Царица пчёл


A méhkirálynő


Два королевича однажды вышли на поиски приключений и повели такую дикую, распущенную жизнь, что и дома не появлялись. Их младший брат, которого все называли дурачком, пустился в путь, чтобы разыскать своих братьев. Когда же он их отыскал, они стали над ним смеяться, что он, мол, со своей простотой задумал пробить себе по белу свету путь, а они-то оба, хоть и умнее его, не могли своего пути сыскать.
Вот и пошли они втроем далее и пришли к большому муравейнику. Двое старших хотели его раскопать и посмотреть, как бы маленькие мурашики в нем закопошились, унося свои яички; но дурачок сказал: "Оставьте муравьев в покое, я не позволю их тревожить".
Потом пошли они далее и пришли к озеру, по которому плавало много-много уток. Двое старших хотели парочку их поймать и изжарить, но дурачок и этого не дозволил, сказав: "Оставьте уток в покое!"
Наконец пришли они к пчелиному улью в дупле дерева, и в нем было столько меду, что он даже по стволу дерева вниз стекал. Старшие хотели было разложить огонь под деревом и всех пчел выкурить дымом, но дурачок и от этого их удержал: "Оставьте пчел в покое!"
Наконец пришли они путем-дорогою к замку, где в конюшне стояли только каменные кони и нигде не видать было ни единой живой души. Они перешли через все залы и затем в самом конце замка нашли дверь, на которой висели три замка.
На той двери была, однако же, скважина, сквозь которую можно было видеть, что в той запертой комнате происходит: И они увидели серенького человечка, который сидел за столом. Они окликнули его раз и другой, но он не слышал; наконец они окликнули его и в третий раз, и он поднялся из-за стола, отомкнул все три замка и вышел к ним. Он молча привел их к столу, изобильно заставленному кушаньями; а когда они наелись, отвел каждого из них в особую опочивальню.
На другое утро человечек пришел у, старшему брату и подвел его к каменному столу, на котором были начертаны три задачи, решив которые, можно было избавить замок от тяготевших над ним чар.
Первая заключалась в том, что в лесу, подо мхом, рассыпаны были жемчужины королевы - тысяча штук; их надо было все разыскать, и если к солнечному закату хотя бы одна из них не будет разыскана, то искавший должен был за это поплатиться тем, что сам обращался в камень.
Старший разыскивал жемчуг целый день и всего-то разыскал с сотню жемчужин, и с ним случилось то, что было написано на мраморной доске стола - он обратился в камень.
На следующее утро второй брат принялся за то же дело; но и он разыскал всего двести жемчужин и также превращен был в камень.
Наконец очередь дошла и до дурачка, и тот стал рыться во мху; но дело шло так медленно… Вот он и присел на камень, и заплакал…
В это время пришел к нему муравьиный царек, которому он когда-то жизнь спас, привел с собою пять тысяч муравьев, и в самое короткое время собрали они все жемчужины до единой и снесли в одну кучу.
Вторая задача состояла в том, чтобы со дна озера достать ключ к опочивальне королевен, хозяек того замка.
Пришел дурачок к озеру и видит: плавают по озеру утки, которым он когда-то жизнь спас, нырнули они на дно его и добыли ключик.
Третья задача была самою трудною из всех: предстояло из трех королевен, спавших в опочивальне, выбрать младшую и красивейшую. Но они были как две капли воды похожи друг на друга, и различить их было возможно только по тому, что на сон грядущий они поели различных лакомств: старшая съела кусок сахару, вторая - немного сиропа, а младшая - ложку меду.
Тогда прилетела царица пчел, правившая тем ульем, который был спасен дурачком от жестокого замысла братьев; эта пчелка заглянула в уста всем трем королевнам и остановилась на тех устах, которые еще благоухали медом, и таким образом королевич отличил младшую королевну от ее сестер. Когда эта третья задача была разрешена, чары рассеялись, все в замке очнулись от глубокого сна, и все окаменелые вновь получили свой прежний человеческий образ.
Дурачок женился на младшей и красивейшей из королевен и стал королем над тою страною по смерти ее отца; а двоим его братьям достались две старшие сестры в жены.
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:
"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.
A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.
Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.
Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.
De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!
Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.
Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.