昔、王様とお后が住んでいました。二人は裕福で望む物は何でもありましたが子どもだけはいませんでした。お后はこれを日夜嘆いて、「私は何も生えない畑みたいなものだわ。」と言いました。とうとう神様がお后の願いを叶えてくださいましたが、子供が生まれてみると、人間の子供には似ても似つかない小さなロバでした。母親はそれを見ると、とても嘆き、泣き叫んで言いました。「ロバの子ならいっそ子どもがいない方がずっとよかったのに。こんな子は川に捨てて魚に食べさせればいいのよ。」しかし王様は、「いいや、神様がくださったのだ。この子はわしの息子で跡継ぎだ。わしが死んだら、玉座に座り、王冠を頂くのだ。」と言いました。
それでロバは育てられ大きくなり、耳は高くまっすぐ伸びました。朗らかな性格で、あちこち跳ねまわり遊びましたが、特に音楽が大好きでした。それで有名な音楽家のところに出かけて、「あなたのようにうまいリュートの弾き方を教えてください」と言いました。「まあ、ぼっちゃん」と音楽家は答えました。「君にはかなり難しいんじゃないかな、君の指はリュートにはあまり適していなくて、あまりにも大きすぎるから、弦がもたないと思うよ。」しかし、どんな口実も役に立ちませんでした。ロバはどうしてもリュートを弾くと言ってききませんでした。そうして辛抱強く熱心に練習したので、とうとう先生自身と同じくらいうまく弾けるようになりました。
あるとき、若い王子は考え事をしながら出歩いていて、泉に来ました。覗きこむと鏡のような水面に自分のロバの姿が見えました。それを見て王子はとても悲しくなり、広い世間に出て行き、ただ一人の忠実なお供だけ連れていきました。二人はあちこち旅をして、しまいには年とった王様が治めている国に入りました。王様にはただ一人の娘がいましたがとても美しい娘でした。ロバは、「ここにとどまることにしよう。」と言い、門をたたき、「ここに客が来てるぞ、門を開けて入れてくれたまえ」と言いました。
門を開けてくれないので、王子は座ってリュートを取り出し、二本の前足でとてもきれいに弾き始めました。すると、門番は目をみはって口をぽかんと開け、それから王様のところに走っていくと、「小さなロバが門の外にいて、名人のようにうまくリュートを弾いています。」と言いました。「それではその音楽家を中に入れよ。」と王様は言いました。しかしロバが入ってくると、みんなはそのリュート弾きを笑い出しました。
ロバは召使たちと一緒に座り食べるように言われると、嫌って、「僕は普通の家畜小屋にいるロバじゃありませんよ。僕は高貴なロバです。」と言いました。すると、みんなは「そういうことなら、兵士たちと一緒に座れ。」と言いました。「いいえ、僕は王様の隣に座ります。」王様は笑って機嫌よく、「よろしい、好きなようにするがよい、こっちへ来たまえ」と言いました。そのあと王様は、「ロバくん、娘をどう思うかね？」と尋ねました。ロバは娘の方に首を回し見て、頷き、「とてもおきれいです。お嬢さんほどきれいな方はお目にかかったことがありません。」と言いました。「そうか、じゃあ、娘の隣にも座るがよいぞ。」と王様は言いました。「それこそ望むところです。」とロバは言って、娘の隣に腰を下ろし、品よくきれいに作法を心得て、食べたり飲んだりしました。
王宮にしばらくとどまったあと、高貴な動物は（こうしていて何の役に立つというのか？やはり家に帰らないといけない）と思い、しょんぼりと頭をたれ、王様のところへ行って暇乞いを告げました。しかし王様は、ろばを好きになっていたので、「ロバくん、どうしたのかね？酢のつぼみたいに気難しい顔をしてるじゃないか、何でも望む物をやろう。金が欲しいのか？」と言いました。「いいえ」とロバは言って、首を振りました。「宝石や立派な服はどうだ？」「いいえ」「国を半分はどうだ？」「とんでもない」すると王様は言いました。「お前の気に入ることがわかればいいんだがなあ。わしのきれいな娘を妻にするのはどうだね？」「ええ、もちろん。」とロバは言いました。「是非お願いします」そして急にロバは元気に嬉しそうになりました。というのはそれこそロバが望んでいたことだったのです。
そうして盛大で華麗な結婚式があげられました。花嫁と花婿が寝室に案内された夕方に、王様はロバがりっぱに振る舞うか知りたくて、召使をそこに隠れさせました。二人が中に入ると花婿は戸にかんぬきをかけ周りを見回し、二人だけだと思ったので、ふいにロバの皮を脱ぎすて、ハンサムな王家の若者の姿で立ちました。「さあ」と若者は言いました。「君は僕の本当の姿を見たね。君にふさわしくないわけじゃないだろう？」すると花嫁は喜んで若者にキスし、心から愛しました。
朝が来ると、王子は跳び起きてまた動物の皮を着ました。それで皮の下にどんな姿が隠されているか誰もわからなかったでしょう。まもなく年とった王様がやってきました。「おや」と王様は叫びました。「ロバくんはもう起きてるのか。だけどお前はきっと悲しいだろうね、夫が普通の人間じゃないからな。」と娘に言いました。「そんなことないわ！お父様。私は世界で一番ハンサムな人のようにあの方を愛してるし、死ぬまで一緒にいるわ。」
王様は驚きました。しかし、隠れていた召使がやってきて、全てを明らかにしました。王様は、「本当か？そんなはずがない！」と言いました。「それでは今夜ご自身で見張ってください、するとご自分の目で確かめられます。それで、陛下、ロバの皮をとって火に投げ込めば、ロバは本当の姿を現すしかないでしょう」「よくぞ申した。」と王様は言いました。
その夜二人が眠っている間に王様は部屋に忍び込み、ベッドのところに行くと、月明かりで気高い顔の若者がそこにねているのが見えました。皮は床に広がっていました。そこで王様は皮をとって、外に大きな火をたかせ、皮をその中に投げ込んで燃え尽きて灰になるまで自分でそばにいました。
しかし、男が皮をとられてどうするか知りたかったので、一晩じゅう起きて寝ずの番をしました。若者は十分眠って朝の最初の光がさすと起きあがり、ロバの皮を着ようとしましたが見つかりませんでした。それで若者はびっくりし、悲しく不安になって、「もう逃げなくてはいけない。」と言いました。しかし、部屋の外へ出ると、王様が立っていて言いました。「息子よ、そんなに急いでどこへ行くのだ？何を考えておる？ここにいるのだ。お前はとてもハンサムな男だ。わしから去っていくな。もうお前に国の半分をやろう、わしが死んだあと国は全部お前のものになる。」「それでは、初め良ければ終わり良しですから、ここにいることにします。」と若者は言いました。
そうして王様は若者に国を半分与えましたが、一年経って王様が亡くなると国全体が若者のものとなりました。そして自分の父親が亡くなった後はもう一つの国も若者のものになり、栄えある生涯を送りました。
Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.
A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta:
- Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő szántóföld.
Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemő volt, csak egy kis csacsi.
Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.
- Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak!
És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak.
A király azonban közbeszólt:
- Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám!
Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette.
Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz.
- Taníts meg a művészetedre - mondta neki. - Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.
- Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok.
De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.
Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele.
Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya.
- Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján.
- Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar menni!
De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső lábával. A kapuőrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:
- Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben!
- Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a király.
Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost.
Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog.
- Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő szamár - mondta.
- Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé!
- Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni.
A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta:
- Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz!
A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle:
- Hogy tetszik a lányom, csacsi?
A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott:
- Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet.
- Akkor ülj mellé - mondta a király.
- Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette.
Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában:
"Hiába minden, csak haza kell mennem!"
Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani.
- Mi bánt, csacsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz?
- Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta.
- Ékszert, drágaságot?
- Nem.
- Fele országomat?
- Azt sem.
- Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked - tűnődött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül?
- Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya.
A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat.
Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba.
A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját.
Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány előtt!
- Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád - mondta.
A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette, megcsókolta.
Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbőrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.
- Ejha! - kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. - A csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle: - Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed?
- Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig!
A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.
- Ez nem lehet igaz - mondta a király.
- Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia.
- Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől, míg az egész hamuvá nem égett.
De a király azt is látni akarta, mit művel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelődött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan:
- Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét!
De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.
- Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet.
- Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok - mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is.
Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának.
A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével.
Talán még ma is él, ha meg nem halt.