TÜRKÇE

Mavi Işık

MAGYAR

A kék mécses


Bir zamanlar uzun yıllar kralın hizmetinde bulunmuş bir asker vardı. Ancak savaş sona erdiğinde aldığı yaralar yüzünden görev yapamaz oldu. Kral da ona, "Evine dön, sana ihtiyacım yok artık. Para falan da bekleme. Parayı ancak bana hizmet eden alır!" dedi. Asker nasıl geçineceğini bilemiyordu. Böyle üzüntü içinde bütün gün dolaşıp dururken akşama doğru bir ormana daldı. Gece olunca bir ışık gördü; ona doğru yaklaşınca karşısına bir ev çıktı. Bu evde büyücü bir kadın oturmaktaydı. Asker ona, "Bana yatacak bir yer göster; yiyip içecek bir şeyler ver. Yoksa susuzluktan öleceğim" dedi. "Ohoo! Yolunu şaşıran askere kim ne verir ki! Ama istediğimi yaparsan ben de merhametli davranırım" dedi kadın. Asker "Ne istiyorsun?" diye sordu. "Yarın bahçemi kazmanı!" Asker razı geldi ve ertesi gün tüm gücüyle çalıştı, ancak akşama kadar işini bitiremedi. Büyücü kadın, "Bugün daha fazla çalışamayacağın anlaşıldı. Burada bir gece daha kalabilirsin, ama karşılığında yarın bir araba odun kesip onları kıyacaksın!" dedi. Asker bu iş için de bütün gün çalıştı.

Akşam olunca kadın bir gece daha kalmasını önerdi ve "Yarın daha az iş göreceksin! Evin arka tarafında kör bir kuyu var, benim büyülü ışığım onun içine düştü. Hep mavi yanan, hiç sönmeyen bir ışıktır. Benim için çıkart onu" dedi. Ertesi sabah büyücü kadın askeri kuyuya götürdü ve bir sepetle aşağı sarkıttı. Asker mavi ışığı buldu ve kendisini yukarı çekmesi için kadına işaret verdi. Kadın onu yukarı çekti, ama tam kuyunun ağzına gelmişken elini uzatarak mavi ışığı almak istedi. Onun kötü niyetini tahmin eden asker, "Olmaz! İki ayağım toprağa basmadan sana bu büyülü ışığı vermem!" dedi. Büyücü kadın fena halde kızarak onu birden kuyunun dibine sarkıtıp oradan uzaklaştı.

Zavallı asker yara almaksızın kuyunun ıslak zeminine düştü. Mavi ışık hâlâ yanıyordu. Ama bunun ona ne yararı olacaktı ki? Ölümden kurtulamayacağını anladı. Bir süre üzgün üzgün düşündü. Sonra elini cebine attı, piposunu buldu; yarısına kadar tütün doluydu. "Bu son keyfim olsun!" diyerek onu mavi ışıkla yaktı ve bir nefes çekip içmeye başladı. Dumanı kuyuya yayılırken birden karşısına simsiyah bir cüce çıktı ve "Ne emredersiniz efendim?" diye sordu. "Ne emredeyim ki?" diye karşılık verdi asker. "Siz ne emrederseniz onu yaparım!" dedi cüce. "Peki, önce beni kuyudan çıkar o zaman!" dedi asker. Cüce onu elinden tuttu ve gizli bir tünelden yürüttü. Mavi ışığı yanma almayı da unutmadı. Bu ışık ona büyücü kadının sakladığı hâzinenin yerini gösterdi. Asker taşıyabildiği kadar çok altın aldı yanına. Yukarıya vardığında cüceye, "Şimdi git, büyücünün ellerini bağla ve onu mahkemeye çıkart" dedi.

Büyücü kadın müthiş bir çığlık atarak, bir yabankedisine binmiş olarak rüzgâr gibi önlerinden geçti. Sonra cüce çıkageldi ve "Hepsi oldu. Büyücü darağacını boyladı! Başka bir emriniz var mı efendim?" diye sordu. "Şu anda yok. Gidebilirsin, ama şimdilik! Yani fazla uzaklaşma!" diye cevap verdi asker. "Önemli değil, piponu mavi ışıkla yaktığın anda senin yanındayım!" diyen cüce gözden kayboldu. Asker geldiği şehre geri döndü. En iyi hanlara gitti; en güzel giysileri ısmarladı. Hancıya görkemli bir oda hazırlamasını emretti. Giyinip odasına çıkınca cüceyi çağırdı. "Ben krala bunca yıl sadakatle hizmet ettim, ama o beni kovup aç bıraktı. Bu yüzden öç almak istiyorum" dedi. "Ne yapayım peki?" diye sordu cüce. "Bu gece kralın kızı uyuyunca onu uyandırmadan bana getir. Bundan böyle bana hizmetçilik yapsın!" - "Bu benim için kolay bir iş, ama senin için tehlikeli; duyulacak olursa başın belaya girer" dedi cüce. Saat on ikiyi vurduğunda kapı açıldı ve cüce kucağında kralın kızıyla içeri girdi. "Geldin demek?" diye seslendi asker ve sonra kıza dönerek, "Hadi hemen çalış! Al eline süpürgeyi ve odayı temizle" dedi. Kız işini bitirince asker onu yanma çağırdı. Ayaklarını uzatarak "Çizmelerimi çıkart!" dedi. Ve onları kızın suratına fırlattı; o da onları boyayıp parlattı. Yani adam ne emrettiyse kız hiç sesini çıkarmadan, gözleri yarı kapalı yaptı.

Sabah karanlığında ilk horoz sesi duyulurken cüce kızı yine saraya taşıdı. Kralın kızı ertesi sabah kalktığında babasının yanına giderek acayip bir rüya gördüğünü anlattı. "Beni sokaklar arasında çarçabuk taşıdılar ve bir askerin odasına getirdiler. Ona hizmetçilik yaparak en ağır işleri yaptım; odasını temizledim, çizmelerini çıkarıp cilaladım. Bu bir rüyaydı, ama sanki bunları gerçekten yapmış gibi çok yorgunum" dedi. Kral şöyle karşılık verdi: "Bu bir rüya değil gerçek olabilir. Sana bir öneride bulunmak istiyorum: nohut dolduracağın cebine ufak bir delik aç. Seni tekrar alıp taşırlarsa, onları birer birer yere düşürürsün. Böylece sokakta izin kalmış olur." Ama kral bunları söylerken görünmez şekilde odada bulunan cüce her şeyi duydu. O gece taşırlarken uyuyan kızın cebinden birkaç nohut düştü, ama kurnaz cüce daha önceden tüm sokaklara nohut serpmişti.

Böylece kralın kızı sabaha kadar hizmetçilik yapmak zorunda kaldı. Kral ertesi gün iz aratmak üzere adamlarını gönderdi, ama bunun bir yararı olmadı. Çünkü fakir çocuklar tüm sokaklarda nohut toplamaktaydı. "Bu gece gökten nohut yağdı!" diyorlardı. Kral "Başka bir şey düşünmeliyiz" dedi ve ekledi: "Yatağa yattığın zaman pabuçlarını ayağından çıkarma; kaçırıldığın yerden geri dönerken bir tekini odada bir yere sakla, ben onu bulurum." Cüce bunu duydu. O akşam asker ondan kızı getirmesini isteyince karşı çıktı, çünkü bu kurnazlığa karşı yapacağı bir şey yoktu. Ve de pabucu buldukları takdirde efendisinin başı belaya girebilirdi. Ama asker ona, "Sen dediğimi yap!" dedi. Sonuçta kız üçüncü gece de hizmetçi gibi çalıştı, ama geri götürülmeden önce pabucu yatağın altına sakladı.

Ertesi sabah kral tüm şehirde kızının pabucunu arattı ve pabuç askerin evinde bulundu. Asker kralın adamları tarafından tutuklanarak hapse atıldı. Bu arada iki kıymetli şeyini unutmuştu: mavi ışık ve altın paralarını. Cebinde sadece bir düka kalmıştı. Hapishanenin penceresine zincirlenmişken arkadaşlarından birinin hapishanenin önünden geçtiğini gördü. Pencereye vurdu. Adam yaklaşınca, "Ne olur, hana git de orada unuttuğum çıkını getir bana! Karşılığında sana bir düka veririm" dedi. Arkadaşı hemen hana koşarak istenileni alıp getirdi. Asker yalnız kalır kalmaz piposunu yakarak cüceyi çağırdı. Cüce ona, "Korkma sakın. Seni götürecekleri yere git! Bırak ne yaparlarsa yapsınlar. Sadece mavi ışığı yanma al!" dedi. Ertesi gün asker mahkemeye çıkarıldı ve kötü bir şey yapmadığı halde ölüme mahkûm edildi. Darağacına götürülürken son bir isteği olduğunu söyledi krala. "Neymiş o?" diye sordu kral. "Darağacına giderken bir pipo içsem!" - "İstersen üç tane iç!" dedi kral. "Ama hayatını bağışlayacağımı sanma sakın!" O zaman asker cebinden piposunu çıkararak mavi ışıkla yaktı; halkalar şeklindeki dumanını havaya birkaç kez üfleyince cüce çıkageldi. Elinde bir sopa vardı. "Efendim ne emrediyor?" diye sordu. "Şu sahte yargıçla mübaşirlerini döverek cezalandır, kralı da unutma! Çünkü bana kötü davrandı" dedi asker. Cüce şimşek gibi bir oraya bir buraya sıçrayarak mübaşirlere öyle bir sopa çekti ki, kime dokunduysa yere düştü ve bir daha kıpırdamadı. Kral korktu, hayatta kalabilmek için yalvardı. Hayatı karşılığında askere tüm krallığını verdi ve kızıyla evlenmesine razı oldu.
Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.

A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:

- Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.

- De hát miből éljek én ezután? - kérdezte a katona.

- Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.

Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz.

Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:

- Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam.

- Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled.

- No, mit kívánsz? - kérdezte a katona.

- Ásd fel holnap a kertemet!

A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de csak nem készült el estére.

- Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány. - Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát.

Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának.

- Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében.

- Mi volna az a valami? - érdeklődött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.

- Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem.

- Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! - felelte a katona.

- Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki!

- Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni ment.

Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene.

- Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!

A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére.

Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.

"No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" - sóhajtotta.

Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke termett előtte.

- Uram, mit parancsolsz? - kérdezte.

- Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona.

- Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz - mondta az emberke.

A katona hitte is, nem is.

- Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból.

A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt.

Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének:

- Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé.

Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke:

- Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?

- Egyelőre semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.

- Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted.

Azzal eltűnt.

A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet.

Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá:

- Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.

- Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember.

- Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.

- Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.

- Te azzal ne törődj - szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked.

Leszállt az este.

A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.

Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.

- Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát!

A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan.

Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:

- Húzd le a csizmámat!

A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit.

- Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen!

A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett.

A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a földre.

- Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted?

A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék.

Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.

Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához.

- Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna.

- Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!

Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig.

Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták:

- Ma éjjel borsóeső esett!

A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén.

- Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. - Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös!

A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról.

- Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét.

- Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. - Tedd, amit mondtam.

Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá.

Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt.

A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették.

Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.

Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:

- Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielőtt lenyakaznak.

- Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása.

- Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.

- Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut.

- Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára.

Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.

- Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás.

Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztőhelyre.

- Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet.

- Mit? - kérdezte a király.

- Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.

- Felőlem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!

- Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.

A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba.

- Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik.

- Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik.

- Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem láttam! - szólt egy harmadik.

A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.

- Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat!

És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte.

- Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem!

A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat.

A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.

- Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni!

Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.

A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.




Iki dil karşılaştır:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.