MAGYAR

Három szerencsések

DEUTSCH

Die drei Glückskinder


Egyszer egy öregember maga elé hívta a három fiát. - Vén vagyok már - mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát, a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot, ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.

Az öreg ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb azt mondta:

- Útnak indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok kukorékoltak.

"No, szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!" - gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak ügyet sem vetettek sehol a kakasára.

Végül elért a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.

Alighogy a partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt kérdezték:

- Mi az? Mi az?

- Kakas - felelte a fiú:

- Hát az mire jó? - faggatták tovább.

A fiú látta, hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.

- Ide nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpiros koronája van, és sarkantyút hord, mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.

Ámult-bámult a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.

- Meg kell szereznünk ezt a csodaállatot! - mondták.

Küldöttséget szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha igen, mennyiért.

- Annyi aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán - felelte a legény.

- No, az igazán nem sok ilyen ritka kincsért! - mondták, és megadták neki, amit kért.

A két kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba arannyal megrakott szamarával.

A középső rögtön kijelentette:

- Én is útra kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!

Sok országot bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.

A kikötőben jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.

"Ha másképpen nem boldogulok - gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább megkeresem a kenyeremet."

Mikor a búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes golyókat.

A fiú lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:

- Mi az, koma, kitört a háború?

- Dehogy tört! - bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. - Nem látod, hogy aratunk?

No, most már a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!

"Ha itt a fél ország nem süket, hát senki!" - gondolta.

Megvárta, míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a táblába, és vágni kezdte a búzát.

Dőltek az arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.

Megfújták a trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.

- Egy jó lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír - felelte a fiú. Megadták neki örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével! Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül őneki nincs semmije a macskáján kívül.

- Nekem nincs itt tovább maradásom - mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is elindulok szerencsét próbálni!

A bátyjai marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút csak nem lehetett jobb belátásra bírni.

- Én sem a máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.

No, nem sok kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket egerészni a tarlókon?

Végül úgy elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton, gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük. Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren, ameddig a hajó vitte.

Mikor kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de mindenütt elutasították.

- Fölfogadni valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka kenyér!

Mikor már vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg tovább, megkérdezte:

- De hát mi bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak; csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen. Mi bánt hát?

- Az egerek! - jajdultak fel. - Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!

- Hát a királyotok miért nem intézkedik? - kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.

- A királyunk! - legyintettek búsan. - Szegény királyunk egészen odavan, se nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.

A fiú megmutattatta magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.

- Uram királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!

- Van az itt bőven mindenütt! - sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet, ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.

A fiú megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.

Reggel jön az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte pedig terítve a padló döglött egerekkel.

Az udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút hercegnek.

Hanem az elhárította a megtiszteltetést.

- Nem kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.

- És mit kérsz érte? - tudakolta a király.

- Egy öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.

- Ha csak ilyen csekélység a szíved vágya! - mondta a király, és azonnal kiadta a parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét, s adják a fiúnak.

Így hát a három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.

És ezzel vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában. De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek mellé vizet is adjanak ám a macskának!

Mint már mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét, és nagyot kiáltott:

- Nyau! Nyau!

Nosza, megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják, hagyja el a palotát.

- Az egereket megszoktuk már - mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!

Igen ám, de ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király főpohárnokára esett.

- Se feleségem, se családom - mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te nyugalmadért, uram királyom!

Azzal kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:

A macska egy kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet; hát nagy keservesen rányivákolt:

- Nya-u! Nya-u!

A főpohárnok soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő fölháborodva azt felelné az üzenetre:

- Vagy úgy? Vagy úgy?

Iszonyúan megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak öreg lábai bírták.

- Uram királyom, nem akar kimenni! - rebegte.

- Hát ha magától nem megy, kényszeríteni kell! - mondta kemény elszánással a király.

Ágyúkat vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben őcirmossága éppen az egereket öldökölte - se szó, se beszéd, kiugrott az ablakon, és világgá szaladt.

Az ostrom pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.
Ein Vater ließ einmal seine drei Söhne vor sich kommen und schenkte dem ersten einen Hahn, dem zweiten eine Sense, dem dritten eine Katze. "Ich bin schon alt," sagte er, "und mein Tod ist nah, da wollte ich euch vor meinem Ende noch versorgen. Geld hab ich nicht, und was ich euch jetzt gebe, scheint wenig wert, es kommt aber bloß darauf an, daß ihr es verständig anwendet: sucht euch nur ein Land, wo dergleichen Dinge noch unbekannt sind, so ist euer Glück gemacht." Nach dem Tode des Vaters ging der äIteste mit seinem Hahn aus, wo er aber hinkam, war der Hahn schon bekannt: in den Städten sah er ihn schon von weitem auf den Türmen sitzen und sich mit dem Wind umdrehen, in den Dörfern hörte er mehr als einen krähen, und niemand wollte sich über das Tier wundern, so daß es nicht das Ansehen hatte, als würde er sein Glück damit machen. Endlich aber geriets ihm doch, daß er auf eine Insel kam, wo die Leute nichts von einem Hahn wußten, sogar ihre Zeit nicht einzuteilen verstanden. Sie wußten wohl, wenns Morgen oder Abend war, aber nachts, wenn sies nicht verschliefen, wußte sich keiner aus der Zeit herauszufinden. "Seht," sprach er, "was für ein stolzes Tier, es hat eine rubinrote Krone auf dem Kopf, und trägt Sporn wie ein Ritter: es ruft euch des Nachts dreimal zu bestimmter Zeit an, und wenns das letztemal ruft, so geht die Sonne bald auf. Wenns aber bei hellem Tag ruft, so richtet euch darauf ein, dann gibts gewiß anderes Wetter." Den Leuten gefiel das wohl, sie schliefen eine ganze Nacht nicht und hörten mit großer Freude, wie der Hahn um zwei, vier und sechs Uhr laut und vernehmlich die Zeit abrief. Sie fragten ihn, ob das Tier nicht feil wäre, und wieviel er dafür verlangte. "Etwa so viel, als ein Esel Gold trägt," antwortete er. "Ein Spottgeld für ein so kostbares Tier," riefen sie insgesamt und gaben ihm gerne, was er gefordert hatte.

Als er mit dem Reichtum heim kam, verwunderten sich seine Brüder, und der zweite sprach: "So will ich mich doch aufmachen und sehen, ob ich meine Sense auch so gut losschlagen kann." Es hatte aber nicht das Ansehen danach, denn überall begegneten ihm Bauern und hatten so gut eine Sense auf der Schulter als er. Doch zuletzt glückte es ihm auch auf einer Insel, wo die Leute nichts von einer Sense wußten. Wenn dort das Korn reif war, so fuhren sie Kanonen vor den Feldern auf, und schossens herunter. Das war nun ein ungewisses Ding, mancher schoß darüber hinaus, ein anderer traf statt des Halms die Ähren und schoß sie fort, dabei ging viel zugrund, und obendrein gabs einen lästerlichen Lärm. Da stellte sich der Mann hin und mähte es so still und so geschwind nieder, daß die Leute Maul und Nase vor Verwunderung aufsperrten. Sie waren willig, ihm dafür zu geben, was er verlangte, und er bekam ein Pferd, dem war Gold aufgeladen, soviel es tragen konnte.

Nun wollte der dritte Bruder seine Katze auch an den rechten Mann bringen. Es ging ihm wie den andern, solange er auf dem festen Lande blieb, war nichts auszurichten, es gab allerorten Katzen, und waren ihrer so viel, daß die neugebornen Jungen meist im Wasser ersäuft wurden. Endlich ließ er sich auf eine Insel überschiffen, und es traf sich glücklicherweise, daß dort noch niemals eine gesehen war und doch die Mäuse so überhand genommen hatten, daß sie auf den Tischen und Bänken tanzten, der Hausherr mochte daheim sein oder nicht. Die Leute jammerten gewaltig über die Plage, der König selbst wußte sich in seinem Schlosse nicht dagegen zu retten: in allen Ecken pfiffen Mäuse und zernagten, was sie mit ihren Zähnen nur packen konnten. Da fing nun die Katze ihre Jagd an und hatte bald ein paar Säle gereinigt, und die Leute baten den König, das Wundertier für sein Reich zu kaufen. Der König gab gerne, was gefordert wurde, das war ein mit Gold beladener Maulesel, und der dritte Bruder kam mit den allergrößten Schätzen heim.

Die Katze machte sich in dem königlichen Schlosse mit den Mäusen eine rechte Lust und biß so viele tot, daß sie nicht mehr zu zählen waren. Endlich ward ihr von der Arbeit heiß und sie bekam Durst: da blieb sie stehen, drehte den Kopf in die Höhe und schrie: "Miau, miau." Der König samt allen seinen Leuten, als sie das seltsame Geschrei vernahmen, erschraken und liefen in ihrer Angst sämtlich zum Schloß hinaus. Unten hielt der König Rat, was zu tun das beste wäre; zuletzt ward beschlossen, einen Herold an die Katze abzuschicken und sie aufzufordern, das Schloß zu verlassen, oder zu gewärtigen, daß Gewalt gegen sie gebraucht würde. Die Räte sagten: "Lieber wollen wir uns von den Mäusen plagen lassen, an das Übel sind wir gewöhnt, als unser Leben einem solchen Untier preisgeben." Ein Edelknabe mußte hinaufgehen und die Katze fragen, ob sie das Schloß gutwillig räumen wollte. Die Katze aber, deren Durst nur noch größer geworden war, antwortete bloß: "Miau, miau." Der Edelknabe verstand 'durchaus, durchaus nicht', und überbrachte dem König die Antwort. "Nun," sprachen die Räte, "soll sie der Gewalt weichen." Es wurden Kanonen aufgeführt und das Haus in Brand geschossen. Als das Feuer in den Saal kam, wo die Katze saß, sprang sie glücklich zum Fenster hinaus; die Belagerer hörten aber nicht eher auf, als bis das ganze Schloß in Grund und Boden geschossen war.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.