MAGYAR

A két testvér

РУССКИЙ

Два брата


Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívű; a szegény söprűkötésből élt, s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis ételmaradékot. Egyszer a szegény ember rőzséért ment az erdőbe. Az egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak annyira, hogy a kő egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.

- Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belőle az aranymadár. A szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a bátyjának.

- Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a madarat szeretném.

A szegény ember harmadszor is kiment az erdőbe, s mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy nagy halom aranyat.

"No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:

- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!

Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt.

Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a söprűkötő két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat, forgattak rajta egyet-kettőt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant a serpenyőbe, azt mondta az egyik:

- Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit.

- Mit esztek? - kérdezte tőlük.

- Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük.

- Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak!

Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek.

Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, először megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem hagyott belőle egy falatkát sem.

Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, első dolga volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta.

A söprűkötő két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse érte őket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.

- Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az ő gyerekeinek a feje alá?

A dolog másnap, harmadnap is megismétlődött. A szegény ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az ágyában.

A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.

"Ezek a hitvány kölykök elették előlem az aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!"

Így szólt az öccséhez:

- Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belőle; ne tűrd őket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted őket, nekem kell majd rendet teremtenem a házad táján!

A söprűkötő attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút.

"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom őket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.

Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdőbe, mintha csak a favágáshoz vinné őket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettőt megcsókolta és elszaladt.

A gyerekek összevissza futkostak az erdőben, keresték az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász talált rájuk.

- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tőlük.

- A szegény söprűkötő fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtűrni őket a házában, mert minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt.

- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.

A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte őket magával, s azt mondta nekik:

- Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket. Megtanította őket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá.

Mikor aztán fölserdültek, nevelőapjuk egy szép napon magával vitte őket az erdőbe.

- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek.

Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdő fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak:

- Lőj le egyet az ék mind a három sarkáról!

Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltűnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lőjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelőapjuk így szólt:

- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok.

A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévők legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.

- Nem volna szép, ha tovább is a nevelőapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.

- Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielőtt beállnánk valahová, előbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.

Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelőapjukhoz:

- Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét próbálni.

- Ez derék vadászhoz illő beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik.

- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta.

Elkísérte őket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer megölelte őket, s egy fényes pengéjű kést nyújtott át nekik.

- Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikőtök oda visszatér, leolvashatja a késről a testvére sorsát.

- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.

- Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele.

A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára bejutottak egy erdőbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem bírtak vágni rajta; ott lepte őket az éjszaka. Másnap megint egész nap mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt mondja az egyik:

- Lőnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba vette.

Hanem a nyúl fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked.

Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük megölni őket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk szegődtek, és ott ügettek hűségesen a nyomukban.

Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el előttük. Kapták a puskájukat, le akarták lőni, de a róka fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked.

És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták őket, s így mentek tovább a kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük a sűrűből. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked.

Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elő a bozótból, de annak sem volt kedve a fűbe harapni, hát fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked.

A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak.

Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztő ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sűrűből. Dühösen rázta a sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tőle, hanem célba vették. Erre az oroszlán is megszólalt:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kölykömet adom neked.

És letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a vadászoknak volt két kis oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két rókafiúk meg két nyuszijuk. Az állatok követték őket, szolgáltak nekik, hanem ezzel a vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a rókafiknak:

- Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok, ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót!

- Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út.

A fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak maguknak egyet-mást, megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik jól ismerték a környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták a vadászokat.

Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna.

- Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak - mondták.

Megosztoztak az állatokon, mindegyiknek jutott egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán elbúcsúztak, megfogadták, hogy halálukig híven szeretik egymást, s a kést, melyet a nevelőapjuktól kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik ment nyugatnak, a másik meg keletnek.

A kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért az állataival egy városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden. Beállított egy fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az állatainak. A kocsmáros egy istállóba vezette őket. Az istálló falán volt egy rés. A nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a kakast is utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy volt, nem fért ki a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte őket a rétre. Ott egy tehén feküdt a füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután gondoskodott az állatairól, megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok gyászlepel a városban.

- Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya - felelte a kocsmáros.

- Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász.

- Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell halnia.

- Ugyan miért?

- A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy sárkány. Minden esztendőben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész országot elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király lánya; de nincs kegyelem, őt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek éppen holnap van a napja.

- De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a vadász.

- Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta már, s mind az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki legyőzi a sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az övé lesz.

Erre aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem. Másnap reggel azonban előszólította az állatait, s elindult velük a sárkányhegyre.

Állt a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli serleg, mellette meg egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza, egyszeriben a világ legerősebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni, amelyik a kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyéről sehogyan sem bírta elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget. Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és megsuhogtatta.

Közben elérkezett az idő, amikor a királykisasszonyt ki kellett adni a sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl a szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre elvonultak, s vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a hegy aljába értek, a királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a hegyre, meglátta fönt a vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány várja, és elsápadt félelmében; hanem aztán arra gondolt, hogy ha megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és mégiscsak nekivágott a keserves útnak.

A király nagy búsan hazaindult az udvari néppel; előzőleg azonban meghagyta a marsallnak: rejtőzzék el valahol a hegy alatt, s onnét a távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal.

Az szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se élő, se holt nem volt a félelemtől. Odafönt a tetőn azonban nem a sárkány fogadta, hanem a fiatal vadász.

- Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem!

Azzal bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót, nehogy valami bántódása essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány rettenetes üvöltése. Jött a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta dühében a fogát.

- Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra.

- Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni veled.

- No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte a szörnyeteg. - Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is!

Fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a fű nyomban tűzet fogott, s egykettőre odalett volna a vadász, megég, megfúl nyomorultul, ha az állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a tüzet.

A sárkányt csak annál jobban felbőszítette a kudarc. Rárontott a fiúra, de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét.

Azt mintha csak most öntötte volna el a düh igazában! Fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a vadászra. Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta.

Most már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni ellenfelének; a fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással leterítette.

Akkor előszólította az állatokat. Azok rárohantak a szörnyetegre, és ízekre tépték.

Vége volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a kápolnaajtót: ott feküd a királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak, szegényke eszméleté vesztette a nagy rettegésben.

A vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és fölnyitotta a szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan rámosolygott, s azt mondta:

- Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám annak ígért, aki legyőzi a sárkányt.

Aztán lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és jutalmul szétosztotta az állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta. Keszkenőjét pedig, melybe bele volt hímezve a neve betűje, a vadásznak adta. Az meg odament a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejéből a nyelvét, belecsavarta a keszkenőbe, és jól elrejtette.

Hanem ekkor már ő is érezte, hogy igen ellankadt a küzdelemtől.

- Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten, aludjunk egyet mondta a királylánynak.

Lefeküdtek szépen a fűbe, a vadász meg előhívta az oroszlánt.

- Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban - mondta neki. Azzal mindketten elaludtak.

Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani kezdett, de ő is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét.

- Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet - mondta neki.

A medve odaült, de mert ő is fáradt volt, szólt a farkasnak:

- Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.

A farkas odatelepedett, de fáradt volt ő is, hívta a rókát:

- Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.

A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a nyúlnak:

- Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.

A nyúl leheveredett; fáradt volt szegény ő is, de neki már nem maradt senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett egyebet? Szó nélkül elszunnyadt.

Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen.

A marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt a hegy alatt; figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a sorsa.

Hát eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit! Behúzódott egy bokorba, hátat fordított hegynek, sárkánynak, királykisasszonynak, s úgy félt, hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán, mikor odafent elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és kidugta a fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem észlelt; mindenütt nyugalom, békesség volt.

A marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyéről, s eleinte lapulva, később már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek.

Felért a tetőre, s mit látott? Ott hevert előtte szétszaggatva a sárkány, kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép csendesen aludt a királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét; mellettük pedig, mintha csak felsorakoztatták volna őket, egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély álomban.

Elvetemült, gonosz ember volt a marsall. Odalopakodott, kihúzta a kardját, s egyetlen suhintással levágta a vadász fejét. Aztán ölébe kapta a királylányt, és leszaladt vele a hegyről.

Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt, halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá:

- A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted?

- Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az állataival? - felelte a királylány.

A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének.

- Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént véged van!

Szegény királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert, rimánkodott neki, s vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb belátásra tér. De az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie kellett, ha nem akart ott rögtön keserves halált halni.

Mikor a palotába értek, a marsall ment egyenesen a király elébe. Nagy gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt hitték, édes egy lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek, amikor épségben látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott nekik időt az örvendezésre; előlépett, és harsány hangon kiáltotta:

- Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a királykisasszonyt, megmentettem az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom, add hozzám feleségül a leányodat!

- Igazat beszél a marsall? - fordult a király a lányához.

- Ő tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én azonban kikötöm, hogy csak egy esztendő és egy nap múlva ülhetjük meg a lakodalmat.

Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve kedves vadászáról.

A sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak halott gazdájuk mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is odaszállt, beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént felébredt, és ijedten fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a medvét, a medve az oroszlánt. Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:

- Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?

A medve meg a farkasnak:

- Miért nem keltettél föl?

A farkas a rókának:

- Miért nem keltettél föl?

A róka pedig a nyúlnak:

- Miért nem keltettél föl?

Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:

- Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.

- Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged! A nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban összeforrott. Szíve verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy csakhamar felébredt.

Nagyon elbúsult, amikor csak hűlt helyét találta a királylánynak. Hiába kérdezősködött felőle az állatoknál, azok nem tudtak róla semmit.

"Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a vadász -, így akart megszabadulni tőlem."

Azzal fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott búfelejteni a nagyvilágnak. Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról városra, táncoltatta a piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni, egyre csak fájt a szíve a királylány után.

Telt-múlt az idő; kerek egy esztendeje volt a sárkányviadalnak, amikor megint elvetődött abba. a városba, ahol a királykisasszony lakott.

Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt fellobogózva.

A vadász megint betért a fogadóba, és első dolga volt megkérdezni a kocsmárost:

- Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel ezelőtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor?

- Egy évvel ezelőtt volt a napja, hogy a királylányt ki kellett adni a sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban legyőzte a szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város.

A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak:

- Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király asztaláról való kenyeret fogok enni?

- No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan semmi nem lesz! - mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt.

A vadász állta a fogadást, ő is letett egy erszényt száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak:

- Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a király kenyeréből!

S a nyúl, mert ő volt a legkisebb, nem adhatta tovább senkinek a parancsot, mehetett ő maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog. "Ej, ej - gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon, ahány szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen a nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a nyúl vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a palota kapuja mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az őrök eső elől szoktak behúzódni. A kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a katona, aki ott silbakolt, nem ismert tréfát, közibük vágott a puskája agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor látta, hogy már tiszta a levegő, fogta magát, beugrott a palotába, futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá, és kapirgálni kezdte a lábát.

- Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt hitte, a kiskutya nyűgösködik.

A nyúl másodszor is megkaparta a lábát.

- Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány, megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik.

A nyúl azonban nem tágított, s harmadszor is megkaparta a lábát. Erre már a szék alá kukkantott a királylány, és nyomban megismerte a nyulat, mert hiszen az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának egyik darabját viselte. Lehajolt érte, ölébe vette, bevitte a kamrájába.

- Kedves nyulam, mit kívánsz? - kérdezte tőle.

- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, s elküldött, kérjek neki a király kenyeréből - felelte a nyúl.

Nagyon megörült a királylány, hívatta nyomban a péket, meghagyta neki, hozzon tüstént egy kenyeret abból, amit a királynak sütött.

- Engem is haza kell ám vinnie a péknek, különben megszabdalnak a szelindekek! - mondta a nyuszi.

A pék el is vitte egészen a fogadó küszöbéig, ott a nyúl hátsó két lábára állt, elülső két lábára vette a kenyeret, s odavitte a vadásznak. Az meg nevetve odaszólt a kocsmárosnak:

- No, gazduram, enyém a száz arany!

A kocsmáros nagyon csodálkozott a dolgon; de a vadász folytatta:

- Kenyerem már volna, most már a király sültjéből is szeretnék enni.

- Azt szeretném látni! - mondta a kocsmáros, fogadni azonban már nem volt kedve.

A vadász meg hívta a rókát:

- Hallod-e, róka koma, hozz nekem egy szeletet a király sültjéből!

A róka már jobban tudta a járást, úgy óvakodott tova kertek alatt, falai; mentén, hogy egyetlen kutya sem vette észre; a királylány széke alá kuporodott, és megkapirgálta a lábát. A királylány lenézett, megismerte a rókát a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:

- Kedves rókám, mit kívánsz?

- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, és elküldött, vigyek neki egy szeletet a sültből, amit a király eszik - felelte a róka.

A királylány hívatta a szakácsot, s meghagyta neki, tálaljon fel szépen egy szeletet a király sültjéből, s vigye a róka után a fogadó küszöbéig. Ott a róka átvette a tálat, elhessegette a rászállt legyeket, s odanyújtotta a vadásznak.

- No lám, gazduram, kenyerem meg sültem már van, csak valami körítés kellene még hozzá úgy, ahogy a királynak fölszolgálják - mondta a vadász.

Azzal hívta a farkast:

- Kedves farkas barátom, menj, hozz nekem egy kis körítést a királyéból.

A farkas nem félt senkitől, ment egyenest a palotába a királylányhoz, és meghúzgálta a szoknyáját. A királylány nyomban megismerte a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:

- Kedves farkas, mit kívánsz?

- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, elküldött, kérjek neki a király körítéséből.

A királylány hívatta a szakácsot, meghagyta neki, készítsen egy tál körítést, olyat, amilyet a királynak szolgálnak fel, s vigye a farkas után a fogadóba. A küszöbön a farkas átvette tőle a tálat, s odanyújtotta a vadásznak.

- No lám, gazduram, kenyerem, sültem, körítésem van már, most aztán szeretnék valami jó süteményt is abból, amit a király eszik - mondta a vadász.

Azzal hívta a medvét:

- Kedves mackóm, te úgyis szereted a nyalánkságot, menj, hozz nekem valami jó süteményt abból, amit a király eszik.

Loholt a medve a palotába, és mindenki kitért előle az utcán. Hanem, ahogy az őrségbe botlott, azok ráfogták a flintájukat, s nem akarták beengedni. A medve azonban nem ijedt meg, két lábra ágaskodott, mancsával jobbra is, balra is kiosztott egypár pofont, az őrség hanyatt-homlok kereket oldott. Ö meg ment egyenest a királylányhoz, megállt mögötte, s mordult egyet. A királylány megfordult, nyomban megismerte a medvét, behívta a kamrájába, megkérdezte:

- Kedves mackó, mit kívánsz?

- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban - felelte a medve -, süteményért küldött, abból, amit a király eszik.

A királylány hívatta a cukrászt, meghagyta neki, süsse meg tüstént azt a tortát, amelyet a királynak készített, s vigye a medve után a fogadóba. Útközben a medve mind felnyalta a cukordíszt, ami lepotyogott, a küszöbön aztán két lábra állt, átvette a tálat, s bevitte a gazdájának.

- No lám, kocsmáros úr, most már van kenyerem, sültem, körítésem és tortám is, csakhogy én bort is innék abból, amit a király iszik - mondta a vadász.

Azzal szólítja az oroszlánt.

- Kedves oroszlán - mondja neki -, tudom, te sem veted meg a jó itókát; ugyan hozz nekem egy kis bort abból, amit a király iszik.

Ment az oroszlán, s futott előle mindenki az utcán. Odaért az őrséghez, útját akarták állni, de ő üvöltött egyet, s attól úgy szétugrottak, mintha ott sem lettek volna. Az oroszlán pedig bement a királyi lakosztályba, és farkával az ajtóra csapott.

A királylány fölkelt, megnézni, ki zörget ilyen gorombán, s bizony halálra rémült volna az oroszlántól, ha meg nem ismeri az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának az aranycsatjáról.

Behívta a kamrájába.

- Kedves oroszlán, mit kívánsz? - kérdezte tőle.

- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, és kér abból a borból, amit a király iszik.

A királylány hívatta nyomban a pohárnokot, s meghagyta neki, adjon az oroszlánnak a király borából.

- Én is lemegyek vele a pincébe - mondta az oroszlán -, hadd lássam, az igaziból kapok-e.

Le is ment a pohárnokkal; s egyszerre csak észrevette, hogy az bizony nem a király hordójából csapol neki, hanem abból, amit a király szolgái isznak. Morrantott egyet, s azt mondta:

- Megálljunk! Előbb megkóstolom!

Engedett vagy egy fél meszellyel a hordóból, s egy hajtásra kiitta.

- Ez nem az igazi! - mondta.

A pohárnok rásandított, aztán odébb ment, s egy másik hordóból akart adni; az a király marsalljáé volt.

- Megálljunk! - mordult rá az oroszlán. - Előbb megkóstolom. S engedett megint vagy félmeszelynyit, fölhajtotta, s azt mondta:

- Ez már jobb valamivel; de még mindig nem az igazi.

A pohárnokot elfutotta a méreg.

- Ért is egy ilyen buta barom a borhoz! - dünnyögte.

Erre az oroszlán fültövön legyintette, hogy nyomban a földre huppant. Nagy nehezen feltápászkodott, egy szót sem szólt többet, csak bevezette az oroszlánt egy külön kis pincébe, ott volt a király bora, abból rajta kívül nem kapott senki.

Az oroszlán engedett magának egy fél meszelyt, megízlelte, megitta s kijelentette:

- No, ez már alighanem az igaziból van!

Meg is töltetett a pohárnokkal hat palackot. Aztán felmentek, hanem az oroszlán kissé felöntött a garatra, s amint a pincéből kilépett a szabad levegőre, ide-oda támolygott, a pohárnoknak kellett elcipelnie a palackokat a fogadó küszöbéig. Ott az oroszlán szájába fogta a füles kosarat, s bevitte a vadásznak.

Az pedig elégedetten így szólt:

- No lám, gazduram, most már van kenyerem, sültem, hozzá körítés, van tortám, van borom, s mind a királyéból; nincs más hátra, mint hogy nekiüljek, és megebédeljek az állataimmal.

Azzal leült, evett-ivott derekasan, adott a nyúlnak, a rókának, a farkasnak, a medvének meg az oroszlánnak is, s igen jó kedve volt, mert látta, hogy a királylány még mindig szereti.

Mikor már jól megebédelt, odaszólt a kocsmárosnak:

- No, gazduram, ettem is, ittam is, a király se különbül, most megyek a palotába, és feleségül veszem a királylányt.

- Van annak már vőlegénye, épp most ülik a lakodalmukat! - mondta a kocsmáros.

A vadász erre előhúzta a keszkenőt, amit a sárkányhegyen kapott a királylánytól. Abban őrizte a szörnyeteg hét nyelvét.

- Látja ezt a kendőt a kezemben, gazduram? Úgy nézzen rá, hogy ez az: én házasságlevelem. Rá van írva, hogy az enyém a királylány.

A kocsmáros jól megnézte a keszkenőt, és a fejét csóválta.

- Már ha mindent elhiszek is, ezt az egyet nem hiszem. Fölteszem ellene a házamat, udvarostul.

A vadász erre egy kis pénzeszsákot vetett az asztalra, ezer arany volt benne.

- Én meg ezzel állom a fogadást - mondta.

A palotában ezalatt vígan folyt a lakoma. Roskadozott a sok jótól a királyi asztal, sürögtek-forogtak az inasok, hordták a pompás fogásokat, közben pedig szólt a zene, vidította a vendégek szívét-lelkét.

A király egyszer csak odahajolt a lányához

- Mégiscsak furcsa, hogy ezek az állatok csak úgy ki-be járkálnak a palotámban! Mit akarnak tőled?

- Azt én nem mondhatom meg - felelte a királylány -, de jól tennéd, ha elküldenél a gazdájukért, és meghívnád a lakomára.

A király nyomban elszalasztotta egyik apródját a fogadóba. Az éppen akkor toppant be, amikor a vadász meg a kocsmáros a fogadást kötötték. Ahogy az apród megmondta, mi járatban van, a vadász azt mondta:

- Lám csak, gazduram, jóformán ki sem mondtam még a kívánságomat, máris apródot szalaszt hozzám a király, és hív a lakodalomba. Csakhogy év még nem megyek!

Azzal az apródhoz fordult:

- Mondd meg uradnak, a királynak, kéretem, küldjön nekem királyi ruhát, küldje értem a hatlovas hintóját, és rendeljen inasokat a szolgálatomra.

A király elcsodálkozott a válasz hallatára, és megint a lányához fordult, attól kérdezte, mit csináljon.

- Jól tennéd, ha megtennéd, amit kíván - felelte a királylány.

A király tehát küldött neki királyi ruhát is, hatlovas hintót is, inasokat is a szolgálatára. A vadász, alighogy megpillantotta őket, odaszólt a kocsmárosnak:

- Lám csak, gazduram, éppen úgy visznek el, ahogyan kívántam!

Felöltözött a királyi ruhába, fogta a sárkánynyelves keszkenőjét, beül a hintóba, s elrobogott a palotába.

Mikor a király meghallotta a hintó dübörgését, megkérdezte a lányát:

- Hogyan fogadjam?

- Jól tennéd, ha elébe mennél.

Elébe ment hát, annak rendje-módja szerint fölvezette a palotába, az állatok meg baktattak szépen utána.

A király az asztalához ültette, maga és a lánya közé. A királylány balján, a vőlegény helyén meg a marsall ült; de nem ismerte meg a vadászt. Éppen hozták nagy aranytálcákon a sárkány hét fejét, közszemlére tették, a király pedig így szólt:

- A marsall levágta a sárkány hét fejét, ezért ma neki adom a lányomat feleségül.

Erre felállt a vadász, sorra járta a hét sárkányfőt, fölrántotta a szájukat, belenézett a torkukba, és azt kérdezte:

- Hol a sárkány hét nyelve?

Megijedt a marsall, sápadt lett, mint a meszelt fal, azt sem tudta, mit mondjon; végül is azt dadogta:

- A sárkánynak nincs is nyelve.

- A hazugnak nincsen - felelte a vadász -, de a sárkánynak van, s rávall az igazi győztesre!

Azzal kibontotta a keszkenőt. Benne volt mind a hét nyelv; fogta, belerakta őket a sárkányfőkbe, mindegyiket a helyére, s mind pontosan odaillett. Majd széttárva felmutatta a keszkenőt: bele volt hímezve a királylány neve betűje; megmutatta neki, s megkérdezte, emlékszik-e még rá, kinek adta.

- Annak, aki megölte a sárkányt - felelte a királylány.

Erre a vadász előhívta az állatait, lecsatolta róluk a nyakravalójukat s az oroszlán nyakáról az aranycsatot, megmutatta a királynak, és megkérdezte, kié volt ez az ékszer.

- A nyakravaló meg az aranycsat az enyém volt, én osztottam szét jutalmul az állatok közt, mert segítettek legyőzni a sárkányt - felelte a királylány.

- Igen - mondta a vadász -, mikor a viadaltól fáradtan elaludtam, odaosont a marsall, levágta a fejemet, és elragadta a királylányt. Nektek aztán azzal hivalkodott, hogy ő ölte meg a sárkányt; de hazudik: bizonyság rá a hét nyelv, a keszkenő meg a nyakravaló.

És sorra elbeszélte, hogy gyógyították meg állatai a csodagyökérrel, hogyan bolyongott egy kerek esztendőt a nagyvilágban, s hogyan érkezett vissza végül a városba, hogyan tudta meg a kocsmárostól a marsall furfangos csalását.

Akkor a király megkérdezte a lányát:

- Igaz, hogy ez a vadász ölte meg a sárkányt?

- Igaz - felelte a lány -, és most már kinyilváníthatom a marsall gaztettét. Eddig nem beszélhettem, mert halálos fenyegetéssel kényszerített hallgatásra. Csupán egyet tehettem: kikötöttem, hogy csak egy esztendő s egy nap múlva legyen a lakodalmunk.

A király tizenkét tanácsost hívatott, s azok nem sokat tanakodtak: egykettőre kimondták a halálos ítéletet. A király pedig hozzáadta lányát a vadászhoz, s megtette a vejét helytartójának mind az egész birodalomban. Nagy örömmel ülték meg a lakodalmat. A fiatal király elhozatta az apját meg a nevelőapját is, s mind a kettőt elhalmozta kinccsel, drágasággal. Nem feledkezett meg a kocsmárosról sem. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá:

- No lám, gazduram, feleségül vettem a királylányt, most aztán enyém a háza, udvarostul.

- Jog szerint úgy volna - mondta a kocsmáros.

- No de most ne jog szerint vegyük, hanem szív szerint - mondta az ifjú király. - Tartsa meg a házát, udvarostul, az ezer aranyat meg ráadásnak.

A fiatal pár egybekelt; boldogan és vidáman éltek.

Az ifjú király gyakran kijárt vadászni, ez volt a legkedvesebb szórakozása; s a hűséges állatok mindig vele mentek.

Volt ott a közelben egy erdő; az a hír járta róla, félős, barátságtalan hely, s aki oda betéved, nem egykönnyen keveredik ki belőle. A fiatal királynak azonban nagy kedve lett volna abban az erdőben vadászni; addig nem is hagyott békét az öreg királynak, míg meg nem engedte neki.

Egy szép napon nagy kísérettel kilovagolt hát. Ahogy az erdőszélre értek, megpillantott egy hófehér szarvasünőt.

- Várjatok itt, amíg visszajövök - mondta -, meghajtom ezt a szép vadat.

Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. A kíséret várt, várakozott késő estig, de hiába, az ifjú király nem tért vissza. Nagy búsan hazakocogtak, és jelentették a királynénak:

- Az ifjú király bevágtatott egy fehér szarvasünő után az erdőbe, s nem jött vissza többé.

Erre aztán mindannyian súlyos gondba estek miatta.

Az ifjú királlyal pedig az történt, hogy utánaeredt a gyönyörű vadnak, de sehogyan sem tudta utolérni. Mikor már-már ott volt a nyomában, a szarvas nagyot szökkent, s már újra messze járt. Végül aztán eltűnt egészen.

Az ifjú király csak akkor vette észre, milyen mélységes mélyre tévedt. Megfújta a vadászkürtjét, de nem jött semmi válasz, még a kíséret sem hallhatta.

Közben beesteledett, Az ifjú király látta, hogy aznap már nem juthat haza; leszállt hát lováról, tüzet rakott egy fa alatt, s elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát.

Ahogy a tűz mellett üldögélt, s az állatok is köréje telepedtek, egyszerre mintha emberi hangot hallott volna. Körülnézett, de semmit nem látott. Eltelt egy kis idő; akkor megint hangot hallott, mintha nyögdécselne valaki a feje fölött. Fölnézett; hát egy vén anyóka kuporgott fönn a fán, s váltig azt jajgatta:

- Hu-hu-hu, hú de fázom!

- Gyere le, melegedjél meg, ha fázol - mondta neki.

De az visszaszólt:

- Félek, hogy megharapnak az állataid.

- Dehogy harapnak - mondta az ifjú király -, gyere csak le nyugodtan, anyóka.

Hanem az a vénasszony, az boszorka volt, és el akarta veszejteni a királyfit.

- Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj vele a hátukra, akkor nem bántanak - mondta.

Azzal lehajított egy gallyacskát, a király pedig rásuhintott vele az állatokra. Meg se moccantak többet, azon nyomban kővé váltak. A boszorka most már nem félt tőlük, leugrott a fáról, meglegyintette egy vesszővel a királyt is, azt is kővé változtatta. Akkor aztán felkacagott, s a kővé vált királyt állataival együtt begörgette egy gödörbe, ahol már sok ilyen kő hevert.

A királyné várta, egyre várta haza az urát, s hogy hiába várta, mind jobban nőtt a gond és a félelem a szívében. Történt pedig, hogy a másik testvér, aki keletnek indult, amikor elváltak; éppen ekkortájt érkezett ebbe az országba. Szolgálatba akart szegődni ő is, de sehol nem vették föl, hát vándorlásra adta a fejét, járta a világot, és táncoltatta a piacokon az állatait. Egyszer csak elfogta a vágy a testvére után. Elindult megkeresni a kést, amit elválásukkor beleszúrtak a fa derekába, legalább megtudja, hogy megy a sora a testvérének. Hát ahogy kihúzza a kést, látja, hogy a penge egyik lapja félig rozsdás, félig fényes.

"Nagy baj eshetett a testvéremmel - gondolta ijedten -, de talán még megmenthetem, mert a penge csak félig rozsdás."

Azzal nyugatnak fordult az állataival. Mentek, mendegéltek, megérkeztek a város kapujába. Ott elébük állt az őrség, kérdezték, jelenthetik-e hazatérését a királynénak, mert szegény már napok óta emészti magát a férje után, nem tudja, hol marad ilyen sokáig; attól fél, odalett a varázserdőben. Az őrség ugyanis azt hitte, a király jött meg, olyan egyforma volt a két testvér; s ennek is ott ügettek az állatok a nyomában.

A vadász nyomban észrevette, hogy összetévesztik az ikertestvérével. Azt gondolta magában:

"Legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha az öcsém volnék, ki tudja, hátha így könnyebben segíthetek rajta."

Bekísértette magát az őrséggel a palotába. Ott nagy örömmel fogadták, mindenki azt hitte, az ifjú király tért haza végre.

Ő ott töltött néhány napot a palotában, és közben szorgosan tudakozódott a varázserdő felől. Amikor már mindent tudott, kijelentette:

- Még egyszer elmegyek oda vadászni.

Az öreg király meg a fiatal királyné váltig el akarták téríteni a szándékától, de ő nem tágított, s kilovagolt fényes kíséretével. Ahogy az erdőszélre értek, vele is minden úgy történt, mint a testvérével. Megpillantotta a fehér szarvasünőt, s odaszólt a kíséretnek:

- Várjatok itt, amíg visszajövök, meghajtom ezt a szép vadat!

Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. De a szarvasünőt ő sem tudta utolérni, s olyan mélyre tévedt az erdőben, hogy ott kellett éjszakáznia. Tüzet gyújtott; s egyszerre hallja, valaki nyögdécsel a feje fölött:

- Hu-hu-hu, hú de fázom!

Fölnéz, ott meglátta a boszorkát a fán.

- Gyere le, ha fázol, öreganyó - mondta -, melegedjél meg.

- Nem megyek, félek, hogy megharapnak az állataid.

- Dehogy harapnak!

- Én azért mégiscsak félek. Hanem tudod, mit? Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj a hátukra, akkor nem bántanak.

Ahogy a vadász ezt meghallotta, nem bízott többé az öreganyóban.

- Az állataimat nem ütöm meg - mondta -, te pedig gyere le, vagy leszedlek onnét.

A boszorka csúfondárosan lekiáltott:

- Mit akarsz? Úgysem érsz el!

- Ha nem jössz magadtól lelőlek - felelte a vadász.

- Csak lőj - rikácsolt a boszorka -, egy cseppet sem félek a golyódtól! A vadász megcélozta, rálőtt, de a boszorkának semmiféle golyó nem ártott, csak nevetett, visongott, rikoltott.

- Úgy sem találsz el! Úgy sem találsz el!

De a vadász sem volt éppen ostoba ember, az is tudott egyet és mást. Letépett három ezüstgombot a zekéjéről, s megtöltötte velük a puskát. Azok ellen nem volt semmi varázsszere a boszorkának: ahogy a puska eldördült, már bukfencezett is lefelé visítva a fáról. A vadász meg rátette a lábát a derekára, s így szólt:

- Hallod-e, te boszorkány, ha tüstént meg nem mondod, hova lett a testvérem, felkaplak, és beleváglak a tűzbe!

A boszorka reszketett félelmében, kegyelemért könyörgött, úgy nyöszörgött:

- Kővé válott állatostul, ott fekszik egy gödör mélyén.

A vadász ráparancsolt, vezesse a gödörhöz, megfenyegette és rárivallt:

- No, vén szipirtyó, vagy életre kelted az öcsémet és vele minden élőlényt, aki itt fekszik, vagy beleváglak a tűzbe!

A boszorka fogott egy vesszőt, és megsuhintotta vele a köveket. Abban a szempillantásban föléledt az ifjú király, föléledtek az állatai, föltámadt a sok kereskedő, kézmíves, pásztor, akit a boszorka elrekkentett. Köszönetet mondtak szabadulásukért, s ment ki-ki a maga útjára vidáman. A testvérek pedig boldogan borultak egymás nyakába. Aztán nyakon fogták a boszorkát, összekötözték, és bedobták a tűzbe. Az erdő egyszeriben kivilágosodott, bozótja megritkult, három óra járásról odalátszott a királyi palota.

A testvérek elindultak hazafelé, s útközben töviről hegyire elmesélték egymásnak, mi minden történt velük mióta elváltak.

Ahogy a kisebbik odáig ért az elbeszélésben, hogy király lett belőle, azt mondja rá a nagyobbik:

- Mindjárt gondoltam, mert amikor a városba értem, királyi tisztességgel fogadtak.

- Igaz - mondja a másik -, hiszen szakasztott egyformák vagyunk mind a ketten. Most aztán ráadásul rajtad is királyi ruha van meg rajtam is; téged is állatok kísérnek, engem is. Tudod, mit gondoltam, bátyám? A városnak két kapuja van, egyik az egyik végén, a másik a másikon; te bemégy az egyiken, én a másikon, egyszerre kétfelől jelentkezünk az öreg királynál.

A bátyja ráállt a dologra; elváltak egymástól, s az öreg királynak egyszerre jelentette mind a két kapu őrsége, hogy az ifjú király megjött az állatokkal a vadászatból.
- Lehetetlen - mondja az öreg király -, hiszen az egyik kapu egy óra járásnyira van a másiktól.
Közben megérkezett kétfelől a két testvér is, bevonultak az udvarba, fölmentek a palotába.
- Most aztán melyik a kettő közül a férjed? - kérdezte az öreg király a lányát. - Mert én nem tudok választani köztük, szakasztott egyforma mind a kettő.
Nagy gondba esett a királylány, nem tudott választani ő sem. Hanem akkor eszébe jutott a nyakravalója, amit szétosztott az állatok közt. Keresni kezdte, és meg is találta az egyik oroszlán nyakában az aranycsatot. Vidáman fölkiáltott:
- Akié ez az oroszlán, az az én igazi férjem!
Az ifjú király nagyot nevetett s rábólintott:
- Úgy van, én vagyok az igazi!
Megölelték, megcsókolták egymást; mindnyájan asztalhoz ültek, s ettek-ittak, lakomáztak boldogan.
Некогда жили-были два брата - бедный и богатый. Богатый был золотых дел мастер и злой-презлой; бедный только тем и питался, что метлы вязал, но при этом был и добр, и честен.

У бедняка было двое деток - близнецы, похожие друг на друга, что две капли воды. Эти мальчики частенько прихаживали в дом к богатому, и иногда перепадало им в пищу кое-что из того, что там выбрасывалось.

Вот и случилось однажды, что бедняк пошел в лес за хворостом и вдруг увидел птицу, совсем золотую да такую красивую, какой ему еще отродясь не приходилось видеть. Поднял он камешек и швырнул в ту птицу, и попал в нее очень удачно: упало от птицы на землю одно золотое перышко, а сама птица улетела.

Поднял бедняк то перышко, принес его к своему брату, и тот, посмотрев на перо, сказал: "Это чистое золото," - и дал ему за перо хорошие деньги.

На другое утро полез было бедняк на березу, чтобы срубить с нее пару веток; и та же самая птица слетела с той березы, а когда бедняк стал кругом озираться, то нашел на дереве и гнездо ее, а в том гнезде яйцо, совсем золотое.

Он захватил яйцо домой и принес его к своему брату; тот опять то же сказал: "Это чистое золото," - и заплатил ему за яйцо на вес золота. А потом и добавил: "Недурно бы добыть и самую эту птицу."

Бедняк и в третий раз пошел в лес и опять увидел золотую птицу на ветке одного дерева, сбил ее с ветки камнем и принес к брату, который ему за это дал целую кучу денег. "Ну, теперь я, пожалуй, могу и разжиться!" - сказал бедняк и вернулся домой очень довольный.

Богатый брат был умен и хитер и знал очень хорошо, что это была за птица. Он призвал к себе жену и сказал: "Изжарь мне эту золотую птицу и позаботься о том, чтобы ничто из нее не пропало! Меня забирает охота съесть ее всю целиком."

А птица-то была не простая и такой диковинной породы, что кому удавалось съесть ее сердце и печень, тот каждое утро находил у себя под изголовьем по золотому. Жена изготовила птицу как следует, воткнула на вертел и стала ее жарить.

Вот и случилось, что в то время, как птица была на огне, а жена богатого брата должна была на минуту отлучиться из кухни ради других работ, в кухню вбежали дети бедняка, стали около вертела и раза два его повернули.

И когда из нутра птицы вывалились два каких-то кусочка и упали на противень, один из мальчиков сказал: "Съедим эти два кусочка, я же так голоден, да притом никто этого не заметит."

И съели вдвоем эти оба кусочка; а тут и жена богача вернулась, увидела, что они что-то едят, и спросила: "Что вы сейчас ели?" - "Съели два кусочка, - которые из нутра у птицы выпали," - отвечали мальчики. "Это были сердце и печень!" - в испуге воскликнула она, и для того, чтобы муж ее не заметил этой убыли и на нее не прогневался, она заколола скорее петушка, вынула из него сердце и печень и подложила к золотой птице. Когда птица изжарилась, она подала ее своему мужу на стол, и тот ее съел всю целиком, без всякого, остатка. Когда же на другое утро он сунул руку под изголовье, думая из-под него вытащить золотой, там никакого золотого не оказалось.

А оба мальчика и постигнуть не могли, откуда им такое счастье выпало на долю: на другое утро, когда они стали вставать, что-то тяжелое упало на землю и зазвенело, и когда они подняли упавшее из-под их изголовья, то увидели, что это были два золотых. Они принесли их отцу, который был очень удивлен и спросил их: "Как это могло случиться?"

Когда же они на следующее утро опять нашли два золотых и то же самое стало повторяться каждое утро, тогда отец пошел к брату своему и рассказал ему о диковинном происшествии.

Богатый брат тотчас сообразил, как это могло произойти, и понял, что мальчики съели сердце и печень от золотой птицы. И вот, чтобы отомстить им за это, и просто потому, что он был завистлив и жестокосерден, он сказал своему брату: "Твои дети с нечистым знаются; берегись же, не бери этого золота, и их самих ни часу не держи в своем доме, потому что уж нечистый имеет над ними власть и самого тебя тоже в руки заберет."

Так как отец боялся нечистого, то, хотя и скрепя сердце, однако же вывел близнецов в лес и с великой грустью покинул их там на произвол судьбы.

Вот и стали оба мальчика бегать кругом по лесу и искать дороги домой, но найти не могли и все более и более путались.

Наконец повстречали они охотника, который спросил их: "Чьи вы дети?" - "Мы дети бедного метельщика," - и рассказали ему, как отец не захотел их держать дома только потому, что они находили каждое утро по золотому под своим изголовьем. "Ну, тут я еще ничего дурного не вижу, - сказал охотник, - если только вы при этом останетесь честными и не станете лениться."

Так как мальчики этому доброму человеку понравились да притом у него своих детей не было, то он принял их к себе в дом и сказал: "Я заменю вам отца и воспитаю вас до возраста."

Стали они у него обучаться его промыслу, а те золотые, которые каждый из них находил при вставании под изголовьем, он стал собирать и приберегать для них на будущее.

Когда они выросли большие, воспитатель взял их с собою в лес и сказал: "Сегодня вы должны показать, выучились ли вы стрелять, чтобы я мог принять вас в охотники."

Пришли они с ним на звериный лаз и долго бродили, и все никакая дичь не появлялась. Глянул охотник вверх и увидел в вышине стаю белоснежных гусей, которая летела, как и всегда, треугольником. "А ну-ка, - сказал он одному из мальчиков, - подстрели мне с каждого угла по одному гусю." Тот поступил по приказу, и это было для него пробным выстрелом.

Вскоре после того налетела еще стая и летела она в виде цифры 2; тогда приказал охотник другому брату также подстрелить с обоих концов станицы по одной птице, и тому тоже удался его пробный выстрел.

"Ну, - сказал обоим братьям их воспитатель, - теперь я вас принимаю в охотники, так как вижу, что вы оба опытные стрелки."

Затем оба брата ушли вместе в лес, посоветовались между собою и о чем-то условились.

И когда они вечером сели за ужин, то сказали своему воспитателю: "Мы не прикоснемся к кушанью и не проглотим ни глотка, пока вы не исполните нашу просьбу." - "А в чем же ваша просьба?" Они же отвечали: "Мы теперь у вас обучились, нам надо испытать себя в свете; а потому позвольте нам отправиться постранствовать."

Тут сказал им старик с радостью: "Вы говорите, как бравые охотники; то, чего вы желаете, было и моим желанием; ступайте, странствуйте - и будь вам во всем удача!" И затем они стали весело пить и есть вместе.

Когда наступил назначенный день, воспитатель подарил каждому из братьев по хорошему ружью и по собаке и позволил взять из сбереженных им червонцев, сколько им было угодно.

Затем он проводил их некоторую часть пути и при прощании подарил им еще блестящий охотничий нож и сказал: "Когда вам случится разойтись на пути, то воткните этот нож на распутье в дерево; по этому ножу, возвратясь к тому дереву, каждый из вас может судить, как посчастливилось отсутствующему брату: сторона ножа, обращенная в сторону его пути, заржавеет, если он умер, а пока он жив, до тех пор клинок ножа все будет блестеть."

Оба брата пошли вместе путем-дорогою и пришли в лес такой большой, что они в целый день не могли из него выбраться.

Пришлось им в лесу и ночь ночевать, и питаться только тем, что у них было с собою захвачено в охотничью сумку.

Так шли они лесом и еще один день и все же не могли из него выбраться. Есть у них уже было нечего, и потому один из них сказал: "Надо нам пострелять чего-нибудь, а не то, пожалуй, придется нам голод терпеть," - зарядил свое ружье и стал кругом озираться.

Видит, бежит мимо матерый заяц; охотник в него прицелился, но заяц крикнул ему:

Сжалься, егерь, надо мной!
Два зайчонка - выкуп мой!

Тотчас прыгнул заяц в кусты и вынес оттуда двух зайчат; а эти зверьки так весело играли и были такие славные, что у братьев-охотников не хватило духу их убить.

Они оставили их при себе, и оба зайчонка побежали за ними следом.

Вскоре после того мимо них побежала лисица; они было хотели ту лису подстрелить, но и лисица закричала:

Сжалься, егерь, надо мной!
Два лисенка - выкуп мой!

И она принесла двух лисят, а братья-охотники и их тоже убить не решились, а оставили при себе вместе с зайчатами, и те тоже за ними побежали следом.

Немного спустя вышел волк из чащи леса, оба охотника в него нацелились; но и волк закричал также:

Сжалься, егерь, надо мной!
Два волчонка - выкуп мой!

И двух волчат братья-охотники присоединили к остальным зверям, и те тоже за ними следом побежали.

Потом повстречался им медведь, который тоже не прочь был пожить еще на белом свете, и крикнул охотникам:

Сжалься, егерь, надо мной!
Медвежата - выкуп мой!

И еще два медвежонка были присоединены к остальным зверям, и таким образом всех зверей у охотников оказалось уже восемь.

Кто же еще наконец вышел им навстречу? Вышел лев, потрясая своей гривой. Но охотники не оробели и в него прицелились; тогда и лев тоже сказал:

Сжалься, егерь, надо мной!
Мои львята - выкуп мой!

И он также принес им своих львят; и вот у братьев-охотников оказались: два львенка, два медвежонка, два волчонка, два лисенка и два зайчонка, которые шли за ними следом и служили им.

А между тем их все же мучил голод, и они сказали лисицам своим: "А ну-ка, вы, пролазы, достаньте нам чего-нибудь поесть, вы ведь от природы лукавы и вороваты." Те отвечали: "Невдалеке отсюда лежит деревня, в которой мы уже не одну курицу потаскали; мы вам туда дорогу укажем."

Вот и пошли они в деревню, купили себе кое-чего поесть, приказали и зверей своих покормить и пошли далее своим путем-дорогою.

Лисицы же отлично знали в том околотке дворы, где водились куры, и всюду могли давать самые верные указания братьям-охотникам.

Так походили-побродили братья вместе, но не могли себе нигде сыскать такой службы, на которую им можно было бы поступить обоим, и порешили наконец: "Видно, нам суждено расстаться."

Они поделили зверей между собою, так что каждый получил на свою долю по льву, по медведю, по волку, по лисице и по зайцу; затем они распрощались, поклялись братски любить друг друга до смертного часа и вонзили в дерево на распутье тот нож, который был им дан воспитателем; и пошел один из них от того дерева на восток, а другой - на запад.

Младший вместе со своими зверями пришел в город, который был весь затянут черной материей. Он вошел в одну из гостиниц и спросил у хозяина, не возьмется ли тот приютить у себя его зверей.

Хозяин гостиницы отвел для них хлев, у которого в стене была дыра. Заяц тотчас из той дыры вылез, добыл себе кочан капусты, а лиса принесла себе курочку и, съевши ее, не поленилась сходить и за петушком; только волк, медведь и лев не могли из этой дыры выйти, потому что были слишком велики.

Тогда хозяин гостиницы отвел их на поле, где на траве паслась корова, и дал им наесться досыта.

Когда звери были накормлены, охотник спросил у хозяина: "Почему весь город завешан черной материей?" - "А потому, что завтра единственная дочь нашего короля должна умереть." - "Да что же она, при смерти лежит больная, что ли?" - спросил охотник. - "Нет, и живехонька, и здоровехонька; а все же должна умереть." - "Да почему же?" - спросил охотник. "А вот видишь ту высокую гору перед городом? На ней живет дракон, которому каждый год мы должны давать по невинной девушке, а если бы не давали, он бы опустошил всю нашу страну. Теперь уж всех девушек принесли ему в жертву, осталась только одна королевская дочь. Но и той нет пощады, и ее должны мы завтра отдать дракону на съеденье!" - "Да отчего же не убьют дракона?" - спросил охотник. "О, многие рыцари уже пытались это сделать; но только напрасно загубили свою жизнь. Недаром тому, кто победит этого дракона, король пообещал дочь в жены отдать, а по смерти своей - и все свое королевство."

Охотник ничего не сказал более, но на другое утро захватил с собою своих зверей и взошел с ними на драконову гору.

На вершине ее стояла кирха, и в ней на жертвеннике три полных кубка, а при них и подпись: "Кто эти три кубка выпьет, тот будет самым сильным изо всех сильных людей на свете и станет свободно владеть тем мечом, который зарыт под порогом входной двери."

Охотник не сразу решился выпить из тех кубков, а вышел из кирхи и разыскал меч, зарытый в земле; но даже и с места его стронуть не мог.

Тогда он вновь вернулся в кирху, осушил те кубки и почуял себя настолько сильным, что мог взять тот меч в руки и владеть им совершенно свободно.

Когда же наступил тот час, в который юную деву предстояло предать дракону, сам король и его дворецкий вместе со всем двором вывели королевну за город.

Издали она увидела охотника на драконовой горе, и ей показалось, что это сам дракон ее ожидает; она было и всходить-то на гору не хотела, но наконец, вспомнив, что весь город должен из-за нее погибнуть, она была вынуждена пойти на этот тяжкий подвиг.

Тогда король и его придворные вернулись домой, исполненные великой горести; а дворецкий короля должен был остаться на месте и издали наблюдать за всем происходившим на горе.

Когда королевна поднялась на гору, она увидела там не дракона, а молодого охотника, который старался ее утешить и сказал, что он думает ее спасти, ввел в кирху и запер в ней.

Немного спустя с великим шумом и грохотом налетел семиглавый дракон. Увидев охотника, он удивился и сказал: "Зачем ты тут на горе?" - "А затем, что хочу с тобою биться!" - смело отвечал охотник. "Много уж перебывало здесь удальцов-рыцарей, которые за свою смелость поплатились жизнью, и с тобою я тоже скоро расправлюсь!" - насмешливо сказал змей и стал пыхать на него пламенем из своих семи пастей.

Пламя было такое сильное, что от него сухая трава загоралась, и, вероятно, охотник задохнулся бы от жара и дыма, если бы не набежали его звери и не погасили пламени.

Тогда дракон набросился на самого охотника, но тот взмахнул мечом так, что в воздухе засвистало, и разом отрубил ему три башки долой.

Дракон разъярился, поднялся в воздух, стал снова пыхать пламенем на охотника и собирался еще раз на него устремиться, но охотник еще раз взмахнул мечом и отрубил дракону еще три головы.

Чудовище сразу ослабло и пало наземь, но все еще наступало на охотника; однако же тот, собравшись с последними силами, отрубил дракону хвост и так как уж не мог более сражаться, то призвал всех своих зверей, и те растерзали дракона на части.

Когда битва с драконом была окончена, охотник отворил двери кирхи и нашел королевну распростертою на полу: она лишилась чувств от страха и ужаса во время битвы охотника с драконом.

Он ее вынес на воздух, и когда она пришла в себя и открыла глаза, он показал ей растерзанного дракона и сказал: "Ты от него избавлена!" Королевна обрадовалась и сказала: "Теперь ты будешь мне дражайшим супругом, так как отец мой обещал меня выдать замуж за того, кто убьет дракона."

Затем она сняла с себя свое коралловое ожерелье и разделила его между зверьми в награду за оказанную ими помощь, и при этом льву досталась часть ожерелья с золотым замочком. А свой носовой платочек, на котором было вышито имя королевны, она подарила охотнику, который подошел к растерзанному дракону и из семи пастей повырезал языки, завернул в платочек королевны и тщательно припрятал их.

Однако же, утомленный битвою с драконом и измученный пламенем, которым тот обдавал его, охотник почувствовал себя в таком изнеможении, что сказал королевне: "Мы с тобою так изнурены и утомлены, что недурно было бы нам прилечь отдохнуть."

Королевна с ним согласилась, и они прилегли на голой земле; а охотник сказал льву: "Посмотри, чтобы никто не напал на нас во время сна," - и, сказав это, заснул вместе с королевной.

Лев и сел около них, но он тоже был так утомлен битвой, что подозвал медведя и сказал: "Ложись рядом со мной; надо мне немного поспать, и если кто подойдет, разбуди меня."

Медведь и прилег около него; но он был тоже утомлен и позвал волка. "Приляг около меня, - сказал он ему, - я только немного сосну, и если кто появится, разбуди меня."

Волк лег около медведя, но так как и он был утомлен, то подозвал лисицу и сказал: "Ложись рядом со мною, дай мне поспать немного, а если что случится, то разбуди меня."

Лисица легла около него, но она была тоже настолько утомлена, что позвала зайца и сказала: "Ложись рядом, дай мне поспать немного, а если кто подойдет, то разбуди меня."

Прилег заяц около лисицы, но и он, бедняжка, был тоже утомлен и так как он никому не мог поручить сторожить, то просто заснул.

Заснули и королевна, и охотник, и лев, и медведь, и волк, и лисица, и заяц - и все спали крепким, крепким сном.

Тем временем дворецкий, который должен был за всем следить издали, когда увидел, что дракон не отлетает и не уносит королевны, и все на горе спокойно, собрался с духом и взошел на гору.

Он увидел там разрубленного на куски и в клочья разорванного дракона, а невдалеке от него - спящих рядком королевну, охотника и всех его зверей…

И все были погружены в глубокий сон.

А так как он сам был человек злой и безбожный, то он вынул меч, отрубил охотнику голову; королевну же подхватил на руки и понес с горы.

Тогда она проснулась и пришла в ужас; но дворецкий сказал ей; "Ты в моей полной власти! Ты должна будешь сказать, что не он убил дракона, а я!" - "Не могу! - сказала она. - Не ты это сделал, а охотник и его звери!"

Дворецкий выхватил свой меч и грозил убить ее в случае, если она не повинуется его воле, и тем вынудил у нее обещание ему повиноваться.

Затем он привел королевну к королю, который не мог опомниться от радости, когда увидел в живых милое свое дитятко, преданное на растерзание чудовищу. Дворецкий сказал ему: "Я убил дракона и дочь твою, девицу, и все царство твое от чудовища избавил; а потому требую себе в награду руку твоей дочери, как было тобою обещано."

Король спросил удочери: "Правду ли он говорит?" - "Должно быть, правду, - отвечала она уклончиво, - но я выговариваю себе разрешение отложить свадьбу на один год и на один день."

В этот промежуток времени она надеялась получить хоть какие-нибудь сведения о своем милом охотнике.

Между тем на драконовой горе все звери все еще лежали рядком около своего убитого господина и спали глубоким сном.

Прилетел большой шмель и сел зайцу на нос; но заяц обмахнулся лапкой и продолжал спать. Шмель прилетел вторично и уселся там же, но заяц опять-таки обмахнулся лапкой и все-таки спал. Прилетел шмель в третий раз и пребольно ужалил его в нос, так что тот проснулся. И чуть только он проснулся, как разбудил лисицу, а лисица - волка, волк - медведя, медведь - льва.

Когда же лев проснулся и увидел, что королевны нет, а его господин лежит убитый, то он начал страшно рычать и воскликнул: "Кто мог это совершить? Медведь, зачем ты меня не разбудил?" Медведь спросил у волка: "Волк, ты почему меня не разбудил?" - а волк задал тот же вопрос лисице, лисица - зайцу.

Один бедный заяц ни на кого не мог сослаться, и все сложили вину на него.

Они готовы уже были растерзать его, но он взмолился о пощаде и стал просить: "Не губите вы меня, я сумею оживить нашего господина. Я знаю гору, на которой растет такой корень, что кто его во рту держит, тот исцеляется от всех болезней и всяких ран. Но только до той горы двести часов пути."

Лев сказал ему на это: "В двадцать четыре часа ты должен сбегать туда и обратно и тот корень принести с собой."

Заяц тотчас же пустился в путь и через двадцать четыре часа действительно вернулся с корнем.

Лев приставил охотнику голову на место, а заяц ткнул ему корень в рот, и мигом все опять срослось, и сердце стало биться, и жизнь к нему возвратилась.

Тогда охотник очнулся от сна и ужаснулся, не видя около себя королевны; он подумал: "Верно, она ушла во время моего сна, чтобы от меня избавиться."

Лев впопыхах приставил своему господину голову лицом назад, но тот в своей великой печали этого и не приметил; и только уж в полдень, когда ему захотелось поесть, он увидел, что голова у него перевернута, никак не мог понять причины такого странного превращения и стал у зверей спрашивать, что могло с ним произойти во время сна.

Тогда и рассказал ему лев, что все они от утомления около него заснули, а при своем пробуждении нашли его мертвым, с отрубленною головою; затем рассказал, как заяц принес жизненный корень, а он впопыхах приставил голову наоборот, лицом к спине, но с удовольствием готов исправить свою ошибку.

Он и действительно сорвал охотнику голову, перевернул ее, а заяц заживил ему раны и укрепил голову на плечах при помощи своего корня.

Но охотник запечалился, пошел скитаться по белу свету и всюду заставлял своих зверей плясать перед зрителями.

И случилось так, что он ровно год спустя опять пришел в тот самый город, где он спас королевну от дракона и увидел, что весь город обвешан красной материей.

И спросил он у хозяина гостиницы: "Что все это значит? Ровно год тому назад ваш город был весь увешан черным… Почему же теперь он увешан красной материей?" - "Год тому назад, - отвечал хозяин гостиницы, - нашу королевну приходилось отдать на съедение дракону; но дворецкий нашего короля с тем чудовищем сразился и убил его, и завтра должно происходить их венчание. Вот почему тогда город был весь увешан черным, а нынче украшен яркою красною материей."

На другой день, когда уже надлежало праздновать свадьбу королевны, охотник в обеденное время сказал хозяину гостиницы: "А как ты полагаешь, господин хозяин, могу я сегодня здесь у тебя поесть хлеба с королевского стола?" - "Ну, - сказал хозяин, - я, пожалуй, не прочь побиться об заклад на сто червонцев, что этого никогда не будет." Охотник принял заклад и выложил на стол кошелек со ста золотыми. Потом позвал зайца и сказал: "Ступай, мой милый попрыгун, и принеси мне того хлеба, который ест сам король."

Заяц был между зверьми младший и не смел никому передать своего поручения, а должен был сам его исполнить. "Э-э, - подумал он, - пожалуй, если я пойду так-то один по улицам, мясницкие собаки побегут за мною следом."

Как он думал, так и случилось: собаки пустились за ним бежать по улицам и уже было почти совсем добрались до его красивой шкурки. Но заяц тут как пошел писать, да и укрылся в будку часового, так что тот и не заметил, как это произошло.

Подбежали к будке и собаки: очень хотелось им зайца из нее вытащить; но солдат был на часах; видно, шутить не любил и так угостил их прикладом, что они с визгом и ревом бросились врассыпную.

Чуть только заметил заяц, что путь ему открыт, помчался он в королевский замок и прямехонько к королевне, сел под стулом у ней да лапкою-то ее чуть-чуть за ножку.

А она и говорит: "Пошла прочь!" - думала, что это ее собачонка. А заяц-то опять ее за ножку лапкой; и она опять-таки: "Да пошла же прочь!" - все еще думая, что это собачка.

Но заяц опять за свое - и третий раз ее за ножку лапкой; тут только заглянула она под стул и узнала зайца по своему ожерелью.

Вот и взяла она его к себе на руки, отнесла в свою комнату и сказала: "Милый зайчик! Чего ты желаешь?" Тот отвечал: "Господин мой, тот самый, что убил дракона, прибыл сюда и через меня просит, чтобы ты прислала ему того хлеба, который сам король ест."

Королевна очень обрадовалась и приказала позвать к себе булочника, а булочнику велела принести того хлеба, который сам король изволит кушать. Зайчик и сказал при этом: "Но уж прикажи булочнику, чтобы он мне и снес этот хлеб до дому, а то мясницкие собаки опять за мной погонятся."

Булочник снес ему хлеб до дверей комнаты самого хозяина, а там уж заяц поднялся на задние лапы, а в передние взял хлеб и поднес его своему господину.

"Видишь, господин хозяин, - сказал охотник, - сто червонцев теперь мои."

Хозяин был очень удивлен этим, а охотник опять-таки сказал: "Ну вот, господин хозяин, хлеб с королевского стола у меня теперь есть; но мне захотелось отведать королевского жаркого."

Хозяин проворчал: "Ну, это еще посмотрим," - однако же биться об заклад не захотел.

Позвал охотник лисицу и сказал: "Лисонька! Ступай и принеси мне жаркого, которое сам король кушает."

Лисица недаром слывет пронырой, пошла она по углам и закоулкам, так что ее ни одна собака не увидала, пробралась к королевне, села под ее стулом да лапкой ее за ножку!

Та взглянула под стул и узнала лисицу по ее ожерелью.

"Милая лисонька, - сказала королевна, - чего ты от меня желаешь?"

Та отвечала: "Господин мой, тот самый, что убил дракона, прибыл сюда и прислал через меня просить того жаркого, что сам король ест."

Позвала королевна повара, заказала ему изготовить жаркое, как его королю на стол подают, и отнести вслед за лисою до самых дверей гостиницы.

Тут уж лисица приняла блюдо из рук повара, сначала обмахнула хвостом мух, которые обсели жаркое, и затем поднесла его своему господину.

"Вот видишь, господин хозяин, - сказал охотник, - хлеб и жаркое королевские у меня теперь есть; но хочу еще к этому и блюдо зелени, как его сам король кушает."

Позвал он волка, сказал: "Милый волчок, ступай и принеси мне блюдо зелени, как его сам король изволит кушать."

Волк пошел прямехонько к замку, потому что ему некого было бояться, и когда он пришел в комнату королевны, то дернул ее легонько сзади за платье, так что она оглянулась.

Королевна и его узнала по своему ожерелью и повела к себе, и сказала: "Милый волчок, чего ты от меня желаешь?" - "Мой господин, - отвечал волк, - тот самый, который дракона убил, прибыл сюда и через меня желает получить блюдо зелени в том виде, как его сам король кушает."

Приказала королевна повару приготовить блюдо зелени, как его сам король изволит кушать, и отнести вслед за волком до самых дверей гостиницы; там принял волк блюдо от повара и отнес его своему господину.

"Вот видишь, господин хозяин, - сказал охотник, - теперь у меня и хлеб, и мясо, и зелень с королевского стола; ну, а я желаю еще отведать и королевского пирожного."

Позвал он медведя и сказал ему: "Мишенька, ты до сладкого и сам охотник! Ступай-ка да принеси мне пирожного, как его сам король изволит кушать."

Поскакал медведь к замку, и всякий встречный уступал ему дорогу; когда же он дошел до замковой стражи, та взяла было ружья наперевес и не хотела впускать его в замок.

Но он на задние лапы поднялся, а передними направо и налево стал наделять всех такими сильными оплеушинами, что вся стража рассыпалась, а он прямехонько прошел к королевне, стал позади нее, да и заворчал легонько.

Та оглянулась, узнала и медведя по ожерелью, позвала его в свою комнату и сказала: "Милый Мишенька, чего ты от меня желаешь?" - "Господин мой, - отвечал медведь, - тот самый, который убил дракона, прибыл сюда и просит через меня переслать ему пирожного, того самого, которое король кушает."

Королевна позвала кондитера и приказала ему испечь пирожное по вкусу короля, и снести его вслед за медведем до самых дверей гостиницы. Там медведь сначала слизнул с блюда те сахарные катышки, которые с пирожного скатились, а затем, став на задние лапы, взял у кондитера блюдо и снес его своему господину.

"Видишь, господин хозяин, - сказал охотник, - вот у меня теперь и хлеб, и мясо, и зелень, и пирожное с королевского стола; но мне еще хочется попить того винца, которое сам король пьет."

Позвал он своего льва и сказал ему: "Милый лев! Ты, я знаю, не прочь выпить, так ступай же и принеси мне вина, какое сам король изволит пить."

Пошел лев по улицам, и все встречные люди бежали от него опрометью.

Когда же он пришел к замку и стража хотела загородить ему дорогу, то он только разок рявкнул - и все сразу разбежались.

Постучал он своим хвостом в дверь королевского замка, и сама королевна ему отворила.

Она не испугалась льва только потому, что узнала золотой замочек от своего ожерелья на шее льва, позвала его в свою комнату и сказала: "Милый лев, чего ты от меня желаешь?" - "Господин мой, - отвечал лев, - тот самый, что убил дракона, прибыл сюда. Он просит прислать ему через меня того вина, которое сам король пьет."

Королевна приказала позвать кравчего, и тот должен был принести льву вина, которое сам король пьет.

"Нет, я лучше сам с ним пойду, - сказал лев, - и посмотрю, чтобы он дал мне настоящего." И пошел с кравчим в погреб.

И когда они туда сошли, кравчий хотел было нацедить ему вина, которое пили королевские слуги, но лев сказал: "Постой! Я сначала вино-то отведаю!"

Нацедил себе полмеры и хлопнул ее разом. "Нет, - сказал он, - это не то вино."

Кравчий посмотрел на него исподлобья и хотел нацедить из другой бочки, из которой угощали вином королевского дворецкого. "Стой! - сказал лев. - Я вино сначала сам отведаю," - нацедил полмеры и выпил одним духом. "Это получше, - сказал он, - но это все еще не то вино."

Тут кравший озлился и проворчал: "Этакая глупая животина, а туда же - вина разбирает!"

Но лев дал ему такого подзатыльника, что он грохнулся наземь, и когда поднялся на ноги, тогда уж, не говоря ни слова, провел льва в совсем отдельный погребок.

Там стояло королевское вино, исключительно предназначенное для короля лично.

Лев сначала нацедил себе полмеры этого вина, отведал его, тогда уж сказал: "Да, это может быть и настоящее."

Затем он приказал кравчему нацедить этого королевского вина шесть бутылок.

Вот поднялись они из погреба, и когда лев вышел на свежий воздух, то покачивался из стороны в сторону и был немного навеселе; кравчий должен был снести ему вино до самых дверей гостиницы, и только там лев взял у него корзину с бутылками из рук и передал ее своему господину.

"Вот видишь, господин хозяин, - сказал охотник, - у меня тут и хлеб, и мясо, и зелень, и пирожное, и вино - все с королевского стола; вот я теперь и сяду за стол с моими зверями," - и сел за стол, и стал есть и пить, и веселиться, видя, что королевна его не забыла и что он ей мил по-прежнему.

Окончив свой пир, охотник сказал: "Господин хозяин, вот я теперь поел и попил, как сам король изволит пить и есть. Ну, а теперь пойду к королевскому двору и возьму королевну за себя замуж." - "Да как же это может случиться? - сказал хозяин. - Ведь у нее уж есть жених, и сегодня назначен день ее сговора."

Тут охотник вытащил из кармана тот платочек, который королевна дала ему на драконовой горе (в нем и были завернуты семь языков чудовища), и сказал: "Мне поможет в этом деле то, что я держу в руке."

Посмотрел хозяин на платочек и сказал: "Ну, уж чему другому, а этому я не поверю! Бьюсь об заклад своим двором и домом!"

На это в ответ охотник вынул кошелек с тысячей червонцев, положил его на стол и сказал: "Вот что я ставлю со своей стороны!"

Тем временем король, сев за свой королевский стол, сказал дочери-королевне: "Что было нужно всем этим диким зверям, которые к тебе приходили сегодня и взад и вперед расхаживали по моему королевскому замку?"

Королевна отвечала: "Этого я сказать не смею; лучше вы сами пошлите за господином этих зверей и прикажите позвать его сюда."

Король послал одного из слуг своих в гостиницу и приказал позвать чужеземца во дворец.

Слуга пришел как раз в то самое время, когда хозяин с охотником побились об заклад.

Охотник и сказал хозяину: "Видишь, король сам посылает за мною слугу и приглашает меня; но я так спроста не пойду. - И сказал слуге: - Попроси короля, чтобы он прислал мне свое королевское платье, карету, запряженную шестериком лошадей, и при ней слуг, которые бы меня сопровождали."

Услышав такой ответ, король сказал дочери: "Что мне следует делать?" Она отвечала: "Прикажите привезти, как он того желает - лучше будет." Вот и послал король свое королевское платье, карету с шестериком лошадей и слугами к охотнику.

Когда тот все это увидел, то сказал хозяину: "Видишь ли, вот теперь и повезут меня, как я сам того пожелал," - и надел королевское платье, взял платочек с языками дракона и поехал к королю.

Видит король, что он подъезжает к замку, и говорит дочери: "Как мне его принять?" А она ему в ответ: "Выйдите ему сами навстречу - так лучше будет."

Вот и вышел король ему навстречу и взвел его наверх, и все звери последовали за охотником.

Король указал ему место рядом с собою и своей дочерью; а дворецкий сидел на другом конце стола как жених и пока что не узнавал охотника.

Во время обеда вынесли семь голов дракона напоказ, и король сказал: "Эти семь голов отрубил дракону мой дворецкий, а потому я и отдаю ему сегодня дочь в замужество."

Тогда охотник поднялся с места, открыл все семь пастей дракона, заглянул в них и сказал: "А куда же девались семь языков дракона?"

Тут дворецкий перепугался, побледнел и не знал, что ему ответите; наконец он проговорил с перепугу: "Да у драконов языков-то вовсе и не бывает." - "Хорошо было бы, если бы их вовсе не было у лжецов, - сказал охотник, - а языки дракона должны служить доказательством победы."

Он развернул платочек, показал все семь языков, каждый из них вложил в ту пасть, из которой они были вырезаны, и каждый пришелся как раз в меру.

Затем он показал платочек королевне и спросил ее, кому она тот платочек дала.

А королевна отвечала: "Тому, кто убил дракона." Тут подозвал он к себе все свое зверье, с каждого из них снял части ожерелья королевны, а у льва снял с шеи золотой замочек, показал королевне и спросил, кому принадлежит ожерелье.

Королевна отвечала: "Ожерелье и замочек принадлежали мне, и я все это поделила между зверьми, которые тебе помогли справиться с драконом."

Только тогда уже охотник сказал: "Когда я, утомленный битвою с драконом, прилег отдохнуть и заснул, пришел дворецкий и отрубил мне голову; затем он унес с горы королевну и заставил ее признать себя победителем дракона; а что он солгал, тому служат доказательством языки дракона, платочек и ожерелье."

Тут же он рассказал, как звери исцелили его при помощи дивного целебного корня, как он целый год скитался с ними по белу свету и, наконец, опять сюда пришел и узнал об обмане дворецкого из рассказа хозяин гостиницы.

"Точно ли правда, что этот человек убил дракона?" - спросил король у своей дочери.

"Точно правда, - отвечала дочь, - теперь я могу обнаружить позорное деяние дворецкого, так как оно выяснилось помимо меня, а ранее не могла, потому он вынудил у меня обещание никому не открывать этой тайны. Потому-то я и выговорила себе условие - сыграть свадьбу не ранее, как спустя год и день."

Тут король приказал позвать своих двенадцать советников, которые должны были произнести приговор над дворецким, и те приговорили злодея к жестокой казни: привязать его к четырем волам и гнать их в разные стороны, пока не разорвут его на части; а за охотника он выдал свою дочь замуж, и все свое королевство поручил ему в управление.

Свадьба была сыграна превеселая, и молодой король призвал на свадьбу своего отца и своего воспитателя и наградил их большими богатствами.

Не забыл он и хозяина гостиницы, приказал его позвать и сказал ему: "Видишь, господин хозяин, я на королевне-то женился и потому твой дом и двор теперь мне принадлежат." - "Да, так и по всей справедливости следует," - сказал хозяин.

Но молодой король ответил: "На милости образца нет: твой двор и дом пусть тебе остаются, да к ним в придачу дарю еще тебе и тысячу червонцев."

Вот и зажил молодой король со своей королевой припеваючи. Он часто выезжал на охоту, потому что очень охоту любил, и его верные звери должны были за ним следовать.

Поблизости же к городу находился лес, о котором ходили недобрые слухи.

Рассказывали в народе, что кто в него случайно зайдет, тому нелегко из него выбраться.

Но молодому королю очень хотелось в нем поохотиться, и он до тех пор приставал к своему тестю-королю, пока тот ему это не разрешил. Вот и выехал он на охоту с большою свитою.

Когда он подъехал к лесу, то увидел в лесу как снег белую лань и сказал своим людям: "Постойте здесь, пока я вернусь к вам, я хочу на эту красотку поохотиться."

Сказав это, он въехал в лес, и только его звери последовали за ним. Свита юного короля простояла и прождала его до вечера, но он не появлялся из леса; тогда свита вернулась домой и рассказала молодой королеве, что ее супруг погнался в волшебном лесу за белой ланью и не вернулся оттуда.

И та очень стала тревожиться о своем супруге. А он ехал да ехал по следу за белой ланью и никак не мог ее нагнать; когда ему казалось, что он приблизился к ней как раз на выстрел, она вдруг быстро от него ускользала и наконец совсем сгинула вдали. Тут только он заметил, что далеко заехал в лес; он взял охотничий рог, стал трубить, но никто не отозвался на его призыв, потому что его свита не могла его услышать.

Ночь тем временем уже наступила, и он увидел ясно, что ему не вернуться домой в тот день, а потому сошел с коня, развел огонь под деревом и собрался под ним переночевать.

Сел он у огня, и звери его полегли кругом, и вдруг ему почудился человеческий голос.

Стал он кругом озираться - и ничего не видел. Но вот снова услышал он как будто вздохи чьи-то у себя над головою, глянул вверх и увидел на дереве старушоночку, которая потихоньку стонала и повторяла: "У-у-у! Как мне холодно!" Он и скажи ей: "Сойди, тетка, вниз и обогрейся, коли тебе холодно." Но та отвечала: "Нет, твои звери меня кусать станут." - "Ничего они тебе не сделают, тетка, сходи смело."

А старушонка-то была ведьма и сказала: "Я тебе скину прутик с дерева, ударь их тем прутиком по спине; тогда они мне никакого худа не сделают."

И точно, скинула ему прутик, и как только он своих зверей тем прутиком ударил, так они тотчас присмирели и превратились в камни.

Обезопасив себя таким образом от зверей, ведьма живо спрыгнула с дерева и его коснулась прутом, и превратила в камень. И стала она смеяться, и стащила молодого короля и его зверей в глубокий ров, где уже много лежало таких же камней.

Когда же юный король совсем не вернулся домой, страх и тревога молодой королевы стали все более и более возрастать.

А тут как раз еще случилось, что другой-то брат, который при разлуке направился на восток, пришел в то же королевство. Он все искал себе службы и никакой не находил, и пришлось ему скитаться по белу свету и показывать людям, как его звери пляшут.

Вот и вздумалось ему, что надо бы взглянуть на ножик, который они с братом при расставании вонзили в дерево; ему захотелось узнать, как живется его брату.

Когда он пришел к дереву, то увидел, что нож с братниной стороны наполовину заржавел, а наполовину все еще блестит.

Он перепугался и подумал: "Верно, моего брата постигло большое несчастье; но, может быть, я еще могу спасти его, ведь одна половинка ножа еще блестит."

Он тотчас направился со своими зверьми на запад, и когда пришел к городским воротам, городская стража выступила к нему навстречу и спросила, не прикажет ли он оповестить свою супругу о своем прибытии - молодая королева, мол, уже два дня в большой тревоге по поводу его отсутствия и опасается того, что он погиб в волшебном лесу.

Стража-то приняла его за своего молодого короля, до такой степени он был на него похож, и за ним точно так же шли дикие звери, как и за братом его.

Юноша сразу понял, что речь идет о его брате, и подумал: "Лучше всего будет мне выдать себя за брата, тогда легче мне будет и спасти его." Поэтому он дозволил страже проводить себя до замка и был там принят с великою радостью.

Юная королева приняла его за своего супруга и спросила, почему он так долго находился в отсутствии. "Я заблудился в лесу, - отвечал он, - и никак не мог из того леса выбраться."

Так и жил он в замке еще дня два и тем временем разузнал все, что касалось заколдованного леса, и наконец сказал: "Я еще раз должен туда съездить поохотиться."

Как ни старались старый король и молодая королева отговорить его от этого намерения, он настоял на своем и выехал на охоту с большою свитою.

Когда он прибыл в лес, с ним случилось все точно так же, как и с его братом: он точно так же увидел белоснежную лань и сказал своим людям: "Останьтесь здесь и подождите, пока я вернусь," - въехал в лес, и звери его за ним же побежали.

Точно так же не мог он нагнать этой лани и забрался так далеко в лес, что должен был в нем заночевать.

И когда он развел огонь, точно так же услышал, как кто-то над ним стонет: "У-у-у, как мне холодно!"

Глянул вверх - и та же самая ведьма сидела на дереве среди ветвей. "Коли тебе холодно, так сходи сюда, тетка, да и грейся!" - "Нет, - отвечала она, - твои звери искусают меня." - "Они тебя не тронут." - "А вот я тебе отсюда скину прутик, - сказала ведьма, - ты их тем прутиком хлестни, так они и точно меня не тронут."

Но охотник не доверился старухе и сказал: "Зверей своих я твоим прутиком хлестать не стану; сходи сюда сама, а не то я тебя стащу с дерева."

Тогда уж она ему крикнула: "Мало ли чего ты захочешь! Да и что ты мне можешь сделать?" - "А вот что: не сойдешь доброй волей, так я тебя выстрелом собью с дерева." - "Стреляй, пожалуйста, я твоих пуль-то и не боюсь вовсе!"

Он прицелился в нее и выстрелил, но ведьма была заговорена против всяких свинцовых пуль, она громко и раскатисто рассмеялась и сказала: "Небось, не попадешь в меня!"

Но он был малый не промах: оборвал три серебряных пуговицы со своей одежды, зарядил ими ружье (а против серебряной пули она заговорена не была), и чуть только выстрелил, ведьма с визгом грохнулась с дерева.

Тогда он наступил на нее ногою и сказал: "Старая ведьма, если ты тотчас не скажешь мне, куда ты подевала моего брата, то я тебя сейчас схвачу в охапку и брошу в огонь!"

Ведьма перепугалась, стала просить пощады и сказала: "Он вместе со своими зверьми лежит окаменелый во рву." Тогда он вынудил ее за собою следовать, грозил ей и сказал: "Старая чертовка, ты теперь должна вновь оживить и моего брата, и всех тех, кто с ним вместе брошен тобою в этот ров! Не то тебе одна дорога - в огонь!"

Она взяла какой-то прутик в руки, прикоснулась им к камням: и ожил его брат со своими зверьми, и многие другие - купцы, ремесленники, пастухи; все поднялись изо рва, поблагодарили охотника за свое освобождение и разбрелись в разные стороны.

А братья-близнецы, свидевшись после долгой разлуки, целовались и обнимались, и от души радовались.

Затем схватили они ведьму, связали и бросили в огонь, и когда она сгорела, тогда и лес сам собою поредел и просветлел, так что можно было сквозь него видеть издали замок королевский.

Вот и пошли оба брата вместе домой и на пути рассказывали друг другу все, что с ними случилось.

Когда же младший сказал, что он теперь вместо старого короля владеет всею страною, то старший заметил ему: "Я в этом убедился, когда пришел в ваш город и меня там за тебя приняли; мне оказывали всякие королевские почести, а молодая королева приняла меня за своего супруга и заставила сидеть с собою рядом за столом."

Как услыхал об этом младший брат, так и вскипел ревностью, и в гневе выхватил меч, отсек им голову брату.

Когда же тот пал на землю мертвый и младший брат увидел его кровь, лившуюся обильною струею, тогда его обуяло раскаяние. "Брат мой меня от ведьмы спас, - воскликнул он с громкими рыданиями, - а я отплатил ему тем, что убил его!"

Но тут подошел к нему заяц и предложил ему сбегать за корнем жизни; побежал и принес корень еще вовремя: мертвый ожил, и даже следа его раны не осталось.

Затем они пошли далее, и младший сказал: "Ты на меня похож, как две капли воды, на тебе такое же королевское платье, как на мне, и такие же звери идут вслед за тобой, вот мы и войдем в двое противолежащих ворот города и прибудем к старому королю с противоположных сторон."

На том они и расстались; и вот к старому королю одновременно пришли две стражи от двух противоположных ворот города, и каждая из них возвестила, что молодой король со своими зверьми прибыл с охоты. Король сказал: "Быть не может! Ведь эти ворота отстоят друг от друга на час пути!"

Между тем оба брата с двух разных сторон вступили в ворота королевского замка, и оба поднялись наверх одновременно. Тут король, обратясь к дочери, сказал: "Скажи ты мне, который из них твой супруг? Они оба на одно лицо, и я различить их не берусь!"

Она заметалась в страхе, потому что и сама не могла отличить одного брата от другого; но вспомнила наконец об ожерелье, которое она поделила между зверьми, стала искать его и нашла на одном из львов свой золотой замочек…

Тогда она радостно воскликнула: "Кому этот лев служит, тот и есть мой настоящий супруг!"

Молодой король на это рассмеялся. "Точно, этот и есть настоящий!" - сказал он, и все они вместе сели за стол, стали есть, пить и веселиться.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.