MAGYAR

Az aranylúd

PORTUGUÊS

O ganso de ouro


Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot űztek belőle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.

Egyszer a legidősebb testvér fát vágni ment az erdőre. Mielőtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdőbe, szembejött vele egy ősz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:

- Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!

De a fiú nagy bölcsen azt felelte:

- Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!

Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az ősz öregemberke miatt történt.

Most aztán a középső fiú indult az erdőre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, őt is megszólította, tőle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középső fiú is azt mondta nagy bölcsen:

- Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!

Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.

A büntetés őt is utolérte: alig sújtott egyet-kettőt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.

Harmadnap előállt Tökfilkó.

- Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdőre fát vágni!

- Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!

De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:

- Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!

Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdőbe, találkozott az ősz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:

- Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!

- Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserű árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.

Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy előszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserű árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:

- Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.

Azzal az emberke eltűnt.

Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:

A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középső lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.

Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.

- Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettő -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!

De az nem értette, miért ne mehetne oda.

- Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy ő is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tőle; hozzáragadt a keze neki is.

Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.

Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezőn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:

- Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ előtt így szaladni a legény után?

Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már ő is utánuk.

Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.

- Hej, tisztelendő úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelőnk is van?

Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg őt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, ők meg utána.

Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.

Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.

Tökfilkónak eszébe jutott az ősz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdőbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.

- Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az előbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esőcsepp egy egész tűztengernek!

- No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.

Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.

A fiú újra előállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen előbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.

-A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdőbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:

- Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtől, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.

Tökfilkó megörült neki, azt mondta:

- Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!

Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.

Tökfilkó harmadszor is előállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, előbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.

- Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!

Tökfilkó sietett az erdőbe. Ott találta az ősz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:

- Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.

Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.
Houve, uma vez, um homem que tinha três filhos. O mais moço dos três era por todos desprezado, ridicularizado e maltratado; todos o chamavam pelo nome de Zé Palerma.
Um belo dia, o filho mais velho resolveu cortar lenha na floresta; antes de partir, a mãe deu-lhe uma excelente fritada de ovos e uma garrafa de vinho para que não ficasse com fome e com sede,
Muito satisfeito, o moço entrou pela floresta a dentro e topou com um anãozinho que, apôs cumprimentá-lo, lhe disse:
- Queres dar-me um pedacinho da tua fritada e um golinho do teu vinho? Estou com tanta fome e tanta sede!
Mas o filho espertalhão respondeu:
- Se dou a ti a fritada e o vinho, nada sobra para mim; sai do meu caminho!
Largou aí o anãozinho e foi-se sem mais aquela. Mais adiante um pouco, começou a cortar um galho, mas não tardou nada que, errando o golpe, feriu-se com o machado num braço, tendo de voltar para casa a fim de tratar o ferimento. Aquilo não passava de uma peça que lhe pregara o anãozinho!
Em seguida, o segundo filho quis ir à floresta; a ele também a mãe deu uma bela fritada de ovos e uma garrafa de bom vinho. Penetrando na floresta, encontrou o tal anãozinho, que lhe pediu um pedaço de fritada e um gole de vinho. Mas este filho também disse com o seu natural bom senso:
- O que der a ti, fará falta a mim; dá o fora, sai da minha frente.
Largou lá o anãozinho e foi para diante. Mas o castigo não se fez esperar: assim que deu alguns golpes numa árvore, feriu a perna com o machado e teve de ser transportado para casa.
Então o menor dos três pediu que o deixassem ir:
- Meu pai, deixa-me por esta vez ir à floresta cortar lenha!
- Teus irmãos já se feriram, - respondeu-lhe o pai; - agora queres ir tu, que não sabes fazer coisa alguma.
Mas Zé Palerma tanto insistiu que o pai acabou por dizer:
- Pois bem, vai! Assim aprenderás à tua própria custa.
A mãe deu-lhe uma broa assada nas brasas e uma garrafa de cerveja azeda. Penetrando na floresta, ele também encontrou o anãozinho, que o cumprimentou e pediu:
- Dá-me um pedaço da tua broa e um gole da tua cerveja; tenho tanta fome e tanta sede!
Zé Palerma respondeu:
- Eu tenho apenas uma broa assada nas brasas e cerveja azeda; se isto te agrada, senta-te aqui e come comigo.
Sentaram-se os dois no chão. Quando Zé Palerma tirou da sacola a broa, esta se havia transformado em bolo delicioso e a cerveja em vinho finíssimo. Comeram e beberam alegremente; depois o anãozinho disse:
- Como tens um coração excelente e repartes de boa vontade o que possues, quero, por minha parte, que sejas feliz. Lá adiante, há uma velha árvore; derruba-a e encontrarás algo nas suas raízes.
Assim dizendo, despediu-se e foi embora.
Zé Palerma abateu a árvore; quando ela tombou ao chão, ele encontrou entre as raízes um ganso com penas de ouro puro. Pegou-o e levou-o consigo, indo pernoitar numa hospedaria não muito longe dali.
O hospedeiro tinha três filhas, as quais, vendo aquele ganso, sentiram curiosidade de saber que pássaro estranho era aquele, e ficaram loucas de vontade de possuir uma de suas penas. A mais velha pensou: "Hei de descobrir um jeito para arrancar-lhe a pena."
Assim que Zé Palerma se ausentou, a moça pegou o ganso pela asa, mas seus dedos ficaram presos ao ganso. Depois veio a segunda filha, que não pensava senão na pena de ouro; porém, mal tocou na irmã, ficou também presa. Por fim chegou a terceira, com idêntica intenção. As outras duas logo lhe gritaram:
- Não te aproximes, pelo amor de Deus!
Mas ela, que não sabia o que se passava, pensou: "Ora, se elas meteram-se nisso, por que não posso fazer o mesmo!" Aproximou-se correndo e, mal tocou na irmã, também ela ficou presa. Assim tiveram de passar a noite grudadas ao ganso.
Na manhã seguinte, Zé Palerma pegou o ganso debaixo do braço e foi andando, sem se incomodar com as três moças, que tinham de segui-lo de um lado para outro, conforme lhe dava na telha. Chegando no meio do campo, encontraram o padre que, vendo aquela estranha procissão, disse:
- Oh, desavergonhadas! Onde já se viu uma sem-vergonhice igual? Correr pelo campo atrás desse rapazote! Achais decente isso?
Assim falando, agarrou a mão da mais moça, a fim de puxá-la para o lado; mas, apenas esbarrou nela, ficou também preso e obrigado a correr junto. Nisso passou o sacristão e viu o Padre segurando a moça e correndo com elas. Espantado com aquilo, gritou:
- Alô, Senhor Padre, aonde ides com tanta pressa? Não vos esqueçais que temos hoje mais um batizado a fazer!
Correu para ele, tentando segurá-lo pela manga da batina, mas também ficou grudado.
Iam todos os cinco assim, correndo como bobos um atrás do outro, quando surgiram dois camponeses com as enxadas no ombro; o Padre apelou para eles, pedindo- lhes que os libertassem daquilo, a ele e ao sacristão, mas assim que os camponeses pegaram no sacristão, também ficaram grudados sem poder soltar-se. Agora eram sete a correr atrás de Zé Palerma.
Pouco depois, Zé Palerma chegou a uma cidade onde havia um rei que governava e a cuja filha ninguém jamais conseguira fazer rir. O rei, portanto, havia decretado que só a daria em casamento a quem conseguisse esse prodígio.
Zé Palerma, ao saber disso, foi-se apresentar, levando consigo o ganso e toda a comitiva; quando a princesa viu os sete grudados um no outro, correndo como bobos atrás do ganso, rompeu numa gargalhada sem fim.
Então Zé Palerma pediu-a em casamento, mas o rei não gostou daquele tipo de genro; opôs-lhe um mundo de dificuldades, dizendo que teria antes de trazer-lhe um homem capaz de ingerir todo o vinho contido na adega cheia de barris.
Zé Palerma lembrou-se logo do anãozinho o qual, certamente, viria em seu auxílio. Foi à floresta, no lugar onde derrubara a árvore e viu lá um homem sentado, com uma expressão desconsolada. Zé Palerma perguntou-lhe o que o afligia tanto e o homem respondeu:
- Tenho uma sede imensa e não posso dessedentar- me; não suporto água pura e já bebi um barril cheio de vinho; mas que é uma gota para um ferro em brasa?
- Eu te ajudarei a matar a sede, - disse Zé Palerma; - vem comigo, terás com que matar a tua sede.
Levou-o à adega do rei e o homem atirou-se avidamente aos barris e bebeu, bebeu tanto que chegaram a doer-Ihe as costas, e, antes que findasse o dia, tinha liquidado todo o vinho da adega.
Zé Palerma voltou ao rei, reclamando a noiva; mas o rei encolerizou-se ao pensar que esse tonto levaria a filha para com ela se casar, e então impôs novas condições. Antes de receber a princesa, teria de trazer-lhe um homem capaz de comer uma montanha de pão.
Zé Palerma não hesitou; dirigiu-se logo à floresta e, no mesmo lugar, encontrou um homem que estava a apertar a cinta com uma correia e, de mau humor, ia resmungando:
- Comi uma fornada inteira de pão, mas que adianta isso com a fome que me devora? Meu estômago continua vazio e não tenho outro remédio senão apertar cada vez mais a cinta até morrer.
Muito contente com isso, Zé Palerma disse-lhe.
- Anda, vem comigo, terás com que saciar tua fome.
Levou-o à corte do rei; este havia mandado buscar
todo o trigo que existia no reino para fazer uma montanha de pão; mas o homem da floresta, colocando-se diante da imensa montanha, pôs-se a comer, a comer, a comer, e, antes de findar o dia, nada mais restava, nem mesmo uma migalha daquele pão todo.
Zé Palerma pediu pela terceira vez a mão da princesa, mas o rei encontrou outra escapatória. Ordenou que lhe trouxesse um navio que tanto andasse no mar como em terra.
- Se me apareceres num tal veleiro, - disse o rei; - terás imediatamente a mão de minha filha.
Zé Palerma saiu a correr rumo à floresta e encontrou o velho anãozinho com quem repartira a broa e o vinho; este disse-lhe:
- Comi e bebi por ti, agora te darei também o navio. Faço isto porque foste bondoso e compassivo para comigo.
Então, deu-lhe o navio que tanto andava por mar como por terra e, quando o rei o viu, foi obrigado a conceder-lhe a mão da filha.
Pouco depois realizou-se o casamento; e, mais tarde, tendo morrido o rei, Zé Palerma herdou o trono e reinou longos anos junto com a esposa, muito felizes e contentes.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.