MAGYAR

A daloló, szökellő süsetekmadár

ROMÂNĂ

Privighetoarea cea cantatoare si jucausa


Egyszer egy ember messze földre készült. Megkérdezte a három lányát, mit hozzon nekik a nagy útról. Az egyik gyöngyöt kért, a másik gyémántot, a legkisebbik pedig azt mondta:

- Édes jó apám, én egy táncos-dalos kis pacsirtát szeretnék.

- Jól van - felelte az édesapja -, ha találok, hozok neked egyet. Azzal megcsókolta őket, és útnak indult. Sokáig oda volt idegen országban. Mikor aztán eljött az ideje, hogy hazatérjen, a legidősebb lányának vett egy marék gyöngyöt, a középsőnek egy ládika gyémántot, de amit a legkisebbik kért a táncos-dalos kis pacsirtát, akárhogy kereste, sehol nem találta. Igen elbúsult emiatt, mert ezt a lányát szerette a legjobban.

Hazafelé egy nagy erdőn át vitt az útja. Az erdőben volt egy pompás kastély, nem messze tőle állt egy sudár fa. Annak a fának a tetején pedig ott ugrált, ott dalolt egy kis pacsirta.

- Éppen téged kereslek, kis madár! - mondta az ember örvendezve, és ráparancsolt a szolgájára, másszék föl a fára, fogja meg a madárkát. De amint a közelébe értek, fölugrott a fa tövéből egy oroszlán. Megrázta a sörényét és akkorát ordított, hogy beleremegtek a lombok.

- Tüstént fölfalom, aki hozzá mer nyúlni az én táncos-dalos pacsirtámhoz!

- Nem tudtam, hogy a madár a tiéd - védekezett az ember. - Ha vétettem ellened, jóvá is teszem! Nagy váltságdíjat fizetek neked, csak hagyd meg az életemet.

- Rendben van - mondta az oroszlán -, megkegyelmezek neked, de csak egy feltétellel: ha nekem ígéred azt, amivel hazatértedben először fogsz találkozni. Ebben megalkudhatunk, s akkor ráadásul a madarat is elviheted. Ha pedig nem, akkor jaj az életednek!

Az ember tétovázott, sehogyan sem akart ráállni az alkura.

- Hátha éppen a legkisebbik lányommal találkozom először - töprengett. - Ő szeret a legjobban; mindig elébem szalad, ha egy-egy hosszú útról hazatérek.

Szolgája azonban félt az oroszlántól, és igyekezett mindenképpen rábeszélni:

- Miért éppen ővele találkoznál? Miért nem egy kakassal vagy egy macskával?

Addig-addig unszolta, míg az ember végül is engedett; odaígérte az oroszlánnak azt, amivel hazatértekor elsőnek fog találkozni, cserébe pedig megkapta a táncos-dalos kis pacsirtát.

Lóra szálltak, és ügettek tovább hazafelé. Csakhamar föltűnt a házuk tornya, de az ember szíve nem vidult fel tőle, egyre csak azon emésztődött, vajon kit lát meg elsőnek. Mert sem kakas nem kukorékolt rájuk, sem macska nem futott át előttük az úton, mintha minden élő állat kipusztult volna a környékről.

Befordultak az udvarba; hát ki integet a tornácról, ki szalad elébe lelkendezve? Senki más, mint a legkisebbik lánya. Odaugrott az apjához, nyakába borult, ölelte-csókolta, és amikor meglátta nála a táncos-dalos kis pacsirtát, egyszeriben táncra perdült örömében.

Bezzeg nem örült az édesapja! Sírva fakadt szegény, úgy mondta, könnyesen:

- Édes-kedves lányom, nagyon drágán vettem én ezt a táncos-dalos kis pacsirtát. Odaígértelek érte egy dühös oroszlánnak. Ha megkap, biztosan széttép.

Elmondta a lánynak, mi történt vele az úton, s kérve kérte, el ne mozduljon a háztól, legyen, aminek lennie kell.

- Nem úgy van az, édesapám - felelte a lánya. - Amit ígértél, meg is kell tartanod. Ne félts engem, fogadom, hogy megszelídítem azt a haragos oroszlánt. Meglátod, baj nélkül fogok visszatérni hozzád!

Másnap reggel megtudakolta az utat, búcsút vett a szülői háztól, és nekiindult az erdőnek.

Az az oroszlán pedig elvarázsolt királyfi volt. Nappal a kíséretével együtt oroszlánéletet élt, de éjszakára mindannyian visszaváltoztak emberré. Amikor az este leszállt, egy szép, sudár ifjú állt a lány elé, megkérte a kezét, és nagy pompával mindjárt meg is tartották a lakodalmat.

Boldog békességben éltek az erdő mélyén; éjszaka virrasztottak, nappal pedig aludtak. A fiatal asszony eleinte furcsállotta ezt a rendet, de aztán lassacskán ő is beleszokott, neki már nem is jutott eszébe, hogy amíg az édesapjánál élt, éppen ilyenkor készültek lefeküdni.

Telt-múlt az idő, őszre tél, télre tavasz, s akkor egyszer azt mondta a királyfi a feleségének:

- Holnap nagy ünnepség lesz apád házánál: menyegzőjét üli az idősebb nénéd. Ha szeretnél ott lenni, az oroszlánjaim majd elkísérnek.

Az asszony kapva kapott az alkalmon, mert már igen nagyon vágyódott az édesapja után. Otthon azt hitték, réges-régen széttépte már az oroszlán; senki sem gondolta volna, hogy még él. Volt is nagy öröm a háznál, mikor megérkezett!

Hát még mikor elmesélte, milyen szép, délceg férje van, és milyen jól megy a sora mellette! Vége-hossza nem volt a csodálkozásnak meg az ünneplésnek. Ő meg, míg a lakodalom tartott, ottmaradt a szülői háznál, annak végeztével pedig visszatért az erdőbe.

Nem sokkal később férjhez ment a kisebbik nénje is. Annak is ott szeretett volna lenni a lakodalmán.

- Menj, ha kedved tartja - mondta az ura -, majd rendelek melléd két oroszlánt kísérőnek.

- Gyere velem te is - kérlelte az asszony -, hadd mutassalak be a testvéreimnek.

- Bajos dolog az - felelte a királyfi -, nem mehetek én olyan helyre, ahol világot gyújtanak, mert ha csak egy parányi gyertyafény is ér, nyomban galambbá kell változnom, és hét álló esztendeig a galambokkal kell szálldosnom a nagyvilágban.

De a felesége váltig biztatta:

- Majd én vigyázok rád, megóvlak mindenféle gyertyavilágtól! Végül együtt keltek útra, magukkal vitték a fiacskájukat is.

Otthon az asszony egy termet építtetett, és körülvétette jó vastag falakkal, hogy egy szikrányi fény se szivároghasson be, és biztonságban legyen odabent a férje. Ajtót is ácsoltak a teremre kemény tölgyfából, a sarkait megvasalták, kulcslyukat pedig nem csináltak rá, nehogy valami ravaszdi sugaracska átlopakodhassék rajta. Csak kilincsre nyílt az ajtó, s ahhoz a kilincshez nem volt szabad másnak hozzányúlnia, mint a királyfi feleségének.

Egyre azonban nem gondoltak: az ajtót friss fából ácsolták, s az egy kicsit megvetemedett; irinyó-pirinyó rés támadt rajta, olyan parányi, hogy emberi szem észre sem vehette. Ahhoz azonban elég volt, hogy amikor a fényes esküvői menet lobogó fáklyákkal, tenger sok gyertyával elhaladt a terem mellett, egy hajszálnyi sugár a királyfira hulljon.

Ő abban a pillanatban fehér galambbá változott. Mikor a felesége benyitott hozzá, ráröppent a vállára, azt mondta neki:

- Hét kerek esztendeig kell szálldosnom a nagyvilágban; minden hetedik lépésnél lehullajtok egy vörös vércseppet meg egy fehér tollat, azok mutatják majd az utamat. Ha utánam jössz, s rámtalálsz, megválthatsz a varázslattól.

Azzal kirepült az ajtón. Az asszony nézte, hogyan távolodik, hogyan kisebbedik; könnyein át már csak libegő fehér pontot látott az égen. S akkor, mielőtt az a libegő pont is eltűnt volna, úgy, ahogy volt, elindult utána, még csak istenhozzádot sem mondott a szülői háznak.

Ment végig a világon, nem pihent soha, nem nézett sem jobbra, sem balra. Minden hetedik lépésnél lehullott eléje egy vörös vércsepp meg egy fehér tollpihe, és mutatta az utat. Vándorolt fáradhatatlanul, hegy nem állta útját, völgy nem marasztalta; csak az időt számolta magában: mikor telik le már a hét esztendő.

És lassan az is végére járt. Az asszony boldog volt, azt hitte, hamarosan elkövetkezik a szabadulásuk. Pedig milyen messze voltak még tőle! Ha sejtette volna, talán a szíve is megszakad bánatában. De nem sejtett semmit, csak ment, egyre ment a fehér galambbá vált édes férje után.

Hanem egyszer aztán sem piros vércseppet, sem fehér tollpelyhet nem látott többé. Fölnézett az égre: nem látta a galambot sem.

"Ember itt már nem segíthet" - gondolta szegény. Fölment hát a Naphoz, és megszólította:

- Te benézel minden zugba, és ráragyogsz minden csúcsra; nem láttál egy szálló fehér galambot?

- Nem láttam - felelte a Nap -, de kapsz tőlem egy ládikót, ha nagy bajban vagy, nyisd ki.

Az asszony megköszönte szépen, és ment tovább, míg be nem esteledett, és föl nem jött a Hold. Akkor azt is megszólította:

- Te egész éjjel világítasz, erdőn-mezőn széttekintesz; nem láttál egy szálló fehér galambot?

- Nem láttam - felelte a Hold -, de kapsz tőlem egy tojást, ha nagy bajban vagy, törd fel.

Az asszony azt is megköszönte szépen, és ment tovább, míg szembe nem jött vele az Északi Szél, és meg nem legyintette az arcát. Akkor azt is megszólította:

- Te átkutatsz minden lombot, megmozgatsz minden levelet; nem láttál valahol egy búvó fehér galambot?

- Nem - felelte az Északi Szél -, de majd megkérdezem a három testvéremet, azok talán látták.

De sem a Keleti, sem a Nyugati Szél nem látta. Hanem a Déli Szél azt mondta:

- Én láttam a fehér galambot. Leszállt a Vörös-tenger partjára, és ott visszaváltozott oroszlánná, mert letelt a hét esztendő. Az oroszlán most egy sárkánnyal viaskodik a parton. De az a sárkány elvarázsolt királylány.

Akkor az Északi Szél így szólt hozzá:

- Amiért ilyen nagyon szereted az uradat, adok neked egy jó tanácsot. Menj el a Vörös-tengerhez, annak a partján sudár vesszők nőnek. Számold meg őket, nyesd le a tizenegyediket, suhintsd meg vele a sárkányt, akkor az oroszlán le tudja győzni, és mind a ketten visszaváltoznak emberré. Utána keresd meg a griffmadarat, ott kuporog a homokban, a parton. Ülj fel rá a kedveseddel, a madár majd hazavisz a tengeren át. Itt van egy dió, ezt tedd el. Mikor a tenger közepe felé értek, ejtsd le: nyomban nagy diófa sarjad belőle, a griffmadár leszállhat rá megpihenni. De ha nem lel pihenőhelyet, nem lesz elég ereje hozzá, hogy átvigyen a víz fölött, s ledob benneteket a tengerbe.

Az asszony útra kelt, és mindent úgy talált, ahogy az Északi Szél mondta. Megszámlálta a vesszőket a tengerparton, lenyeste a tizenegyediket, megsuhintotta vele a sárkányt: abban a pillanatban győzött az oroszlán, és mind a ketten visszaváltoztak emberré. De amint a királylány, aki addig sárkány volt, megszabadult a varázslattól, átölelte a királyfit, fölpattant vele a griffmadárra, és elrepültek. Hiába vándorolt hát szegény asszony hét esztendeig, megint csak magára maradt. Leült, és keservesen sírni kezdett. Jól kisírta magát, aztán fölállt, s azt mondta:

- Megyek, ameddig a Szél fúj, ameddig a Nap süt, ameddig a kakas kukorékol; megyek, amíg a férjemet meg nem találom!

És vándorolt megint fáradhatatlanul, míg csak oda nem ért a kastélyhoz, amelyben a királyfi meg a királylány lakott. Éppen a lakodalmukat akarták megülni, erre készült az egész környék.

"Ez már igazán elég nagy baj" - gondolta az asszony, és kinyitotta a ládikát, amelyet a Naptól kapott. Gyönyörűséges ruha volt benne, csillogott-villogott, akár maga a Nap. Kivette a ládikából, magára öltötte, és fölment a kastélyba. Mindenki ámult-bámult rajta, a menyasszonynak meg annyira megtetszett az öltözéke hogy szívesen elfogadta volna menyegzősruhának. Meg is kérdezte, nem eladó-e.

- Nem aranyért, pénzért, csak húsért és vérért - felelte az asszony.

- Hát ezt meg hogyan értsem? - firtatta tovább a menyasszony.

- Hadd aludjam egy éjszaka a vőlegényed hálószobájában.

A menyasszonynak ugyan nem volt ínyére az ajánlat, de mert nagyon kívánta a ruhát, végül is belement. Meghagyta azonban a királyfi inasának, adjon este álomitalt az urának.

Mikor leszállt az éjszaka, és a királyfi már jó mélyen aludt, bevezették az asszonyt a hálószobába. Leült az ágy szélére, és így szólt:

- Hét esztendeig jártam a nyomodban, voltam a Napnál, voltam a Holdnál, voltam a négy Szélnél, kérdezősködtem utánad, megsegítettelek a sárkány ellenében, mégis egészen el akarsz felejteni engem?

De a királyfi nagyon mélyen aludt az álomitaltól; mindez csak olyan volt neki, mintha a Szél susogna odakint a fenyőkön.

Mikor megvirradt, kivezették az asszonyt a hálószobából, és oda kellett adnia aranyos ruháját. Elfogta szegényt a bánat, hogy lám, semmi sem segít már rajta, nem segített még a Nap ajándéka sem! Kiment a mezőre, leült, és sírdogálni kezdett. Hát amint éppen a szemét törülgeti a köténye sarkával, valami gömbölyűt tapint meg a zsebében: az a tojás volt, amelyet a Holdtól kapott. Nyomban feltörte: egy aranykotlós volt benne tizenkét színarany csibével. A kiscsibék szétszaladtak, csipogtak, olyan volt, mintha tizenkét csillag futkosott volna a zöld mezőben. Aztán a kotlós kárált egyet-kettőt; a csibék visszafutottak a szárnya alá, és most meg olyan volt, mintha maga az arany Hold szállott volna le a rétre.

Akkor az asszony gondolt egyet: odaterelgette a csibéit meg a kotlósát a királylány ablaka alá. Az kinézett a csipogásra, és úgy megtetszett neki ez az aranymajorság, hogy nyomban lejött, és megkérdezte, nem eladók-e.

- Nem aranyért, pénzért, csak húsért és vérért - felelte megint az asszony - Hadd aludjam még egy éjszaka a vőlegényed hálószobájában.

- Jól van - hagyta rá a menyasszony, mert azt gondolta, ma is rászedi majd mint az előző estén. Hanem a királyfi aznap, mikor ágyba készülődött, megkérdezte az inasát, miféle suttogást hallott az éjszaka. Erre az inas mindent bevallott neki.

- Öntsd a kelyhet az ágy mögé! - parancsolt rá a királyfi, és lefeküdt.

Mikor leszállt az éj, megint bevezették az asszonyt. Az leült az ágy szélére, s újra sorjázni kezdte a búját-baját. De most a királyfi rögtön ráismert a hangjáról; most már tudta, hogy ez az ő kedves felesége. Kiugrott az ágyból, örvendezve mondta:

- Csak most foszlott le rólam igazában a varázslat! Eddig mintha álomban éltem volna. A királylány megbűvölt, hogy elfelejtselek; de az ég idejében levette rólam a rontást!

Még azon az éjszakán kiosontak a kastélyból. Nagy titokban jártak, féltek a királylány apjától, aki varázsló volt. Fölültek a griffmadárra, és az nekivágott a Vörös-tengernek.

Ahogy a tenger közepe fölé értek, az asszony lehullajtotta a diót. Nyomban terebélyes diófa nőtt ki a vízből. A griffmadár rászállt, és megpihent rajta. Aztán ismét fölkerekedett, és hazáig repült velük.

Otthon végre viszontlátták a fiukat; szép, erős legénnyé serdült, amíg odajártak. És attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A fost odata un om si omul asta a trebuit sa plece pe neasteptate intr-o lunga calatorie. Si luindu-si el ramas bun de la cele trei fiice ale lui, le intreba ce-ar dori sa le aduca de pe cele meleaguri straine. Fata cea mare pofti sa-i aduca margaritare, cea mijlocie - pietre nestemate, iar cea mica ii zise:
- Draga tata, eu imi doresc o privighetoare cinta-toare si jucausa.
- Bine, fata mea, daca oi gasi-o, sa stii c-am sa ti-o aduc! o asigura taica-sau.
Le saruta apoi pe citesitrele si o porni la drum.
Cind veni timpul sa se intoarca acasa, avu grija sa cumpere margaritare si pietre nestemate pentru cele doua fete mai mari, dar vezi ca pentru fie-sa a mica nu putuse sa gaseasca privighetoarea cintatoare si jucausa, in zadar isi pierduse vremea cautind pretutindeni, ca, pana la urma, tot n-o afla. Lucrul asta il mihni peste masura, si cum sa nu-l fi mihnit, cand fata a mica ii era copilul cel mai drag.
Porni omul nostru pe drumul de intoarcere si, dupa o bucata buna de drum, nimeri intr-o padure. Drept in mijlocul acelei paduri se inalta o mindrete de palat, ca-ti bucura inima vazindu-l. Iar mai incolo, pe un tapsan, un coscogea stejar isi zbatea crengile in vint. Si-n virful pomului asta, o privighetoare se-nvirtea jucausa, sarind din creanga in creanga si cintind, ca se infiora vazduhul de viersul ei. Omul se opri in loc, fermecat, si grai plin de veselie: - Ei, tocmai la timp imi picasi!...
Si-i porunci servitorului pe care-l avea pe langa sine sa se urce in stejar si sa-i prinda pasarea. Dar cum se apropie de pom, numai ce sari dindaratul lui un leu furios, care-si zbirli coama si mugi de se cutremurara, frunzele copacilor...
- Ai vrut tu sa-mi furi pasarea, da sa stii ca nu-ti merge cu mine! Ca aceluia care vrea sa-mi rapeasca privighetoarea cea cintatoare si jucausa, nu-i mai sunt harazite multe ceasuri!... Pe loc il sfisii.
Cugeta omul ce cugeta si apoi ii raspunse:
- De-as fi stiut ca e a ta pasarea, nu m-as fi atins de ea. Da acum, c-am gresit, vreau sa-mi repar greseala si sa ma rascumpar cu bani grei, numai sa nu ma sfisii.
ii asculta leul spusele si, la rindul lui, ii grai astfel:
- Numai intr-un singur chip ti-ai putea salva viata: de mi-ai fagadui c-o sa-mi daruiesti prima vietuitoare care ti-o iesi in cale cand vei pasi pragul casei. De te invoiesti, sa stii ca-ti mai dau si privighetoarea pe deasupra, ca s-o duci fetei tale.
- Nici in ruptul capului, c-ar putea sa fie chiar fata mea a mica. De mult ce ma iubeste, ea alearga totdeauna in intimpinarea mea, ori de cite ori ma intorc acasa.
Vezi insa ca servitorului ii dirdiia inima de frica si, ca sa scape din gheara leului, cauta sa-l abata pe sta-pina-sau de la gindurile sale.
- Da ce, parca numai fiica dumitale a mica ar putea sa-ti iasa in cale?!... Ba, s-ar putea prea bine sa fie o pisica sau un ciine...
Omul se lasa convins de vorbele servitorului sau si, luind cu sine privighetoarea cea cintatoare si jucausa, ii fagadui leului c-o sa-i daruiasca vietuitoarea care i-o iesi cea dintii in cale cand o sosi acasa.Dar vezi ca inima nu-l inselase... Cum pasi pragul casei, prima fiinta care-i iesi in fata fu draga sa fetita. Ii venea in intimpinare, alergind... Si de indata ce fu aproape de el, il imbratisa si-l coplesi cu sarutari. Ei, si nici nu va mai spun cita bucurie a fost pe ea, cand a vazut privighetoarea cea cintatoare si jucausa!... Da vezi ca taica-sau n-avea inima sa se bucure impreuna cu dinsa, ci se puse pe plins, zicandu-i:
- Fetita mea draga, scump mi-a fost dat sa platesc pasarea asta micuta!... Ca s-o pot dobindi, i-am fagaduit unui leu salbatic c-o sa i te dau, si tare mi-e teama c-o sa te sfisie in bucati si-o sa te manince de vei ajunge in vizuina lui...
Ii povesti apoi de-a fir-a-par toata tarasenia si-o ruga cu lacrimi fierbinti sa nu se duca cumva in padure, intimpla-se orice s-ar intimpla.
Dar vezi ca fata nu putea sa-l lase pe taica-sau sa-si calce cuvintul! il mingiie, ca sa-i mai ogoiasca durerea, si-i zise:
- Draga tata, odata ce ti-ai dat cuvintul, trebuie sa ma dai leului!... Uite, o sa ma duc singura in padure si trag nadejdea c-o sa stiu cum sa-l imblinzesc! Asa ca nu-mi duce prea tare grija... O sa vezi matale de nu m-oi intoarce acasa nevatamata!...
A doua zi, fata il ruga pe taica-sau s-o indrepte pe drumul cel mai scurt, si-o porni fara frica spre padurea unde-si avea leul salasul.
Vezi insa ca leul asta nu era leu adevarat, ci un fecior de crai, care fusese vrajit sa se prefaca intr-o asemenea fiara. ...Si nu era el leu toata vremea. Ziua avea infatisare de leu ca si toti slujitorii lui, iar de cum venea noaptea isi rccapatau cu totii chipul lor omenesc. cand ajunse fata in gradina palatului, un ciopor de lei ii veni in preajma, primind-o cu prietenie, si-o dusera la stapinul lor. De indata ce se lasa noaptea, leul se facu iarasi om, si-n fata fetei statea acum un flacau chipes si frumos, nevoie mare. Si cum se placura dintru inceput, nu mai trecura zile multe si se praznui o nunta ca-n povesti. Si pot sa va spun ca asa fericiti traiau impreuna, ca toate vietatile codrului le jinduiau fericirea. Ziua, cei doi dormeau, iar noaptea erau treji, caci abia atunci isi traiau adevarata viata... Si-ntr-una din aceste nopti, feciorul de crai ii zise nevesti-si:
- Afla ca miine e-o mare petrecere in casa tatalui tau! Si stii care-i pricina? Se marita soru-ta a mare. Si de doresti sa iei si tu parte la praznic, du-te, ca eu te las cu draga inima! Leii mei te-or conduce pana acolo, si cand o fi sa te-ntorci, trimite-mi din vreme o veste, ca sa ti-i pot trimite iar.
Fata se gindi ce se gindi, dar pana la urma se hotari totusi sa plece acasa, ca o ardea dorul dupa taica-sau. Leii o insotira pe tot drumul si dupa aceea se inturnara la stapinul lor. Ei, ce sa va mai spun eu dumneavoastra, ca va-nchipuiti singuri!... cand a pasit fata pragul casei, parca ar fi coborit insusi soarele din inalt, asa li s-a parut tuturor... Si erau bucurosi la culme, ca pana atunci o crezusera moarta, sfisiata de leu... Fata le povesti cu sart totul, si-n cuvinte pline de incintare le arata cit de frumos era tinarul crai si cit de fericiti traiau impreuna.
A ramas fata acasa cit timp s-a tinut nunta, ca s-a-n-tins petrecerea pe vreo sapte zile incheiate, si dupa aia s-a reintors in padure, la sotul ei.
Cind urma sa se marite soru-sa a mijlocie, fata fu poftita iarasi la praznic. Si ea ii zise tinarului crai:
- De asta data nu ma mai trage inima sa merg singura, rogu-te sa ma insotesti!
Craiul n-ar fi avut nimic impotriva acestei dorinte, dar o lamuri ca l-ar paste o mare primejdie, de-ar pleca de-acasa. Ca de i-ar atinge la nunta raza pe care-o arunca o luminare aprinsa, pe loc s-ar preface intr-un porumbel. Si sapte ani incheiati i-ar fi dat sa zboare in lumea larga, cu ceilalti porumbei. Dar fata nu vru sa ia in seama ce-i spusese.
- Hai, vino cu mine, fara teama, se ruga ea de el, si am sa te pazesc, ca nici o raza de lumina n-o sa poata sa te atinga!...
Daca vazu si vazu craiul ca se inversuneaza atit in dorinta ei, ii facu pe voie si plecara impreuna. Si luara cu dinsii si coconul. cand ajunsera la casa parinteasca, fata puse de se zidi o odaie numai pentru folosinta craiului si porunci ca peretii sa fie atit de grosi, ineit sa nu patrunda prin ei nici o raza de lumina. Nu-i vorba, nu urma el sa stea toata vremea in incaperea aceea, dar in timpul nuntii, cand se vor aprinde luminarile, musai trebuia sa ramina acolo, ca sa nu ajunga vreo raza sa-l atinga. Dar vezi ca usa se intimpla sa fie facuta din lemn verde si, uscindu-se, crapa nitelus. Si, ca un facut, nimeni nu observa acest lucru.
Veni si ziua nuntii si se incinse un praznic, de-ai fi zis ca e-o nunta imparateasca. cand se intoarsera nuntasii acasa de la biserica, purtind faclii si luminari aprinse, si apucara sa treaca pe langa camera unde sedea craiul, o raza cit firul de par il atinse pe feciorul de imparat, si acesta se si prefacu intr-un porumbel. Nimeni nu putuse sa-si dea seama de ceea ce se intimplase, si cand nevasta-sa se duse sa-l caute, vazu in locul lui un porumbel alb. Si porumbelul ii zise:
- Sapte ani va trebui de-acu inainte sa zbor prin lume! Si la fiecare sapte pasi voi lasa sa cada cite o picatura de singe si cite un fulg alb. Semnele astea iti vor arata drumul, si de ma vei urma fara contenire, voi fi mintuit.
Nu-si termina bine vorbele porumbelul, ca si zbura pe usa afara, avintindu-se in vazduh. Si ea se lua dupa el, ca o umbra. La fiecare sapte pasi cadea cite o picatura de singe si cite un fulg alb, care-i aratau calea.
Alerga ea asa prin lumea cea mare, fara sa se uite in jurul ei, fara sa se hodineasca nicicum. Si-ntr-un sfir-sit se bucura in inima ei ca cei sapte ani erau pe termi- nate si ca se apropie ceasul cand sotiorul ei va fi min-tuit. Dar vezi ca acel ceas era inca departe...
Pasamite, intr-o amiaza, pe cand alerga fara istov dupa porumbel, nu mai vazu cazind picatura de singe si fulgul cel alb, iar cand ridica ochii spre vazduh, nu mai zari nici porumbelul.
Cum stia ca oamenilor nu le sta in putinta sa-i dea vreun ajutor, urca pe cararea stelelor, pana la soare, si cand ajunse la el, il intreba:
- Tu, soare, care luminezi toate culmile si toate vagaunile, au n-ai zarit cumva zburind un porumbel alb?...
- Nu, raspunse domnul cerului, n-am vazut zburind nici un porumbel. Da uite, pentru ca ai o inima cum nu au multi, iti daruiesc cutioara asta! Si s-o deschizi numai cand oi fi la grea strimtoare.
ii multumi ea soarelui pentru darul facut si merse si tot merse mai departe, pana ce se innopta si aparu luna pe cer. Si-o intreba si pe dinsa:
- Tu, luna, care toata noaptea luminezi peste cimpii si paduri, au n-ai zarit cumva zburind un porumbel alb?...
- Nu, raspunse luna, n-am vazut zburind nici un porumbel. Da uite, pentru ca ai o inima cum n-au multi, iti daruiesc oul asta. Si cand te-oi gasi la o mare ananghie, sa-l spargi si te-o ajuta.
Multumi ea lunii pentru darul facut si merse si tot merse mai departe, pana ce vintul noptii incepu sa sufle. Si-l intreba si pe el:
- Tu, vintule, care-ti porti suflarea peste toti copacii si peste toate frunzele, au n-ai zarit cumva zburind un porumbel alb?...
- Nu, raspunse vintul noptii, n-am vazut zburind nici un porumbel, da o sa-i intreb pe ceilalti frati ai mei de nu l-a zarit vreunul.
Intreba el vintul de rasarit si pe cel de apus, dar acestia-i raspunsera ca n-au vazut zburind nici un porumbei. Dar cand apuca sa-l intrebe si pe cel de miazazi, numai ce-i zise acesta:
- Ba, cum sa nu, l-am vazut zburind peste Marea Rosie! Da acum s-a prefacut iar in leu, c-au trecut cei sapte ani, si e inclestat in lupta c-un balaur... Si-balaurul asta e o fata de imparat, pe care-a blestemat-o o iazma rea sa se preschimbe intr-o asemenea spurcata dihanie!
Vintul noptii asculta cu luare-aminte la cele spuse de frate-sau si-i grai craiesei:
- Acu , c-ai aflat unde e, asculta de sfatul meu: du-te cit mai degraba la Marea Rosie! Pe malul drept al marii asteia ai sa dai peste niste nuiele mari. Cata de numara-le, de cum le-oi vedea, iar pe-a unsprezecea tai-o si ia-o cu tine. Cu ea loveste o data balaurul si-ai sa vezi ca leul o sa-i poata veni atunci de hac. Da nici de balaur n-o sa fie rau, nu duce grija, ci amindoi vor fi mintuiti si-si vor recapata infatisarea omeneasca. Dupa ce-ai sa faci trebusoara asta, uita-te cu luare-aminte in jurul tau si-ai s-o zaresti, de buna seama, pe pasarea de-i spune Grif1, care-si are salasul pe-acolo. Urca-te cu sotiorul tau pe spinarea pasarii si ea o sa tot zboare peste mare si-o sa va duca acasa. Si mai ia si nuca asta! cand oti fi cam pe la jumatatea drumului, da-i drumul in mare, ca va fi spre binele vostru! Si pe loc o sa rasara din valuri cu coscogeamite nuc, si pe ramurile lui o sa se lase pasarea Grif, sa se hodineasca de zborul cel lung. Ca fara de ast popas, n-ar avea destula putere sa va duca peste mare. Iar de vei uita sa arunci nuca in apa, pasarea se va descotorosi de amindoi si-o sa va lase sa cadeti in mare.
Craiasa o porni spre Marea Rosie si, de cum ajunse acolo, gasi toate asa cum ii spusese vintul noptii. Numara nuielele de pe malul marii, o taie pe cea de-a un- sprezecea si odata izbi cu nuiaua balaurul. Si sa vezi minune: de unde pana atunci leul parea sleit, pe loc i se inzecira puterile de-l putu birui pe balaur. Si chiar in aceeasi clipa, amindoi isi recapatara infatisarea omeneasca...
Vazindu-se scapata de sub puterea blestemului, fata de imparat, care fusese balaur pana atunci, il lua de brat pe tinarul crai si amindoi se urcara pe spinarea pasarii Grif. Iar pasarea, de cum ii vazu la ea in circa, isi lua zborul...
Biata fata, care batuse lumea in lung si-n lat dupa sotiorul ei, ramasese acum singura, parasita. Si fiind-ca-i era sufletul plin de amar, se lasa jos, pe pamint, si-ncepu a plinge. Dar in cele din urma gasi destula putere in inima ei ca sa biruie tristetea si, imbarbatin-du-se, isi zise:
De-o trebui, pana la capatul lumii oi merge, ca sa-mi aflu sotiorul, pana unde bat vinturile, si chiar si mai departe, ca, atita timp cit s-o mai auzi cucurigul cocosului, trag nadejdea c-o sa-l regasesc."
Si-a mers ea, a mers, strabatind drumuri nesfirsite, pana ce s-a nimerit sa ajunga la palatul unde traiau tanarul crai si domnita care fusese vrajita. Acolo afla ca cei doi logodnici tocmai se pregateau sa-si serbeze nunta printr-un mare praznic. Atunci nu mai pregeta si deschise cutioara pe care i-o daruise soarele. Si ce sa vezi: inauntru gasi o minunatie de rochie, stralucitoare cum e soarele!... O scoase binisor din cutie, si-o puse pe ea si intra in palat.
Ce sa va mai spun eu dumneavoastra! Doar atit, ca cine-o vazu imbracata cu ea nu mai putu sa-si ia ochii de la rochia aceea fara seaman pe lume... Da parca logodnica craiului nu ramase ca fermecata la vederea ei? Ba bine ca nu! Atit de mult ii placuse, incit dori s-o aiba ca rochie de mireasa, si-o intreba pe femeia aceea straina de nu vrea cumva s-o vinda.
- Ba, cum sa nu! Da-i vorba ca n-o dau pe bani sau pe vreo alta avutie, ci pe carne si singe.
Cum nu se dumerea defel ce inteles or fi avind vorbele astea, logodnica ii ceru sa o desluseasca mai bine. Si craiasa o lamuri pe data:
- Vorbele mele au intelesul c-as dori sa ramin o noapte in iatacul in care doarme mirele!
La-nceput, logodnica nici nu vru sa auda de asa ceva, dar, cum era stapinita de dorinta de-a avea rochia, n-avu incotro si trebui sa se-nvoiasca. Dar ca sa fie sigura ca n-o sa se poata intimpla nimic rau, ii porunci feciorului de casa sa pregateasca o bautura adormitoare si sa i-o dea mirelui sa bea mai inainte de a se culca. cand se facu noapte si feciorul de casa se incredinta ca stapinul lui, craiul, dormea dus, o lasa pe craiasa sa intre in iatac.
Biata femeie se aseza langa patul sotiorului ei si-ncepu a-i ziee:
- Sapte ani te-am urmat ca umbra, clipa de clipa si ceas de ceas, si-am urcat pana la soare, si pana la luna, si pana la cele patru vinturi, ca sa-i intreb unde-i fi si sa-ti dau de urma; ti-am stat intr-ajutor, ca sa poti birui balaurul, da la ce folos au fost toate, daca tu vrei sa ma dai azi uitarii?!...
Vezi insa ca licoarea aceea il cufundase intr-un somn atit de adinc, ca nu deslusi nici o vorba de-a craiesei, ci i se paru numai ca suiera vintul afara, printre brazi. Dimineata, feciorul de casa veni s-o ia.din iatac, si craiasa trebui sa-i dea logodnicei rochia cea frumoasa. Se intrista ea foarte ca nu reusise sa-i spuna craiului ce-avea pe suflet, si-o porni pe cimp, intr-aiurea. La un moment dat, obosi de atita umblet, se aseza jos si-ncepu a plinge cu lacrimi amare. Si cum plingea ea asa, deodata isi aminti de oul pe care i-l daruise luna. Il sparse, si sa vezi minune: numai ce iesi dintr-insul o closca cu doisprezece puisori... Si closca si puii erau cu totul si cu totul de aur! Puisorii incepura sa alerge, sa ciuguleasca, sa piuie subtirel, si dupa aia se bagara iar sub aripile clostei. Si zau ca nimic nu-mi pare sa fi fost pe lume mai frumos si sa bucure sufletul mai mult, decat ceea ce-i fu dat craiesei sa vada acum!...
Se scula ea de jos, parca mai inviorata, si mina pe cimpie closca cu cei doisprezece pui de aur, pana ce ajunse cu ei sub fereastra logodnicei. Si atit de mult ii placura domnitei puisorii, incit cobori in graba in gradina si-o-ntreba pe craiasa de nu-s de vinzare.
- Ba-s de vinzare!... grai ea. Da-i vorba ca nu-i dau pe bani sau pe vreo alta avutie, ci pe carne si singe. Mai lasa-ma sa ramin o noapte in iatacul in care doarme mirele, si-ai tai or sa fie!...
Logodnica incuviinta, ca n-avea ce alta face, dar vru s-o insele din nou pe craiasa, prin aceleasi tertipuri pe care le folosise c-o noapte inainte. Da vezi ca de asta data nu-i reusi siretlicul!...
Si nu-i reusi, pentru ca, inainte de-a se culca, tina-rul crai il ruga pe feciorul de casa sa-l desluseasca de nu auzise si el, in noaptea trecuta, un murmur si-un fosnet, care parca veneau de afara...
Atunci slujitorul isi lua inima-n dinti si-i destainui totul: cum i-a dat o bautura adormitoare si cum o fata sarmana a dormit in taina in iatacul lui. Si i-a mai spus ca si-n noaptea asta trebuia sa-i dea o bautura, care sa-l adoarma bustean. Se minuna craiul de ce auzise si, la urma, ii porunci slujitorului:
- Ia de varsa bautura, colo, langa pat! Si-om vedea noi ce-o mai fi...
Cind se lasa noaptea, feciorul de casa iar o aduse in iatac pe craiasa. Iar ea, sarmana, incepu din nou sa-i insire craiului amarul vietii ei... Vezi insa ca tinarul crai recunoscu de indata al cui era glasul. Si cum sa nu-l fi recunoscut, ca doar era al sotioarei lui mult iubite!...
Si atit de mare ii fu bucuria, ca nu se mai putu stapini si sari din pat, de parca l-ar fi impins cineva de la spate.
Apoi ii grai:
- Abia din clipa asta sunt mintuit! pana acu , pot zice c-am trait intr-un vis, pentru ca straina asta ma vrajise sa nu mai stiu de tine, sa te uit!...
Se gindira ei sa paraseasca in mare graba palatul asta blestemat, dar cum tatal logodnicei era vrajitor, se temura sa plece pe fata, ca sa nu abata asupra lor vreo urgie. Si strecurindu-se prin intunericul noptii, ajunsera pana la locul unde-si avea cuibul pasarea Grif. I se urcara pe spinare si pasarea se avinta cu ei in zbor. Zbura ea ce zbura si, pasamite, iar ajunse la Marea Rosie. cand fu sa treaca de mijlocul ei, fata isi aduse aminte de povata pe care i-o daduse vintul noptii, si lasa sa cada nuca. Cazu ea in valuri si numai ce se ridica dintre coamele inspumate un coscogeamite nuc, ca atingea cerul cu crestetul... Pasarea Grif se lasa din zbor pe una din ramurile nucuku si se hodini strasnic. Si cand se simti iar in puteri, se avinta din nou in vazduh, si-i duse acasa, mai repede decat gindul... Ei, si acasa pe cine credeti ca-l gasira? Chiar pe coconul lor, care-n ast timp se facuse o mindrete de flacau de ziceai ca-i picat din soare. Si de atunci nimeni nu le-a mai casunat nici un rau, si-au trait tustrei fericiti pana la sfirsitul vietii lor.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.