MAGYAR

A hat szolga

TÜRKÇE

Altı Kafadar


Élt egyszer egy öreg királyné a lányával, akinél szebb teremtés nem akadt széles e világon. Ez az öreg királyné varázsló volt, s egyében sem járt az esze, mint azon, hogy minél több embert lépre csaljon és elpusztítson.

A leány szépségének messze földre híre terjedt, versengtek is érte a kérők, az öregasszony azonban kijelentette: aki az ő lányát feleségül veszi, annak előbb meg kell oldania egy feladatot, s ha ez nem sikerül neki, menthetetlenül halál fia.

A királylány szépsége sokakat megigézett, sokan kiálltak a próbára, de még eddig mindenki rajtavesztett; s akkor aztán nem volt se irgalom, se kegyelem: vitték szegényt a vesztőhelyre, és könyörtelenül lenyakazták.

Élt akkoriban egy királyfi, aki a híre után úgy megszerette a királylányt, hogy nem törődött többé semmi veszedelemmel, odaállt az édesapja elé, és azt mondta:

- Engedjen el, apám, meg akarom kérni a világszép királykisasszony kezét.

- Dehogy engedlek - felelte az apja -, egyetlen fiam vagy, hogyan is hagynám, hogy a halálodba menj?

A fiú bánatában ágynak esett. Hét álló esztendeig feküdt halálos betegen, és nem akadt orvos aki segíteni tudott volna rajta, pedig édesapja hét ország leghíresebb doktorait hívatta el hozzá. Mikor aztán már semmi reménység nem volt többé, a király szomorú szívvel azt mondta:

- Nem bánom, fiam, menj el, próbálj szerencsét. Én már többet nem tehetek érted, azt meg nem nézhetem, hogy a szemem láttára senyvedj el.

A fiú abban a pillanatban meggyógyult. Kiugrott az ágyból olyan fürgén, olyan frissen, mintha soha semmi baja sem lett volna, elbúcsúzott az édesapjától, és vidáman útnak indult.

Épp egy pusztán lovagolt át, mikor egyszer csak megpillantott valamit a távolban a földön, olyasmit, mintha egy jókora kazal széna volna. Hanem ahogy közelebb ment, látta, hogy nem széna az, hanem egy embernek a hasa. Ott hevert az ember a földön, s akkora volt a hasa, mint egy kisebbfajta hegy.

A Dagadt, ahogy megpillantotta a közeledő lovast, föltápászkodott, és odakiáltott neki:

- Ha szolgára van szükséged, fogadj föl engem!

- Mire mennék én egy ilyen pókhasúval? - kérdezte a királyfi.

- Ez semmi - szólt a Dagadt -, ha jól fölfújom magam, ezerszer ilyen kövér vagyok.

- Ha ez igaz - mondta a királyfi -, akkor hasznodat láthatom, gyere velem.

Így mentek egy ideig, elöl a királyfi, mögötte a kövér ember. Ahogy mennek, egyszer csak látják, hogy az út mentén hasal valaki a földön, és fülét a gyepre szorítja.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte a királyfi.

- Fülelek - felelte az.

- Mit fülelsz?

- Azt, hogy mi történik a világban. Mert én mindent meghallok, még azt is, ahogy a fű sarjad.

- Akkor mondd meg nekem, mi hallatszik az öreg királyné udvarából, akinek az a világszép lánya van.

- A kard suhogása, amelyik egy kérőnek a fejét levágja.

- Hasznodat vehetem, szolgálatomba fogadlak, gyere velem - mondta a királyfi.

Hármasban mentek tovább, a királyfi, a Dagadt meg a Fülelő. Egy idő múlva föltűnt előttük két láb meg valamicske a hozzájuk tartozó két lábszárból is; de hogy ember-e az, és ha ember, hol lehet a folytatása, abból egyelőre semmit sem láttak.

"No, majd megkeressük" - gondolta a királyfi, és elindult a lábszár mentén.

Jócskán mentek, mire a törzséhez értek, aztán a törzs mellett megint ballagtak egy darabig, míg végre elérkeztek az ember fejéhez.

- Ejha! - csodálkozott a királyfi. - Jó sok eső lehetett nálatok, hogy így megnőttél!

- Ez semmi - felelte a Hosszú -, ha jól kinyújtózom, ezerszer ekkora vagyok, magasabb a legmagasabb hegynél! Ha fölfogadsz, szívesen a szolgálatodba szegődöm.

- Nem bánom, gyere velem, hasznodat vehetem - mondta a királyfi.

Azzal mentek tovább, a Dagadt, a Fülelő meg a Hosszú és elöl a királyfi. Egy idő múlva látják: ott ül valaki az útfélen bekötött szemmel, talán koldus vagy sebesült.

- Mi bajod? - kérdezte a királyfi. - Beteg a szemed, hogy nem állja a fényt?

- Nem beteg az - felelte az ember -, de nem szabad levennem róla a kötést, mert olyan ereje van a pillantásomnak, hogy amire rávetem, menten száz darabra pattan széjjel. Nem fogadnál a szolgálatodba?

- Gyere velem, hátha hasznodat vehetem - mondta a királyfi.

Így mentek tovább, a királyfi lóháton, mögötte meg a négy szolgája: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú meg a Pillantó.

Nyár volt, a nap éppen delelőjén állott, csak úgy perzselt a sugara. Ők meg mit látnak? Az árokparton ott fekszik a tűző napon egy ember, és úgy didereg, majd megfagy, reszket minden tagja, mint a nyárfalevél.

- Te fázol, mikor ilyen forrón süt a nap? - kérdezte csodálkozva a királyfi.

- Jaj, nekem egészen más a természetem - felelte a fázó ember. Minél melegebb van, annál jobban lehűlök, majd megvesz a hideg; s minél hidegebb van, annál nagyobb lesz bennem a forróság; jégben a hőségtől, tűzben a fagytól nem bírom ki!

- Furcsa fickó vagy - mondta a királyfi -, de ha van rá kedved, szívesen fölfogadlak, gyere velem.

A királyfinak most már öt szolgája volt: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú, a Pillantó meg a Didergő. Megint mentek egy ideig, hát látják: egy ember áll az útfélen, nyakát nyújtogatja, nagy figyelemmel néz hol jobbra, hol balra.

- Hát te mit kémlelsz ilyen buzgón? - kérdezte tőle a királyfi.

- Nekem olyan éles szemem van, hogy nincs az a hegy-völgy, nincs az az erdő-mező, amit be ne látnék.

- Már csak te kellettél nekem! - mondta a királyfi. - Tarts velem, ha kedved van hozzá, szívesen felfogadlak.

- Én pedig szívesen elszegődöm - mondta a Kémlelő.

Így aztán a királyfi a hat szolga kíséretében érkezett meg az öreg királyné városába. Bevonultak a palotába, egyenesen a királyné elé. Ott a királyfi előállt, nem mondta meg, kicsoda, micsoda, hanem csak így szólt:

- Eljöttem a világszép királylányért, jelentkezem a próbára.

Az öreg boszorkány igen megörült neki, hogy ilyen szép legény akadt horogra.

- Három feladatot adok fel neked. Ha mind a hármat teljesíted, megkapod a lányomat.

- Melyik az első?

- Beleejtettem a gyűrűmet a tengerbe, hozd vissza onnét. A királyfi hazament a szolgáihoz.

- Mindjárt elsőnek fogas feladatot kaptam - mondta nekik -, az öreg királyné gyűrűjét kell kihalásznom a tengerből.

- Nem olyan nagy dolog ez - mondta a Kémlelő -, majd én megnézem, hol van.

Kémlelt egy darabig, aztán kijelentette:

- A gyűrű egy hegyes sziklán függ a tenger fenekén.

Erre a Hosszú mindannyiukat felkapta, és elvitte a tengerpartra.

- Könnyen kiszedném, ha látnám - mondta -, de így nem tudom, nem látok át a vízen.

- Ha csak ez a baj! - rikkantott a Dagadt.

Nekifeküdt, és kitátotta a száját; hát a sok hullám mind belehömpölygött a torkába, mint valami szakadékba. Kiitta a tengert, egy csepp víz sem maradt benne, olyan száraz lett az alja, akár a sivatag.

Akkor a Hosszú meghajolt egy kicsit, és fölvette a tengerfenékről a gyűrűt. A királyfi meg sietett vele az öreg királynéhoz.

- Íme, itt a gyűrűd, teljesítettem az első feladatot!

A vén varázslónő elcsodálkozott.

- Igen, ez az én gyűrűm; kiálltad az első próbát. De most jön a második, az nehezebb lesz. Látod a kastélyom előtt azt a szép zöld mezőt? Ott legel az én háromszáz hízott ökröm, azokat szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul meg kell enned. Van lent a pincémben háromszáz hordó borom: azt meg kell innod hozzá. Ha az ökrökből egyetlen szőrszál s a borból egyetlen csöpp megmarad, halál fia vagy!

- Vendéget is hívhatok a lakomára? - kérdezte a királyfi. - Egyedül nem ízlik az embernek az étel.

A boszorkány gonoszul fölkacagott.

- Egy vendéget hívhatsz, nem bánom, hogy legyen társaságod, de többet nem!

A királyfi hazament a szolgáihoz, s azt mondta a Dagadtnak:

- Ma a vendégem leszel, legalább egyszer istenigazában jóllaksz!

A Dagadt megállt a mező szélén, eIterpeszkedett, nekilátott, és szép sorjában fölfalta szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul mind a háromszáz ökröt. Mikor az utolsót is lenyelte, megkérdezte:

- Van-e még valami harapnivaló?

- Az nincs több - mondta a királyfi -, hanem adok neked egy kis itókát a pecsenyére!

Bevezette a Dagadtat a pincébe, az meg fenékig ürítette ki mind a háromszáz hordót, még csak pohár sem kellett neki hozzá.

Mikor a lakoma véget ért, a királyfi jelentette a királynénak, hogy a második feltételnek is eleget tett. Az öreg boszorkány csak ámult-bámult a dolgon.

- Idáig még senki sem vitte - mondta -, de azért ne bízd el magad, mert még hátra van a harmadik próba!

Magában pedig ezt gondolta: "Nem szabadulsz a markomból, nem úszod meg ép bőrrel!"

- Ma este beviszem a szobádba a lányomat - mondta. - Ülj mellé, öleld át, s ügyelj arra, nehogy elaludjál! Pontban éjfélkor bemegyek hozzátok; ha nem találom a karodban, véged.

A királyfi azt gondolta: "Ez nem nehéz feladat; majd jól nyitva tartom a szememet." Hívta a szolgáit, elismételte nekik, amit a vénasszony mondott, s így szólt:

- Ki tudja, miféle ármány lappang a dologban! Nem árt az óvatosság, álljatok őrt, és vigyázzatok, nehogy a lány kisurranjon a szobámból.

Mikor leszállt az este, az öreg varázslónő bevitte a lányát a királyfihoz. Azok egymás mellé ültek, a királyfi átölelte a lányt, a Hosszú köréjük tekeredett, a Dagadt meg odacövekelte magát az ajtóba, úgyhogy nem egy ember, de még egy szúnyog se fért volna ki rajta.

A királylány egy árva szót sem szólt, de a hold besütött az ablakon, ráragyogott az arcára, és az olyan gyönyörű volt, hogy szebben beszélt minden szónál. A királyfi csak nézte, nézte, szíve repesett a boldogságtól meg a szerelemtől, ítéletnapig elnézte volna, semmi fáradtság nem nehezedett a szemére. Így tartott ez tizenegy óráig. Akkor a boszorkány egy minden eddiginél erősebb varázst vetett. A királyfi meg a szolgái nyomban elaludtak tőle, a lány pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Aludtak háromnegyed tizenkettőig. Akkor a varázs erejét vesztette, és mindannyian fölébredtek.

- Jaj nekem! - kiáltottá a királyfi. - Végem van!

Jajveszékelni kezdtek a hűséges szolgák is; de a Fülelő egyszer csak tájuk szólt:

- Csend legyen, fülelni akarok!

Egy percig fülelt, akkor kijelentette:

- A lány egy üreges szikla mélyén ül, háromszáz órányira innét, és a sorsát siratja. Itt csak te segíthetsz, Hosszú. Ha kihúzod magad, pár lépéssel ott teremhetsz.

- Jól van - mondta a Hosszú -, de a Pillantónak is velem kell jönnie, hogy eltakarítsuk az útból a sziklát.

Azzal fölkapta a Pillantót, s előbb odaértek az elátkozott sziklához, mintsem az ember körülperdül a sarkán. Ott a Hosszú levette a kendőt a társa szeméről; az meg éppen csak odapillantott, s nyomban ízzé-porrá oszlott a szikla. Akkor Hosszú karjába vette, és egyetlen rugaszkodással hazavitte a lányt, aztán megint rugaszkodott egyet, és hazavitte a társát is. Mire az óra tizenkettőt ütött, mind a helyükön ültek vidáman, elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.

Megkondult a nagyharang, s jött csúszva-mászva a boszorkány. Kárörvendőn vigyorgott, mintha azt mondta volna: "No, most aztán megfogtalak, jómadár!" Mert hát szentül azt hitte, ott ül a lánya a sziklaüregben, háromszáz órányira innét. Benyitott, meglátta a lányt a királyfi ölében, és elrémült.

- Ez még nálam is többet tud - motyogta hüledezve.

Ette a méreg, amiért így felsült, de most már nem tehetett semmit: a királyfi kiállta a három próbát, oda kellett neki adni a lányt. Úgy tett tehát, mintha mindennel elégedett volna; hanem amikor elbúcsúzott tőlük, elmenőben odasúgta a lányának:

- Sajnállak, amiért ilyen senkiházinak kell majd szót fogadnod, és nem választhattál kedvedre való férjet magadnak!

A királylány fejében szeget ütött ez a szó, hogy: senkiházi. Büszke szívét elfogta a harag; azt mondta magában:

"Én bizony nem leszek akármilyen jöttmentnek a felesége!"

Másnap reggel halomba hordatott háromszáz öl fát az udvaron, és azt mondta a királyfinak:

- Az anyám három próbáját kiálltad, de az én próbatételem még hátra van. Én csak annak leszek a felesége, aki fel mer állni az égő farakás tetejébe, és eltűri a tüzet értem.

Arra számított ugyanis, hogy a királyfi odavész a máglyán, mert azt pillanatig sem gondolta volna, hogy valamelyik szolgája képes lesz tűzhalált vállalni a kedvéért.

A szolgák, amikor meghallották a királykisasszony feltételét, tanakodni kezdtek, hogyan segíthetnék ki gazdájukat a bajból.

- Mi már mind megtettük a magunkét - mondták -, most rajtad a sor Didergő!

Beültették a fázós cimborát a farakás közepébe, jól elrejtették benne, aztán odébbálltak, mintha ott sem lettek volna.

Meggyújtották a máglyát, föllobbant a tűz, három nap, három éjjel égett, és megemésztette mind a háromszáz öl fát. Aztán lelohadtak a lángok, s a rengeteg fából nem maradt egyéb, mint egy nagy halom forró hamu. Hát annak a közepén ott kucorgott a Didergő, reszketett, mint a nyárfalevél, és siránkozva panaszolta:

- Életemben még ilyen rettenetesen nem fáztam! Ha csak egy fél nappal is tovább tart, csonttá fagyok!

Most aztán már igazán nem volt több kibúvó: a szép királylánynak feleségül kellett mennie a királyfihoz. Hintóba ültek, s elhajtattak az esküvőre. A gonosz, vén varázslónő azonban sehogyan sem tudott megnyugodni.

Méregtől sápadozva nézett az ifjú pár után. Sokáig ott állt az ablakában, aztán egyszerre futkosni kezdett föl-alá a nagyteremben, tépte a haját, eszeveszetten rikoltozta:

- Nem bírom el ezt a szégyent! Nem bírom el ezt a szégyent!

Hamar utánuk menesztette a hadseregét: gázoljanak le mindent, ami útjukat állja és hozzák vissza neki a lányát!

A Fülelő azonban éberen fülelt, és a boszorkány titkos parancsát is kihallgatta.

- Mitévők legyünk? - fordult a Dagadthoz.

Az egykettőre feltalálta magát: ott kotyogott a hasában a tengervíz amit elnyelt; nosza, odalöttyintett belőle egyszer-kétszer a hintó mögé. Egész nagy tavat köpött, s a hadnép mindenestül belefulladt.

A vénasszony, ahogy ezt megtudta, előszólította a páncélos vérteseit, azokat szalasztotta utánuk. De a Fülelő meghallotta a páncélok csörgését, és gyorsan leoldotta a kendőt a Pillantóról. Az meg, amikor a lovasok feltűntek, rájuk villantott a szeme sarkából. Azon nyomban darabokra törött az egész hadosztály, akár az üveg.

Most már aztán senki nem háborgatta többé a fiatal párt. Megkapták az áldást a hat szolga pedig búcsút vett tőlük.

- Teljesült a szíved vágya - mondták a királyfinak -, nincs többé szükséged ránk; megyünk az utunkra, szerencsét próbálni.

El is indultak szépen sorban, elől a Dagadt, utána a Fülelő, aztán a Hosszú, a Pillantó, majd a Didergő, s leghátul a Kémlelő.

Ezzel azonban még nincs vége a mesének! Mert ahogy az ifjú pár hazafelé hajtatott, mintegy félórányira a kastélytól egy falu szélén egyszer csak azt mondta a királyfi a feleségének:

- Látod azt a csürhét ott a mezőn?

- Látom.

- A kanászt is látod, aki a disznókat őrzi?

- Azt is.

- Tudd meg hát: nem vagyok én király fia, hanem kanászlegény az a kanász az apám. Öreg ember, nem hagyhatom magára, be kell állnom melléje kondásnak.

Azzal betértek a faluvégi fogadóba. A király titkon meghagyta a fogadóséknak, dugják el éjszaka a felesége királyi ruháit; s aludni mentek. Másnap reggel a fiatalasszony hiába kereste a szép aranyos ruháját sehol nem találta, s nem volt mit fölvennie. A fogadósné odalökött neki egy ócska szoknyát meg egy pár gyapjúharisnyát, de azt is úgy, mintha nagy ajándékot adna.

- Ha nem nézném az uradat, ennyit sem tennék érted! - mondta.

A fiatalasszony most már igazán nem hihetett mást, mint hogy az ura valóban kondás. Egy kicsit búsult miatta, de egykettőre összeszedte magát.

"Kevély voltam, gőgös voltam, megérdemlem a sorsomat" - gondolta.

Kijárt a férjével a mezőre, segített neki disznót őrizni, hűséges, jó asszony volt. Hanem egy hét múlva már nemigen bírta a dolgot, úgy kisebesedett a lába.

Nem messze a kanászháztól volt egy kis kukoricaföld; éppen oda indult, hogy megkapálja. Hanem hirtelen úgy beleállt a lábába a fájás, hogy nem tudott továbbmenni; leült az útfélre pihenni.

Arra ment néhány ember. Az egyik odaszól neki:

- Mondd csak, tudod-e, ki a te urad voltaképpen?

- Tudom hát - felelte -, már hogyne tudnám. Kanász!

- Akkor miért nincs a konda mellett?

- Kiment egy kicsit a piacra kenderkötelet árulni.

- No, csak gyere velünk, majd mi elvezetünk hozzá.

Kézen fogták az asszonyt, s hiába vonakodott, fölmentek vele a királyi palotába, egyenest a nagyterembe.

Ahogy benyitottak, ott állt előttük az ura pompás királyi ruhában. De az asszony nem ismert rá, míg a királyfi a nyakába nem borult, és meg nem csókolta.

- Sokat szenvedtem érted - mondta -, de te is megszenvedtél értem!

S attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Bir zamanlar yaşlı bir kraliçe vardı; bu kadın bir büyücüydü; kızı da inanılmaz güzeldi. Ancak büyücü kadının, insanları mahvetmekten başka yaptığı bir şey yoktu. Ne zaman kızı için bir damat adayı çıkagelse bir bilmece çözmesi şart koşuluyordu; çözemezse de ölmesi gerekiyordu.

Genç kızın güzelliği pek çok erkeğin gözünü kamaştırmıştı. Hepsi onunla evlenmek için kendilerine verilen ödevi yerine getirmeye çalıştıysa da hiçbiri başaramadı. Sonunda hepsinin kellesi kesildi.

Genç kızın güzelliğini duyan bir prens babasına, "Bırak gideyim, ben de şansımı deneyeyim" dedi.

Babası, "Asla olmaz! Oraya gidersen, kendi ölümüne gidiyorsun demektir" diye karşı çıktı.

Oğlan ister istemez söz dinledi. Ama üzüntüsünden, ölümcül bir hastalığa yakalanarak yatağa düştü.

Yedi yıl hasta yattı. Hiçbir doktor derdine deva bulamadı. Babası başka çare kalmadığını görünce çok üzülerek, "Git bakalım, şansını dene" dedi.

Oğlu bu sözleri duyar duymaz hemen ayağa kalktı; sağlığına kavuşuvermişti. Neşe içinde yola koyuldu.

Atıyla bir çalılığın üzerinden atlarken az ötede, yerde saman yığını gibi bir şey gördü. Oraya yaklaştığında bunun sırtüstü yatmış bir insanın karnı olduğunu gördü.

Ama bu karın ufak bir tepeden farksızdı. Şişko geleni görünce yerinde doğrularak, "Birine ihtiyacın varsa beni yanına al" dedi.

Prens, "Koskoca adamı ben ne yapayım ki?" diye cevap verdi.

Şişko, "Öyle deme! Ben kendimi yaydım mı üç bin kez büyür ve genişlerim" dedi.

Prens, "Gel öyleyse benimle, belki sana ihtiyacım olur" diye karşılık verdi.

Şişko prense katıldı. Bir süre yol aldıktan sonra, yere yatarak kulağını çimenlere dayamış birine rastladılar.

Prens sordu: "Ne yapıyorsun orada?"

"Dinliyorum."

"Neyi dinliyorsun?"

"Dünyada neler olup bitiyor diye dinliyorum, çünkü benim kulaklarım her şeyi işitir. Çimlerin büyürken çıkardığı sesi bile duyarım."

Prens sordu: "Söyle o zaman bakalım, çok güzel bir kızı olan yaşlı kraliçenin sarayında neler oluyor?"

Adam cevap verdi: "Kılıç sesi duyuyorum, bir damat adayının kellesini uçuruyorlar."

Prens, "Sana ihtiyacım olacak, benimle gel" dedi.

Tekrar yola koyuldular. Derken bir çift ayak gördüler ve bu ayakların ait olduğu bacakların da bir kısmını... ama sonuna kadar göremediler.

Uzun süre gittikten sonra önce vücudu, sonra da başı buldular.

Prens, "Sen ne uzun adamsın yahu!" dedi.

Adam,"O-hoo, bu daha hiçbir şey! Ben şöyle bir gerindim mi üç bin kez daha uzarım; boyum da dünyadaki en yüksek dağdan daha uzun hale gelir. Beni yanınıza alırsanız size seve seve hizmet ederim" diye cevap verdi.

"Gel öyleyse" dedi prens, "Sana ihtiyacım olacak."

Ve yine yola çıktılar. Derken yere oturmuş bir adam gördüler. Adam gözlerini bağlamıştı.

Prens, "Ne diye gözlerini bağladın böyle? Işığa bakamıyor musun?" diye sordu.

"Hayır" diye cevap verdi adam, "Bu bezi çözemem. Benim bakışım o kadar güçlüdür ki, her şeyi darmadağın eder. Bunun size bir yararı olacaksa, bırakın da sizinle geleyim."

Onu da yanlarına alarak yollarına devam ettiler. Derken güneş altında zangır zangır titreyen bir adama rastladılar.

Prens, "Niye böyle üşüyorsun? Güneş o kadar kızgın ki" dedi.

Adam, "Ah, benim tabiatım bambaşkadır. Hava ne kadar sıcak olursa, ben bir o kadar üşürüm. Buz içime işlese, ne kadar soğuksa, ben o kadar terlerim. Yani buzda ateş gibi olurum, ateşte de buz gibi."

"Sen acayip bir adamsın, ama istiyorsan bizimle gel" dedi prens.

Hep birlikte yürümeye devam ettiler. Derken boynunu ileri uzatmış, dağların arkasını görmeye çalışan bir adamla karşılaştılar.

Prens, "Nereye bakıyorsun böyle?" diye sordu.

Adam, "Öyle keskin gözlerim vardır ki, tüm ormanları, dağları, arazileri, yani bütün dünyayı görebilirim" diye cevap verdi.

Prens, "İstersen bizimle gel; senin gibi biri bize lazım" dedi.

Prens altı yandaşıyla birlikte yaşlı kraliçenin yaşadığı şehre geldi.

Kimliğini söylemeden kraliçeye şöyle dedi: "Kızınızı bana vermek ister misiniz, karşılığında dilediğiniz her şeyi yaparım." Büyücü kraliçe yakışıklı bir delikanlıyı tuzağa düşürmüş olmaktan keyif duyarak, "Sana üç ödev vereceğim. Bunları yerine getirirsen kızımla evlenebilirsin; saray da senin olur" dedi.

Oğlan, "Birincisi neymiş?" diye sordu.

"Kızıldeniz'de düşürdüğüm yüzüğü bul getir bana" dedi kadın.

Prens yandaşlarının yanına vararak, "İlk ödevim Kızıldeniz'e düşmüş bir yüzüğü bulmak. Bana bir akıl verin" dedi.

Gözleri her yeri gören yandaşı, "Bir bakayım, neredeymiş o yüzük" diyerek aynı anda Kızıldeniz'e baktı. "Nerede olduğunu görüyorum; orada, sivri bir kayaya takılmış" dedi.

Uzun adam, "Gözlerim görebilse ben oraya ulaşırım" diye lafa karıştı.

"Tüm sorun buysa, mesele yok" diyen Şişko yere uzanarak ağzını denize açtı; dalgalar şelale gibi boğazına aktı.

Ve şişko tüm denizi yuttu. Denizin bulunduğu yer kupkuru kaldı. Uzun adam eğilerek eliyle yüzüğü aldı.

Yüzüğü bulmuş olan prens sevinçle kraliçenin yanına vardı.

Kadın hayretle bakarak, "Tamam, kaybettiğim yüzük bu. Şansın yaver gitti ve ilk ödevi yerine getirdin. Şimdi sıra ikincisinde: Sarayın önündeki şu üç yüz tane besili öküzü görüyor musun? Onları keseceksin, derisini, kıllarını, kemiklerini ve boynuzlarını yiyeceksin; aşağıdaki mahzende üç yüz fıçı şarap var, hepsini içeceksin. Eğer öküzlerden tek bir kıl, şaraptan da tek bir damla geriye kalırsa, öldün gitti" dedi.

Prens, "Yemeğe misafir davet edebilir miyim? Tek başına yemek zevk vermez de" diye sordu.

Kraliçe pis pis gülerek, "Tek bir kişi davet edebilirsin, başka olmaz" diye cevap verdi.

Prens yandaşlarının yanına vararak şişkoya, "Bugün davetlimsin, doyuncaya kadar ye" dedi.

Şişko tek bir kıl kalmayıncaya kadar hepsini yedikten sonra, "Bu bitti; kahvaltılık başka bir şey yok mu?" diye sordu.

Şarabı da bardağa gerek kalmadan tek bir damla kalmayıncaya kadar fıçıdan içti!

Bu iş bittikten sonra prens kraliçeye ikinci ödevini de başardığını söyledi.

Kadın şaşırdı. "Tamam, kimse bu aşamaya gelememişti. Ama şimdi bir ödevin daha var. Başaramazsan kellen gider" dedi ve ekledi: "Bu akşam odana kızımı getireceğim; bir kolunu onun boynuna atacaksın. Öylece birlikte kalırken dikkat et, uyuya kalmayasın! Yoksa davayı kaybedersin!"

Prens "Bu ödev kolay, gözümü açık tutarım" diye düşündü ve yandaşlarını çağırarak kraliçenin söylediklerini aktardıktan sonra, "Kadın kim bilir ne kurnazlık düşündü. Dikkatli olmak iyidir. Siz nöbet tutun ve genç hanımın odadan çıkmasını önleyin" dedi.

Gece olunca yaşlı kadın kızını getirip prensin kollarına bıraktı. Uzun adam kollarıyla genç çifti bir daire içine aldı; Şişko da hiç kimsenin içeri girmemesi için kapıda nöbet tuttu. İki sevgili yalnız kalınca genç kız hiç konuşmadı, ama pencereden giren ay ışığı yüzünü aydınlattı. Oğlan onun güzelliğini görünce hayran kaldı ve hiçbir şey yapmadı. Sadece coşkuyla ve sevinçle ona bakmaktan gözüne uyku girmedi. Bu saat on bire kadar böyle devam etti. Saat on birde kraliçe büyü yaparak orada bulunanları uyuttu; genç kızı da kaçırıverdi.

Hepsi on ikiye çeyrek kalaya kadar derin bir uyku çekti. O zaman büyünün gücü azaldı ve uyandılar.

"Eyvaah, amma şanssızlık! Mahvoldum" diye yakındı prens.

Yandaşları da sızlandı. Ama sadık her şeyi duyan, "Susun, dinleyeceğim" dedi.

Bir süre kulak kabarttıktan sonra, "Genç kız buradan üç yüz saat uzaktaki bir kayalıkta oturmuş, derdine yanıyor. Uzun adam, bu işi sen başarabilirsin! Şöyle bir doğrulsan birkaç adımda oraya varırsın" dedi.

"Evet" diye cevap verdi uzun adam. "Ama kayalıklara takılmamak için keskin gözlere ihtiyacım var" deyince gözü- bağlı, oralara şöyle bir bakınca istenmeyen kayalıklar ortadan kalkıverdi.

O zaman uzun adam genç kızı bulunduğu yerden alıverdi. Öbür yandaşlarını da taşıyarak saat on iki olmadan onları eski yerine getirdi. Hepsi yerlerini alıp bekledi.

Saat on ikiyi vurunca büyücü karı gizlice geldi ve artık benimsin dercesine alaylı bir yüzle sırıttı.

Kızının üç yüz saat ötedeki bir kayalıkta olduğunu sanıyordu. Ama onu prensin kolları arasında görünce dehşete düşerek, "Burada bir büyücü var, benden de güçlü" diye söylendi. Ama yapacak bir şeyi yoktu. Ancak kızının kulağına eğilerek, "Başkasının sözünü dinlediğin için utan; kocanı bile kendin seçmedin" dedi.

Bu sözler genç kızı çok kızdırdı ve kibrine yenik düşerek öç almaya karar verdi. On araba odun getirttikten sonra prensi çağırarak ona, üç ödevi yerine getirdiyse de, şu odunları tutuşturduktan sonra onların üstünde oturarak ateşe dayanamazsa asla karısı olmayacağını bildirdi. Bunu söylerken onun yandaşlarından hiçbirinin kendisini ateşe atmayacağını düşünmüştü. Oğlan aşkından dolayı bu ateşin üzerine oturursa kızın kendisi kurtulmuş olacaktı.

Yandaşlar, "Biz her şeyi yaptık, ama üşüyen adam hiçbir şey yapmadı" diyerek onu odun yığınının tam ortasına oturttuktan sonra odunları ateşe verdiler. Uç gün süreyle odunlar yandı ve hepsi kömüre dönüştü; alevler sönünce üşüyen adam küllerin ortasında yaprak gibi titreyerek, "Ömrümde bu kadar soğuk görmedim, biraz daha devam etseydi kaskatı kesilecektim" dedi.

Güzel kız başka çare kalmadığını görünce prensle evlendi. Ama kiliseye giderlerken büyücü karı, yani yaşlı kraliçe, "Bu utanca daha fazla dayanamayacağım" diyerek askerlerini oraya gönderdi. Her tarafı yakıp yıkacaklar ve kızını geri getireceklerdi!

Ama bu arada her şeyi duyan kulak kabartmış ve yaşlı kadının gizlice konuşmalarını duymuştu. Şişko'ya dönerek, "Nasıl yapalım?" diye sordu.

O ne yapmak gerektiğini biliyordu. Arabanın arkasına daha önce içtiği deniz suyunun bir kısmını kusuverdi; orada koskoca bir deniz oluştu; askerlerin hepsi bu denizde boğulup öldü.

Büyücü bunu görünce zırhlı askerlerini gönderdi; ama her şeyi duyan onların zırhlı giysilerinin çıkardığı gıcırtıları duyuverdi.

Gözübağlının gözlerindeki bezi çekip aldı; Gözübağlı gelen askerlere şöyle bir bakınca hepsi tuz buz oldu.

Böylece başka hiçbir engel çıkmadan kiliseye gittiler; nikâh kıyıldı.

Altı kafadar efendileriyle vedalaşırken: "Dilekleriniz yerine geldi; artık bize ihtiyacınız yok. Biz gidiyoruz, şansımızı başka yerde arayacağız" dediler.

Genç karı koca yola çıktı. Saraydan yarım saatlik yolda bir köy vardı. Orada bir çoban domuzlarını gütmekteydi.

Oraya vardıklarında oğlan karısına, "Benim gerçekten kim olduğumu biliyor musun? Prens falan değilim; çobanım ben. Şu domuz güden adam da benim babam. Onunla birlikte yaşayıp kendisine yardım etmemiz gerekecek" dedi.

Sonra birlikte bir hana gittiler. Oğlan gizlice hancıya genç kızın kraliyet giysilerini gece almasını söyledi.

Genç kız ertesi sabah uyandığında giysilerini bulamadı; hancının karısı ona eski bir eteklikle bir çift yün çorap verdi. Kız onları büyük bir hediyeymiş gibi kabullenerek giyiverdi.

Hancı kadın, "Kocanın yerinde olsaydım sana hiçbir şey vermezdim" dedi.

Genç kız kocasının gerçekten çoban olduğunu anlayınca sürüyü onunla birlikte güttü. "Burnu büyük olmamın ve kibirliliğimin cezasını çekiyorum" diye düşündü.

Bu iş sekiz gün sürdü; kız daha fazla dayanamıyordu, ayaklan yara olmuştu.

Derken birkaç kişi çıkageldi. Kız onlara kocasının kim olduğunu bilip bilmediklerini sordu.

"Biliyoruz" dediler, "O çobandır; az önce domuz sürüsünü güdüyordu. Elindeki tasmalar ve bağcıklarla pazara gidiyordu herhalde." Ve eklediler. "Bizimle gel de seni onun yanma götürelim."

Böyle diyerek kızı bir saraya götürdüler. Kız içeri girer girmez orada kral giysileri giymiş kocasını gördü. Önce onu tanımadı; ama delikanlı onu kollarının arasına alarak öptü ve "Senin yüzünden çok acı çektim" dedi. "Senin de aynı acıyı çekmeni istedim!"

Ve asıl düğün işte o zaman başladı.

Bu öyküyü anlatan da herhalde oradaydı!




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.