MAGYAR

A méhkirálynő

ROMÂNĂ

Craiasa albinelor


Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.

Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:

- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!

- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.

A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.

Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik ráhagyta.

- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.

Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.

- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.

Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.

Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.

Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:

"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."

A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.

Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.

Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:

- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.

A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.

Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."

"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:

- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.

Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.

Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"

Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.

De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!

Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.

A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.

Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.

A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.

Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.
Au fost odata doi feciori de imparat, care au pornit sa-si incerce norocul prin lume. Si feciorii astia au ajuns sa duca o viata atat de ticaloasa si desarta, ca n-au mai avut indrazneala sa calce pragul casei parintesti. Si cum trecuse vreme, nu gluma, si nu venise nici o veste de la ei, fratele lor mai mic, pe care-l poreclisera Prostila, pleca in cautarea lor.

Dar cand dadu in sfarsit de fratii sai, acestia incepura sa-si bata joc de dansul:

- Auzi, prostanacul, sa creada c-o sa poata razbi prin lume, cand noi, mai isteti decat el, n-am prea facut isprava mare! Totusi pornira la drum catestrei si, tot mergand ei asa, iata ca dadura peste un musuroi de furnici. Cei doi frati mai varstnici voira pe data sa-l surpe si sa-l rascoleasca, pentru a vedea cum micile fapturi o vor lua la goana inspaimantate de moarte. Dar Prostila ii opri, strigandu-le:

- Lasati ganganiile in pace! N-o sa ingadui sa le tulburati linistea! Pornira ei mai departe si, dupa un cot de deal, dadura peste un lac, pe luciul caruia inotau o multime de rate. Cei doi frati mai mari se repezira sa prinda cateva, ca tare ar fi avut pofta sa le friga. Dar Prostila se impotrivi si de data asta:

- Lasati zburatoarele in pace! N-o sa ingadui sa le ucideti!

Mersera ei mai departe si, intr-o buna zi, numai ca nimerira langa un roi de albine, aflat intr-o scorbura de copac. Si avea roiul acesta atata miere, ca se prelingea pe trunchi, de-ai fi zis ca este un izvoras... Cei doi frati mai mari isi pusera in gand sa dea foc copacului si sa inabuse albinele, ca sa poata lua mierea. Dar Prostila se impotrivi cu si mai multa tarie:

- Lasati albinele in pace! N-o sa ingadui sa le dati foc!

In cele din urma, cei trei frati dadura peste un palat si avea palatul asta grajduri, cate n-ai fi gasit nici in zece palate imparatesti. Si-n ele se aflau o multime de cai, toti de piatra. Cat despre oameni, nu se zarea unul pe nicaieri. Strabatura ei toate salile palatului si intr-un sfarsit se pomenira in dreptul unei usi zavorate cu trei lacate.

Si avea usa asta o ferestruica, taiata taman la mijloc. Cei trei catara prin ea si ce crezi ca le fu dat sa vada: in fundul unei camere se afla un mosneag care statea aplecat deasupra unei mese!...

Strigara la el o data, strigara a doua oara, dar mosneagul nu-i auzi. Mai strigara a treia oara si abia atunci se trezi mosul, descuie lacatele si se ivi in prag.... Si fara sa spuna o vorba, ii pofti sa se aseze la masa incarcata cu fel si fel de bunatati.

Dupa ce mancara si baura dupa pofta inimii, mosneagul ii duse in cate un iatac, ca sa se odihneasca. A doua zi, batranul intra in odaia celui mai mare dintre frati si, facandu-i semn sa-l urmeze, il duse pana in dreptul unei mese de piatra. Pe masa asta se aflau scrise trei incercari care, de-ar fi fost dezlegate, ar fi avut darul sa smulga palatul de sub puterea blestemului. Prima incercare glasuia astfel: "Sub covorul de muschi al padurii stau ascunse cele o mie de boabe de margaritar ale fiicei imparatului, care toate trebuie gasite intr-o singura zi. Daca la asfintitul soarelui va lipsi macar una dintre ele, cal care s-a incumetat sa le caute se va preface in stana de piatra!"

Cel mai mare dintre frati porni in padure si cauta toata ziua, dar cand fu sa apuna soarele, baga de seama ca toata truda i-a fost in zadar si ca n-a putut sa adune mai mult de o suta de boabe de margaritar. Si atunci se intampla asa cum sta scris pe tablia mesei: flacaul se prefacu in stana de piatra!

In ziua urmatoare isi incerca norocul si fratele cel mijlociu, dar nici lui nu-i merse mai bine. Si oricat se stradui el, nu fu in stare sa gaseasca mai mult ca doua sute de boabe de margaritar. Si se prefacu si el in stana de piatra.

Iata ca veni si randul lui Prostila... se apuca el sa caute in desimea covorului de muschi, dar gasea cu atata anevoie cate un bob de margaritar, totul mergea atat de incet, ca-l cuprinse deznadejdea.

Si cum nu stia in ce chip s-o scoata la capat, se aseza pe o piatra si incepu sa planga. Si cum plangea el asa, numai ce i se infatisa craiasa furnicilor, insotita de cele cinci mii de slujitoare ale sale. Erau tocmai furnicile pe care flacaul le scapase de la pieire. Nu trecu mult si micile ganganii izbutira sa adune toate cele o mie de boabe de margaritar si facura din ele o gramada bunicica.

A doua incercare era mult mai grea: trebuia sa fie scoasa din fundul lacului cheia de la iatacul domnitei. De indata ce Prostila ajunse la marginea acului, se ivi inotand un card de rate. Erau tocmai ratele pe care el le scapase de la pieire. Si lasandu-se in adanc, ele ii adusera cheia care zacea pe fundul malos al lacului.

Cea de a treia incercare era insa cea mai grea: dintre cele trei domnite adormite, flacaul trebuia sa o recunoasca pe cea mai tanara si mai frumoasa.

Ei, dar cum naiba s-o recunoasca, cand semanau catestrele ca picaturile de apa! Ca doar numai un singur lucru le deosebea: mai inainte de a fi adormit, fiecare gustase ceva dulce -cea mai mare rontaise o bucata de zahar, cea mijlocie bause o cescuta cu sirop, iar cea mica luase o lingurita de miere. "Ei, acu sa te vedem pe unde scoti camasa!" se gandi Prostila in sinea lui. Si iata ca veni in zbor o albina.

Era chiar regina roiului pe care flacaul o scapase de la pieire. Se roti ea de cateva ori prin iatac, cerceta pe rand buzele celor trei domnite adormite si se aseza in cele din urma pe gura aceleia care gustase din miere. Si astfel putu Prostila sa o recunoasca dintr-o data pe cea mai tanara si mai fumoasa dintre domnite.

Si numaidecat se risipi vraja, de parca nici n-ar fi fost. Castelul se smulse din somnul cel adanc si toti acei care fusesera prefacuti in stane de piatra isi recapatara infatisarea omeneasca.

Prostila o lua de nevasta pe cea mai tanara si mai frumoasa dintre domnite si, dupa moartea craiului, urca pe scaunul domnesc. Iar fratii lui mai mari socotira ca nici celalalte domnite nu erau chiar asa de lepadat si traira cu totii ani multi in belsug si fericire.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.