Det blå lys


A kék mécses


Der var engang en soldat, som havde tjent kongen tro i mange år. Da krigen var forbi, havde han fået så mange sår, at han ikke kunne slås mere, og kongen sagde da til ham: "Nu kan du drage hjem, jeg har ikke brug for dig. Du får ingen penge, det får kun den, der kan gøre sit arbejde." Soldaten vidste slet ikke, hvordan han skulle klare sig. Bedrøvet drog han af sted og gik hele dagen, til han om aftenen kom ind i en skov. Da mørket faldt på, så han et lys skinne, gik efter det og kom til et hus, hvor der boede en heks. "Må jeg blive her i nat, og få lidt at spise og drikke," spurgte han, "jeg er ved at dø af sult." - "Tror du, jeg giver sådan en forløben soldat noget," sagde hun grinende, "men for en gangs skyld skal jeg hjælpe dig, hvis du vil gøre, hvad jeg siger." - "Hvad vil du have?" spurgte soldaten. "Du skal i morgen grave min have om." Det var soldaten villig til og arbejdede næste dag af alle kræfter, men kunne ikke blive færdig til om aftenen. "Du kan nok ikke mere," sagde heksen, "du kan blive her en nat til, og så skal du til gengæld i morgen hugge et læs træ til pindebrænde." Soldaten sled i det hele dagen og om aftenen foreslog heksen ham at blive der en nat til. "Du skal kun gøre et ganske let arbejde til gengæld. Bagved huset er der en gammel, udtørret brønd. Du skal hente et lys, som jeg har tabt derned, det har en blå flamme og slukkes aldrig." Næste morgen førte den gamle ham ud til brønden og hissede ham ned i en kurv. Han fandt det blå lys og gjorde tegn til hende, at hun skulle hejse ham op igen. Hun trak ham op til randen og strakte så hånden ud og ville have det blå lys. Men han mærkede nok, hvad hun havde i sinde. "Du får det ikke, før jeg står med begge ben på jorden," sagde han. Da blev hun rasende, lod ham falde ned i brønden og gik sin vej.
Den stakkels soldat faldt ned på den fugtige jord uden at tage skade. Det blå lys brændte endnu, men hvad kunne det nytte. Han så nok, at døden var ham vis. Han sad ganske bedrøvet dernede, men så stak han tilfældig hånden i lommen og fandt en pibe, som var halv fuld af tobak. "Det skal være min sidste fornøjelse," tænkte han, tændte den ved lyset og begyndte at ryge. Da dampen havde fyldt hulen, stod der pludselig en lille, sort mand for ham og spurgte: "Hvad befaler du, herre?" - "Hvad skulle jeg dog befale dig," svarede soldaten forundret. "Jeg gør alt, hvad du forlanger," sagde den lille mand. "Godt, hjælp mig så først ud af brønden." Manden tog ham så i hånden og førte ham op gennem en underjordisk gang, og det blå lys tog han med. Undervejs viste han ham alle de skatte, som heksen havde hobet sammen dernede, og soldaten tog så meget guld, han kunne bære. Da han var kommet op på jorden, sagde han til manden: "Gå så hen og bind den gamle heks og før hende for retten." Lidt efter kom hun skrigende farende forbi på en vild kat, så hurtigt som vinden, og et øjeblik efter kom manden tilbage. "Nu er det besørget," sagde han, "heksen hænger allerede i galgen. Hvad befaler du så mere?" - "Ikke noget for øjeblikket," svarede soldaten, "du kan gå hjem, men kom så snart jeg kalder." - "Du behøver blot at tænde din pibe ved det blå lys," sagde den lille mand, "så kommer jeg straks." Derpå forsvandt han.
Soldaten vendte nu tilbage til den by, han var kommet fra. Han købte sig smukke klæder, tog ind i den bedste kro og befalede værten at indrette ham et værelse så prægtigt som muligt. Da han havde fået det, som han ønskede det, kaldte han på den lille mand og sagde: "Jeg har tjent kongen tro, men han har sendt mig bort og ladet mig lide sult og nød. Nu vil jeg hævne mig." - "Hvad skal jeg gøre?" spurgte manden. "I aften, når prinsessen ligger i sin seng og sover, skal du bringe hende herhen, hun skal være min tjenestepige." - "Det er en let sag for mig," sagde den lille mand, "men for dig kan det blive en farlig historie, og hvis nogen får det at vide, går det dig galt." Klokken tolv sprang døren op, og den lille mand kom ind med prinsessen. "Å, er det dig," råbte soldaten, "tag så fat. Hent kosten og fej op i stuen." Da hun havde gjort det, kaldte han på hende, stak benene frem og sagde: "Træk mine støvler af." Så kastede han dem i hovedet på hende, og hun måtte tage dem op og pudse dem. Hun gjorde alt, hvad han befalede, med halvt lukkede øjne, uden at gøre indvendinger. Ved det første hanegal bar den lille mand hende igen hjem i hendes seng på slottet.
Da prinsessen vågnede næste morgen, gik hun hen til sin far og fortalte, at hun havde haft en ganske mærkelig drøm. "Jeg blev med lynets fart båret igennem byen," sagde hun, "og bragt hen til en soldat, som jeg måtte gøre tjeneste hos. Jeg måtte gøre det groveste arbejde, feje og pudse støvler. Det var kun en drøm, og jeg er alligevel så træt, som om jeg virkelig havde gjort det." - "Det kunne godt være virkelighed," sagde kongen, "men jeg vil give dig et råd. Fyld din lomme med ærter og klip et lille hul i den. Hvis du igen bliver ført bort, falder de ud, og så kan vi forfølge sporet." Den lille mand stod imidlertid usynlig ved siden af og hørte, hvad kongen sagde. Da han om natten bar den sovende prinsesse gennem byen, faldt der ganske vist nogle ærter ud af hendes lomme, men den snu, lille fyr havde i forvejen strøet ærter i alle gader, så det ledte ikke på spor efter noget. Prinsessen måtte så igen tjene soldaten til hanegal.
Kongen sendte næste morgen sine folk ud for at søge efter ærterne, men det nyttede ikke. I alle gader var der fattige børn og samlede ærter op. "Det har regnet med ærter i nat," sagde de. "Så må vi finde på noget andet," sagde kongen, "behold dine sko på, når du går i seng, og gem en af dem, før du går hjem fra soldaten, så skal jeg nok finde den." Den lille mand hørte det hele, og da soldaten om aftenen forlangte, at han skulle hente prinsessen igen, frarådede han det. Mod denne list vidste han intet middel, og hvis skoen blev fundet hos soldaten, gik det galt. "Gør som jeg siger," sagde soldaten, og prinsessen måtte igen denne nat tjene som pige. Før hun blev båret af sted igen, gemte hun imidlertid den ene sko under sengen.
Næste morgen lod kongen søge efter prinsessens sko i hele byen, og den blev fundet hos soldaten. Han var efter den lille mands råd gået ud af byen, men blev snart indhentet og kastet i fængsel. Sin største skat, det blå lys, havde han glemt at tage med, og han havde kun et eneste guldstykke i lommen. Mens han nu i sine tunge kæder stod ved fængselsvinduet, så han en af sine kammerater gå forbi. Han bankede på ruden og råbte til ham: "Gør mig den tjeneste at hente den lille bylt, jeg har ladet ligge henne i kroen. Du skal få en dukat for det." Kammeraten løb af sted, og kom lidt efter tilbage med bylten. Så snart soldaten var blevet alene, tændte han sin pibe, og den lille mand kom straks. "Du skal ikke være bange," sagde han, "lad dem kun gøre med dig, hvad de vil, men husk det blå lys." Næste dag blev soldaten stillet for retten, og skønt han ikke havde gjort noget ondt, blev han dømt til døden. Da han blev ført af sted, bad han kongen, om han måtte få sit sidste ønske opfyldt. "Hvad er det?" spurgte kongen. "Må jeg ryge en pibe på vejen?" - "Ryg tre, om du vil," svarede kongen, "men tro ikke, at jeg skænker dig livet." Soldaten tog nu sin pibe frem, tændte den ved det blå lys, og da der var steget et par ringe i vejret, stod den lille mand der med en knippel i hånden. "Hvad befaler min herre?" spurgte han. "Slå den falske dommer og hans betjente til jorden," sagde soldaten, "og spar heller ikke kongen, som har været så ond imod mig." Som et lyn for den lille mand frem og tilbage, og hvem han blot rørte med sin knippel faldt om på jorden og lå der, som han aldrig skulle røre sig mere. Kongen var forfærdelig bange, og for at få lov til at beholde livet, gav han soldaten prinsessen og halve riget.
Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.
A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:
- Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.
- De hát miből éljek én ezután? - kérdezte a katona.
- Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.
Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz.
Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:
- Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam.
- Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled.
- No, mit kívánsz? - kérdezte a katona.
- Ásd fel holnap a kertemet!
A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de csak nem készült el estére.
- Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány. - Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát.
Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának.
- Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében.
- Mi volna az a valami? - érdeklődött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.
- Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem.
- Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! - felelte a katona.
- Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki!
- Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni ment.
Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene.
- Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!
A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére.
Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.
"No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" - sóhajtotta.
Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke termett előtte.
- Uram, mit parancsolsz? - kérdezte.
- Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona.
- Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz - mondta az emberke.
A katona hitte is, nem is.
- Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból.
A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt.
Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének:
- Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé.
Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke:
- Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?
- Egyelőre semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.
- Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted.
Azzal eltűnt.
A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet.
Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá:
- Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.
- Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember.
- Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.
- Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.
- Te azzal ne törődj - szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked.
Leszállt az este.
A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.
Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.
- Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát!
A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan.
Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:
- Húzd le a csizmámat!
A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit.
- Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen!
A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett.
A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a földre.
- Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted?
A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék.
Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.
Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához.
- Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna.
- Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!
Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig.
Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták:
- Ma éjjel borsóeső esett!
A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén.
- Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. - Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös!
A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról.
- Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét.
- Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. - Tedd, amit mondtam.
Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá.
Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt.
A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették.
Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.
Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:
- Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielőtt lenyakaznak.
- Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása.
- Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.
- Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut.
- Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára.
Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.
- Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás.
Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztőhelyre.
- Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet.
- Mit? - kérdezte a király.
- Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.
- Felőlem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!
- Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.
A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba.
- Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik.
- Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik.
- Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem láttam! - szólt egy harmadik.
A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.
- Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat!
És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte.
- Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem!
A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat.
A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.
- Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni!
Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.
A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.