MAGYAR

A hét sváb

ENGLISH

The seven Swabians


Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám, nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli, ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!
Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.
- Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!
A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:
- Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.
Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.
- Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!
Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:
- Én is megadom magamat, én is, én is!
Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.
Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé'n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük - huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.
Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. - Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha... Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:

Csak előre, előre,
Tán csak nem féltek tőle?

Szólt a Hanzi:

Könnyű hátúl szózatolni,
Tessék előre rukkolni!

Bíztatta a Jergli is:

Úgy komám, úgy, állj elé,
Én meg a hátad megé!

Mondta Bejtli:

Mindig Sulc volt első köztünk,
Egyszer úgy, mint másszor győztünk.

Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:

Utánam hát, vitéz svábok,
Nem nézek én most, csak vágok!

Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett ordítani:
- Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!
Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?
- Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.
A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra. No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! - hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak. Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.
Seven Swabians were once together. The first was Master Schulz; the second, Jackli; the third, Marli; the fourth, Jergli; the fifth, Michal; the sixth, Hans; the seventh, Veitli: all seven had made up their minds to travel about the world to seek adventures, and perform great deeds. But in order that they might go in security and with arms in their hands, they thought it would be advisable that they should have one solitary, but very strong, and very long spear made for them. This spear all seven of them took in their hands at once; in front walked the boldest and bravest, and that was Master Schulz; all the others followed in a row, and Veitli was the last. Then it came to pass one day in the hay-making month (July), when they had walked a long distance, and still had a long way to go before they reached the village where they were to pass the night, that as they were in a meadow in the twilight a great beetle or hornet flew by them from behind a bush, and hummed in a menacing manner. Master Schulz was so terrified that he all but dropped the spear, and a cold perspiration broke out over his whole body. "Hark! hark!" cried he to his comrades, "Good heavens! I hear a drum." Jackli, who was behind him holding the spear, and who perceived some kind of a smell, said, "Something is most certainly going on, for I taste powder and matches." At these words Master Schulz began to take to flight, and in a trice jumped over a hedge, but as he just happened to jump on to the teeth of a rake which had been left lying there after the hay-making, the handle of it struck against his face and gave him a tremendous blow. "Oh dear! Oh dear!" screamed Master Schulz. "Take me prisoner; I surrender! I surrender!" The other six all leapt over, one on the top of the other, crying, "If you surrender, I surrender too! If you surrender, I surrender too!" At length, as no enemy was there to bind and take them away, they saw that they had been mistaken, and in order that the story might not be known, and they be treated as fools and ridiculed, they all swore to each other to hold their peace about it until one of them accidentally spoke of it. Then they journeyed onwards. The second danger which they survived cannot be compared with the first. Some days afterwards, their path led them through a fallow-field where a hare was sitting sleeping in the sun. Her ears were standing straight up, and her great glassy eyes were wide open. All of them were alarmed at the sight of the horrible wild beast, and they consulted together as to what it would be the least dangerous to do. For if they were to run away, they knew that the monster would pursue and swallow them whole. So they said, "We must go through a great and dangerous struggle. Boldly ventured, is half won," and all seven grasped the spear, Master Schulz in front, and Veitli behind. Master Schulz was always trying to keep the spear back, but Veitli had become quite brave while behind, and wanted to dash forward and cried,

"Strike home, in every Swabian's name,
Or else I wish ye may be lame."
But Hans knew how to meet this, and said,

"Thunder and lightning, it's fine to prate,
But for dragon-hunting thou'rt aye too late."
Michal cried,

"Nothing is wanting, not even a hair,
Be sure the Devil himself is there."
Then it was Jergli's turn to speak,

"If it be not, it's at least his mother,
Or else it's the Devil's own step-brother."
And now Marli had a bright thought, and said to Veitli,

"Advance, Veitli, advance, advance,
And I behind will hold the lance."
Veitli, however, did not attend to that, and Jackli said,

"Tis Schulz's place the first to be,
No one deserves that honor but he."
Then Master Schulz plucked up his courage, and said, gravely,

"Then let us boldly advance to the fight,
And thus we shall show our valour and might."
Hereupon they all together set on the dragon. Master Schulz crossed himself and prayed for God's assistance, but as all this was of no avail, and he was getting nearer and nearer to the enemy, he screamed "Oho! oho! ho! ho! ho!" in the greatest anguish. This awakened the hare, which in great alarm darted swiftly away. When Master Schulz saw her thus flying from the field of battle, he cried in his joy.

"Quick, Veitli, quick, look there, look there,
The monster's nothing but a hare!"
But the Swabian allies went in search of further adventures, and came to the Moselle, a mossy, quiet, deep river, over which there are few bridges, and which in many places people have to cross in boats. As the seven Swabians did not know this, they called to a man who was working on the opposite side of the river, to know how people contrived to get across. The distance and their way of speaking made the man unable to understand what they wanted, and he said "What? what?" in the way people speak in the neighborhood of Treves. Master Schulz thought he was saying, "Wade, wade through the water," and as he was the first, began to set out and went into the moselle. It was not long before he sank in the mud and the deep waves which drove against him, but his hat was blown on the opposite shore by the wind, and a frog sat down beside it, and croaked "Wat, wat, wat." The other six on the opposite side heard that, and said, "Oho, comrades, Master Schulz is calling us; if he can wade across, why cannot we?" So they all jumped into the water together in a great hurry, and were drowned, and thus one frog took the lives of all six of them, and not one of the Swabian allies ever reached home again.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.