MAGYAR

A palackba zárt szellem

TÜRKÇE

Şişedeki Cin


Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:

- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.

A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.

- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.

- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?

És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:

- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.

- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?

- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.

A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.

Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.

- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.

- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.

- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.

A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.

"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"

Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.

A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:

"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"

Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:

- Engedj ki! Engedj ki!

Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:

- Engedj ki!

Mintha lentről, a föld alól jött volna.

- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.

- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!

A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:

- Engedj ki! Engedj ki!

- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.

Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.

- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?

- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?

- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!

- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.

- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!

- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.

- Mert te kerültél először az utamba!

- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.

- Mit akarsz bizonyságul?

- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.

- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.

Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.

Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.

- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.

És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.

Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:

- Engedj ki! Engedj ki!

- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!

- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!

- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!

- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!

A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:

"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"

Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:

- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.

Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.

- Ez az egész? - kérdezte a diák.

- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.

- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni.

Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.

- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.

A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.

- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...

- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.

- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...

A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.

- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.

És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.

Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.

- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!

Az öreg odanézett.

Még a vér is elhűlt benne.

- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!

- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.

- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!

És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.

Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:

- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.

Az öreget megint elfogta a méreg.

- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.

A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.

- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.

Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.

Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:

- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.

- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.

Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.

- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...

Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:

- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.

- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.

- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.

- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.

A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:

- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.

- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!

- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.

Az öreg egészen elhűlt.

- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?

- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.

Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.

- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.

Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.
Bir zamanlar fakir bir oduncu vardı. Sabahtan gece yarılarına kadar çalışır dururdu. Yeterince para biriktirdikten sonra oğluna, "Sen benim tek çocuğumsun. Alın teriyle kazandığım şu parayı senin eğitimin için harcamak istiyorum. Doğru dürüst bir zanaat öğren ki, elim ayağım tutmayacak kadar yaşlandığımda bana bakabilesin" dedi.
Oğlan okula giderek çok şey öğrendi, hocalarının takdirini kazandı ve bir süre o okulda kaldı. Daha başka okullarda da okudu, ama bunu yeterli bulmadı. Ancak babasının fakirliği nedeniyle eğitimini yarım bırakarak eve döndü.
Babası üzgündü. "Ah, sana verecek param kalmadı artık. Bu pahalılıkta bir ekmek parasını ancak kazanıyorum" dedi.
Oğlan, "Sen merak etme babacığım! Tanrı ne isterse o olur. Ben kaderime razıyım" diye karşılık verdi.
Babası odunkömürü yapıp satmak amacıyla ormana giderken oğlu, "Ben de seninle geleyim, sana yardım edeyim" dedi.
Babası "Olur. Ama biraz zorlanacaksın. Sen ağır iş görmeye alışık değilsin, dayanamazsın! Zaten sadece tek bir baltam var; İkinciyi satın alacak param yok" dedi.
Oğlu, "Komşuya gidip ondan bir balta ödünç al. En azından ben para kazanıncaya kadar" dedi.
Babası komşusundan bir balta ödünç aldı. Ertesi gün güneş doğarken birlikte ormana gittiler.
Oğlan babasına yardım etti; neşeli ve taptazeydi.
Güneş tepeye yükseldiğinde babası, "Biraz mola verelim, yemek yiyelim. Sonra daha iyi çalışırız" dedi.
Oğlan ekmeğini eline alarak, "Sen dinlen baba. Ben daha yorulmadım. Ormanda şöyle bir dolaşıp kuş yuvası arayayım!" diye karşılık verdi.
Babası, "Deli olma! Ne diye dolaşıp duracaksın? Sonra daha fazla yorulursun. Kolunu bile kaldıracak halin kalmaz. Burda kal, gel otur şöyle yanıma" dedi.
Ama oğlan ormanın derinliklerine daldı. Ekmeğini yedi, çok keyifliydi. Kuş yuvası bulabilmek için ağaç dallarının arasına girdi. Orada burada dolaştıktan sonra koskocaman bir meşe ağacının yanına vardı. Bu ağaç birkaç yüzyıl kadar yaşlı olmalıydı; hani beş kişi yanyana gelse kollarıyla saramazdı.
Oğlan ağacın önünde durdu. "Bazı kuşlar burada yuva yapmış olabilir" diye düşündü. Birden bir ses duydu. Kulak kabarttı. Birisi boğuk bir tonla "Çıkar beni buradan, çıkar beni buradan!" diye sesleniyordu. Oğlan etrafına bakındıysa da kimseyi göremedi. Ama bu ses aşağıdan, topraktan geliyordu.
"Neredesin?" diye seslendi.
Ses cevap verdi: "Meşe ağacının kökündeyim! Çıkar beni buradan! Çıkar beni buradan!"
Oğlan ağacın kökünü bulmaya çalıştı ve sonunda ufak bir oyuğun içinde bir lamba gördü. Onu yukarı kaldırarak ışığa tuttu; içinde kurbağaya benzeyen bir şey gördü. Bu şey bir oraya bir buraya sıçrayıp duruyor ve "Çıkar beni buradan, çıkar beni buradan!" diye bağırıyordu.
Oğlan aklına kötü bir şey gelmediği için şişenin tıpasını çıkardı. Aynı anda şişenin içinden bir cin çıktı ve gitgide büyümeye başladı. O kadar çabuk büyüdü ki, boyu kısa süre içinde meşe ağacının yarısına erişti.
Korkunç bir sesle, "Beni bu şişeden kurtardığın için ne ödül alacaksın biliyor musun?" diye sordu.
"Hayır" diye cevap verdi oğlan hiç korkmadan.
"Söyleyeyim sana: bunun için senin boynunu koparacağım!" dedi cin.
"Keşke bunu daha önce söyleseydin, seni şişenin içinde bırakırdım! Boynumu koparmadan önce bunu başkalarına sor" dedi oğlan.
"Başkaları falan dinlemem ben. Sen hak ettiğini alacaksın! Ben o şişenin içine isteyerek mi girdim sanıyorsun? Yo, bu bana verilen bir cezaydı. Benim adım Kudretli Merkurius; beni serbest bırakanın boynunu koparırım!"
"Ağır ol!" diye cevap verdi oğlan, "Bu öyle çabuk olmaz! Önce bir bakayım, sen gerçekten bu şişenin içinde miydin, yani gerçek cin misin? Bunun içine bir daha girebilirsen gerçek cin olduğuna inanacağım. O zaman bana ne istersen yapabilirsin!"
Cin kendini beğenmiş bir tavırla, "Bundan kolay ne var!" diyerek kendini küçücük yaptı ve şişenin içinden çıktığı büyüklüğe ulaştı. Sonra da şişenin içine giriverdi. Girer girmez de oğlan şişenin ağzını daha önce çıkardığı tıpayla kapadı. Sonra ağacın kökündeki eski yerine bıraktı. Yani cini faka bastırdı!
Oğlan babasının yanına dönmek istedi. Ama cin, "Ah, çıkar beni buradan, çıkar beni buradan!" diye sızlandı.
"Hayır, beni öldürmek isteyeni yakalamışsam kolay kolay bırakmam" diye cevap verdi oğlan.
"Beni serbest bırakırsan sana ömrün boyunca ne istersen veririm!" diye seslendi cin. "Hayır" dedi oğlan, "Önceki gibi yine aldatırsın beni!"
"Şansını tepiyorsun! Ben sana bir şey yapmayacağım, aksine seni bol bol ödüllendireceğim!"
Oğlan, "Denesem iyi olur, belki sözünü tutar. Nasılsa bana bir şey yapamaz" diye geçirdi aklından.
Sonra tıpayı çıkardı. Cin daha önceki gibi şişeden çıkıverdi. Büyüdü, büyüdü, dev kadar kocaman oldu.
"Ödülü hak ettin!" diyerek oğlana ufak bir bez parçası verdi; yarabandına benziyordu bu. "Bunun bir ucunu bir yaraya sürttün mü iyileşiverir; öbür ucunu bir madene ya da demire sürtersen o şey de gümüşe dönüşür" dedi cin.
"Bir deneyeyim" diyen oğlan bir ağaca yanaşarak ağacın gövdesinden baltasıyla bir kabuk kaldırdı. Ona yara bandının bir ucunu sürtünce kabuk kendiliğinden ağaca kaynayıverdi.
"Doğruymuş, şimdi ayrılabiliriz" dedi cine dönerek.
Cin kendisini serbest bırakığı için ona teşekkür etti. Oğlan da verdiği hediye için ona teşekkür ettikten sonra babasının yanına döndü.
"Nereye gittin böyle?" diye söylendi babası. "Neden işini unuttun? Elinden bir şey gelmez diye ta başından söylemiştim!"
"Üzülme baba, telâfi ederim!" dedi oğlan.
"Telâfi edermiş, iş mi bu yani!" diye haşladı babası onu.
"Dikkat et baba; şimdi şu ağacı baltayla keseceğim, çatır çatır kırılacak."
Sonra yara bandıyla ucunu ovuşturduğu baltasını tüm gücüyle ağaca savurdu. Ama demir gümüşe dönüştüğü için baltanın ağzı eğiliverdi.
"Ay baba, baksana bana kötü bir balta verdin, eğrildi!" dedi oğlan.
Babası çok şaşırarak "Ne yaptın sen!" dedi. "Şimdi bunu ödemek zorunda kalacağım. Ama neyle?"
"Kızma, ben onu öderim" dedi oğlu.
Babası, "Saçmalama! Neyle ödeyeceksin?" diye sordu ve ekledi: "Sana verdiğim paradan başka bir şeyin yok ki! Sende öğrenci kafası var, ama odun kesmekten anlamıyorsun."
Bir süre sonra oğlan, "Baba, ben artık çalışamıyorum. Mola versek iyi olacak!" dedi.
"Yani senin gibi eli kolu bağlı mı oturayım? Ben daha çalışacağım; sen istersen eve git!" diye çıkıştı babası.
Oğlan, "Baba, ben ilk kez geliyorum ormana, yolu bulamam. Sen de gel, nolur!" dedi.
Öfkesini yenen baba oğluyla beraber gitmeye razı oldu. Sonra ona dönerek, "Git şu eğri baltayı kaça satarsan sat! Ben üstünü tamamlar komşuya veririm" dedi.
Oğlan baltayı alarak şehre indi ve bir kuyumcuya gitti. Adam baltayı inceledikten sonra teraziye koydu. "Dört yüz lira eder, ama o kadar para yanımda yok" dedi.
Oğlan, "Yanında ne kadar varsa ver, kalanını borçlanmış olursun" diye teklif etti. Kuyumcu ona üç yüz lira verdi ve yüz lira da borçlu kaldı.
Oğlan eve dönerek babasına, "Baba, bende para var. Sen git komşuya sor bakalım, baltanın karşılığında ne istiyor?" dedi.
Babası, "Ben biliyorum, bir lira altı kuruş" diye cevap verdi.
"O zaman ona iki lira on iki kuruş ver. Yani istediğinin iki misli. O kadar yeter!" dedi oğlan ve babasına yüz lira vererek "Gördün mü ne kadar bol param var! Hiçbir eksiğin kalmasın, rahat yaşa!" diye ekledi.
"Aman Tanrım! Nasıl böyle zengin oldun?" diye sordu yaşlı adam. Oğlu da her şeyi anlattı; yani şansına güvenerek nasıl bir fırsat yakaladığını...
Kalan parayla yine okula devam etti ve kendisini geliştirdi. Yara bandıyla yaraları iyileştirdiği için de dünyanın en iyi doktorlarından biri oldu.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.