MAGYAR

Az okos szabócskáról

TIẾNG VIỆT

Người thợ may khôn ngoan


Volt egyszer egy hercegkisasszony, aki messze földön híres volt a szépségéről meg a kevélységéről. Nagy szépsége miatt csak úgy tódultak hozzá a kérők, de nagy kevélysége miatt valamennyien pórul jártak. A hercegkisasszony ugyanis mindegyiknek feladott egy rejtvényt, és aki nem tudta megfejteni, azt szégyenszemre, nagy vesszőfutás közt elkergette.

Így aztán nem csoda, ha rövidesen nem akadt többé királyfi, aki leánykérőbe merészkedett volna hozzá. Mikor a hercegkisasszony látta, hogy a kérők elmaradnak, közhírré tétette, hogy most már pályázhatik a kezére akárki; aki a rejtvényt megfejti, ahhoz hozzámegy, még ha nem királyfi is az illető.

A dolognak híre kelt az országban, tudomást szerzett róla egy messzi-messzi faluban három szabó is. Nosza, összedugták a fejüket, tanakodni kezdtek, latolgatták a kilátásaikat.

- Nyitva áll előttünk a szerencse útja! - mondta a legidősebbik.

- Igaz - tette hozzá a középső -, annyiszor beletaláltunk már a gomblyukba, miért éppen most ne találnánk?

A harmadik, a legfiatalabb, ugribugri, mihaszna emberke volt, még a mesterséghez sem igen értett. Most azonban ő is izegni-mozogni kezdett.

- Hátha nyakon csípem a szerencsét - mondta. - Mert ha most sem próbálom meg, ki tudja, kínálkozik-e még egyszer ilyen kitűnő alkalom az életben!

A másik kettő leintette:

- Maradj csak itthon, úgyse mennél semmire azzal a kurta eszeddel!

A szabócska azonban nem hagyta magát.

- Én erre föltettem az életemet - mondta. - Majd csak boldogulok valahogyan, sose féltsetek ti engem!

És úgy fenn hordta az orrát, mintha az egész világ az övé volna.

A három szabó tehát útra kelt; meg sem álltak a hercegkisasszony palotájáig. Nagy hetvenkedve bekopogtattak.

- Hát ti mit akartok? - kérdezte az udvarmester. - Megvan nekünk a magunk udvari szabója!

Erre azok hárman elkezdtek kacagni.

- Hahaha! Ez a szerencsétlen azt hiszi, az ő ócska ruháját jöttünk megfoltozni! Tudd meg, barátom: lánykérőben vagyunk, a hercegkisasszony kezére pályázunk. Bennünk aztán emberére akadt, az egyszer biztos; olyan csavaros, finom eszünk van, hogy száz rókának együttvéve sincs annyi sütnivalója!

Mit tehetett egyebet az udvarmester? Bevezette őket az úrnője elé.

A hercegkisasszony kevélyen végignézett rajtuk, aztán föladta nekik a rejtvényt.

- Van a hajamnak két különleges szála. Milyen színű az egyik, milyen a másik?

- Ennyi az egész? - kérdezte fölényesen a legidősebb szabó. - Az egyik nyilván fehér, mint a gyolcs, a másik meg fekete, mint a posztó.

- Nem találtad el - mondta neki a hercegkisasszony -, feleljen a másik.

- Hát ha nem fehér meg fekete - tudálékoskodott a második szabó -, akkor nyilván az egyik vörös, mint a rózsa szirma, a másik meg barna, mint otthon az apámuram házikabátja.

- Te sem találtad el - szólt a hercegkisasszony -, feleljen a harmadik. Látom az orrán, hogy tudja.

De ezt csak gúnyból mondta, mert már előre azon mulatott magában, milyen csúfosan kergeti majd el mind a hármukat.

A legfiatalabb szabó azonban egy csöppet sem ijedt meg; bátran előlépett, s így szólt:

- Tessék itt a megfejtés: a hercegkisasszonynak van egy arany meg egy ezüst hajszála.

A hercegkisasszony elsápadt, majd elájult ijedtében, mikor ezt meghallotta. Mert hát a kis szabó megfejtette a rejtvényt, amit - azt hitte - senki a világon ki nem talál.

- Jól van - mondta, mikor kissé magához tért -, de ezzel még nem nyerted el a kezemet: még hátra van egy próba. Lakik lent az istállóban egy medve, azzal kell töltened a mai éjszakát. Ha reggel még életben talállak, nem bánom, hozzád megyek feleségül.

Azt gondolta, ezzel aztán meg is szabadult a szabócskától; mert akit a medve a mancsába kerített, annak bizony befellegzett!

A szabócska azonban nem ijedt meg, egyet se búsult, hanem azt mondta magában:

"Aki mer, az nyer!"

És amikor alkonyatkor levezették az istállóba, olyan könnyedén lépkedett az őrök közt, mintha nem is egy dühös vadállat elé menne, hanem valami mulatságba.

Rázárták az istálló ajtaját; s abban a pillanatban morogva megmozdult a sarokban a medve. Feltápászkodott fektéből, és dühös brummogással egyenesen feléje tartott, egykettőre el akart bánni az incifinci kis fickóval. Már emelte is a mancsát, hogy agyoncsapja.

- Csak csínján - mondta a szabócska. - Ne siessük el a dolgot, mackó koma!

Azzal, mintha a világon semmi gondja sem volna, benyúlt a zsebébe, előhalászott pár szem mogyorót, feltörte őket a fogával, és jóízűen eszegetni kezdte a belüket.

A medve csak nézte, nézte, leengedte a mancsát, összefutott a szájában a nyál, ő is szeretett volna mogyorót.

- Adj nekem is! - dörmögte.

A szabócska egy szót sem szólt, csak elővett a zsebéből egy marék kavicsot, és odanyújtotta a medvének. Mert a ravasz fickó az egyik zsebébe mogyorót dugott, a másikat azonban kaviccsal rakta meg, hogy legyen mivel jól tartani a mackót!

A medve mohón a szájába tömte a kavicsokat, de akárhogyan erőlködött, egyetlenegyet sem bírt feltörni.

"Ej, de ostoba golyhó vagyok - méltatlankodott magában. - Még egy hitvány mogyorót sem tudok kettéroppantani!"

A szabócskához fordult.

- Légy szíves, harapd szét.

- Milyen legény vagy te? - mondta a szabó. - Ekkora nagy szád van, és egy mogyorót nem bírsz kettétörni vele!

Elvette a medvétől a kavicsokat, de közben ügyes mozdulattal átcserélte őket mogyoróra; szájába vett egy szemet, és reccs! - máris szétharapta.

A medve nagyon elrestellte magát.

- Még egyszer megpróbálom - dohogta -, most már biztosan sikerülni fog nekem is.

Igen ám, csakhogy a szabócska megint a kavicsokat nyomta a markába mogyoró helyett! A medve harapta, ahogyan csak bírta, de hát a kővel még az ő hatalmas agyarai sem bírtak. Mérgesen kiköpte a kavicsot, és bosszúsan leült a jászol szélére. Gondolta, megvárja; míg kiáll a sajgás a fogából, aztán majd végez ezzel a híres mogyorótörő legénnyel.

A szabócska meg, mintha csak otthon a szobájában volna, előhúzta a kabátja alól a hegedűjét, rántott egyet-kettőt a vonón, és belekezdett egy nótába. A medve, amint meghallotta a muzsikát, előbb csak nagy busa fejét ingatta jobbra-balra, aztán nem állhatta meg, hogy föl ne keljen ültéből és táncra ne perdüljön. Egy ideig brummogva járta a táncot, a szabócska meg csak húzta, húzta vígan a talpalávalót. Egyszer csak abbahagyta a mackó a mórikálást, odaállt a szabó elé, és azt kérdezte:

- Mondd csak, nehéz hegedülni?

- Gyerekjáték! - felelte a szabó. - Ide süss: a bal kezem ujjait ráteszem ide a húrokra, a jobb kezemmel meg rángatom a vonót. Ennyi az egész, megy az, mint a karikacsapás!

- Én is szeretnék megtanulni hegedülni, hogy ha kedvem szottyan, táncolhassak egyet. Megtanítasz?

- Ha van tehetséged hozzá, nagyon szívesen! - felelte készségesen s szabó. - Mutasd csak a mancsodat!

A medve odanyújtotta a lábát. A szabó elnevette magát:

- Hogyan, ilyen manccsal akarsz te hegedülni?

- Miért? - kérdezte ijedten a medve. - Talán nem lehet?

- Lehetni lehet, de nagyon nagy a körmöd, előbb le kellene vágni belőle valamicskét.

- Ha megkérlek rá, megtennéd?

- Nem szeretem a más körmét vagdalni - kényeskedett a szabó -, de nem bánom, neked kivételesen megteszem. Csak hozd ide a hozzá való szerszámot.

Egy satu állt a sarokban; a medve készségesen elloholt érte, és letette a szabó elé.

- Tedd föl ide a mancsod! - rendelkezett a szabó.

A mafla medve boldogan engedelmeskedett. A szabó meg jól rászorította a satut, s azt mondta:

- Most aztán várd meg szépen, amíg visszajövök az ollóval.

Azzal otthagyta a mackót, lefeküdt az istálló sarkában a szalmára, és elaludt. A medve egy ideig várt türelemmel, aztán brummogni kezdett, mert már igen fájt a lába; rángatta, húzogatta a mancsát, de sehogyan sem tudta kiszabadítani. Dühében bömbölt egypárat, hanem mivel az sem segített, végül is elhallgatott, s várta, mi lesz.

A hercegkisasszony, mielőtt lefeküdt, hallotta az istálló felől a medve haragos ordítását.

"Most végez azzal a szemtelen szabóval" - gondolta.

Másnap vidáman, gondtalanul ébredt; örült neki, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadult a kérőjétől. Bezzeg elcsodálkozott, amikor benézett az istállóba! Ott sétálgatott föl-alá a szabócska épen, egészségben s olyan virgoncan, ahogyan a hal fickándozik a vízben. Mikor meglátta a hercegkisasszonyt, illendő bókot csapott előtte, és szép jó reggelt kívánt neki.

Most már a kevély leány sem szólhatott semmit, hiszen ország-világ előtt kötötte az ígérete; odanyújtotta a kezét a kis szabónak.

A király rögtön befogatott a nagy hintóba, és elindultak az esküvőre. A két másik szabó az udvar zugából leste, hogyan gördül ki a fényes hintó az udvarból. Ette őket az irigység, hogy lám, ők ketten csúfosan felsültek, ennek a mitugrásznak meg minden sikerül! Összedugták a fejüket, tanakodtak, hogyan állhatnának bosszút rajta. Csakhamar ki is agyalták gonosz tervüket: beosontak az istállóba, kitekerték a satut, és szabadon engedték a medvét.

A dühös állat nekiiramodott, feldöntötte a két szabót, kirohant az ajtón, és a hintó után vetette magát. Száguldott, ahogy csak a lába bírta, és közben egyre azt brummogta:

- Megállj csak! Megállj csak!

A hintó vígan gördült az úton; hanem a hercegkisasszony egyszerre csak figyelmes lett a furcsa dörmögésre.

- Csak nem az ég dörög? - mondta és hátranézett, de abban a pillanatban halotthalványan föl is sikoltott: - Jaj nekünk! Végünk van, nyomunkban a medve!

A szabócska azonban talpraesett legény volt, nem afféle ijedős ember, aki a saját árnyékától is fél. Hirtelen tótágast állt a hintóban, a két lábát meg kidugta az ablakon, és elkezdett kiabálni:

- Vigyázz, mackó, itt a satu! Ha tüstént el nem hordod magad, megint beszorítalak!

Az ostoba medve valóban elhitte, hogy az a két láb a satu; megrémült, sarkon fordult, és úgy elszaladt, mintha soha ott sem lett volna.

Az okos kis szabó pedig annak rendje és módja szerint feleségül vette a hercegkisasszonyt, és vidáman élt vele élete fogytáig.
Xưa có một công chúa rất kiêu kỳ: chàng trai nào đến nàng cũng ra câu đố. Hễ chàng trai không giải được là liền bị nàng giễu cợt đuổi đi. Công chúa cho loan báo, nàng sẽ lấy ai giải được câu đố, ai muốn thử sức xin cứ đến.
Một ngày kia có ba người thợ may xin tới. Hai người nhiều tuổi hơn là thợ may lành nghề, mũi khâu của họ rất đẹp, họ tin rằng với sự khéo tay họ sẽ thành công. Người thứ ba bé nhỏ, thích lăng xăng, tay nghề rất thấp, nhưng anh ta lại hy vọng biết đâu lần này gặp may. Thấy vậy hai người kia khuyên:
- Cậu nên ở nhà, tay nghề còn non thì làm được trò trống gì.
Anh ta không nghe và còn nói mình đã có lần thử sức nên biết cách, anh ta cứ đi cùng, làm như phần thắng đã nắm chắc trong tay.
Ba người đến gặp công chúa, xin ra câu đố. Và nói họ là những người tinh khôn, nhanh trí, không có gì qua được mắt họ. Công chúa liền hỏi:
- Trên đầu ta hiện có hai thứ tóc, vậy hai thứ tóc ấy màu gì?
Người thứ nhất đáp:
- Chẳng phải màu gì khác ngoài màu đen, màu trắng.
Công chúa nói:
- Đoán sai. Người thứ hai nói đi.
Bác thứ hai đáp:
- Nếu không phải đen và trắng, chắc là nâu với đỏ giống màu áo mặc tết của bố tôi.
Công chúa nói:
- Cũng sai, người thứ ba nói đi, coi bộ người này chắc biết.
Chú thợ may bé nhỏ bẽn lẽn bước ra và nói:
- Trên đầu công chúa có một sợi tóc bạc và một sợi tóc vàng, đó là hai màu tóc.
Nghe trả lời vậy, công chúa tái mặt, tí nữa thì té xỉu, vì nàng vẫn đinh ninh không ai trên đời này đoán nổi.
Sau khi bình tĩnh lại, công chúa nói:
- Tuy thế, ngươi vẫn chưa được gọi là thắng cuộc. Còn việc này nữa: Đêm nay người xuống ngủ chung với gấu trong chuồng. Sáng mai, khi ta dậy mà thấy ngươi vẫn còn sống thì ta sẽ lấy ngươi.
Nàng tưởng với cách ấy nàng sẽ thoát, vì từ xưa tới nay chưa có ai ở trong nanh vuốt nó mà lại thoát chết. Chú thợ may bé nhỏ không sợ tí nào cả mà còn lấy làm thú vị và nói:
- Liều, coi như đã thắng một nửa.
Tối đến, chú xuống chuồng gấu, gấu định nhảy tới đón chào chú bằng một cái tát, nhưng chú nói ngay:
- Khoan, khoan nào, tao sẽ bảo cho mày biết thế nào là từ tốn.
Chú móc từ trong túi lấy hạt dẻ ra cắn và thản nhiên ăn làm như không có điều gì phải lo lắng. Nhìn thấy thế, gấu đâm ra cũng thèm. Chú móc túi và đưa cho nó một vốc đầy, nhưng không phải hạt dẻ mà toàn sỏi là sỏi. Gấu nghiến răng cố cắn nhưng không tài nào cắn được. Nó nghĩ, mình thật là đồ vô dụng, chỉ có cắn hạt dẻ mà cũng không xong. Nó gọi chú thợ may:
- Này anh bạn của tôi, cắn hạt dẻ hộ cái nào.
- Nhìn đây, đồ vô dụng - chú thợ may nói - mõm to thế mà không cắn nổi hạt dẻ ư?
Chú tráo ngay mấy viên sỏi gấu đưa, bỏ tọt vào mồm hạt dẻ và cắn vỡ đôi. Gấu nói:
- Ta phải cắn thử lần nữa xem sao, chỉ có thế thì ta cũng làm được.
Chú thợ may đưa cho nó mấy viên sỏi. Gấu lấy hết sức mình nghiến răng cắn. Chắc các bạn cũng biết đấy: cắn sao nổi.
Thế rồi chú thợ may lấy vĩ cầm ra chơi một khúc nhạc. Nghe tiếng nhạc, lòng gấu rộn ràng hẳn lên và nó bắt đầu nhảy. Hứng chí lên nó hỏi chú thợ may:
- Chơi vĩ cầm có khó không?
- Dễ thôi, nhìn đây, tay trái bấm lên dây, tay phải cầm cái này kéo lướt lên xuống là nó ra âm hố la la, vi va lơ ra.
Gấu nói:
- Tôi hiểu rồi. Anh bạn dạy tôi nhé, có được không? Tôi học để lúc nào hứng thì chơi đàn cho mọi người nhảy.
Chú thợ may nói:
- Nếu có năng khiếu thì cũng học nhanh lắm. Này, móng vuốt gì mà dài kinh khủng vậy, đưa ta cắt cho ngắn bớt đi.
Chú cho lấy bàn kẹp tới, gấu đưa chân vào bàn và chú kẹp lại thật chặt và bảo:
- Đợi chút, ta đi lấy kéo.
Đau quá, gấu gầm thét, nhưng chú thợ may cứ mặc kệ, lại ổ rơm nằm ngủ.
Tối đến, nghe tiếng gấu, công chúa cứ tưởng là gấu đã xé xác chú thợ may và giờ nó đang gầm lên vì vui thích.
Sáng hôm sau, khi thức giấc công chúa thấy người khoan khoái và đi ngay xuống chuồng gấu xem, nhưng nàng thấy chú thợ may đang tươi cười làm như cá tung tăng bơi dưới nước. Vì đã trót hứa công khai nên không thể từ chối được nữa. Nhà vua cho xe đến đón công chúa cùng chú thợ may sang nhà thờ để làm phép cưới.
Thấy bạn có diễm phúc hai người thợ may kia nổi cơn ghen tức, lẻn vào chuồng, tháo kẹp cho gấu. Xổ chuồng, gấu chạy như điên theo xe. Nghe tiếng gấu rống và thở phì phào, nhìn lại công chúa thấy gấu đang đuổi theo, nàng sợ hãi kêu lên:
- Trời ơi, gấu đang đuổi theo xe và định bắt anh đấy.
Nhanh trí, chú thợ may lộn chổng ngược hai chân thò ra ngoài cửa xe và quát:
- Gấu, mày có thấy bàn kẹp không? Muốn sống chạy mau không thì tao lại kẹp mày bây giờ.
Nhìn thấy vậy, gấu tưởng là kẹp nên quay đầu chạy mất. Chú thợ may ung dung ngồi trong xe tới nhà thờ. Tại đó hai người được làm phép cưới. Chú thợ may lấy công chúa, họ sống rất hạnh phúc bên nhau. Bạn có thể tin không. Nếu không tin phải nộp phạt một quan tiền.

Dịch: Lương Văn Hồng, © Lương Văn Hồng




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.