ROMÂNĂ

Croitoraşul cel isteţ

MAGYAR

Az okos szabócskáról


A fost odată ca niciodată o domniţă şi domniţa asta era atât de fudulă, că nu-i mai intra nimeni în voie. Şi de se întâmpla să vie vreun flăcău în peţit, îl punea numaidecât să-i ghicească vreo ghicitoare şi de n-o putea dezlega, îl arunca fără milă, batjocorindu-l în fel şi chip. Trecură aşa nenumărate rânduri de peţitori pe la curtea împărătească şi-n cele din urmă, văzând că n-o scoate cu nici unul la capăt, domniţa porunci să se dea sfară-n ţară că se va mărita cu acela care va fi în stare să-i dezlege o ghicitoare şi că n-are decât să poftească oricine-o vrea, fie el de neam, fie el om de rând.

Se gândiră mulţi să-şi încerce norocul şi-ntre ei iată că s-au nimerit să fie şi trei croitori, pe care întâmplarea îi adusese pe acelaşi drum. Când plecaseră în peţit, doi dintre ei, care erau mai mărişori de ani, îşi făcuseră socoteală că aşa cum nu dăduseră niciodată greş cu acul, şi doar era vorba de împunsături iscusite, nu jucărie! n-aveau să dea greş nici acum, când trebuia să dezlege doar o ghicitoare. Cel de-al treilea îşi dădu cu ideea că de aici o să-i vie şi lui norocul, că din altă parte, ştia el bine, n-avea de unde să-l aştepte…

Cei doi, văzând câte parale face, încercară să-l povăţuiască:

- Măi flăcăule, mai bine ţi-ai vedea de treabă şi-ai sta frumuşel acasă, că aşa, fără minte cum eşti, tot n-ai s-ajungi la nimic!

Dar te pui cu el! Avea inima uşoară, de parcă i-ar fi adus laude că e cine ştie ce isteţ, şi le zise că, de vreme cea clocit în minte gândul ăsta, n-o să-l lase nici în ruptul capului şi că de găsit o să găsească într-un fel cum s-o scoată la capăt. Şi-o porni la drum, plin de voioşie, de parcă toată lumea era a lui.

Când ajunseră la curtea împărătească, cei trei croitoraşi trimiseră vorbă domniţei că aşteaptă să-i pună şi pe ei la încercare cât mai degrabă, întrucât ei sunt tocmai oamenii potriviţi s-o dezlege, având o minte atât de subţirică, c-ar putea-o trece cu uşurinţă prin urechea unui ac.

În clipa când se înfăţişară înainte-i, domniţa întrebă:

- Am două feluri de păr în cap: de câte culori or fi?

- Păi dacă-i vorba numai p-atât, se grăbi să răspundă cel mai în vârstă dintre croitori, apoi trebuie să fie negru şi alb, ca postavul care bate-n culoarea piperului şi-a sării, de se cheamă chiar aşa: sare şi piper.

După ce-i ascultă răspunsul, domniţa-i zise:

- N-ai ghicit; să vedem ce spune mijlociul.

Al doilea fu încredinţat c-o brodeşte sigur şi zise:

- De nu e nici alb, nici negru, atunci de bună seamă că-i roşu şi cafeniu, ca surtucul pe care-l poartă taica la sărbători.

- N-ai ghicit nici tu, răspunse domniţa. Ia să-l auzim pe prâslea, că, după nas, mi s-ar părea că ştie el ceva…

Croitoraşul nu luă în seamă batjocura şi, înaintând fără sfială, grăi:

- Domniţa are pe dup-o ureche un fir de păr ca argintul şi altul ca aurul şi astea sunt cele două feluri de păr.

Auzindu-l, domniţa se îngălbeni ca şofranul şi fu cât pe-aci să leşine de spaimă, căci croitoraşul ghicise ceea ce ea credea că nici un om de pe faţa pământului n-ar putea să ştie. Totuşi, cercă să se stăpânească şi, după ce-şi mai veni în fire, zise:

- Dac-ai ghicit, ai ghicit, nu mă pot împotrivi… Dar vorba e că doar cu atât n-o să mă poţi lua de nevastă şi se cade să te mai supun la o încercare! Jos în grajd am un urs. Să dormi la noapte cu el şi dacă mâine-n zori, când m-oi trezi eu, te mai afli în viaţă, să ştii că te iau de bărbat. Dar în sinea ei se gândea aşa: "Las' că mă descotorosesc eu de tine, procopsitule, că din ghearele ursului până acum n-a scăpat nimeni cu zile!"

Dar croitoraşul nu se înspăimântă defel, ci, dimpotrivă, grăi cu veselie:

- Ciocul şi norocul! Că ăl de îndrăzneşte şi încearcă înseamnă că pe jumătate a şi câştigat.

De îndată ce se lăsă înserarea, îl duseră pe croitoraş în grajd, unde-şi avea ursul culcuşul. Cum îl văzu, dihania vru să se năpustească asupră-i şi să-i dea una zdravănă cu laba, de bun venit.

- Hei, mai încet, mai încet, ursule, strigă croitoraşul. Ce te pripeşti aşa? Că te-oi potoli eu, să mă pomeneşti!

Şi ca şi când n-ar fi avut nici o grijă şi nu l-ar fi aşteptat nici o primejdie, scoase domol din buzunar nişte nuci şi spărgându-le între dinţi începu să le ronţăie miezul. Când văzu asta ursul, i se făcu poftă să mănânce nuci. Croitoraşul, care era un pişicher cum nu s-a mai văzut, băgă mâna-n buzunar şi făcându-se, pasămite, că-şi uitase cum l-a primit ursul, îi întinse un pumn plin, dar nu de nuci, ci de pietre…

Ursul le vârî în gură la iuţeală, dar nu le putu sparge, oricât încleştă el din măsele, şi se căzni de-l trecură zeci de sudori.

"Poftim, gândi el despre dânsul, ditamai namila şi mi s-au muiat balamalele, de nu mai pot sparge nici o nucă!" Iar croitoraşul îi zise, ca şi când n-ar fi fost de rangul lui o asemenea treabă:

- Na, sparge-mi şi nucile mele! Vai de tine, măi, ursule, îl înfruntă croitoraşul, ai o gură cât o şură şi nişte măsele cât dinţii greblei, da' degeaba, că nu eşti în stare să spargi nişte nuci… Luă pietrele şi se prefăcu că le bagă-n gură, dar cum era iute de mână, le schimbă c-o nucă şi, trosc! o sparse între dinţi…

- Ia să mai încerc şi eu o dată, zise atunci ursul, înciudat şi ruşinat în acelaşi timp. Când mă uit la tine cum le spargi, mi se pare că-i lucru lesne, dar mai adineauri era cât pe-aci să-mi iasă falca din loc de-atâta caznă.

Croitoraşul îi întinse iar o mână de pietre şi ursul crâşca din măsele, dând să le spargă, de săreau scântei, dar tot degeaba…

Flăcăul nostru nu lua în seamă de era ursul supărat ori ba, că vesel nu prea cred eu să fi fost după o asemenea ocară, şi-şi vedea de treaba lui.

Mai lăsă el să treacă un timp şi după aceea îşi scoase o scripcă de sub haină şi şi-o potrivi în bărbie, să cânte din ea niţeluş. Când auzi ursul cântecul nu se mai putu stăpâni, de parcă îi ardea jar sub tălpi, şi începu să-i tragă o bătută, că sărea cojocul pe el, nu altceva. Şi cum îi plăcuse tare mult cântecul, îl întrebă pe flăcău:

- Ia ascultă, bre, e greu să cânţi la drăcia asta?

- Da' de unde, i-o jucărie, îi răspunse croitoraşul. Ia uită-te ici: cu stânga plimbi degetele pe coarde, iar cu dreapta tragi arcuşul peste ele… Şi după aia cântecul izvorăşte singur din scripcă, să-ţi ciuleşti urechile şi să-l tot auzi: Trai-lai-la-la! Trai-lai-la-la!

- Tare mult mi-ar place să deprind şi eu meşteşugul ăsta, zise ursul, ca să nu mai am nevoie de-un scripcar, când mi-o veni chef să joc, ci să-mi cânt singur… N-ai vrea să mă-nveţi?

- Cum să nu, bucuros, se grăbi să-i răspundă croitoraşul, dar, mai înainte de toate, trebuie să-mi dau seama de ai îndemânare. Şi îndemânarea asta după labe se vede; ia arată-mi-le! Olio, câta mai unghiile! Trebuie să ţi le mai scurtez niţeluş, că altfel vatămi strunele…

De unde aduse o menghină, nu ştiu, destul că-l momi pe urs să-şi pună labele-n ea şi strânse şurubul, că i se învineţiră degetele de atâta strâns. Apoi îi spuse ursului, râzându-şi de el:

- Acu' aşteaptă până ce-oi veni cu o foarfecă, că doar nu-i zor!

Ursul începu să mormăie şi să se zvârcolească de durere şi ciudă, dar croitoraşul nu-l luă în seamă şi-l lăsă să mormăie cât i-o plăcea, de parcă n-ar fi fost lângă el să-l audă. Îşi potrivi într-un colţ o mână de paie şi, culcându-se pe ea, dormi fără grijă până a doua zi dimineaţa.

Când îl auzi domniţa pe urs mormăind, crezu că mormăie şi nu-şi mai găseşte astâmpăr de bucurie că-i făcuse croitoraşului de petrecanie. A doua zi, în revărsatul zorilor, se sculă veselă şi fără griji, dar când dădu să se apropie de grajd, ce-i văzură ochii? Ghiujul de croitoraş se hlizea la ea, teafăr şi nevătămat, de parcă toată lumea era a lui şi nu l-ar fi ameninţat nicicând vreo primejdie. Acu', biata domniţă ce putea să mai zică?! Apucase de făgăduise în faţa oamenilor c-o să-l ia de bărbat şi n-avea cum să-şi mai calce cuvântul.

Împăratul dete poruncă să se aducă o caleaşcă şi domniţa se urcă în ea, alături de croitoraş. Vezi însă că cei doi tovarăşi ai croitoraşului erau negri la inimă şi-l pizmuiau pe flăcău pentru că dăduse peste un asemenea noroc şi, mai înainte ca alaiul să pornească spre biserică, alergară în cea mai mare grabă să desfacă labele ursului din strânsoare şi-l lăsară slobod.

Ursul abia aştepta clipa asta; turbat de mânie, o luă la fugă, gâfâind de sforţarea pe care o făcea, ca să ajungă din urmă caleaşca. Şi mormăia atât de grozav, că domniţa îl auzi încă de departe şi începu să ţipe îngrozită:

- Vai de mine şi de mine, s-a luat ursul după noi şi vrea să te mănânce!

Dar croitoraşului nostru ce-i veni în gând? Sprinten cum era şi uşor, se lăsă cu capu-n jos şi întinzând picioarele afară, prin fereastră, şi le împreună de-ai fi zis că sunt menghină. Şi strigă la urs, din goana cailor:

- Uite, vezi menghina? Şterge-o, ori de nu, acu' îţi prind labele într-însa!

Când văzu ursul cum stă treaba, îl apucă un cârcel la inimă şi-o luă la fugă înapoi de-i sfârâiau călcâiele…

Iar croitoraşul nostru se duse în tihnă la biserică, unde se cunună cu domniţa. Şi trăiră fericiţi împreună, până la adânci bătrâneţi.

Cine nu crede ce vă zisei, să dea pe loc un pitac, să-i cumpăr o poveste mai adevărată…
Volt egyszer egy hercegkisasszony, aki messze földön híres volt a szépségéről meg a kevélységéről. Nagy szépsége miatt csak úgy tódultak hozzá a kérők, de nagy kevélysége miatt valamennyien pórul jártak. A hercegkisasszony ugyanis mindegyiknek feladott egy rejtvényt, és aki nem tudta megfejteni, azt szégyenszemre, nagy vesszőfutás közt elkergette.

Így aztán nem csoda, ha rövidesen nem akadt többé királyfi, aki leánykérőbe merészkedett volna hozzá. Mikor a hercegkisasszony látta, hogy a kérők elmaradnak, közhírré tétette, hogy most már pályázhatik a kezére akárki; aki a rejtvényt megfejti, ahhoz hozzámegy, még ha nem királyfi is az illető.

A dolognak híre kelt az országban, tudomást szerzett róla egy messzi-messzi faluban három szabó is. Nosza, összedugták a fejüket, tanakodni kezdtek, latolgatták a kilátásaikat.

- Nyitva áll előttünk a szerencse útja! - mondta a legidősebbik.

- Igaz - tette hozzá a középső -, annyiszor beletaláltunk már a gomblyukba, miért éppen most ne találnánk?

A harmadik, a legfiatalabb, ugribugri, mihaszna emberke volt, még a mesterséghez sem igen értett. Most azonban ő is izegni-mozogni kezdett.

- Hátha nyakon csípem a szerencsét - mondta. - Mert ha most sem próbálom meg, ki tudja, kínálkozik-e még egyszer ilyen kitűnő alkalom az életben!

A másik kettő leintette:

- Maradj csak itthon, úgyse mennél semmire azzal a kurta eszeddel!

A szabócska azonban nem hagyta magát.

- Én erre föltettem az életemet - mondta. - Majd csak boldogulok valahogyan, sose féltsetek ti engem!

És úgy fenn hordta az orrát, mintha az egész világ az övé volna.

A három szabó tehát útra kelt; meg sem álltak a hercegkisasszony palotájáig. Nagy hetvenkedve bekopogtattak.

- Hát ti mit akartok? - kérdezte az udvarmester. - Megvan nekünk a magunk udvari szabója!

Erre azok hárman elkezdtek kacagni.

- Hahaha! Ez a szerencsétlen azt hiszi, az ő ócska ruháját jöttünk megfoltozni! Tudd meg, barátom: lánykérőben vagyunk, a hercegkisasszony kezére pályázunk. Bennünk aztán emberére akadt, az egyszer biztos; olyan csavaros, finom eszünk van, hogy száz rókának együttvéve sincs annyi sütnivalója!

Mit tehetett egyebet az udvarmester? Bevezette őket az úrnője elé.

A hercegkisasszony kevélyen végignézett rajtuk, aztán föladta nekik a rejtvényt.

- Van a hajamnak két különleges szála. Milyen színű az egyik, milyen a másik?

- Ennyi az egész? - kérdezte fölényesen a legidősebb szabó. - Az egyik nyilván fehér, mint a gyolcs, a másik meg fekete, mint a posztó.

- Nem találtad el - mondta neki a hercegkisasszony -, feleljen a másik.

- Hát ha nem fehér meg fekete - tudálékoskodott a második szabó -, akkor nyilván az egyik vörös, mint a rózsa szirma, a másik meg barna, mint otthon az apámuram házikabátja.

- Te sem találtad el - szólt a hercegkisasszony -, feleljen a harmadik. Látom az orrán, hogy tudja.

De ezt csak gúnyból mondta, mert már előre azon mulatott magában, milyen csúfosan kergeti majd el mind a hármukat.

A legfiatalabb szabó azonban egy csöppet sem ijedt meg; bátran előlépett, s így szólt:

- Tessék itt a megfejtés: a hercegkisasszonynak van egy arany meg egy ezüst hajszála.

A hercegkisasszony elsápadt, majd elájult ijedtében, mikor ezt meghallotta. Mert hát a kis szabó megfejtette a rejtvényt, amit - azt hitte - senki a világon ki nem talál.

- Jól van - mondta, mikor kissé magához tért -, de ezzel még nem nyerted el a kezemet: még hátra van egy próba. Lakik lent az istállóban egy medve, azzal kell töltened a mai éjszakát. Ha reggel még életben talállak, nem bánom, hozzád megyek feleségül.

Azt gondolta, ezzel aztán meg is szabadult a szabócskától; mert akit a medve a mancsába kerített, annak bizony befellegzett!

A szabócska azonban nem ijedt meg, egyet se búsult, hanem azt mondta magában:

"Aki mer, az nyer!"

És amikor alkonyatkor levezették az istállóba, olyan könnyedén lépkedett az őrök közt, mintha nem is egy dühös vadállat elé menne, hanem valami mulatságba.

Rázárták az istálló ajtaját; s abban a pillanatban morogva megmozdult a sarokban a medve. Feltápászkodott fektéből, és dühös brummogással egyenesen feléje tartott, egykettőre el akart bánni az incifinci kis fickóval. Már emelte is a mancsát, hogy agyoncsapja.

- Csak csínján - mondta a szabócska. - Ne siessük el a dolgot, mackó koma!

Azzal, mintha a világon semmi gondja sem volna, benyúlt a zsebébe, előhalászott pár szem mogyorót, feltörte őket a fogával, és jóízűen eszegetni kezdte a belüket.

A medve csak nézte, nézte, leengedte a mancsát, összefutott a szájában a nyál, ő is szeretett volna mogyorót.

- Adj nekem is! - dörmögte.

A szabócska egy szót sem szólt, csak elővett a zsebéből egy marék kavicsot, és odanyújtotta a medvének. Mert a ravasz fickó az egyik zsebébe mogyorót dugott, a másikat azonban kaviccsal rakta meg, hogy legyen mivel jól tartani a mackót!

A medve mohón a szájába tömte a kavicsokat, de akárhogyan erőlködött, egyetlenegyet sem bírt feltörni.

"Ej, de ostoba golyhó vagyok - méltatlankodott magában. - Még egy hitvány mogyorót sem tudok kettéroppantani!"

A szabócskához fordult.

- Légy szíves, harapd szét.

- Milyen legény vagy te? - mondta a szabó. - Ekkora nagy szád van, és egy mogyorót nem bírsz kettétörni vele!

Elvette a medvétől a kavicsokat, de közben ügyes mozdulattal átcserélte őket mogyoróra; szájába vett egy szemet, és reccs! - máris szétharapta.

A medve nagyon elrestellte magát.

- Még egyszer megpróbálom - dohogta -, most már biztosan sikerülni fog nekem is.

Igen ám, csakhogy a szabócska megint a kavicsokat nyomta a markába mogyoró helyett! A medve harapta, ahogyan csak bírta, de hát a kővel még az ő hatalmas agyarai sem bírtak. Mérgesen kiköpte a kavicsot, és bosszúsan leült a jászol szélére. Gondolta, megvárja; míg kiáll a sajgás a fogából, aztán majd végez ezzel a híres mogyorótörő legénnyel.

A szabócska meg, mintha csak otthon a szobájában volna, előhúzta a kabátja alól a hegedűjét, rántott egyet-kettőt a vonón, és belekezdett egy nótába. A medve, amint meghallotta a muzsikát, előbb csak nagy busa fejét ingatta jobbra-balra, aztán nem állhatta meg, hogy föl ne keljen ültéből és táncra ne perdüljön. Egy ideig brummogva járta a táncot, a szabócska meg csak húzta, húzta vígan a talpalávalót. Egyszer csak abbahagyta a mackó a mórikálást, odaállt a szabó elé, és azt kérdezte:

- Mondd csak, nehéz hegedülni?

- Gyerekjáték! - felelte a szabó. - Ide süss: a bal kezem ujjait ráteszem ide a húrokra, a jobb kezemmel meg rángatom a vonót. Ennyi az egész, megy az, mint a karikacsapás!

- Én is szeretnék megtanulni hegedülni, hogy ha kedvem szottyan, táncolhassak egyet. Megtanítasz?

- Ha van tehetséged hozzá, nagyon szívesen! - felelte készségesen s szabó. - Mutasd csak a mancsodat!

A medve odanyújtotta a lábát. A szabó elnevette magát:

- Hogyan, ilyen manccsal akarsz te hegedülni?

- Miért? - kérdezte ijedten a medve. - Talán nem lehet?

- Lehetni lehet, de nagyon nagy a körmöd, előbb le kellene vágni belőle valamicskét.

- Ha megkérlek rá, megtennéd?

- Nem szeretem a más körmét vagdalni - kényeskedett a szabó -, de nem bánom, neked kivételesen megteszem. Csak hozd ide a hozzá való szerszámot.

Egy satu állt a sarokban; a medve készségesen elloholt érte, és letette a szabó elé.

- Tedd föl ide a mancsod! - rendelkezett a szabó.

A mafla medve boldogan engedelmeskedett. A szabó meg jól rászorította a satut, s azt mondta:

- Most aztán várd meg szépen, amíg visszajövök az ollóval.

Azzal otthagyta a mackót, lefeküdt az istálló sarkában a szalmára, és elaludt. A medve egy ideig várt türelemmel, aztán brummogni kezdett, mert már igen fájt a lába; rángatta, húzogatta a mancsát, de sehogyan sem tudta kiszabadítani. Dühében bömbölt egypárat, hanem mivel az sem segített, végül is elhallgatott, s várta, mi lesz.

A hercegkisasszony, mielőtt lefeküdt, hallotta az istálló felől a medve haragos ordítását.

"Most végez azzal a szemtelen szabóval" - gondolta.

Másnap vidáman, gondtalanul ébredt; örült neki, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadult a kérőjétől. Bezzeg elcsodálkozott, amikor benézett az istállóba! Ott sétálgatott föl-alá a szabócska épen, egészségben s olyan virgoncan, ahogyan a hal fickándozik a vízben. Mikor meglátta a hercegkisasszonyt, illendő bókot csapott előtte, és szép jó reggelt kívánt neki.

Most már a kevély leány sem szólhatott semmit, hiszen ország-világ előtt kötötte az ígérete; odanyújtotta a kezét a kis szabónak.

A király rögtön befogatott a nagy hintóba, és elindultak az esküvőre. A két másik szabó az udvar zugából leste, hogyan gördül ki a fényes hintó az udvarból. Ette őket az irigység, hogy lám, ők ketten csúfosan felsültek, ennek a mitugrásznak meg minden sikerül! Összedugták a fejüket, tanakodtak, hogyan állhatnának bosszút rajta. Csakhamar ki is agyalták gonosz tervüket: beosontak az istállóba, kitekerték a satut, és szabadon engedték a medvét.

A dühös állat nekiiramodott, feldöntötte a két szabót, kirohant az ajtón, és a hintó után vetette magát. Száguldott, ahogy csak a lába bírta, és közben egyre azt brummogta:

- Megállj csak! Megállj csak!

A hintó vígan gördült az úton; hanem a hercegkisasszony egyszerre csak figyelmes lett a furcsa dörmögésre.

- Csak nem az ég dörög? - mondta és hátranézett, de abban a pillanatban halotthalványan föl is sikoltott: - Jaj nekünk! Végünk van, nyomunkban a medve!

A szabócska azonban talpraesett legény volt, nem afféle ijedős ember, aki a saját árnyékától is fél. Hirtelen tótágast állt a hintóban, a két lábát meg kidugta az ablakon, és elkezdett kiabálni:

- Vigyázz, mackó, itt a satu! Ha tüstént el nem hordod magad, megint beszorítalak!

Az ostoba medve valóban elhitte, hogy az a két láb a satu; megrémült, sarkon fordult, és úgy elszaladt, mintha soha ott sem lett volna.

Az okos kis szabó pedig annak rendje és módja szerint feleségül vette a hercegkisasszonyt, és vidáman élt vele élete fogytáig.




Compară două limbi:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.