ESPAÑOL

La reina de las abejas

MAGYAR

A méhkirálynő


Dos príncipes, hijos de un rey, partieron un día en busca de aventuras y se entregaron a una vida disipada y licenciosa, por lo que no volvieron a aparecer por su casa. El hijo tercero, al que llamaban "El bobo," púsose en camino, en busca de sus hermanos. Cuando, por fin, los encontró, se burlaron de él. ¿Cómo pretendía, siendo tan simple, abrirse paso en el mundo cuando ellos, que eran mucho más inteligentes, no lo habían conseguido?
Partieron los tres juntos y llegaron a un nido de hormigas. Los dos mayores querían destruirlo para divertirse viendo cómo los animalitos corrían azorados para poner a salvo los huevos; pero el menor dijo:
- Dejad en paz a estos animalitos; no sufriré que los molestéis.
Siguieron andando hasta llegar a la orilla de un lago, en cuyas aguas nadaban muchísimos patos. Los dos hermanos querían cazar unos cuantos para asarlos, pero el menor se opuso:
- Dejad en paz a estos animales; no sufriré que los molestéis.
Al fin llegaron a una colmena silvestre, instalada en un árbol, tan repleta de miel, que ésta fluía tronco abajo. Los dos mayores iban a encender fuego al pie del árbol para sofocar los insectos y poderse apoderar de la miel; pero "El bobo" los detuvo, repitiendo:
- Dejad a estos animales en paz; no sufriré que los queméis.
Al cabo llegaron los tres a un castillo en cuyas cuadras había unos caballos de piedra, pero ni un alma viviente; así, recorrieron todas las salas hasta que se encontraron frente a una puerta cerrada con tres cerrojos, pero que tenía en el centro una ventanilla por la que podía mirarse al interior. Veíase dentro un hombrecillo de cabello gris, sentado a una mesa. Llamáronlo una y dos veces, pero no los oía; a la tercera se levantó, descorrió los cerrojos y salió de la habitación. Sin pronunciar una sola palabra, condújolos a una mesa ricamente puesta, y después que hubieron comido y bebido, llevó a cada uno a un dormitorio separado. A la mañana siguiente presentóse el hombrecillo a llamar al mayor y lo llevó a una mesa de piedra, en la cual había escritos los tres trabajos que había que cumplir para desencantar el castillo. El primero decía: "En el bosque, entre el musgo, se hallan las mil perlas de la hija del Rey. Hay que recogerlas antes de la puesta del sol, en el bien entendido que si falta una sola, el que hubiere emprendido la búsqueda quedará convertido en piedra." Salió el mayor, y se pasó el día buscando; pero a la hora del ocaso no había reunido más allá de un centenar de perlas; y le sucedió lo que estaba escrito en la mesa: quedó convertido en piedra. Al día siguiente intentó el segundo la aventura, pero no tuvo mayor éxito que el mayor: encontró solamente doscientas perlas, y, a su vez, fue transformado en piedra. Finalmente, tocóle el turno a "El bobo," el cual salió a buscar entre el musgo. Pero, ¡qué difícil se hacía la búsqueda, y con qué lentitud se reunían las perlas! Sentóse sobre una piedra y se puso a llorar; de pronto se presentó la reina de las hormigas, a las que había salvado la vida, seguida de cinco mil de sus súbditos, y en un santiamén tuvieron los animalitos las perlas reunidas en un montón.
El segundo trabajo era pescar del fondo del lago la llave del dormitorio de la princesa. Al llegar "El bobo" a la orilla, los patos que había salvado acercáronsele nadando, se sumergieron, y, al poco rato, volvieron a aparecer con la llave pedida.
El tercero de los trabajos era el más difícil. De las tres hijas del Rey, que estaban dormidas, había que descubrir cuál era la más joven y hermosa, pero era el caso que las tres se parecían como tres gotas de agua, sin que se advirtiera la menor diferencia; sabíase sólo que, antes de dormirse, habían comido diferentes golosinas. La mayor, un terrón de azúcar; la segunda, un poco de jarabe, y la menor, una cucharada de miel.
Compareció entonces la reina de las abejas, que "El bobo" había salvado del fuego, y exploró la boca de cada una, posándose, en último lugar, en la boca de la que se había comido la miel, con lo cual el príncipe pudo reconocer a la verdadera. Se desvaneció el hechizo; todos despertaron, y los petrificados recuperaron su forma humana. Y "El bobo" se casó con la princesita más joven y bella, y heredó el trono a la muerte de su suegro. Sus dos hermanos recibieron por esposas a las otras dos princesas.
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.

Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:

- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!

- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.

A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.

Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik ráhagyta.

- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.

Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.

- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.

Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.

Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.

Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:

"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."

A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.

Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.

Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:

- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.

A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.

Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."

"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:

- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.

Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.

Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"

Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.

De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!

Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.

A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.

Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.

A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.

Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.




Compare dos idiomas:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.