagy nehezen feltápászkodott, egy szót sem szólt többet, csak bevezette az oroszlánt egy külön kis pincébe, ott volt a király bora, abból rajta kívül nem kapott senki.

Az oroszlán engedett magának egy fél meszelyt, megízlelte, megitta s kijelentette:

- No, ez már alighanem az igaziból van!

Meg is töltetett a pohárnokkal hat palackot. Aztán felmentek, hanem az oroszlán kissé felöntött a garatra, s amint a pincéből kilépett a szabad levegőre, ide-oda támolygott, a pohárnoknak kellett elcipelnie a palackokat a fogadó küszöbéig. Ott az oroszlán szájába fogta a füles kosarat, s bevitte a vadásznak.

Az pedig elégedetten így szólt:

- No lám, gazduram, most már van kenyerem, sültem, hozzá körítés, van tortám, van borom, s mind a királyéból; nincs más hátra, mint hogy nekiüljek, és megebédeljek az állataimmal.

Azzal leült, evett-ivott derekasan, adott a nyúlnak, a rókának, a farkasnak, a medvének meg az oroszlánnak is, s igen jó kedve volt, mert látta, hogy a királylány még mindig szereti.

Mikor már jól megebédelt, odaszólt a kocsmárosnak:

- No, gazduram, ettem is, ittam is, a király se különbül, most megyek a palotába, és feleségül veszem a királylányt.

- Van annak már vőlegénye, épp most ülik a lakodalmukat! - mondta a kocsmáros.

A vadász erre előhúzta a keszkenőt, amit a sárkányhegyen kapott a királylánytól. Abban őrizte a szörnyeteg hét nyelvét.

- Látja ezt a kendőt a kezemben, gazduram? Úgy nézzen rá, hogy ez az: én házasságlevelem. Rá van írva, hogy az enyém a királylány.

A kocsmáros jól megnézte a keszkenőt, és a fejét csóválta.

- Már ha mindent elhiszek is, ezt az egyet nem hiszem. Fölteszem ellene a házamat, udvarostul.

A vadász erre egy kis pénzeszsákot vetett az asztalra, ezer arany volt benne.

- Én meg ezzel állom a fogadást - mondta.

A palotában ezalatt vígan folyt a lakoma. Roskadozott a sok jótól a királyi asztal, sürögtek-forogtak az inasok, hordták a pompás fogásokat, közben pedig szólt a zene, vidította a vendégek szívét-lelkét.

A király egyszer csak odahajolt a lányához

- Mégiscsak furcsa, hogy ezek az állatok csak úgy ki-be járkálnak a palotámban! Mit akarnak tőled?

- Azt én nem mondhatom meg - felelte a királylány -, de jól tennéd, ha elküldenél a gazdájukért, és meghívnád a lakomára.

A király nyomban elszalasztotta egyik apródját a fogadóba. Az éppen akkor toppant be, amikor a vadász meg a kocsmáros a fogadást kötötték. Ahogy az apród megmondta, mi járatban van, a vadász azt mondta:

- Lám csak, gazduram, jóformán ki sem mondtam még a kívánságomat, máris apródot szalaszt hozzám a király, és hív a lakodalomba. Csakhogy év még nem megyek!

Azzal az apródhoz fordult:

- Mondd meg uradnak, a királynak, kéretem, küldjön nekem királyi ruhát, küldje értem a hatlovas hintóját, és rendeljen inasokat a szolgálatomra.

A király elcsodálkozott a válasz hallatára, és megint a lányához fordult, attól kérdezte, mit csináljon.

- Jól tennéd, ha megtennéd, amit kíván - felelte a királylány.

A király tehát küldött neki királyi ruhát is, hatlovas hintót is, inasokat is a szolgálatára. A vadász, alighogy megpillantotta őket, odaszólt a kocsmárosnak:

- Lám csak, gazduram, éppen úgy visznek el, ahogyan kívántam!

Felöltözött a királyi ruhába, fogta a sárkánynyelves keszkenőjét, beül a hintóba, s elrobogott a palotába.

Mikor a király meghallotta a hintó dübörgését, megkérdezte a lányát:

- Hogyan fogadjam?

- Jól tennéd, ha elébe mennél.

Elébe ment hát, annak rendje-módja szerint fölvezette a palotába, az állatok meg baktattak szépen utána.

A király az asztalához ültette, maga és a lánya közé. A királylány balján, a vőlegény helyén meg a marsall ült; de nem ismerte meg a vadászt. Éppen hozták nagy aranytálcákon a sárkány hét fejét, közszemlére tették, a király pedig így szólt:

- A marsall levágta a sárkány hét fejét, ezért ma neki adom a lányomat feleségül.

Erre felállt a vadász, sorra járta a hét sárkányfőt, fölrántotta a szájukat, belenézett a torkukba, és azt kérdezte:

- Hol a sárkány hét nyelve?

Megijedt a marsall, sápadt lett, mint a meszelt fal, azt sem tudta, mit mondjon; végül is azt dadogta:

- A sárkánynak nincs is nyelve.

- A hazugnak nincsen - felelte a vadász -, de a sárkánynak van, s rávall az igazi győztesre!

Azzal kibontotta a keszkenőt. Benne volt mind a hét nyelv; fogta, belerakta őket a sárkányfőkbe, mindegyiket a helyére, s mind pontosan odaillett. Majd széttárva felmutatta a keszkenőt: bele volt hímezve a királylány neve betűje; megmutatta neki, s megkérdezte, emlékszik-e még rá, kinek adta.

- Annak, aki megölte a sárkányt - felelte a királylány.

Erre a vadász előhívta az állatait, lecsatolta róluk a nyakravalójukat s az oroszlán nyakáról az aranycsatot, megmutatta a királynak, és megkérdezte, kié volt ez az ékszer.

- A nyakravaló meg az aranycsat az enyém volt, én osztottam szét jutalmul az állatok közt, mert segítettek legyőzni a sárkányt - felelte a királylány.

- Igen - mondta a vadász -, mikor a viadaltól fáradtan elaludtam, odaosont a marsall, levágta a fejemet, és elragadta a királylányt. Nektek aztán azzal hivalkodott, hogy ő ölte meg a sárkányt; de hazudik: bizonyság rá a hét nyelv, a keszkenő meg a nyakravaló.

És sorra elbeszélte, hogy gyógyították meg állatai a csodagyökérrel, hogyan bolyongott egy kerek esztendőt a nagyvilágban, s hogyan érkezett vissza végül a városba, hogyan tudta meg a kocsmárostól a marsall furfangos csalását.

Akkor a király megkérdezte a lányát:

- Igaz, hogy ez a vadász ölte meg a sárkányt?

- Igaz - felelte a lány -, és most már kinyilváníthatom a marsall gaztettét. Eddig nem beszélhettem, mert halálos fenyegetéssel kényszerített hallgatásra. Csupán egyet tehettem: kikötöttem, hogy csak egy esztendő s egy nap múlva legyen a lakodalmunk.

A király tizenkét tanácsost hívatott, s azok nem sokat tanakodtak: egykettőre kimondták a halálos ítéletet. A király pedig hozzáadta lányát a vadászhoz, s megtette a vejét helytartójának mind az egész birodalomban. Nagy örömmel ülték meg a lakodalmat. A fiatal király elhozatta az apját meg a nevelőapját is, s mind a kettőt elhalmozta kinccsel, drágasággal. Nem feledkezett meg a kocsmárosról sem. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá:

- No lám, gazduram, feleségül vettem a királylányt, most aztán enyém a háza, udvarostul.

- Jog szerint úgy volna - mondta a kocsmáros.

- No de most ne jog szerint vegyük, hanem szív szerint - mondta az ifjú király. - Tartsa meg a házát, udvarostul, az ezer aranyat meg ráadásnak.

A fiatal pár egybekelt; boldogan és vidáman éltek.

Az ifjú király gyakran kijárt vadászni, ez volt a legkedvesebb szórakozása; s a hűséges állatok mindig vele mentek.

Volt ott a közelben egy erdő; az a hír járta róla, félős, barátságtalan hely, s aki oda betéved, nem egykönnyen keveredik ki belőle. A fiatal királynak azonban nagy kedve lett volna abban az erdőben vadászni; addig nem is hagyott békét az öreg királynak, míg meg nem engedte neki.

Egy szép napon nagy kísérettel kilovagolt hát. Ahogy az erdőszélre értek, megpillantott egy hófehér szarvasünőt.

- Várjatok itt, amíg visszajövök - mondta -, meghajtom ezt a szép vadat.

Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. A kíséret várt, várakozott késő estig, de hiába, az ifjú király nem tért vissza. Nagy búsan hazakocogtak, és jelentették a királynénak:

- Az ifjú király bevágtatott egy fehér szarvasünő után az erdőbe, s nem jött vissza többé.

Erre aztán mindannyian súlyos gondba estek miatta.

Az ifjú királlyal pedig az történt, hogy utánaeredt a gyönyörű vadnak, de sehogyan sem tudta utolérni. Mikor már-már ott volt a nyomában, a szarvas nagyot szökkent, s már újra messze járt. Végül aztán eltűnt egészen.

Az ifjú király csak akkor vette észre, milyen mélységes mélyre tévedt. Megfújta a vadászkürtjét, de nem jött semmi válasz, még a kíséret sem hallhatta.

Közben beesteledett, Az ifjú király látta, hogy aznap már nem juthat haza; leszállt hát lováról, tüzet rakott egy fa alatt, s elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát.

Ahogy a tűz mellett üldögélt, s az állatok is köréje telepedtek, egyszerre mintha emberi hangot hallott volna. Körülnézett, de semmit nem látott. Eltelt egy kis idő; akkor megint hangot hallott, mintha nyögdécselne valaki a feje fölött. Fölnézett; hát egy vén anyóka kuporgott fönn a fán, s váltig azt jajgatta:

- Hu-hu-hu, hú de fázom!

- Gyere le, melegedjél meg, ha fázol - mondta neki.

De az visszaszólt:

- Félek, hogy megharapnak az állataid.

- Dehogy harapnak - mondta az ifjú király -, gyere csak le nyugodtan, anyóka.

Hanem az a vénasszony, az boszorka volt, és el akarta veszejteni a királyfit.

- Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj vele a hátukra, akkor nem bántanak - mondta.

Azzal lehajított egy gallyacskát, a király pedig rásuhintott vele az állatokra. Meg se moccantak többet, azon nyomban kővé váltak. A boszorka most már nem félt tőlük, leugrott a fáról, meglegyintette egy vesszővel a királyt is, azt is kővé változtatta. Akkor aztán felkacagott, s a kővé vált királyt állataival együtt begörgette egy gödörbe, ahol már sok ilyen kő hevert.

A királyné várta, egyre várta haza az urát, s hogy hiába várta, mind jobban nőtt a gond és a félelem a szívében. Történt pedig, hogy a másik testvér, aki keletnek indult, amikor elváltak; éppen ekkortájt érkezett ebbe az országba. Szolgálatba akart szegődni ő is, de sehol nem vették föl, hát vándorlásra adta a fejét, járta a világot, és táncoltatta a piacokon az állatait. Egyszer csak elfogta a vágy a testvére után. Elindult megkeresni a kést, amit elválásukkor beleszúrtak a fa derekába, legalább megtudja, hogy megy a sora a testvérének. Hát ahogy kihúzza a kést, látja, hogy a penge egyik lapja félig rozsdás, félig fényes.

"Nagy baj eshetett a testvéremmel - gondolta ijedten -, de talán még megmenthetem, mert a penge csak félig rozsdás."

Azzal nyugatnak fordult az állataival. Mentek, mendegéltek, megérkeztek a város kapujába. Ott elébük állt az őrség, kérdezték, jelenthetik-e hazatérését a királynénak, mert szegény már napok óta emészti magát a férje után, nem tudja, hol marad ilyen sokáig; attól fél, odalett a varázserdőben. Az őrség ugyanis azt hitte, a király jött meg, olyan egyforma volt a két testvér; s ennek is ott ügettek az állatok a nyomában.

A vadász nyomban észrevette, hogy összetévesztik az ikertestvérével. Azt gondolta magában:

"Legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha az öcsém volnék, ki tudja, hátha így könnyebben segíthetek rajta."

Bekísértette magát az őrséggel a palotába. Ott nagy örömmel fogadták, mindenki azt hitte, az ifjú király tért haza végre.

Ő ott töltött néhány napot a palotában, és közben szorgosan tudakozódott a varázserdő felől. Amikor már mindent tudott, kijelentette:

- Még egyszer elmegyek oda vadászni.

Az öreg király meg a fiatal királyné váltig el akarták téríteni a szándékától, de ő nem tágított, s kilovagolt fényes kíséretével. Ahogy az erdőszélre értek, vele is minden úgy történt, mint a testvérével. Megpillantotta a fehér szarvasünőt, s odaszólt a kíséretnek:

- Várjatok itt, amíg visszajövök, meghajtom ezt a szép vadat!

Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. De a szarvasünőt ő sem tudta utolérni, s olyan mélyre tévedt az erdőben, hogy ott kellett éjszakáznia. Tüzet gyújtott; s egyszerre hallja, valaki nyögdécsel a feje fölött:

- Hu-hu-hu, hú de fázom!

Fölnéz, ott meglátta a boszorkát a fán.

- Gyere le, ha fázol, öreganyó - mondta -, melegedjél meg.

- Nem megyek, félek, hogy megharapnak az állataid.

- Dehogy harapnak!

- Én azért mégiscsak félek. Hanem tudod, mit? Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj a hátukra, akkor nem bántanak.

Ahogy a vadász ezt meghallotta, nem bízott többé az öreganyóban.

- Az állataimat nem ütöm meg - mondta -, te pedig gyere le, vagy leszedlek onnét.

A boszorka csúfondárosan lekiáltott:

- Mit akarsz? Úgysem érsz el!

- Ha nem jössz magadtól lelőlek - felelte a vadász.

- Csak lőj - rikácsolt a boszorka -, egy cseppet sem félek a golyódtól! A vadász megcélozta, rálőtt, de a boszorkának semmiféle golyó nem ártott, csak nevetett, visongott, rikoltott.

- Úgy sem találsz el! Úgy sem találsz el!

De a vadász sem volt éppen ostoba ember, az is tudott egyet és mást. Letépett három ezüstgombot a zekéjéről, s megtöltötte velük a puskát. Azok ellen nem volt semmi varázsszere a boszorkának: ahogy a puska eldördült, már bukfencezett is lefelé visítva a fáról. A vadász meg rátette a lábát a derekára, s így szólt:

- Hallod-e, te boszorkány, ha tüstént meg nem mondod, hova lett a testvérem, felkaplak, és beleváglak a tűzbe!

A boszorka reszketett félelmében, kegyelemért könyörgött, úgy nyöszörgött:

- Kővé válott állatostul, ott fekszik egy gödör mélyén.

A vadász ráparancsolt, vezesse a gödörhöz, megfenyegette és rárivallt:

- No, vén szipirtyó, vagy életre kelted az öcsémet és vele minden élőlényt, aki itt fekszik, vagy beleváglak a tűzbe!

A boszorka fogott egy vesszőt, és megsuhintotta vele a köveket. Abban a szempillantásban föléledt az ifjú király, föléledtek az állatai, föltámadt a sok kereskedő, kézmíves, pásztor, akit a boszorka elrekkentett. Köszönetet mondtak szabadulásukért, s ment ki-ki a maga útjára vidáman. A testvérek pedig boldogan borultak egymás nyakába. Aztán nyakon fogták a boszorkát, összekötözték, és bedobták a tűzbe. Az erdő egyszeriben kivilágosodott, bozótja megritkult, három óra járásról odalátszott a királyi palota.

A testvérek elindultak hazafelé, s útközben töviről hegyire elmesélték egymásnak, mi minden történt velük mióta elváltak.

Ahogy a kisebbik odáig ért az elbeszélésben, hogy király lett belőle, azt mondja rá a nagyobbik:

- Mindjárt gondoltam, mert amikor a városba értem, királyi tisztességgel fogadtak.

- Igaz - mondja a másik -, hiszen szakasztott egyformák vagyunk mind a ketten. Most aztán ráadásul rajtad is királyi ruha van meg rajtam is; téged is állatok kísérnek, engem is. Tudod, mit gondoltam, bátyám? A városnak két kapuja van, egyik az egyik végén, a másik a másikon; te bemégy az egyiken, én a másikon, egyszerre kétfelől jelentkezünk az öreg királynál.

A bátyja ráállt a dologra; elváltak egymástól, s az öreg királynak egyszerre jelentette mind a két kapu őrsége, hogy az ifjú király megjött az állatokkal a vadászatból.
- Lehetetlen - mondja az öreg király -, hiszen az egyik kapu egy óra járásnyira van a másiktól.
Közben megérkezett kétfelől a két testvér is, bevonultak az udvarba, fölmentek a palotába.
- Most aztán melyik a kettő közül a férjed? - kérdezte az öreg király a lányát. - Mert én nem tudok választani köztük, szakasztott egyforma mind a kettő.
Nagy gondba esett a királylány, nem tudott választani ő sem. Hanem akkor eszébe jutott a nyakravalója, amit szétosztott az állatok közt. Keresni kezdte, és meg is találta az egyik oroszlán nyakában az aranycsatot. Vidáman fölkiáltott:
- Akié ez az oroszlán, az az én igazi férjem!
Az ifjú király nagyot nevetett s rábólintott:
- Úgy van, én vagyok az igazi!
Megölelték, megcsókolták egymást; mindnyájan asztalhoz ültek, s ettek-ittak, lakomáztak boldogan.
There were once upon a time two brothers, one rich and the other poor. The rich one was a goldsmith and evil-hearted. The poor one supported himself by making brooms, and was good and honourable. The poor one had two children, who were twin brothers and as like each other as two drops of water. The two boys went backwards and forwards to the rich house, and often got some of the scraps to eat. It happened once when the poor man was going into the forest to fetch brush-wood, that he saw a bird which was quite golden and more beautiful than any he had ever chanced to meet with. He picked up a small stone, threw it at him, and was lucky enough to hit him, but one golden feather only fell down, and the bird flew away. The man took the feather and carried it to his brother, who looked at it and said, "It is pure gold!" and gave him a great deal of money for it. Next day the man climbed into a birch-tree, and was about to cut off a couple of branches when the same bird flew out, and when the man searched he found a nest, and an egg lay inside it, which was of gold. He took the egg home with him, and carried it to his brother, who again said, "It is pure gold," and gave him what it was worth. At last the goldsmith said, "I should indeed like to have the bird itself." The poor man went into the forest for the third time, and again saw the golden bird sitting on the tree, so he took a stone and brought it down and carried it to his brother, who gave him a great heap of gold for it. "Now I can get on," thought he, and went contentedly home.

The goldsmith was crafty and cunning, and knew very well what kind of a bird it was. He called his wife and said, "Roast me the gold bird, and take care that none of it is lost. I have a fancy to eat it all myself." The bird, however, was no common one, but of so wondrous a kind that whosoever ate its heart and liver found every morning a piece of gold beneath his pillow. The woman made the bird ready, put it on the spit, and let it roast. Now it happened that while it was at the fire, and the woman was forced to go out of the kitchen on account of some other work, the two children of the poor broom-maker ran in, stood by the spit and turned it round once or twice. And as at that very moment two little bits of the bird fell down into the dripping-tin, one of the boys said, "We will eat these two little bits; I am so hungry, and no one will ever miss them." Then the two ate the pieces, but the woman came into the kitchen and saw that they were eating something and said, "What have ye been eating?" - "Two little morsels which fell out of the bird," answered they. "That must have been the heart and the liver," said the woman, quite frightened, and in order that her husband might not miss them and be angry, she quickly killed a young cock, took out his heart and liver, and put them beside the golden bird. When it was ready, she carried it to the goldsmith, who consumed it all alone, and left none of it. Next morning, however, when he felt beneath his pillow, and expected to bring out the piece of gold, no more gold pieces were there than there had always been.

The two children did not know what a piece of good-fortune had fallen to their lot. Next morning when they arose, something fell rattling to the ground, and when they picked it up there were two gold pieces! They took them to their father, who was astonished and said, "How can that have happened?" When next morning they again found two, and so on daily, he went to his brother and told him the strange story. The goldsmith at once knew how it had come to pass, and that the children had eaten the heart and liver of the golden bird, and in order to revenge himself, and because he was envious and hard-hearted, he said to the father, "Thy children are in league with the Evil One, do not take the gold, and do not suffer them to stay any longer in thy house, for he has them in his power, and may ruin thee likewise." The father feared the Evil One, and painful as it was to him, he nevertheless led the twins forth into the forest, and with a sad heart left them there.

And now the two children ran about the forest, and sought the way home again, but could not find it, and only lost themselves more and more. At length they met with a huntsman, who asked, "To whom do you children belong?" - "We are the poor broom-maker's boys," they replied, and they told him that their father would not keep them any longer in the house because a piece of gold lay every morning under their pillows. "Come," said the huntsman, "that is nothing so very bad, if at the same time you keep honest, and are not idle." As the good man liked the children, and had none of his own, he took them home with him and said, "I will be your father, and bring you up till you are big." They learnt huntsmanship from him, and the piece of gold which each of them found when he awoke, was kept for them by him in case they should need it in the future.

When they were grown up, their foster-father one day took them into the forest with him, and said, "To-day shall you make your trial shot, so that I may release you from your apprenticeship, and make you huntsmen." They went with him to lie in wait and stayed there a long time, but no game appeared. The huntsman, however, looked above him and saw a covey of wild geese flying in the form of a triangle, and said to one of them, "Shoot me down one from each corner." He did it, and thus accomplished his trial shot. Soon after another covey came flying by in the form of the figure two, and the huntsman bade the other also bring down one from each corner, and his trial shot was likewise successful. "Now," said the foster-father, "I pronounce you out of your apprenticeship; you are skilled huntsmen." Thereupon the two brothers went forth together into the forest, and took counsel with each other and planned something. And in the evening when they had sat down to supper, they said to their foster-father, "We will not touch food, or take one mouthful, until you have granted us a request." Said he, "What, then, is your request?" They replied, "We have now finished learning, and we must prove ourselves in the world, so allow us to go away and travel." Then spake the old man joyfully, "You talk like brave huntsmen, that which you desire has been my wish; go forth, all will go well with you." Thereupon they ate and drank joyously together.

When the appointed day came, their foster-father presented each of them with a good gun and a dog, and let each of them take as many of his saved-up gold pieces as he chose. Then he accompanied them a part of the way, and when taking leave, he gave them a bright knife, and said, "If ever you separate, stick this knife into a tree at the place where you part, and when one of you goes back, he will will be able to see how his absent brother is faring, for the side of the knife which is turned in the direction by which he went, will rust if he dies, but will remain bright as long as he is alive." The two brothers went still farther onwards, and came to a forest which was so large that it was impossible for them to get out of it in one day. So they passed the night in it, and ate what they had put in their hunting-pouches, but they walked all the second day likewise, and still did not get out. As they had nothing to eat, one of them said, "We must shoot something for ourselves or we shall suffer from hunger," and loaded his gun, and looked about him. And when an old hare came running up towards them, he laid his gun on his shoulder, but the hare cried,

"Dear huntsman, do but let me live,
Two little ones to thee I'll give,"

and sprang instantly into the thicket, and brought two young ones. But the little creatures played so merrily, and were so pretty, that the huntsmen could not find it in their hearts to kill them. They therefore kept them with them, and the little hares followed on foot. Soon after this, a fox crept past; they were just going to shoot it, but the fox cried,

"Dear hunstman, do but let me live,
Two little ones I'll also give."

He, too, brought two little foxes, and the huntsmen did not like to kill them either, but gave them to the hares for company, and they followed behind. It was not long before a wolf strode out of the thicket; the huntsmen made ready to shoot him, but the wolf cried,

"Dear huntsman, do but let me live,
Two little ones I'll likewise give."

The huntsmen put the two wolves beside the other animals, and they followed behind them. Then a bear came who wanted to trot about a little longer, and cried:

"Dear huntsman, do but let me live,
Two little ones I, too, will give."

The two young bears were added to the others, and there were already eight of them. At length who came? A lion came, and tossed his mane. But the huntsmen did not let themselves be frightened and aimed at him likewise, but the lion also said,

"Dear huntsman, do but let me live,
Two little ones I, too, will give."

And he brought his little ones to them, and now the huntsmen had two lions, two bears, two wolves, two foxes, and two hares, who followed them and served them. In the meantime their hunger was not appeased by this, and they said to the foxes, "Hark ye, cunning fellows, provide us with something to eat. You are crafty and deep." They replied, "Not far from here lies a village, from which we have already brought many a fowl; we will show you the way there." So they went into the village, bought themselves something to eat, had some food given to their beasts, and then travelled onwards. The foxes, however, knew their way very well about the district and where the poultry-yards were, and were able to guide the huntsmen.

Now they travelled about for a while, but could find no situations where they could remain together, so they said, "There is nothing else for it, we must part." They divided the animals, so that each of them had a lion, a bear, a wolf, a fox, and a hare, then they took leave of each other, promised to love each other like brothers till their death, and stuck the knife which their foster-father had given them, into a tree, after which one went east, and the other went west.

The younger, however, arrived with his beasts in a town which was all hung with black crape. He went into an inn, and asked the host if he could accommodate his animals. The innkeeper gave him a stable, where there was a hole in the wall, and the hare crept out and fetched himself the head of a cabbage, and the fox fetched himself a hen, and when he had devoured that got the cock as well, but the wolf, the bear, and the lion could not get out because they were too big. Then the innkeeper let them be taken to a place where a cow was just then lying on the grass, that they might eat till they were satisfied. And when the huntsman had taken care of his animals, he asked the innkeeper why the town was thus hung with black crape? Said the host, "Because our King's only daughter is to die to-morrow." The huntsman inquired if she was "sick unto death?" - "No," answered the host, "she is vigorous and healthy, nevertheless she must die!" - "How is that?" asked the huntsman. "There is a high hill without the town, whereon dwells a dragon who every year must have a pure virgin, or he lays the whole country waste, and now all the maidens have already been given to him, and there is no longer anyone left but the King's daughter, yet there is no mercy for her; she must be given up to him, and that is to be done to-morrow." Said the huntsman, "Why is the dragon not killed?" - "Ah," replied the host, "so many knights have tried it, but it has cost all of them their lives. The King has promised that he who conquers the dragon shall have his daughter to wife, and shall likewise govern the kingdom after his own death."

The huntsman said nothing more to this, but next morning took his animals, and with them ascended the dragon's hill. A little church stood at the top of it, and on the altar three full cups were standing, with the inscription, "Whosoever empties the cups will become the strongest man on earth, and will be able to wield the sword which is buried before the threshold of the door." The huntsman did not drink, but went out and sought for the sword in the ground, but was unable to move it from its place. Then he went in and emptied the cups, and now he was strong enough to take up the sword, and his hand could quite easily wield it. When the hour came when the maiden was to be delivered over to the dragon, the King, the marshal, and courtiers accompanied her. From afar she saw the huntsman on the dragon's hill, and thought it was the dragon standing there waiting for her, and did not want to go up to him, but at last, because otherwise the whole town would have been destroyed, she was forced to go the miserable journey. The King and courtiers returned home full of grief; the King's marshal, however, was to stand still, and see all from a distance.

When the King's daughter got to the top of the hill, it was not the dragon which stood there, but the young huntsman, who comforted her, and said he would save her, led her into the church, and locked her in. It was not long before the seven-headed dragon came thither with loud roaring. When he perceived the huntsman, he was astonished and said, "What business hast thou here on the hill?" The huntsman answered, "I want to fight with thee." Said the dragon, "Many knights have left their lives here, I shall soon have made an end of thee too," and he breathed fire out of seven jaws. The fire was to have lighted the dry grass, and the huntsman was to have been suffocated in the heat and smoke, but the animals came running up and trampled out the fire. Then the dragon rushed upon the huntsman, but he swung his sword until it sang through the air, and struck off three of his heads. Then the dragon grew right furious, and rose up in the air, and spat out flames of fire over the huntsman, and was about to plunge down on him, but the huntsman once more drew out his sword, and again cut off three of his heads. The monster became faint and sank down, nevertheless it was just able to rush upon the huntsman, but he with his last strength smote its tail off, and as he could fight no longer, called up his animals who tore it in pieces. When the struggle was ended, the huntsman unlocked the church, and found the King's daughter lying on the floor, as she had lost her senses with anguish and terror during the contest. He carried her out, and when she came to herself once more, and opened her eyes, he showed her the dragon all cut to pieces, and told her that she was now delivered. She rejoiced and said, "Now thou wilt be my dearest husband, for my father has promised me to him who kills the dragon." Thereupon she took off her necklace of coral, and divided it amongst the animals in order to reward them, and the lion received the golden clasp. Her pocket-handkerchief, however, on which was her name, she gave to the huntsman, who went and cut the tongues out of the dragon's seven heads, wrapped them in the handkerchief, and preserved them carefully.

That done, as he was so faint and weary with the fire and the battle, he said to the maiden, "We are both faint and weary, we will sleep awhile." Then she said, "yes," and they lay down on the ground, and the huntsman said to the lion, "Thou shalt keep watch, that no one surprises us in our sleep," and both fell asleep. The lion lay down beside them to watch, but he also was so weary with the fight, that he called to the bear and said, "Lie down near me, I must sleep a little: if anything comes, waken me." Then the bear lay down beside him, but he also was tired, and called the wolf and said, "Lie down by me, I must sleep a little, but if anything comes, waken me." Then the wolf lay down by him, but he was tired likewise, and called the fox and said, "Lie down by me, I must sleep a little; if anything comes, waken me." Then the fox lay down beside him, but he too was weary, and called the hare and said, "Lie down near me, I must sleep a little, and if anything should come, waken me." Then the hare sat down by him, but the poor hare was tired too, and had no one whom he could call there to keep watch, and fell asleep. And now the King's daughter, the huntsman, the lion, the bear, the wolf, the fox, and the hare, were all sleeping a sound sleep. The marshal, however, who was to look on from a distance, took courage when he did not see the dragon flying away with the maiden, and finding that all the hill had become quiet, ascended it. There lay the dragon hacked and hewn to pieces on the ground, and not far from it were the King's daughter and a huntsman with his animals, and all of them were sunk in a sound sleep. And as he was wicked and godless he took his sword, cut off the huntsman's head, and seized the maiden in his arms, and carried her down the hill. Then she awoke and was terrified, but the marshal said, "Thou art in my hands, thou shalt say that it was I who killed the dragon." - "I cannot do that," she replied, "for it was a huntsman with his animals who did it." Then he drew his sword, and threatened to kill her if she did not obey him, and so compelled her that she promised it. Then he took her to the King, who did not know how to contain himself for joy when he once more looked on his dear child in life, whom he had believed to have been torn to pieces by the monster. The marshal said to him, "I have killed the dragon, and delivered the maiden and the whole kingdom as well, therefore I demand her as my wife, as was promised." The King said to the maiden, "Is what he says true?" - "Ah, yes," she answered, "it must indeed be true, but I will not consent to have the wedding celebrated until after a year and a day," for she thought in that time she should hear something of her dear huntsman.

The animals, however, were still lying sleeping beside their dead master on the dragon's hill, and there came a great humble-bee and lighted on the hare's nose, but the hare wiped it off with his paw, and went on sleeping. The humble-bee came a second time, but the hare again rubbed it off and slept on. Then it came for the third time, and stung his nose so that he awoke. As soon as the hare was awake, he roused the fox, and the fox, the wolf, and the wolf the bear, and the bear the lion. And when the lion awoke and saw that the maiden was gone, and his master was dead, he began to roar frightfully and cried, "Who has done that? Bear, why didst thou not waken me?" The bear asked the wolf, "Why didst thou not waken me?" and the wolf the fox, "Why didst thou not waken me?" and the fox the hare, "Why didst thou not waken me?" The poor hare alone did not know what answer to make, and the blame rested with him. Then they were just going to fall upon him, but he entreated them and said, "Kill me not, I will bring our master to life again. I know a mountain on which a root grows which, when placed in the mouth of any one, cures him of all illness and every wound. But the mountain lies two hundred hours journey from here." The lion said, "In four-and-twenty hours must thou have run thither and have come back, and have brought the root with thee." Then the hare sprang away, and in four-and-twenty hours he was back, and brought the root with him. The lion put the huntsman's head on again, and the hare placed the root in his mouth, and immediately everything united together again, and his heart beat, and life came back. Then the huntsman awoke, and was alarmed when he did not see the maiden, and thought, "She must have gone away whilst I was sleeping, in order to get rid of me." The lion in his great haste had put his master's head on the wrong way round, but the huntsman did not observe it because of his melancholy thoughts about the King's daughter. But at noon, when he was going to eat something, he saw that his head was turned backwards and could not understand it, and asked the animals what had happened to him in his sleep. Then the lion told him that they, too, had all fallen asleep from weariness, and on awaking, had found him dead with his head cut off, that the hare had brought the life-giving root, and that he, in his haste, had laid hold of the head the wrong way, but that he would repair his mistake. Then he tore the huntsman's head off again, turned it round, and the hare healed it with the root.

The huntsman, however, was sad at heart, and travelled about the world, and made his animals dance before people. It came to pass that precisely at the end of one year he came back to the same town where he had delivered the King's daughter from the dragon, and this time the town was gaily hung with red cloth. Then he said to the host, "What does this mean? Last year the town was all hung with black crape, what means the red cloth to-day?" The host answered, "Last year our King's daughter was to have been delivered over to the dragon, but the marshal fought with it and killed it, and so to-morrow their wedding is to be solemnized, and that is why the town was then hung with black crape for mourning, and is to-day covered with red cloth for joy?"

Next day when the wedding was to take place, the huntsman said at mid-day to the inn-keeper, "Do you believe, sir host, that I while with you here to-day shall eat bread from the King's own table?" - "Nay," said the host, "I would bet a hundred pieces of gold that that will not come true." The huntsman accepted the wager, and set against it a purse with just the same number of gold pieces. Then he called the hare and said, "Go, my dear runner, and fetch me some of the bread which the King is eating." Now the little hare was the lowest of the animals, and could not transfer this order to any the others, but had to get on his legs himself. "Alas!" thought he, "if I bound through the streets thus alone, the butchers' dogs will all be after me." It happened as he expected, and the dogs came after him and wanted to make holes in his good skin. But he sprang away, have you have never seen one running? and sheltered himself in a sentry-box without the soldier being aware of it. Then the dogs came and wanted to have him out, but the soldier did not understand a jest, and struck them with the butt-end of his gun, till they ran away yelling and howling. As soon as the hare saw that the way was clear, he ran into the palace and straight to the King's daughter, sat down under her chair, and scratched at her foot. Then she said, "Wilt thou get away?" and thought it was her dog. The hare scratched her foot for the second time, and she again said, "Wilt thou get away?" and thought it was her dog. But the hare did not let itself be turned from its purpose, and scratched her for the third time. Then she peeped down, and knew the hare by its collar. She took him on her lap, carried him into her chamber, and said, "Dear Hare, what dost thou want?" He answered, "My master, who killed the dragon, is here, and has sent me to ask for a loaf of bread like that which the King eats." Then she was full of joy and had the baker summoned, and ordered him to bring a loaf such as was eaten by the King. The little hare said, "But the baker must likewise carry it thither for me, that the butchers' dogs may do no harm to me." The baker carried if for him as far as the door of the inn, and then the hare got on his hind legs, took the loaf in his front paws, and carried it to his master. Then said the huntsman, "Behold, sir host, the hundred pieces of gold are mine." The host was astonished, but the huntsman went on to say, "Yes, sir host, I have the bread, but now I will likewise have some of the King's roast meat."

The host said, "I should indeed like to see that," but he would make no more wagers. The huntsman called the fox and said, "My little fox, go and fetch me some roast meat, such as the King eats." The red fox knew the bye-ways better, and went by holes and corners without any dog seeing him, seated himself under the chair of the King's daughter, and scratched her foot. Then she looked down and recognized the fox by its collar, took him into her chamber with her and said, "Dear fox, what dost thou want?" He answered, "My master, who killed the dragon, is here, and has sent me. I am to ask for some roast meat such as the King is eating." Then she made the cook come, who was obliged to prepare a roast joint, the same as was eaten by the King, and to carry it for the fox as far as the door. Then the fox took the dish, waved away with his tail the flies which had settled on the meat, and then carried it to his master. "Behold, sir host," said the huntsman, "bread and meat are here but now I will also have proper vegetables with it, such as are eaten by the King." Then he called the wolf, and said, "Dear Wolf, go thither and fetch me vegetables such as the King eats." Then the wolf went straight to the palace, as he feared no one, and when he got to the King's daughter's chamber, he twitched at the back of her dress, so that she was forced to look round. She recognized him by his collar, and took him into her chamber with her, and said, "Dear Wolf, what dost thou want?" He answered, "My master, who killed the dragon, is here, I am to ask for some vegetables, such as the King eats." Then she made the cook come, and he had to make ready a dish of vegetables, such as the King ate, and had to carry it for the wolf as far as the door, and then the wolf took the dish from him, and carried it to his master. "Behold, sir host," said the huntsman, "now I have bread and meat and vegetables, but I will also have some pastry to eat like that which the King eats." He called the bear, and said, "Dear Bear, thou art fond of licking anything sweet; go and bring me some confectionery, such as the King eats." Then the bear trotted to the palace, and every one got out of his way, but when he went to the guard, they presented their muskets, and would not let him go into the royal palace. But he got up on his hind legs, and gave them a few boxes on the ears, right and left, with his paws, so that the whole watch broke up, and then he went straight to the King's daughter, placed himself behind her, and growled a little. Then she looked behind her, knew the bear, and bade him go into her room with her, and said, "Dear Bear, what dost thou want?" He answered, "My master, who killed the dragon, is here, and I am to ask for some confectionery, such as the King eats." Then she summoned her confectioner, who had to bake confectionery such as the King ate, and carry it to the door for the bear; then the bear first licked up the comfits which had rolled down, and then he stood upright, took the dish, and carried it to his master. "Behold, sir host," said the huntsman, "now I have bread, meat, vegetables and confectionery, but I will drink wine also, and such as the King drinks." He called his lion to him and said, "Dear Lion, thou thyself likest to drink till thou art intoxicated, go and fetch me some wine, such as is drunk by the King." Then the lion strode through the streets, and the people fled from him, and when he came to the watch, they wanted to bar the way against him, but he did but roar once, and they all ran away. Then the lion went to the royal apartment, and knocked at the door with his tail. Then the King's daughter came forth, and was almost afraid of the lion, but she knew him by the golden clasp of her necklace, and bade him go with her into her chamber, and said, "Dear Lion, what wilt thou have?" He answered, "My master, who killed the dragon, is here, and I am to ask for some wine such as is drunk by the King." Then she bade the cup-bearer be called, who was to give the lion some wine like that which was drunk by the King. The lion said, "I will go with him, and see that I get the right wine." Then he went down with the cup-bearer, and when they were below, the cup-bearer wanted to draw him some of the common wine that was drunk by the King's servants, but the lion said, "Stop, I will taste the wine first," and he drew half a measure, and swallowed it down at one draught. "No," said he, "that is not right." The cup-bearer looked at him askance, but went on, and was about to give him some out of another barrel which was for the King's marshal. The lion said, "Stop, let me taste the wine first," and drew half a measure and drank it. "That is better, but still not right," said he. Then the cup-bearer grew angry and said, "How can a stupid animal like you understand wine?" But the lion gave him a blow behind the ears, which made him fall down by no means gently, and when he had got up again, he conducted the lion quite silently into a little cellar apart, where the King's wine lay, from which no one ever drank. The lion first drew half a measure and tried the wine, and then he said, That may possibly be the right sort, and bade the cup-bearer fill six bottles of it. And now they went upstairs again, but when the lion came out of the cellar into the open air, he reeled here and there, and was rather drunk, and the cup-bearer was forced to carry the wine as far as the door for him, and then the lion took the handle of the basket in his mouth, and took it to his master. The huntsman said, "Behold, sir host, here have I bread, meat, vegetables, confectionery and wine such as the King has, and now I will dine with my animals," and he sat down and ate and drank, and gave the hare, the fox, the wolf, the bear, and the lion also to eat and to drink, and was joyful, for he saw that the King's daughter still loved him. And when he had finished his dinner, he said, "Sir host, now have I eaten and drunk, as the King eats and drinks, and now I will go to the King's court and marry the King's daughter." Said the host, "How can that be, when she already has a betrothed husband, and when the wedding is to be solemnized to-day?" Then the huntsman drew forth the handkerchief which the King's daughter had given him on the dragon's hill, and in which were folded the monster's seven tongues, and said, "That which I hold in my hand shall help me to do it." Then the innkeeper looked at the handkerchief, and said, "Whatever I believe, I do not believe that, and I am willing to stake my house and courtyard on it." The huntsman, however, took a bag with a thousand gold pieces, put it on the table, and said, "I stake that on it."

Now the King said to his daughter, at the royal table, "What did all the wild animals want, which have been coming to thee, and going in and out of my palace?" She replied, "I may not tell you, but send and have the master of these animals brought, and you will do well." The King sent a servant to the inn, and invited the stranger, and the servant came just as the huntsman had laid his wager with the innkeeper. Then said he, "Behold, sir host, now the King sends his servant and invites me, but I do not go in this way." And he said to the servant, "I request the Lord King to send me royal clothing, and a carriage with six horses, and servants to attend me." When the King heard the answer, he said to his daughter, "What shall I do?" She said, "Cause him to be fetched as he desires to be, and you will do well." Then the King sent royal apparel, a carriage with six horses, and servants to wait on him. When the huntsman saw them coming, he said, "Behold, sir host, now I am fetched as I desired to be," and he put on the royal garments, took the handkerchief with the dragon's tongues with him, and drove off to the King. When the King saw him coming, he said to his daughter, "How shall I receive him?" She answered, "Go to meet him and you will do well." Then the King went to meet him and led him in, and his animals followed. The King gave him a seat near himself and his daughter, and the marshal, as bridegroom, sat on the other side, but no longer knew the huntsman. And now at this very moment, the seven heads of the dragon were brought in as a spectacle, and the King said, "The seven heads were cut off the dragon by the marshal, wherefore to-day I give him my daughter to wife." The huntsman stood up, opened the seven mouths, and said, "Where are the seven tongues of the dragon?" Then was the marshal terrified, and grew pale and knew not what answer he should make, and at length in his anguish he said, "Dragons have no tongues." The huntsman said, "Liars ought to have none, but the dragon's tongues are the tokens of the victor," and he unfolded the handkerchief, and there lay all seven inside it. And he put each tongue in the mouth to which it belonged, and it fitted exactly. Then he took the handkerchief on which the name of the princess was embroidered, and showed it to the maiden, and asked to whom she had given it, and she replied, "To him who killed the dragon." And then he called his animals, and took the collar off each of them and the golden clasp from the lion, and showed them to the maiden and asked to whom they belonged. She answered, "The necklace and golden clasp were mine, but I divided them among the animals who helped to conquer the dragon." Then spake the huntsman, "When I, tired with the fight, was resting and sleeping, the marshal came and cut off my head. Then he carried away the King's daughter, and gave out that it was he who had killed the dragon, but that he lied I prove with the tongues, the handkerchief, and the necklace." And then he related how his animals had healed him by means of a wonderful root, and how he had travelled about with them for one year, and had at length again come there and had learnt the treachery of the marshal by the inn-keeper's story. Then the King asked his daughter, "Is it true that this man killed the dragon?" And she answered, "Yes, it is true. Now can I reveal the wicked deed of the marshal, as it has come to light without my connivance, for he wrung from me a promise to be silent. For this reason, however, did I make the condition that the marriage should not be solemnized for a year and a day." Then the King bade twelve councillors be summoned who were to pronounce judgment on the marshal, and they sentenced him to be torn to pieces by four bulls. The marshal was therefore executed, but the King gave his daughter to the huntsman, and named him his viceroy over the whole kingdom. The wedding was celebrated with great joy, and the young King caused his father and his foster-father to be brought, and loaded them with treasures. Neither did he forget the inn-keeper, but sent for him and said, "Behold, sir host, I have married the King's daughter, and your house and yard are mine." The host said, "Yes, according to justice it is so." But the young King said, "It shall be done according to mercy," and told him that he should keep his house and yard, and gave him the thousand pieces of gold as well.

And now the young King and Queen were thoroughly happy, and lived in gladness together. He often went out hunting because it was a delight to him, and the faithful animals had to accompany him. In the neighborhood, however, there was a forest of which it was reported that it was haunted, and that whosoever did but enter it did not easily get out again. The young King, however, had a great inclination to hunt in it, and let the old King have no peace until he allowed him to do so. So he rode forth with a great following, and when he came to the forest, he saw a snow-white hart and said to his people, "Wait here until I return, I want to chase that beautiful creature," and he rode into the forest after it, followed only by his animals. The attendants halted and waited until evening, but he did not return, so they rode home, and told the young Queen that the young King had followed a white hart into the enchanted forest, and had not come back again. Then she was in the greatest concern about him. He, however, had still continued to ride on and on after the beautiful wild animal, and had never been able to overtake it; when he thought he was near enough to aim, he instantly saw it bound away into the far distance, and at length it vanished altogether. And now he perceived that he had penetrated deep into the forest, and blew his horn but he received no answer, for his attendants could not hear it. And as night, too, was falling, he saw that he could not get home that day, so he dismounted from his horse, lighted himself a fire near a tree, and resolved to spend the night by it. While he was sitting by the fire, and his animals also were lying down beside him, it seemed to him that he heard a human voice. He looked round, but could perceived nothing. Soon afterwards, he again heard a groan as if from above, and then he looked up, and saw an old woman sitting in the tree, who wailed unceasingly, "Oh, oh, oh, how cold I am!" Said he, "Come down, and warm thyself if thou art cold." But she said, "No, thy animals will bite me." He answered, "They will do thee no harm, old mother, do come down." She, however, was a witch, and said, "I will throw down a wand from the tree, and if thou strikest them on the back with it, they will do me no harm." Then she threw him a small wand, and he struck them with it, and instantly they lay still and were turned into stone. And when the witch was safe from the animals, she leapt down and touched him also with a wand, and changed him to stone. Thereupon she laughed, and dragged him and the animals into a vault, where many more such stones already lay.

As, however, the young King did not come back at all, the Queen's anguish and care grew constantly greater. And it so happened that at this very time the other brother who had turned to the east when they separated, came into the kingdom. He had sought a situation, and had found none, and had then travelled about here and there, and had made his animals dance. Then it came into his mind that he would just go and look at the knife that they had thrust in the trunk of a tree at their parting, that he might learn how his brother was. When he got there his brother's side of the knife was half rusted, and half bright. Then he was alarmed and thought, "A great misfortune must have befallen my brother, but perhaps I can still save him, for half the knife is still bright." He and his animals travelled towards the west, and when he entered the gate of the town, the guard came to meet him, and asked if he was to announce him to his consort the young Queen, who had for a couple of days been in the greatest sorrow about his staying away, and was afraid he had been killed in the enchanted forest? The sentries, indeed, thought no otherwise than that he was the young King himself, for he looked so like him, and had wild animals running behind him. Then he saw that they were speaking of his brother, and thought, "It will be better if I pass myself off for him, and then I can rescue him more easily." So he allowed himself to be escorted into the castle by the guard, and was received with the greatest joy. The young Queen indeed thought that he was her husband, and asked him why he had stayed away so long. He answered, "I had lost myself in a forest, and could not find my way out again any sooner." At night he was taken to the royal bed, but he laid a two-edged sword between him and the young Queen; she did not know what that could mean, but did not venture to ask.

He remained in the palace a couple of days, and in the meantime inquired into everything which related to the enchanted forest, and at last he said, "I must hunt there once more." The King and the young Queen wanted to persuade him not to do it, but he stood out against them, and went forth with a larger following. When he had got into the forest, it fared with him as with his brother; he saw a white hart and said to his people, "Stay here, and wait until I return, I want to chase the lovely wild beast," and then he rode into the forest and his animals ran after him. But he could not overtake the hart, and got so deep into the forest that he was forced to pass the night there. And when he had lighted a fire, he heard some one wailing above him, "Oh, oh, oh, how cold I am!" Then he looked up, and the self-same witch was sitting in the tree. Said he, "If thou art cold, come down, little old mother, and warm thyself." She answered, "No, thy animals will bite me." But he said, "They will not hurt thee." Then she cried, "I will throw down a wand to thee, and if thou smitest them with it they will do me no harm." When the huntsman heard that, he had no confidence in the old woman, and said, "I will not strike my animals. Come down, or I will fetch thee." Then she cried, "What dost thou want? Thou shalt not touch me." But he replied, "If thou dost not come, I will shoot thee." Said she, "Shoot away, I do not fear thy bullets!" Then he aimed, and fired at her, but the witch was proof against all leaden bullets, and laughed, and yelled and cried, "Thou shalt not hit me." The huntsman knew what to do, tore three silver buttons off his coat, and loaded his gun with them, for against them her arts were useless, and when he fired she fell down at once with a scream. Then he set his foot on her and said, Old witch, if thou dost not instantly confess where my brother is, I will seize thee with both my hands and throw thee into the fire. She was in a great fright, begged for mercy and said, He and his animals lie in a vault, turned to stone. Then he compelled her to go thither with him, threatened her, and said, Old sea-cat, now shalt thou make my brother and all the human beings lying here, alive again, or thou shalt go into the fire! She took a wand and touched the stones, and then his brother with his animals came to life again, and many others, merchants, artizans, and shepherds, arose, thanked him for their deliverance, and went to their homes. But when the twin brothers saw each other again, they kissed each other and rejoiced with all their hearts. Then they seized the witch, bound her and laid her on the fire, and when she was burnt the forest opened of its own accord, and was light and clear, and the King's palace could be seen at about the distance of a three hours walk.
Thereupon the two brothers went home together, and on the way told each other their histories. And when the youngest said that he was ruler of the whole country in the King's stead, the other observed, "That I remarked very well, for when I came to the town, and was taken for thee, all royal honours were paid me; the young Queen looked on me as her husband, and I had to eat at her side, and sleep in thy bed." When the other heard that, he became so jealous and angry that he drew his sword, and struck off his brother's head. But when he saw him lying there dead, and saw his red blood flowing, he repented most violently: "My brother delivered me," cried he, "and I have killed him for it," and he bewailed him aloud. Then his hare came and offered to go and bring some of the root of life, and bounded away and brought it while yet there was time, and the dead man was brought to life again, and knew nothing about the wound.

After this they journeyed onwards, and the youngest said, "Thou lookest like me, hast royal apparel on as I have, and the animals follow thee as they do me; we will go in by opposite gates, and arrive at the same time from the two sides in the aged King's presence." So they separated, and at the same time came the watchmen from the one door and from the other, and announced that the young King and the animals had returned from the chase. The King said, "It is not possible, the gates lie quite a mile apart." In the meantime, however, the two brothers entered the courtyard of the palace from opposite sides, and both mounted the steps. Then the King said to the daughter, "Say which is thy husband. Each of them looks exactly like the other, I cannot tell." Then she was in great distress, and could not tell; but at last she remembered the necklace which she had given to the animals, and she sought for and found her little golden clasp on the lion, and she cried in her delight, "He who is followed by this lion is my true husband." Then the young King laughed and said, "Yes, he is the right one," and they sat down together to table, and ate and drank, and were merry. At night when the young King went to bed, his wife said, "Why hast thou for these last nights always laid a two-edged sword in our bed? I thought thou hadst a wish to kill me." Then he knew how true his brother had been.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.