从前有七个斯瓦比亚人住在一块，他们分别是斯尔茨先生、杰克力、马力、约科力、米绍尔、汉斯和韦特利。 七个人都决心周游世界去猎奇探险，行善济世。 但是为了行路安全，手中须有武器，他们认为最好能造一根又长又结实的矛。 矛造好后七个人马上把那根矛抓在手里，排好了队，排头的是那个最大胆勇猛的斯尔茨先生，其他六个一字排开，紧随其后，韦特利排在最后。 他们走啊走啊，走了好长的路，但距离他们要投宿的村庄还有一大段路，他们只好在干草堆上睡上一宿。 黄昏时在一片草地上，一只大甲虫亦或是大赤蜂从灌木丛后飞来，嗡嗡地发出扰人的声音。 斯尔茨先生吓出了一身冷汗，赶紧放下手中的矛。 "听啊！听啊！"他叫道，"天啊！我听到一阵鼓声。"杰克力紧随其后托着那支矛，鼻子里也闻到了某种气味，"肯定发生了什么事，我闻到了火药和火柴味。"一听这话斯尔茨先生调转头就跑，转眼就跨过了树篱，但当他就要跳过人们晒完草后扔在一边的耙犁时，耙柄撞了一下他的脸，狠狠地砸了他一下。 "唉哟！唉哟！"他大叫起来，"你抓着我了，我投降！我投降！"其他六个也都跌撞过来，一个趴在另一个头上，大呼小叫："你投降，我也投降！你投降，我也投降！"最后，并没有敌人来把他们捆起来带走，他们意识到自己弄错了，为了不让别人知道这件事，免得别人戏谑嘲笑，他们互相起誓要保守机密，当然此事到很久以后还是有人无意中说出来了。 于是他们又继续往前走。 他们经历的第二道难关比起第一次来差远了。 又过了几天，他们走进了一片荒地，发现一只野兔正缩在那儿晒太阳，它双耳耸立，瞪着对亮晶晶的大眼睛。 七个人看到可怕的野兽都给吓怕了，商量着怎样做才会最安全。 因为他们知道一旦跑开，那只怪兽恐怕就会追上来将他们吃掉。 所以他们说："我们必须进行一场刺激惊险的搏斗，勇敢向前就是成功的一半。"七个人紧紧地抓着矛，斯尔茨先生总想把矛拿着不动，但排在最后的韦特利却变得极为勇敢，想冲锋向前，口中念念有词：
"以全体斯瓦比亚人的名义勇敢地向前冲，
不然你们就像跛子一样趴下！ "
但是汉斯知道怎么对付，说：
"我敢打赌，你只是说得漂亮，
每次战斗你总是落在最后。 "
米绍尔说道：
"丝毫不差，丝毫不差，
那家伙简直就是一个鬼。 "
轮到约科力了，他接着说：
"如果不是鬼，就是鬼的妈，
要不就是鬼的过继兄弟。 "
马力突然有了个好主意，他对韦特利说：
"上吧，韦特利；上吧，韦特利，
有我在后面抓着矛。 "
韦特利没有照着做，于是杰克力说：
"斯尔茨先生该是第一个，
要知光荣属于冲在最先的人。 "
最后斯尔茨先生鼓起了勇气，威风凛凛地说：
"让我们冲锋向前，参加战斗，
以显示我们的勇猛和力量。 "
于是七个人一齐冲向那野兽。 斯尔茨先生双手划着十字，祈求上帝的帮助，但这一切都无济于事，当他离"敌人"越来越近时，他口中惊恐地发出了："喔！喔！"声并且是声嘶力竭，痛苦万分的声音，叫声惊醒了野兔，它吓了一大跳便迅速逃开了。 斯尔茨先生见她逃离了战场，高兴地大叫：
"快看哪，韦特利，快看哪，
那恶魔只不过是只野兔。 "
接着七个斯瓦比亚人继续他们的探险，这天他们来到了摩塞莱河。 这是一条布满了青苔，平静而深沉的河流，水面上桥儿不多，有好多地方要乘船过去。 但这七个斯瓦比亚人却对此一概不知。 他们冲着对岸一位正在干活的人猛叫，问他怎样才能过去。 因两岸距离远，别人又听不懂他们的话，那人没懂他们要干什么，于是就用他特武人的土话说："干啥子？干啥子？"斯尔茨先生以为他在说："涉水过河。"因为他排在最头，所以第一个踏入了河里。 不久他就陷进泥里站不起来了，河里的浪花不断向他砸来，他的帽子也被风吹到了对岸。 一只青蛙正好蹲在帽子旁，叫着："呱，呱，呱。"呆在一边的六个人听到叫声，说道："喔，伙计们，斯尔茨先生在叫咱们，既然他能涉水过河，我们为什么不能？"于是六人一齐跳入了水中，结果全部淹死了。 就这样一只青蛙要了六条人命，那群斯瓦比亚人没有一个活着回家的。
"以全体斯瓦比亚人的名义勇敢地向前冲，
不然你们就像跛子一样趴下！ "
但是汉斯知道怎么对付，说：
"我敢打赌，你只是说得漂亮，
每次战斗你总是落在最后。 "
米绍尔说道：
"丝毫不差，丝毫不差，
那家伙简直就是一个鬼。 "
轮到约科力了，他接着说：
"如果不是鬼，就是鬼的妈，
要不就是鬼的过继兄弟。 "
马力突然有了个好主意，他对韦特利说：
"上吧，韦特利；上吧，韦特利，
有我在后面抓着矛。 "
韦特利没有照着做，于是杰克力说：
"斯尔茨先生该是第一个，
要知光荣属于冲在最先的人。 "
最后斯尔茨先生鼓起了勇气，威风凛凛地说：
"让我们冲锋向前，参加战斗，
以显示我们的勇猛和力量。 "
于是七个人一齐冲向那野兽。 斯尔茨先生双手划着十字，祈求上帝的帮助，但这一切都无济于事，当他离"敌人"越来越近时，他口中惊恐地发出了："喔！喔！"声并且是声嘶力竭，痛苦万分的声音，叫声惊醒了野兔，它吓了一大跳便迅速逃开了。 斯尔茨先生见她逃离了战场，高兴地大叫：
"快看哪，韦特利，快看哪，
那恶魔只不过是只野兔。 "
接着七个斯瓦比亚人继续他们的探险，这天他们来到了摩塞莱河。 这是一条布满了青苔，平静而深沉的河流，水面上桥儿不多，有好多地方要乘船过去。 但这七个斯瓦比亚人却对此一概不知。 他们冲着对岸一位正在干活的人猛叫，问他怎样才能过去。 因两岸距离远，别人又听不懂他们的话，那人没懂他们要干什么，于是就用他特武人的土话说："干啥子？干啥子？"斯尔茨先生以为他在说："涉水过河。"因为他排在最头，所以第一个踏入了河里。 不久他就陷进泥里站不起来了，河里的浪花不断向他砸来，他的帽子也被风吹到了对岸。 一只青蛙正好蹲在帽子旁，叫着："呱，呱，呱。"呆在一边的六个人听到叫声，说道："喔，伙计们，斯尔茨先生在叫咱们，既然他能涉水过河，我们为什么不能？"于是六人一齐跳入了水中，结果全部淹死了。 就这样一只青蛙要了六条人命，那群斯瓦比亚人没有一个活着回家的。
Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám, nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli, ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!
Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.
- Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!
A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:
- Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.
Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.
- Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!
Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:
- Én is megadom magamat, én is, én is!
Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.
Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé'n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük - huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.
Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. - Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha... Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:
Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.
- Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!
A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:
- Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.
Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.
- Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!
Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:
- Én is megadom magamat, én is, én is!
Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.
Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé'n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük - huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.
Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. - Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha... Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:
Csak előre, előre,
Tán csak nem féltek tőle?
Tán csak nem féltek tőle?
Szólt a Hanzi:
Könnyű hátúl szózatolni,
Tessék előre rukkolni!
Tessék előre rukkolni!
Bíztatta a Jergli is:
Úgy komám, úgy, állj elé,
Én meg a hátad megé!
Én meg a hátad megé!
Mondta Bejtli:
Mindig Sulc volt első köztünk,
Egyszer úgy, mint másszor győztünk.
Egyszer úgy, mint másszor győztünk.
Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:
Utánam hát, vitéz svábok,
Nem nézek én most, csak vágok!
Nem nézek én most, csak vágok!
Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett ordítani:
- Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!
Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?
- Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.
A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra. No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! - hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak. Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.
- Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!
Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?
- Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.
A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra. No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! - hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak. Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.