MAGYAR

A bagoly

ENGLISH

The owl


Jó pár száz esztendővel ezelőtt, amikor még az emberek nem voltak olyan okosak és minden hájjal megkentek, mint manapság, furcsa dolog történt egy városkában. Éjnek idején egyszer egy nagyfajta bagoly - uhubagolynak hívják - betévedt egy környékbeli erdőből az egyik polgárnak a csűrjébe. Ott lepte meg a virradat.

Tudni való, hogy a bagoly éjszakai madár, nem lát jól a napvilágnál, nem is szeret nappal mutatkozni, mert olyankor a többi szárnyas rettenetes ricsajjal űzőbe szokta venni.

Nos hát ez a mi uhumadarunk sem merte elhagyni a csűrt, amelyikben éjjel tanyázott; behúzódott az egyik sarokba, ott gubbasztott, ott várta, hogy megint besötétedjék.

Reggel a szolgalegény bement a csűrbe szalmáért. Meglátta a sarokban a nagy szürke madarat. Megijedt tőle, szaladt hanyatt-homlok a gazdájához, és jelentette neki, hogy a csűrben egy szörnyeteg kuporog, amilyet ő még életében sosem látott, forgatta a szemét, és olyan félelmetes a formája, hogy aki a közelébe merészkedik, bizonyára minden teketória nélkül bekapja.

- Ismerlek, jómadár! - mondta a gazda. - Egy rigót még valahogyan megkergetsz, de ha már egy döglött kakas hever az utadban, előbb hazaszaladsz a botodért, és csak úgy mersz a közelébe kerülni! No, majd én megnézem azt a szörnyeteget - tette hozzá.

Nagy bátran lement a csűrbe, és körülnézett. Hanem amikor a tulajdon szemével is megpillantotta a riasztó jószágot, nem kisebb ijedelem fogta el, mint az imént a szolgalegényt. Egyetlen hatalmas ugrással kint termett a csűrből, rohant a szomszédjához, lélekszakadva esett be az ajtaján, alig bírta kinyögni, mi baja.

- Egy veszedelmes vadállat ütött tanyát nálam... Sohasem láttam még hozzá hasonlót... Ha kitör a csűrből, az egész város szörnyű veszedelembe jut... Gyertek, segítsetek...

Föllármázták a környéket, zenebona támadt az utcákban, a polgárok nyársat, vasvillát, kaszát, fejszét ragadtak, és elszántan a csűr felé tódultak. Csakhamar megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel. A piactéren csatarendbe álltak, aztán megindultak a csűr ellen. Óvatos hadmozdulatokkal annak rendje és módja szerint körülvették, mint egy ellenséges várat.

Akkor előállt egy eltökélt dalia, előreszegezte a nyársrudat, és halált megvető bátorsággal behatolt a csűrbe.

Egy pillanatig néma csend volt, majd irtózatos ordítás harsant: a dalia rohant ki a csűrből, elhajította a nyársat, és halotthalaványan rogyott megrökönyödött társai karjába. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni.

- Eh, nyúlszívű! - mondta egy még nála is vakmerőbb pocakos hős, és vasvillát szegezve, teljes terjedelmében benyomult az ellenség hadiszállására.

Egy félperc múlva iszkolt ő is kifelé, mint akit kergetnek. Még hátra is tekingetett, nem üldözik-e. Leroskadt a téren a kút mellett a kőpadra, tenyerébe ejtette a fejét, úgy rebegte:

- Nem, ez aztán igazán nem tréfa!

Még egy vállalkozó akadt, de az se járt különben; nagy garral elindult, aztán szégyenszemre megfutamodott.

Már-már úgy látszott, hogy nem a polgárok űzik ki a szörnyeteget a csűrből, hanem a szörnyeteg őket a városukból. Végül azonban jelentkezett egy nagy behemót ember, aki sokat forgott mindenféle hadakban, és híres volt vitézi tetteiről.

- Mit gondoltok, elég, ha csak megbámuljátok az ellenséget? Komoly munka ez, nem gyerekjáték! De látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba!

- Jó, jó - mondták neki a polgártársai -, elismerjük, hogy te vagy a legnagyobb vitéz a városban; segíts hát rajtunk!

- Hozzátok ide a fegyverzetemet! - rendelkezett a nagy hős.

Páncélt öltött, kardot kötött, dárdát fogott. A többiek áhítattal figyelték s készülődését, magasztalták a bátorságár, aggódtak az életéért. Aztán önkéntes jelentkezők odakúsztak a csűrhöz, és elszántan kitárták a kapuját.

Elképedt, megdöbbent moraj hangzott: ott ült a bagoly a szemük előtt a csűr közepén, a magasban; elunta magát a sarokban, és rátelepedett az egyik keresztgerendára, onnét hunyorgott vaksin lefelé.

- Hamar ide a létrát! - adta ki a parancsot a hős férfiú.

Hoztak is nyomban egy éktelenül hosszú lajtorját. Azt a vitéz nekitámasztotta a gerendának, és elkezdett fokról fokra fölfelé mászni.

Odakint egyszeriben elragadta a nézőket a lelkesedés. Éljeneztek, hurráztak, biztatták a páncélos vitézt, viselkedjék igazi hőshöz illően, mutassa meg, hogy helyén a szíve, mentse meg a város becsületét.

A baglyot egészen megvadította a lenti sokadalom meg a nagy zsivajgás. Látta, hogy valamiféle ismeretlen óriás közeledik felé a levegőben, de zavarában nem tudta, merre meneküljön. Ijedtében kimeresztette a szemét, fölborzolta a tollát, csattogtatta a csőrét, és rekedtén rikoltozni kezdett:

- Szúrd le! Szúrd le! - kiáltozta lent a tömeg.

- Bezzeg nem ordítoznátok így, ha ti volnátok a helyemben! - szólt vissza bosszúsan a hős.

Már nem volt messze a bagolytól. Megtorpant, topogott, izgett-mozgott a páncéljában, de mert mégsem akart szégyenben maradni annyi ember szeme láttára, összeszedte magát, és még egy fokkal feljebb hágott.

A bagoly még nála is jobban félt. Még jobban kimeresztette a szemét, és kétségbeesésében még rémültebben elrikkantotta magát: - Uhu!

Ez már a mi bajnokunknak is sok volt! Tetőtől talpig reszketni kezdett, nem volt se holt, se élő, azt sem tudta, hogyan jutott le a létráról.

Ha már ő is így járt, hogy is akadt volna ezután vállalkozó, aki az életét kockáztatni merte volna!

- Ez a szörnyeteg éppen csak ráfújt a város legerősebb emberére, máris semmivé tette! - mondták. - Nincs az a halandó, akivel el ne bánnék! Tanakodni kezdtek, hogyan mentsék meg a várost a végveszedelemtől. Sokáig tanácskoztak, mert úgy látszott, nincs mentség, el kell készülniök a pusztulásra. Akkor azonban a polgármesternek mentő ötlete támadt.

- Én azt javaslom, fizessük meg a város pénztárából a gazdának a csűre árát gabonástul, szalmástul-szénástul, nehogy károsodás érje, aztán gyújtsuk föl ezt az átkozott épületet; ha porig ég, a szörnyeteg is megég benne, és így senkinek sem vész oda az élete érte. Ilyenkor nincs helye a takarékosságnak. Ha fukarkodnánk, csak pórul járnánk!

Egyhangúlag, nagy lelkesedéssel el is fogadták nyomban a javaslatot. A csűrt meggyújtották mind a négy sarkán. Csakhamar lángba borult, és a bagoly nyomorultul benne égett. Így szabadultak meg a szörnyetegtől.

Aki nem hiszi, járjon utána.
Two or three hundred years ago, when people were far from being so crafty and cunning as they are now-a-day, an extraordinary event took place in a little town. By some mischance one of the great owls, called horned owls, had come from the neighboring woods into the barn of one of the townsfolk in the night-time, and when day broke did not dare to venture forth again from her retreat, for fear of the other birds, which raised a terrible outcry whenever she appeared. In the morning when the man-servant went into the barn to fetch some straw, he was so mightily alarmed at the sight of the owl sitting there in a corner, that he ran away and announced to his master that a monster, the like of which he had never set eyes on in his life, and which could devour a man without the slightest difficulty, was sitting in the barn, rolling its eyes about in its head. "I know you already," said the master, "you have courage enough to chase a blackbird about the fields, but when you see a dead hen lying, you have to get a stick before you go near it. I must go and see for myself what kind of a monster it is," added the master, and went quite boldly into the granary and looked round him. When, however, he saw the strange grim creature with his own eyes, he was no less terrified than the servant had been. With two bounds he sprang out, ran to his neighbours, and begged them imploringly to lend him assistance against an unknown and dangerous beast, or else the whole town might be in danger if it were to break loose out of the barn, where it was shut up. A great noise and clamour arose in all the streets, the townsmen came armed with spears, hay-forks, scythes, and axes, as if they were going out against an enemy; finally, the senators appeared with the burgomaster at their head. When they had drawn up in the market- place, they marched to the barn, and surrounded it on all sides. Thereupon one of the most courageous of them stepped forth and entered with his spear lowered, but came running out immediately afterwards with a shriek and as pale as death, and could not utter a single word. Yet two others ventured in, but they fared no better. At last one stepped forth; a great strong man who was famous for his warlike deeds, and said, "You will not drive away the monster by merely looking at him; we must be in earnest here, but I see that you have all tuned into women, and not one of you dares to encounter the animal." He ordered them to give him some armour, had a sword and spear brought, and armed himself. All praised his courage, though many feared for his life. The two barn-doors were opened, and they saw the owl, which in the meantime had perched herself on the middle of a great cross-beam. He had a ladder brought, and when he raised it, and made ready to climb up, they all cried out to him that he was to bear himself bravely, and commended him to St. George, who slew the dragon. When he had just got to the top, and the owl perceived that he had designs on her, and was also bewildered by the crowd and the shouting, and knew not how to escape, she rolled her eyes, ruffled her feathers, flapped her wings, snapped her beak, and cried, "Tuwhit, tuwhoo," in a harsh voice. "Strike home! strike home!" screamed the crowd outside to the valiant hero. "Any one who was standing where I am standing," answered he, "would not cry, strike home!" He certainly did plant his foot one rung higher on the ladder, but then he began to tremble, and half-fainting, went back again.
And now there was no one left who dared to put himself in such danger. "The monster," said they, "has poisoned and mortally wounded the very strongest man among us, by snapping at him and just breathing on him! Are we, too, to risk our lives?" They took counsel as to what they ought to do to prevent the whole town being destroyed. For a long time everything seemed to be of no use, but at length the burgomaster found an expedient. "My opinion," said he, "is that we ought, out of the common purse, to pay for this barn, and whatsoever corn, straw, or hay it contains, and thus indemnify the owner, and then burn down the whole building, and the terrible beast with it. Thus no one will have to endanger his life. This is no time for thinking of expense, and niggardliness would be ill applied." All agreed with him. So they set fire to the barn at all four corners, and with it the owl was miserably burnt. Let any one who will not believe it, go thither and inquire for himself.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.