MAGYAR

Szamaracska

NEDERLANDS

Het ezeltje


Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.

A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta:

- Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő szántóföld.

Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemő volt, csak egy kis csacsi.

Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.

- Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak!

És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak.

A király azonban közbeszólt:

- Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám!

Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette.

Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz.

- Taníts meg a művészetedre - mondta neki. - Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.

- Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok.

De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.

Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele.

Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya.

- Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján.

- Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar menni!

De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső lábával. A kapuőrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:

- Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben!

- Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a király.

Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost.

Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog.

- Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő szamár - mondta.

- Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé!

- Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni.

A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta:

- Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz!

A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle:

- Hogy tetszik a lányom, csacsi?

A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott:

- Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet.

- Akkor ülj mellé - mondta a király.

- Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette.

Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában:

"Hiába minden, csak haza kell mennem!"

Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani.

- Mi bánt, csacsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz?

- Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta.

- Ékszert, drágaságot?

- Nem.

- Fele országomat?

- Azt sem.

- Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked - tűnődött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül?

- Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya.

A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat.

Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba.

A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját.

Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány előtt!

- Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád - mondta.

A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette, megcsókolta.

Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbőrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.

- Ejha! - kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. - A csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle: - Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed?

- Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig!

A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.

- Ez nem lehet igaz - mondta a király.

- Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia.

- Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől, míg az egész hamuvá nem égett.

De a király azt is látni akarta, mit művel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelődött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan:

- Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét!

De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.

- Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet.

- Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok - mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is.

Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának.

A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével.

Talán még ma is él, ha meg nem halt.
Er leefden eens een koning en een koningin, ze waren heel rijk en ze hadden alles wat ze zich maar wensten, alleen geen kinderen. Ze klaagde daar dag en nacht over en zei: "Ik ben als een akker waar niets op groeit."

Maar eindelijk vervulde God haar wensen; maar toen het kind ter wereld kwam, zag het er niet uit als een mensenkind, maar als een jong ezeltje. En toen de moeder dat zag, begon haar jammeren en huilen pas goed, want ze had liever helemaal geen kind gehad dan een ezel. En ze zei, ze moesten het maar in het water gooien als voer voor de vissen. Maar de koning zei: "Nee. Als God hem gegeven heeft, zal hij ook mijn zoon en erfgenaam zijn, na mijn dood op de koninklijke troon zitten en mijn koninklijke kroon dragen."

Dus werd het ezeltje opgevoed, groeide, alleen z'n oren groeiden ook, mooi hoog, en recht overeind. Verder was het een vrolijk diertje, het sprong rond, speelde, en hield vooral van muziek, zodat hij naar een beroemde speelman ging en zei: "Leer mij de kunst om net zo goed op de luit te spelen als u." - "Wel, mannetje," zei de speelman, "dat zal je moeilijk vallen, daar zijn je vingers niet bepaald geschikt voor en ook te groot; ik ben bang dat de snaren het niet uithouden." Maar er was geen praten tegen; het ezeltje wou en zou luit spelen, was ijverig en studeerde vlijtig en leerde het net zo goed als zijn meester zelf.

Op een keer ging ons manneke in gedachten verzonken wandelen, en hij kwam bij een bron, en daar keek hij in en zag in het spiegelende water zijn ezelsgedaante. Nu werd hij zo bedroefd, dat hij de wijde wereld in ging, en maar één trouwe metgezel meenam.

Ze trokken voort, lange tijd, en tenslotte kwamen ze in een rijk, waarover een oude koning heerste, en die had maar één dochter en die was wondermooi. Het ezeltje zei: "Hier zullen we blijven," klopte aan de poort en zei: "Er is hier buiten een gast, doe open, zodat hij naar binnen kan gaan."

Maar er werd niet opengedaan en hij ging zitten, nam zijn luit en sloeg met z'n twee voorpoten een lieflijk liedje. Toen sperde de portier zijn ogen open, liep naar de koning en zei: "Buiten aan de poort zit een jong ezeltje en dat bespeelt de luit als een volleerd speler." - "Laat de speelman dan maar binnenkomen," sprak de koning.

Maar toen het ezeltje binnenkwam, begon iedereen om de luitspeler te lachen. Het ezeltje moest beneden bij de knechts zitten om te eten, maar hij was tegen de draad in en zei: "Ik ben geen gewoon stalezeltje, ik ben van voorname afkomst." Toen zeiden ze: "Als je dat bent, ga dan bij de soldaten zitten." - "Nee," zei hij, "ik wil bij de koning zitten." De koning begon te lachen en zei goed gehumeurd: "Wel ja, dat kan wel als je wilt, ezeltje kom jij maar hier." Toen vroeg hij: "Ezeltje, hoe vind je m'n dochter?" Het ezeltje draaide z'n kop naar haar toe, keek haar aan, knikte en sprak: "Bovenmate goed; ze is zo mooi, als ik er nog geen gezien heb." - "Nu, dan mag je ook eens naast haar zitten," zei de koning. "Dat vind ik heel plezierig," zei het ezeltje en ging naast haar zitten, at en dronk en wist zich heel goed te gedragen.

Toen het edel diertje een poos aan 't hof van de koning was geweest, dacht het: "Het geeft toch allemaal niets, je moet weer naar huis." En het liet z'n kop treurig hangen, ging voor de koning staan en vroeg toestemming, om weg te gaan. Maar de koning was van hem gaan houden en zei: "Ezeltje, wat scheelt eraan? Je kijkt zo zuur als een kruik azijn; blijf toch hier: ik zal je alles geven wat je hebben wilt. Wil je goud?" - "Nee," zei het ezeltje en schudde zijn kop. "Wil je kostbaarheden en sieraden hebben?" - "Nee." - "Wil je soms het halve koninkrijk?" - "Och nee."

Toen sprak de koning: "Als ik maar wist, wat je plezier zou kunnen doen: wil je mijn mooie dochter tot vrouw?" - "O ja," zei het ezeltje, "dat zou ik heel graag willen!" En het was ineens vrolijk en hoopvol, want dat was juist zijn geheimste en liefste wens. Dus werd een prachtig, groot bruiloftsfeest gehouden.

's Avonds toen bruid en bruidegom naar hun slaapkamertje werden gebracht, wou de koning weten of het ezeltje wel vriendelijk en goed zou zijn, en hij beval een lakei om zich daar te verstoppen. Toen het paar in de kamer was, schoof de bruidegom de grendel voor de deur, keek rond, en omdat hij geloofde dat ze samen alleen waren, wierp hij opeens zijn ezelsvel af, en stond daar als een jonge prins. "Nu zie je," zei hij, "wie ik ben, en dat ik je wel waard was." Nu werd de bruid blij, kuste hem en kreeg hem van harte lief.

Maar toen de morgen aanbrak, sprong hij op, trok zijn dierenhuid weer aan, en niemand zou gedacht hebben wie daarachter stak. Weldra kwam daar ook de oude koning aan. "Wel!" riep hij, "is het ezeltje vrolijk?" - "En je bent zeker wel bedroefd," zei hij tegen zijn dochter, "dat je geen fatsoenlijk mens tot man hebt gekregen?" - "Ach nee, vaderlief, ik houd zoveel van hem, alsof het de mooiste man van de wereld was, en ik wil hem mijn hele leven hier houden." Daar was de koning verbaasd over, maar de lakei die zich verstopt had, kwam hem alles vertellen.

De koning zei: "Dat kan nooit waar zijn." - "Waakt u dan zelf, de volgende nacht, u zult het met eigen ogen zien; en weet u wat, o koning: neem het ezelsvel van hem weg en gooi het in het vuur, dan moet hij wel in zijn mensengedaante blijven." - "Dat is een goede raad!" sprak de koning.

En 's avonds, toen ze sliepen, sloop hij naar binnen, en toen hij bij het bed kwam, zag hij bij het maanlicht een zeldzaam mooie jonkman slapen en het ezelsvel lag afgestroopt op de grond. Dat nam hij weg, en hij liet buiten een geweldig vuur aanleggen, de huid erop gooien en hij bleef er zelf bij, tot het helemaal tot as was verbrand. En omdat hij zien wou, hoe de beroofde zich houden zou, bleef hij die nacht verder wakker en keek.

Toen de jongeman was uitgeslapen bij 't eerste morgenlicht, stond hij op en wilde zijn ezelsvel aantrekken, maar dat was niet te vinden. Nu schrok hij en zei angstig: "Ik moet maken, dat ik vlucht." Hij ging naar buiten, maar daar stond de koning en zei: "Mijn zoon, waar ga je zo snel heen, wat heb je in de zin? Blijf toch hier, je bent nu zo'n mooi mens, je mag niet weer hier vandaan. Ik draag nu mijn rijk voor de helft aan jou over, en na mijn dood ben je de erfgenaam." - "Dan wens ik u toe, dat dit goede begin ook een goed einde krijgt," zei de jonge prins: "en ik zal bij u blijven." En de oude koning gaf het halve rijk, en toen hij na een jaar stierf, kreeg hij het hele rijk, en toen zijn vader stierf nog een koninkrijk erbij, en hij leefde in pracht en heerlijkheid tot aan zijn dood.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.