Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából.
- Nehéz sor ez! - nyögte. - Kínos törődés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék, és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerűen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet!
Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ez, az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről.
"Megvan! - csapott a homlokára. - Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrődnöm."
A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tőle.
Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő is kiballagott a legelőre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti Kata a kecskét.
- Kell az embernek néha egy kis mozgás - mondogatta -, jobban esik utána a pihenés.
Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a beosztás, ő is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta:
- Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat?
- Hát ezt hogyan érted? - hüledezett Henrik.
- Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk.
Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén.
- Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! - ismerte el. - Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél.
- Meg jobban el is áll! - tódította meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre.
Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltől késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a lépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle.
De hova tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette.
- Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek - aggodalmaskodott.
Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia.
Így aztán minden áldott nap délig heverésztek.
- Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját - mondogatta bölcsen Henrik.
- Úgy bizony! - hagyta rá Kata asszony. - Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen!
Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg ő szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak:
- Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel!
- Jól van - mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet?
- Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni? - dünnyögte Henrik. - Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél.
- No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! - tüzeskedett Kata asszony. - Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik - kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszőt -, így fogom elverni, ni!
Azzal egy nagyot suhintott, és puff! - éppen a mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón.
- No, a mi libánkat se kell többet őrizni - mormogta Henrik. - Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam!
És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte:
- Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel.
- Jól beszélsz - mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: "Lassan járj, tovább érsz!" Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább.
Harry was lazy, and although he had nothing else to do but drive his goat daily to pasture, he nevertheless groaned when he went home after his day's work was done. "It is indeed a heavy burden," said he, "and a wearisome employment to drive a goat into the field this way year after year, till late into the autumn! If one could but lie down and sleep, but no, one must have one's eyes open lest it hurts the young trees, or squeezes itself through the hedge into a garden, or runs away altogether. How can one have any rest, or peace of one's life?" He seated himself, collected his thoughts, and considered how he could set his shoulders free from this burden. For a long time all thinking was to no purpose, but suddenly it was as if scales fell from his eyes. "I know what I will do," he cried, "I will marry fat Trina who has also a goat, and can take mine out with hers, and then I shall have no more need to trouble myself."
So Harry got up, set his weary legs in motion, and went right across the street, for it was no farther, to where the parents of fat Trina lived, and asked for their industrious and virtuous daughter in marriage. The parents did not reflect long. "Birds of a feather, flock together," they thought, and consented.
So Harry got up, set his weary legs in motion, and went right across the street, for it was no farther, to where the parents of fat Trina lived, and asked for their industrious and virtuous daughter in marriage. The parents did not reflect long. "Birds of a feather, flock together," they thought, and consented.
So fat Trina became Harry's wife, and led out both the goats. Harry had a good time of it, and had no work that he required to rest from but his own idleness. He only went out with her now and then, and said, "I merely do it that I may afterwards enjoy rest more, otherwise one loses all feeling for it."
But fat Trina was no less idle. "Dear Harry," said she one day, "why should we make our lives so toilsome when there is no need for it, and thus ruin the best days of our youth? Would it not be better for us to give the two goats which disturb us every morning in our sweetest sleep with their bleating, to our neighbor, and he will give us a beehive for them. We will put the beehive in a sunny place behind the house, and trouble ourselves no more about it. Bees do not require to be taken care of, or driven into the field; they fly out and find the way home again for themselves, and collect honey without giving the very least trouble." - "Thou hast spoken like a sensible woman," replied Harry. "We will carry out thy proposal without delay, and besides all that, honey tastes better and nourishes one better than goat's milk, and it can be kept longer too."
The neighbor willingly gave a beehive for the two goats. The bees flew in and out from early morning till late evening without ever tiring, and filled the hive with the most beautiful honey, so that in autumn Harry was able to take a whole pitcherful out of it.
They placed the jug on a board which was fixed to the wall of their bed-room, and as they were afraid that it might be stolen from them, or that the mice might find it, Trina brought in a stout hazel-stick and put it beside her bed, so that without unnecessary getting up she might reach it with her hand, and drive away the uninvited guests. Lazy Harry did not like to leave his bed before noon. "He who rises early," said he, "wastes his substance."
One morning when he was still lying amongst the feathers in broad daylight, resting after his long sleep, he said to his wife, "Women are fond of sweet things, and thou art always tasting the honey in private; it will be better for us to exchange it for a goose with a young gosling, before thou eatest up the whole of it." - "But," answered Trina, "not before we have a child to take care of them! Am I to worry myself with the little geese, and spend all my strength on them to no purpose." - "Dost thou think," said Harry, "that the youngster will look after geese? Now-a-days children no longer obey, they do according to their own fancy, because they consider themselves cleverer than their parents, just like that lad who was sent to seek the cow and chased three blackbirds." - "Oh," replied Trina, "this one shall fare badly if he does not do what I say! I will take a stick and belabour his skin for him with more blows than I can count. Look, Harry," cried she in her zeal, and seized the stick which she had to drive the mice away with, "Look, this is the way I will fall on him!" She reached her arm out to strike, but unhappily hit the honey-pitcher above the bed. The pitcher struck against the wall and fell down in fragments, and the fine honey streamed down on the ground. "There lie the goose and the young gosling," said Harry, "and want no looking after. But it is lucky that the pitcher did not fall on my head. We have all reason to be satisfied with our lot." And then as he saw that there was still some honey in one of the fragments he stretched out his hand for it, and said quite gaily, "The remains, my wife, we will still eat with a relish, and we will rest a little after the fright we have had. What matters if we do get up a little later the day is always long enough." - "Yes," answered Trina, "we shall always get to the end of it at the proper time. Dost thou know that the snail was once asked to a wedding and set out to go, but arrived at the christening. In front of the house it fell over the fence, and said, 'Speed does no good.'"