MAGYAR

A palackba zárt szellem

ENGLISH

The spirit in the glass bottle


Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:

- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.

A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.

- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.

- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?

És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:

- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.

- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?

- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.

A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.

Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.

- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.

- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.

- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.

A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.

"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"

Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.

A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:

"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"

Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:

- Engedj ki! Engedj ki!

Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:

- Engedj ki!

Mintha lentről, a föld alól jött volna.

- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.

- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!

A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:

- Engedj ki! Engedj ki!

- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.

Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.

- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?

- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?

- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!

- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.

- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!

- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.

- Mert te kerültél először az utamba!

- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.

- Mit akarsz bizonyságul?

- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.

- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.

Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.

Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.

- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.

És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.

Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:

- Engedj ki! Engedj ki!

- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!

- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!

- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!

- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!

A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:

"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"

Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:

- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.

Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.

- Ez az egész? - kérdezte a diák.

- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.

- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni.

Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.

- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.

A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.

- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...

- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.

- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...

A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.

- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.

És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.

Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.

- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!

Az öreg odanézett.

Még a vér is elhűlt benne.

- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!

- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.

- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!

És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.

Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:

- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.

Az öreget megint elfogta a méreg.

- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.

A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.

- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.

Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.

Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:

- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.

- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.

Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.

- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...

Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:

- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.

- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.

- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.

- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.

A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:

- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.

- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!

- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.

Az öreg egészen elhűlt.

- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?

- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.

Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.

- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.

Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.
Once upon a time there was a poor woodcutter who worked from morning until late at night. When he had finally saved up some money he said to his boy, "You are my only child. I want to spend the money that I have earned by the sweat of my brow on your education. Learn an honest trade so you can support me in my old age when my limbs have grown stiff and I have to sit at home." Then the boy went to a university and studied diligently. His teachers praised him, and he remained there for some time. After he had worked through a few classes, but was still not perfect in everything, the little pittance that the father had saved was all spent, and the boy had to return home to him. "Oh," said the father sadly, "I cannot give you anything more, and in these hard times I cannot earn a heller more than what we need for our daily bread." - "Father, dear," answered the son, "don't worry about it. If it is God's will everything will turn out well for me. I will do all right." When the father said he was going into the woods and earn some money by cutting cordwood, the son said, "I will go with you and help you." - "No, my son," said the father, "you will find it too difficult. You are not used to hard work, and will not be able to do it. Furthermore, I have only one ax and no money left to buy another one with." - "Just go to the neighbor," answered the son. "He will lend you his ax until I have earned enough to buy one for myself."

So the father borrowed an ax from the neighbor, and the next morning at daybreak they went out into the woods together. The son helped his father and was quite cheerful and full of energy. When the sun was directly above them, the father said, "Let us rest now and eat our noon meal. Then all will go twice as well." The son picked up his bread and said, "Just you rest, father. I am not tired. I will walk about a little in the woods and look for birds' nests." - "Oh, you fool," said the father, "why do you want to run about? Afterwards you will be tired and no longer able to lift an arm. Stay here, and sit down beside me."

But the son went into the woods, ate his bread, was very cheerful, and looked into the green branches to see if he could find a bird's nest. He walked to and fro until at last he came to an enormous oak that was certainly many hundred years old, and that five men would not have been able to span. He stood there looking at it, and thought, "Many a bird must have built its nest in that tree." Then suddenly he thought that he heard a voice. Listening, he became aware of someone calling out with a muffled voice, "Let me out. Let me out." He looked around but could not see anything. Then he thought that the voice was coming out of the ground, so he shouted, "Where are you?" The voice answered, "I am stuck down here among the oak roots. Let me out. Let me out." The student began to scrape about beneath the tree, searching among the roots, until at last he found a glass bottle in a little opening. Lifting it up, he held it against the light, and then saw something shaped like a frog jumping up and down inside. "Let me out. Let me out," it cried again, and the student, thinking no evil, pulled the cork from the bottle. Immediately a spirit ascended from it and began to grow. It grew so fast that within a few moments a horrible fellow, half as big as the tree, was standing there before the student. "Do you know," he cried in an terrifying voice, "what your reward is for having let me out?" - "No," replied the student fearlessly. "How should I know that?" - "Then I will tell you," shouted the spirit. "I must break your neck for it." - "You should have said so sooner," answered the student, "for then I would have left you shut up inside. However, my head is going to stay where it is until more people have been consulted." - "More people here, more people there," shouted the spirit. "You shall have the reward you have earned. Do you think that I was shut up there for such a long time as a favor? No, it was a punishment. I am the mighty Mercurius. I must break the neck of whomsoever releases me." - "Calm down," answered the student. "Not so fast. First I must know that you really were shut up in that little bottle, and that you are the right spirit. If you can indeed get inside again, then I will believe it, and you may do with me whatsoever you want." The spirit said arrogantly, "that is an easy trick," pulling himself in and making himself as thin and short as he had been before. He then crept back into the opening and through the neck of the bottle. He was scarcely inside when the student pushed the cork back into the bottle, and threw it back where it had been among the oak roots. And thus the spirit was deceived.

The student was about to return to his father, but the spirit cried out pitifully, "Oh, do let me out. Oh, do let me out." - "No," answered the student, "not a second time. I will not release a person who once tried to kill me, now that I have captured him again." - "If you will set me free," cried the spirit, "I will give you so much that you will have enough for all the days of your life." - "No," answered the student, "you would cheat me like you tried to the first time." - "You are giving away your own good fortune," said the spirit. "I will not harm you, but instead will reward you richly." The student thought, "I will venture it. Perhaps he will keep his word, and in any event he will not get the better of me." So he pulled out the cork, and the spirit rose up from the bottle as before, and extended himself, becoming as large as a giant. "Now you shall have your reward," he said, handing the student a little rag that looked just like a small bandage. He said, "If you rub a wound with the one end, it will heal, and if you rub steel or iron with the other end, it will turn into silver." - "I have to try that," said the student. He went to a tree, scratched the bark with his ax, then rubbed it with the one end of the bandage. It immediately closed together and was healed. "Now it is all right," he said to the spirit, "and we can part." The spirit thanked him for having freed him, and the student thanked the spirit for the present, and returned to his father.

"Where have you been running about?" said the father. "Why have you forgotten your work? I said that you wouldn't get anything done." - "Don't be concerned, father. I will make it up." - "Make it up indeed," said the father angrily. "Don't bother." - "Just watch, father. I will soon cut down that tree there and make it crash." Then he took his bandage, rubbed the ax with it, and struck a mighty blow, but because the iron had turned into silver, the cutting edge bent back on itself. "Hey, father, just look what a bad ax you've given me. It is all bent out of shape." The father was shocked and said, "Oh, what have you done! Now I'll have to pay for the ax, and I don't know what with. That is all the good I have from your work." - "Don't get angry," said the son, "I will pay for the ax." - "Oh, you blockhead," cried the father, "How will you pay for it? You have nothing but what I give you. You have students' tricks stuck in your head, but you don't know anything about chopping wood."

After a little while the student said, "Father, I can't work any longer after all. Let's quit for the day." - "Now then," he answered, "do you think I can stand around with my hands in my pockets like you? I have to go on working, but you may head for home." - "Father, I am here in these woods for the first time. I don't know my way alone. Please go with me." His anger had now subsided, so the father at last let himself be talked into going home with him. There he said to the son, "Go and sell the damaged ax and see what you can get for it. I will have to earn the difference, in order to pay the neighbor." The son picked up the ax and took it into town to a goldsmith, who tested it, weighed it, and then said, "It is worth four hundred talers. I do not have that much cash with me." The student said, "Give me what you have. I will lend you the rest." The goldsmith gave him three hundred talers and owed him one hundred. Then the student went home and said, "Father, I have some money. Go and ask the neighbor what he wants for the ax." - "I already know," answered the old man. "One taler, six groschens." - "Then give him two talers, twelve groschens. That is double its worth and is plenty. See, I have more than enough money." Then he gave the father a hundred talers, saying, "You shall never need anything. Live just like you want to." - "My goodness," said the old man. "Where did you get all that money?" Then the son told him everything that had happened, and how by trusting in his luck he had made such a catch. With the money that was left he went back to the university and continued his studies, and because he could heal all wounds with his bandage he became the most famous doctor in the whole world.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.