MAGYAR

Vasjankó

POLSKI

Żelazny Jan


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdő terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, őz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesből bükkösbe, bükkösből gyertyánosba.

Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lőjön neki egy őzet.

Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé.

- Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza.

Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát.

- Kutassátok át az egész erdőt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok!

De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka.

Ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegődni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdőbe. A király azonban nem akart beleegyezni.

- Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet.

- Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal.

- Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erőszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást!

Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe.

A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz.

- Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdőd titkának.

A király nyomban teljesítette a kérését, ő meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.

A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fővesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.

Ettől fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdőben.

Volt a királynak egy nyolcesztendős fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe.

Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak:

- Add ki a labdámat!

- Előbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember.

- Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt.

De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját.

- Előbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás.

A fiú azonban újra csak elszaladt.

Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez.

- Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom.

- Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted.

A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecből, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult.

A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet?

- Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok!

Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdőbe.

Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmiről semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra.

Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá:

- Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon.

Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki:

- Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak.

A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy időnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyűrűzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla.

Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte:

- Mi történt a forrással?

- Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja.

- Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer előforduljon ilyesmi!

Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt.

Este jött az óriás, s már tudta, mi történt.

- Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyeződik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam.

Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az idő lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban előrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja előreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már késő volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap.

Szegény gyerek nagyon megrettent. Elővette keszkenőjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa.

De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt:

- Vedd le azt a kendőt!

Előomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetődzött, az már semmit nem segített.

- Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdőszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger.

Szegény királyfi elhagyta az erdőt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut.

Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elő a királlyal.

- Nem tudod, hogy ha a király asztalánál szolgálsz föl, le kell vetned a sapkádat? - szólt rá.

- Jaj, azt nem tehetem, uram királyom - felelte a fiú -, ótvaros a fejem. A király nyomban hívatta a szakácsot, megszidta, amiért ilyen inast fogadott föl, és ráparancsolt, hogy tüstént küldje el. De a szakács megsajnálta a fiút; nem zavarta világgá, hanem elcserélte a kertészlegénnyel.

Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltől estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó időben, rossz időben egyformán.

Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellőztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betűztek a királylány hálószobájába is.

A királylány az ablakhoz ugrott, megnézni, mi ez a nagy fényesség. Meglátta a fiút, és lekiáltott hozzá:

- Hallod-e, hozz nekem egy csokor virágot!

A fiú gyorsan a fejére húzta a sapkáját, szedett egy csokorra való vadvirágot, és bokrétába kötötte. Ahogy ment fölfelé a lépcsőn, találkozott a kertésszel.

- Nem szégyelled magad, ilyen hitvány csokrot viszel a királykisasszonynak?! - mondta a kertész. - Eredj vissza gyorsan, szedd le a legszebbjét!

- Nem - felelte a fiú -, a vadvirág illatosabb, azt jobban fogja szeretni.

Ahogy a szobába lépett, a királylány rászólt:

- Vedd le a sapkádat, nem illik, hogy fedett fővel állj előttem.

- Nem vehetem, ótvaros a fejem - felelte a fiú.

De a királykisasszony lekapta róla a sapkát, úgyhogy aranyhaja egyszeriben a vállára omlott, s olyan fényesen tündöklött, hogy gyönyörűség volt látni. A fiú el akart szaladni, a királylány azonban megragadta a karját, és el nem eresztette addig, míg egy marék tallért nem ajándékozott neki.

A fiú nem sokat törődött az arannyal; nem tartotta meg magának, hanem odaadta a kertésznek, s azt mondta:

- Ezt vidd el a gyerekeidnek, hadd játsszanak vele.

Másnap megint lekiáltott hozzá a királykisasszony, hogy vigyen neki egy csokor mezei virágot. Alighogy a fiú a szobába lépett a virággal, a királylány nyomban a sapkája felé nyúlt, és le akarta rántani; de a fiú most már óvatosabb volt: mind a két kezével a fejére szorította a sapkát. Kapott ismét egy marék aranytallért, de azt sem tartotta meg, odaadta a kertésznek, vigye haza a gyerekeinek, hadd játsszanak vele.

Ugyanígy történt a harmadik napon is. A királylány most sem tudta lekapni a sapkát a fiú fejéről, a fiú pedig ismét a kertésznek adta az aranyat, hogy legyen mivel játszaniuk a gyerekeinek.

Nem sokkal ezután kitört a háború, megtámadták az országot. A király hadba hívta népét, de mert ellenségei túlerőben voltak, és hatalmas sereget vezettek ellene, nem nagyon bízott benne, hogy szembe tud velük szállni.

Akkor a kertészfiú előállt, s azt mondta:

- Legénysorba nőttem, én is hadba akarok menni, kérek egy paripát.

De a katonák kinevették.

- Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban!

Azzal elvágtattak. A fiú meg lement az istállóba, talált ott a jászolnál egy gebét, és kivezette. Három lábon bicegett szegény pára, sántított erősen, de mivel nem volt más választása, a fiú felült rá, s elügetett rajta a sötét erdőhöz. Az erdőszélen megállt, és háromszor egymás után bekiáltott a sűrűségbe, hogy csak úgy visszhangzott a vadon:

- Vasjankó! Vasjankó! Vasjankó!

Abban a pillanatban előtte termett az óriás.

- Mit kívánsz? - kérdezte.

- Jó paripát szeretnék, mert hadba akarok menni.

- Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tőlem.

Az óriás ezzel eltűnt az erdőben. De nemsokára egy lovászlegény tűnt föl a fák közt, és egy pompás paripát vezetett a fiú elé. Tajtékot fújt a nemes ló, s úgy toporzékolt, alig lehetett tartani. Mögötte talpig vasban nagy sereg vonult fel a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok.

A királyfi a lovászra bízta a háromlábú gebét, ő maga felpattant a pompás paripára, és elindult a sereg élén.

Javában folyt már az ütközet, s a király népe bizony nagyon megritkult. Jó részük odaveszett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a király megadja magát a maradékkal. Már éppen végső rohamra gyülekeztek, hogy hát egy életük, egy haláluk, még egyszer megpróbálják, hátha sikerül valahogy visszaszorítani az ellenséget. Ahogy éppen rendbe álltak a csatamezőn, hirtelen trombitaszó ütötte meg a fülüket. Arrafelé tekintettek, ahonnét a hang hallatszott: hát az erdő alatt gyönyörű sereg közeledett, elöl egy délceg vitéz táncoltatta a paripáját; egyszerre magasba emelte villogó kardját, s abban a pillanatban zúgva megindult az egész had, mint a villám, lecsapott az ellenségre, s egykettőre megtört minden ellenállást. Akik az imént még végveszéllyel fenyegették a király maroknyi maradék népét, most fejüket vesztve futásra fogták a dolgot; az idegen vitéz azonban utánuk vetette magát a seregével, s addig abba sem hagyta az üldözést, míg mind egy szálig le nem vágta őket.

A király csak várta, várta a harcmezőn, hogy az ismeretlen vezér majd odavágtat hozzá; hanem azt várhatta, mert a szabadító sereg nyomát egyéb sem mutatta már, mint egy távolodó, foszladozó porcsík az erdő alatt. Eltűnt lassan az is, és a király hiába kérdezősködött, senki nem tudta megmondani neki, honnét jött a sereg, ki volt a vezére, s hova, merre tűntek.

A fiú pedig visszavezette seregét az erdőbe, előkiáltotta Vasjankót, s azt mondta:

- Köszönöm a szívességedet; itt van a vértes sereg meg a harci paripa; kérem vissza a háromlábú gebémet.

Az erdő egyszeriben elnyelte a paripát is, sereget is, s a fiú előtt ott állt a girhes gebéje. Felült rá, és szép lassacskán hazakocogott.

A király akkor már otthon volt a palotájában, s éppen a lányának mesélte, mi történt.

- Nem én győztem - mondta -, hanem egy idegen vitéz, aki segítségemre jött a hadával.

- És ki volt az a vitéz? - firtatta a királylány.

De a király maga sem tudta, és csak ennyit tudott mondani neki:

- Az ellenség után iramodott, nem is láttuk többet.

Akkor a lány leszaladt a kertészhez, és a legénye után tudakozódott, vajon itthon van-e.

- Éppen most poroszkált haza a háromlábú gebéjén - mondta nevetve a kertész. - Az egész udvarnép rajta gúnyolódik; "Megjött a mi Sántabokánk! - kiabálták s azt kérdezik tőle: - No, te híres, melyik bokor mögött lapultál? Kialudtad magadat?" Ő meg azt feleli: "Én végeztem el a javát, nélkülem bizony balul ütött volna ki a dolog!" Erre aztán még jobban kinevették!

A királylány jól megjegyezte, amit a kertésztől hallott, de egyelőre egy szót sem szólt róla az apjának.

A királyt is egyre csak az furdalta, vajon ki lehetett az az ismeretlen bajnok akinek az országát és talán az életét is köszönheti. Magához hívatta a királykisasszonyt, és azt mondta:

- Tudod, mit terveztem ki magamban, édes lányom? Háromnapos nagy ünnepséget hirdetek lovagi tornát is rendezünk majd, te pedig elhajítasz egy aranyalmát: hátha eljön az idegen vitéz is, hogy vetekedjék érte.

A királylánynak tetszett a dolog, s tüstént ki is küldték a kikiáltókat, adják tudtára az egész országnak a király elhatározását.

Mikor az ifjú meghallotta, mi készül a palotában, kiment az erdőszélre, és előhívta Vasjankót.

- Mit kívánsz? - kérdezte tőle az óriás.

- Szeretném, ha én kapnám el a királylány aranyalmáját.

- Vedd úgy, mintha máris elkaptad volna. Adok hozzá vörös páncélt is szép pej paripával.

A torna első napján így jelent meg az ifjú: vörös páncélban, pej paripán. Odarúgtatott a lovagok közé, de senki nem ismerte meg.

Megszólaltak a harsonák, előlépett a királylány, eldobta az aranyalmát; hanem azt senki más nem kapta el, mint az ismeretlen vitéz.

Ahogy elkapta, tüstént el is vágtatott vele.

Másnap Vasjankó fényes fehér páncélt adott rá és hófehér paripát alája, abban ment a tornára. Megint ő kapta el az aranyalmát.

Mikor elkapta, egy percet sem időzött tovább, elvágtatott vele, híre-pora sem volt, mire a többiek föleszméltek.

A királyt nagyon bosszantotta a dolog.

- Ez nem járja! - mondta. - Elém kell jönnie, és meg kell mondania a nevét!

Harmadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le.

Ezen a harmadik napon a fiú fekete páncélt és hollófekete mént kapott Vasjankótól. Megint ő nyerte el az aranyalmát: de amikor elvágtatott vele, a király emberei utána rúgtattak, s az egyiknek sikerült úgy a nyomába érnie, hogy a kardja hegyével megsebesítette a lábát.

A fiú mégis egérutat nyert, de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejéről, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak.

Másnap reggel a királylánynak az volt az első dolga, hogy megkérdezte a kertésztől, mi van a legényével.

- Odalent dolgozik a kertben - felelte a kertész. - Ott volt ám az ünnepségen, csak tegnap este jött haza! Három aranyalmát mutatott a gyerekeimnek; azt állította, a viadalon nyerte őket.

A királylány sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott.

A király tüstént maga elé hívatta a fiút. Az csakhamar meg is jelent előtte úgy, ahogyan szokott: egyszerű ruhában, sapkával a fején. A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta.

- Te voltál az a lovag, aki mindennap másik páncélban jött el a tornaviadalra, és elnyerte mind a három aranyalmát? - tette föl a király a kérdést.

- Igen, én voltam - felelte a fiú -, itt vannak az aranyalmák.

És kirakta az asztalra a király elé mind a hármat.

- Ha egyéb bizonyíték is kell - folytatta -, itt a seb a lábamon, melyet a Felséged emberei vágtak rajtam, amikor üldöztek. De én vagyok az a vitéz is, aki megsegítette Felségedet az ellenséggel szemben.

- Ki az édesapád, honnét kerültél ide, hogy ilyesmire vagy képes?

- Édesapám hatalmas király, nekem magamnak pedig annyi a kincsem s aranyom, amennyit csak akarok.

- Látom, nagy hálával tartozom neked - mondta a király. - Mit tehetnék a kedvedre?

- Add hozzám feleségül a lányodat - felelte a fiú.

A királylány felkacagott.

- Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi!

Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta.

Az esküvőre a királyfi szüleit is meghívták. Eljöttek, s azt se tudták, hová legyenek örömükben, hiszen már régen letettek a reményről, hogy valaha viszontlátják a fiukat.

Ahogy a lakodalmas asztalnál ültek, egyszerre csak elnémult a zene, feltárultak az ajtók, s egy daliás király vonult be nagy kísérettel a terembe. Egyenesen a királyfihoz ment; átölelte, és így szólt:

- Én vagyok Vasjankó. Egy gonosz boszorkány elváltoztatott, de te megváltottál a varázslattól. Hálából minden vagyonomat, egész országomat neked adom érte!
Był sobie raz król, a miał on wielki las koło swego zamku, a żyła w nim dzika zwierzyna wszelkiego gatunku. Pewnego razu posłał myśliwego, by ustrzelił mu sarnę, lecz on nie wrócił. "Może spotkało go jakie nieszczęście." Rzekł król, a następnego dnia posłał dwóch myśliwych, by znaleźli pierwszego, lecz i oni nie powrócili. Trzeciego dnia wezwał wszystkich swoich myśliwych i rzekł: "Przeszukajcie cały las, a nie przestawajcie, póki nie znajdziecie wszystkich trzech!" Lecz i z tych żaden nie wrócił do domu, a ze sfory psów, które zabrali, nie widziano więcej żadnego. Od tego czasu nikt nie ważył się wejść do lasu i stał on tak w niszy i osamotnieniu. Widziano czasem tylko orła lub jastrzębia, jak nad nim lecą. Trwało to wiele lat, aż zgłosił się pewien nieznany myśliwy u króla, poprosił o prowiant i oferował się pójść do niebezpiecznego lasu. Król jednak nie chciał się zgodzić i rzekł: "To niezwykły las, nie pójdzie ci lepiej niż innym i nie wyjdziesz stamtąd." Myśliwy odpowiedział: "Panie, Pójdę na własne ryzyko, nie znam strachu." I tak myśliwy udał się do lasu ze swoim psem. Nie trwało długo, a pis wpadł na trop dzikiej zwierzyny i popędził za nim. Ledwo jednak parę kroków zrobił, a stanął przez głębokim bajorem i nie mógł iść dalej. Z wody wyłoniło się nagie ramię, złapało go i wciągnęło. Gdy myśliwy to ujrzał, poszedł po trzech ludzi. Przyszli z wiadrami, by czerpać nimi wodę. Gdy ujrzeli dno, leżał tam dziki człek, jego ciało było brązowe jak zardzewiało żelazo, a włosy zwisały mu przez twarz aż do kolan. Spętali go sznurem i poprowadzili na zamek. Dziki człowiek wzbudził tam wielkie zdziwienie. Król kazał wsadzić go do żelaznej klatki na swoim podwórcu, a temu, kto drzwi klatki by otworzył, zagroził śmiercią. Królowa zaś sama musiał strzec klucza. Od tej chwili każdy mógł bezpiecznie iść do lasu.

Król miał syna, a miał on osiem lat. Bawił się pewnego dnia na podwórcu, a przy zabawie jego złota piłka wpadła do klatki. Chłopak podbiegł do niej i rzekł "Oddaj moją piłkę!" – "Nie oddam ci jej póki nie otworzysz mi drzwi," odpowiedział człowiek w klatce. "Nie," rzekł chłopak, "Nie zrobię tego, bo król tego zakazał," i uciekł stamtąd. Następnego dnia przyszedł i znów zażądał piłki. Dziki człowiek rzekł zaś. "Otwórz mi drzwi!" Ale chłopak nie chciał. Trzeciego dnia król wyruszył na polowanie, chłopak zaś przyszedł jeszcze raz i rzekł: "Nawet gdybym chciał drzwi otworzyć, nie mam klucza." A dziki człowiek odparł: "Leży pod poduszką twojej matki, możesz więc go przynieść." Chłopiec, który chciał odzyskać swoją piłkę, puścił przestrogi w niepamięć i przyniósł klucz. Drzwi otworzyły się ciężko, a palec chłopca się zakleszczył. Gdy były otwarte, dziki człek wyszedł, dał mu piłkę i w pośpiechu uciekł. Chłopak wystraszył się, krzyczał i wołał za nim "Ach, dziki człowieku, nie uciekaj, bo dostanę baty!" Dziki człowiek zawrócił, podniósł go, posadził na karku i ruszył szybkim krokiem do lasu. Gdy król wrócił do domu, spostrzegł pustą klatkę i zapytał królową, jak do tego doszło. Nic o tym nie wiedziała, szukała klucza, lecz klucz przepadł. Wołała chłopaka, ale nikt nie odpowiadał. Król rozesłał ludzi, którzy mięli szukać go w polu, ale i oni nic nie znaleźli. I wtedy mógł już odgadnąć bez trudu, co się stało, a na królewskim dworze zapanowała wielka żałość.

Gdy dziki człowiek dotarł do ciemnego lasu, zdjął chłopaka z pleców i rzekł do niego: "Nie zobaczysz już ojca ni matki, ale zachowam cię przy sobie, bo mnie uwolniłeś, a i mam dla ciebie współczucie. Jeśli będziesz robił wszystko, co powiem, będzie ci dobrze. Skarbów i złota mam dość i więcej niż ktokolwiek na świecie." Zrobił chłopakowi legowisko z mchu, na którym zasnął, a następnego ranka człek ów zaprowadził go do studni i rzekł: "Popatrz, złota studnia jest jasna i przejrzysta jak kryształ, będziesz przy niej siedział i uważał, żeby nic nie wpadło, inaczej się straci swą czystość. Będę przychodził co wieczór i patrzył, czy idziesz za moim rozkazem." Chłopak usiadł na brzegu studni, patrzył, jak czasem pokazuje się w niej złota rybka, czy złoty wąż, i uważał, by nic nie wpadło. Gdy tak siedział, zabolał go palec tak mocno, że mimo woli wsadził go do wody. Szybko go wyjął, lecz ujrzał, że cały był w złocie, i choć bardzo się starał, by zetrzeć złoto, wszystko było daremne. Wieczorem wrócił żelazny Jan, zobaczył chłopca i rzekł: "Co stało się ze studnią?" – "Nic, nic," odpowiedział, a palca trzymał za plecami, żeby go nie zobaczył. Lecz człek ów rzekł: "Zanurzyłeś palec w wodzie. Tym razem ci się uda, ale strzeż się, żeby ci nigdy więcej nic nie wpadło!" Wczesnym rankiem znowu usiadł przy studni i strzegł jej. Palec dalej go polał, ale jeździł nim po głowie. Na nieszczęście tym razem wpadł mu włos do studni. Szybko go wyjął, ale już był ze złota. Gdy żelazny Jan wrócił, wiedział już, co się stało. "Włos wpadł ci do studni," rzekł, "Tym razem jeszcze ci daruję, ale gdy to się stanie trzeci raz, studnia będzie zbezczeszczona, a ty nie będziesz mógł dłużej zostać ze mną." Trzeciego dnia chłopak znów siedział przy studni i nawet palcem nie ruszył, choć nie wiem jak go bolał. Lecz czas mu się dłużył i przyglądał się swojej twarzy, odbijanej w lustrze wody. A gdy coraz bardziej się pochylał chcąc lepiej spojrzeć sobie w oczy, z pleców spłynęły mu do wody jego długie włosy. Szybko się wyprostował, ale cała jego czupryna była ze złota i lśniła w słońcu. Możecie sobie pomyśleć, jak biedny chłopak się przestraszył. Wziął chusteczkę i przewiązał sobie ją wokół głowy, żeby człek ów niczego nie zobaczył. A gdy nadszedł, wiedział już o wszystkim i rzekł: "Rozwiąż chustkę!" I wytrysnęły złote włosy, a chłopak przepraszał jak umiał, lecz nic mu to nie pomogło. "Nie zdałeś próby i nie możesz tu dłużej zostać. Idź w świat, tam się dowiesz, co to jest nędzy. Ale ponieważ nie masz złego sera i chcę twego dobra, pozwolę ci na jedno. Gdy w potrzebie zawołasz "żelazny Jan," przyjdę i ci pomogę. Moja moc jest wielka, większa niż myślisz, a złota i srebra mam aż nadto."

Królewicz opuścił więc las i szedł wciąż przetartymi i nieprzetartymi drogami, aż wreszcie doszedł do wielkiego miasta. Szukał pracy, lecz nie mógł jej znaleźć, niczego też się nie nauczył, czym mógłby sobie teraz dopomóc. W końcu poszedł na zamek i zapytał, czy nie zechcieliby go tam zatrzymać. Dworzanie nie wiedzieli, do czego by się mógł przydać, ale spodobał się im i pozwolili mu zostać. W końcu wziął go kucharz na służbę i rzekł, że może nosić drzewo i wodę, zgarniać popiół. Pewnego razu, gdy akurat nikogo innego nie było pod ręką, kucharz kazał mu zanieść dania na królewski stół, lecz ponieważ nie chciał pokazać swoich złotych włosów, zachował swój kapelusik na głowie. Królowi jeszcze to się nie zdarzyło, rzekł więc: "Kiedy idziesz do królewskiego stołu, musisz zdjąć kapelusz!" – "Ach, panie," odpowiedział, "Nie mogę, mam straszny strup na głowie." Kazał więc król wołać kucharza, złajał go i zapytał, jak mógł przyjąć takiego chłopaka na służbę, kazał mu go przepędzić. Kucharz jednak współczuł mu i zamienił go na chłopaka od ogrodnika.

Chłopiec musiał odtąd sadzić i podlewać w ogrodzie, hakać motyką, grabić, cierpieć wiatr i niepogodę. Pewnego razu latem, gdy sam pracował w ogrodzie, dzień był tak upalny, że zdjął kapelusz, by chodziło go powietrze. Gdy słońce świeciło na włosy, lśniły się i błyszczały, a promienie wpadały do pokoju królewny, a ona aż podskoczyła, by zobaczyć, co to mogło być. Zobaczyła chłopca i zawołała do niego: "Chłopcze, przynieś mi bukiet kwiatów!" Szybko założył kapelusz, nazrywał dzikich kwiatów i związał je do kupy. Gdy szedł po schodach, spotkał go ogrodnik i rzekł: "Jak możesz nieść królewnie bukiet tak lichych kwiatów? Prędko idź po inne i wyszukaj tych najpiękniejszych i niespotykanych!" – "Ach nie," odrzekł chłopiec. "dzikie mocniej pachną i będą jej się bardziej podobać." Gdy wszedł do jej pokoju, królewna rzekła: "Zdejmij kapelusik, nie godzi się, byś go przy mnie miał na głowie." On zaś znowu odpowiedział: "Nie mogę, głowę mam w strupach." Lecz ona chwyciła za kapelusik i go zdjęła, złote włosy zaś opadły mu na plecy, a widok był iście cudny. Chciał uskoczyć, ale ona złapała go za rękę i dała mu garść dukatów. Odszedł z nimi, lecz nie zważał na złoto, zaniósł je ogrodnikowi i rzekł "Daruję to twoim dzieciom, żeby się nimi bawiły." Królewna znów go wezwała na drugi dzień, by przyniósł jej bukiet polnych kwiatów, a gdy z nim wszedł, chwyciła za kapelusik i chciała go zabrać, lecz on trzymał go mocno obiema rękoma. Znowu dała mu garść dukatów, lecz on nie chciał ich zatrzymać i dał ogrodnikowi, by jego dzieci miały się czym bawić. Trzeciego dnia nie było inaczej. Nie udało jej się zdjąć kapelusika, a on nie chciał jej złota.

Nie długo potem kraj ogarnęła wojna. Król zebrał swój lud, a nie wiedział, czy zdoła się oprzeć wrogowi, który był potężniejszy. Rzekł więc do niego chłopiec od ogrodnika: "Dorosłem i chcę ruszyć na wojnę, dajcie mi jeno konia!" Inni śmiali się i mówili: "gdy już odjedziemy, poszukaj sobie konia, zostawimy ci jednego w stajni." Gdy wyruszyli, poszedł do stajni i wyprowadził konia. Był kulawy na jedną nogę i kuśtykał kuśtyk kuśtyk. Mimo to usiadł na niego i ruszył do ciemnego lasu. Gdy był na jego obrzeżu, zawołał: "żelazny Jan," tak głośno, że jego głos rozbrzmiewał przez drzewa. Zaraz potem ukazał się dziki człowiek i rzekł "Czego żądasz?" – "Chcę silnego rumaka, potem ruszam na wojnę." – "Dostaniesz go, dostaniesz więcej niż chcesz." Potem dziki człowiek wrócił do lasu, a nie trwało długo, a stajenny przyprowadził mu z lasu rumaka, parskał przez nozdrza i ciężko go było okiełznać. Za nim szedł tłum wojaków w żelaznym orężu, a ich miecz lśniły w słońcu. Młodzieniec oddał stajennemu swego trzynogiego konia, wsiadł na drugiego i ruszył przed swymi wojami. Gdy zbliżył się do pola bitwy, wielka część z ludzi króla poległa, nie brakowało dużo, by pozostali musieli uciekać. Spadł wtedy młodzieniec ze swą żelazną gromadą jak burza na wroga i powalił, wszystko, co stanęło mu na drodze. Chcieli mu uciekać, lecz młodzieniec siedział im na karku i nie popuszczał, aż nie ostał się żaden. Lecz zamiast wrócić do króla, poprowadził swą gromadę okrężną drogą do lasu i wywołał żelaznego Jana. "Czego żądasz?" zapytał dziki człowiek. "Weź z powrotem swego rumaka i gromadę, a oddaj mi mego trzynogiego konia!" A stało się wszystko, czego żądał i popędził do domu, na swym trzynogim koniu. Gdy król wrócił na swój zamek, wyszła mu naprzeciw jego córka i gratulowała mu zwycięstwa. "To nie ja odniosłem zwycięstwo," rzekł, "Lecz jakiś obcy rycerz, który ze swą gromadą przybył mi na pomoc." Córka chciała wiedzieć, kim był ten obcy rycerz, lecz król ni wiedział i rzekł "Pognał za wrogie i więcej go nie widziałem." Pytała u ogrodnika o chłopaka, ten jednak uśmiechnął się i rzekł: "Właśnie wrócił na swym trzynogim koniu, a inni drwili z niego i wołali "Wraca nasz Kuśtykuś" Pytali też "za jakim żywopłotem spałeś?" A on rzekł "Dokonałem tego, co było najlepsze, a beze mnie byłoby marnie" Wtedy wyśmiewali się z niego jeszcze bardziej."

Król rzekł do swojej córki: "Chcę urządzić wielką ucztę, a będzie ona trwała trzy dni, ty zaś rzucisz złotym jabłkiem, może zjawi się ów nieznajomy." Gdy ogłoszono już ucztę, młodzieniec wyruszył do lasu i zawołał żelaznego Jana. "Czego żądasz?" zapytał. "Chcę złapać złote jabłko królewny." – "Jest tak, jakbyś już je miał," rzek żelazny Jan. "Dostaniesz czerwoną zbroję i pojedziesz na dumnym lisie." Gdy nadszedł dzień, zjawił się i młodzieniec, stanął między rycerzami, a nikt go nie poznał. Wyszła i królewna i rzuciła rycerzom swe złote jabłko, lecz nie złapał go nikt inny jak on. Gdy tylko je miał, pognał w dał. Drugiego dnia żelazny Jan dał mu białą zbroję i dał mu śniadego ogiera. I znów on złapał jabłko, lecz nie został tam ani chwili, od razu pognał z nim w dal. Król się rozeźlił i rzekł: "To się nie godzi, musi ukazać się przede mną i podać swe imię." Dał rozkaz, że jeśli rycerz, który złapał jabłko, znowu będzie uciekał, inni mają pognać za nim, a jeśli nie wróci z własnej woli, mają w niego rąbać i ciąć. Trzeciego dnia dostał od żelaznego Jana czarną zbroję i karego konia. Znów złapał jabłko. Gdy chciał z nim odjechać, ludzie króla pognali za nim, a jeden z nich zbliżył się tak bardzo, że ostrzem miecza zranił go w nogę. Udało mu się jednak uciec, lecz jego koń skoczył tak gwałtownie, że hełm spadł mu z głowy i wszyscy ujrzeli, że miał złote włosy. Pognali swe konie z powrotem i opowiedzieli wszystko królowi.

Następnego dnia królewna spytała ogrodnika o jego chłopaka. "Pracuje w ogrodzie, ten straszny cudak też był na uczcie i dopiero wczoraj wieczorem wrócił. Pokazał moim dzieciom trzy złote jabłka, które wygrał." Król kazał go wezwać, a gdy ten się zjawił, znów miał kapelusik na głowie. Ale królewna podeszła do niego i mu go zdjęła, jego włosy zaś opadły na plecy, a był tak piękny, że wszyscy się dziwowali. "Czy to ty byłeś rycerzem, który co dzień przybywał na ucztę, zawsze w innym kolorze, i złapał wszystkie trzy jabłka?" zapytał król. "Tak," odpowiedział, "a to są owe jabłka," wyciągnął je z kieszeni i podał królowi. "Jeśli chcecie więcej dowodów, pokażę wam ranę, którą wasi ludzie mi przyprawili." - "Jeśli potrafisz dokonywać takich czynów, to nie jesteś chłopakiem ogrodnika. Powiedz, kto jest twym ojcem?" – "Moim ojcem jest potężny król, a i złota mam pełno, ile tylko chcę." – "Widzę," rzekł król, "jestem ci winny podziękowanie, czy mogę coś dla ciebie zrobić?" – "Tak," odpowiedział, "Zaiste możecie, oddajcie mi waszą córkę za żonę." Dziewica uśmiechnęła się i rzekła: "Ten mówi bez ogródek! Ale poznałam już po jego złotych włosach, że nie jest chłopcem ogrodnika," podeszła potem do niego i go pocałowała. Na zaślubiny przybyli ojciec i matka jego, a wielka była ich radość, bo stracili już nadzieję, że zobaczą jeszcze ukochanego syna. A gdy siedzieli przy stole weselnym, nagle ucichła muzyka, otworzyły się drzwi, ze świtą wszedł pewien dumny król. Podszedł do młodzieńca, objął go i rzekł: "Jestem żelazny Jan zaklęty w dzikiego człowieka, a ty mnie wybawiłeś. Wszystkie skarby jakie posiadam, są odtąd twoją własnością."

Tłumaczył Jacek Fijołek, © Jacek Fijołek




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.