The shoes that were danced to pieces


A széttáncolt cipellők


There was once upon a time a King who had twelve daughters, each one more beautiful than the other. They all slept together in one chamber, in which their beds stood side by side, and every night when they were in them the King locked the door, and bolted it. But in the morning when he unlocked the door, he saw that their shoes were worn out with dancing, and no one could find out how that had come to pass. Then the King caused it to be proclaimed that whosoever could discover where they danced at night, should choose one of them for his wife and be King after his death, but that whosoever came forward and had not discovered it within three days and nights, should have forfeited his life. It was not long before a King's son presented himself, and offered to undertake the enterprise. He was well received, and in the evening was led into a room adjoining the princesses' sleeping-chamber. His bed was placed there, and he was to observe where they went and danced, and in order that they might do nothing secretly or go away to some other place, the door of their room was left open.
But the eyelids of the prince grew heavy as lead, and he fell asleep, and when he awoke in the morning, all twelve had been to the dance, for their shoes were standing there with holes in the soles. On the second and third nights it fell out just the same, and then his head was struck off without mercy. Many others came after this and undertook the enterprise, but all forfeited their lives. Now it came to pass that a poor soldier, who had a wound, and could serve no longer, found himself on the road to the town where the King lived. There he met an old woman, who asked him where he was going. "I hardly know myself," answered he, and added in jest, "I had half a mind to discover where the princesses danced their shoes into holes, and thus become King." - "That is not so difficult," said the old woman, "you must not drink the wine which will be brought to you at night, and must pretend to be sound asleep." With that she gave him a little cloak, and said, "If you put on that, you will be invisible, and then you can steal after the twelve." When the soldier had received this good advice, he went into the thing in earnest, took heart, went to the King, and announced himself as a suitor. He was as well received as the others, and royal garments were put upon him. He was conducted that evening at bed-time into the ante-chamber, and as he was about to go to bed, the eldest came and brought him a cup of wine, but he had tied a sponge under his chin, and let the wine run down into it, without drinking a drop. Then he lay down and when he had lain a while, he began to snore, as if in the deepest sleep. The twelve princesses heard that, and laughed, and the eldest said, "He, too, might as well have saved his life." With that they got up, opened wardrobes, presses, cupboards, and brought out pretty dresses; dressed themselves before the mirrors, sprang about, and rejoiced at the prospect of the dance. Only the youngest said, "I know not how it is; you are very happy, but I feel very strange; some misfortune is certainly about to befall us." - "Thou art a goose, who art always frightened," said the eldest. "Hast thou forgotten how many Kings' sons have already come here in vain? I had hardly any need to give the soldier a sleeping-draught, in any case the clown would not have awakened." When they were all ready they looked carefully at the soldier, but he had closed his eyes and did not move or stir, so they felt themselves quite secure. The eldest then went to her bed and tapped it; it immediately sank into the earth, and one after the other they descended through the opening, the eldest going first. The soldier, who had watched everything, tarried no longer, put on his little cloak, and went down last with the youngest. Half-way down the steps, he just trod a little on her dress; she was terrified at that, and cried out, "What is that? who is pulling my dress?" - "Don't be so silly!" said the eldest, "you have caught it on a nail." Then they went all the way down, and when they were at the bottom, they were standing in a wonderfully pretty avenue of trees, all the leaves of which were of silver, and shone and glistened. The soldier thought, "I must carry a token away with me," and broke off a twig from one of them, on which the tree cracked with a loud report. The youngest cried out again. "Something is wrong, did you hear the crack?" But the eldest said, "It is a gun fired for joy, because we have got rid of our prince so quickly." After that they came into an avenue where all the leaves were of gold, and lastly into a third where they were of bright diamonds; he broke off a twig from each, which made such a crack each time that the youngest started back in terror, but the eldest still maintained that they were salutes. They went on and came to a great lake whereon stood twelve little boats, and in every boat sat a handsome prince, all of whom were waiting for the twelve, and each took one of them with him, but the soldier seated himself by the youngest. Then her prince said, "I can't tell why the boat is so much heavier to-day; I shall have to row with all my strength, if I am to get it across." - "What should cause that," said the youngest, "but the warm weather? I feel very warm too." On the opposite side of the lake stood a splendid, brightly-lit castle, from whence resounded the joyous music of trumpets and kettle-drums. They rowed over there, entered, and each prince danced with the girl he loved, but the soldier danced with them unseen, and when one of them had a cup of wine in her hand he drank it up, so that the cup was empty when she carried it to her mouth; the youngest was alarmed at this, but the eldest always made her be silent. They danced there till three o'clock in the morning when all the shoes were danced into holes, and they were forced to leave off; the princes rowed them back again over the lake, and this time the soldier seated himself by the eldest. On the shore they took leave of their princes, and promised to return the following night. When they reached the stairs the soldier ran on in front and lay down in his bed, and when the twelve had come up slowly and wearily, he was already snoring so loudly that they could all hear him, and they said, "So far as he is concerned, we are safe." They took off their beautiful dresses, laid them away, put the worn-out shoes under the bed, and lay down. Next morning the soldier was resolved not to speak, but to watch the wonderful goings on, and again went with them. Then everything was done just as it had been done the first time, and each time they danced until their shoes were worn to pieces. But the third time he took a cup away with him as a token. When the hour had arrived for him to give his answer, he took the three twigs and the cup, and went to the King, but the twelve stood behind the door, and listened for what he was going to say. When the King put the question, "Where have my twelve daughters danced their shoes to pieces in the night?" he answered, "In an underground castle with twelve princes," and related how it had come to pass, and brought out the tokens. The King then summoned his daughters, and asked them if the soldier had told the truth, and when they saw that they were betrayed, and that falsehood would be of no avail, they were obliged to confess all. Thereupon the King asked which of them he would have to wife? He answered, "I am no longer young, so give me the eldest." Then the wedding was celebrated on the self-same day, and the kingdom was promised him after the King's death. But the princes were bewitched for as many days as they had danced nights with the twelve.
Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:
- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!
- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.
- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.
- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.
- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.
- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.
A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.
- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.
- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.
"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:
- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:
- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.
- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.
- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.
- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.
- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.
- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.