NEDERLANDS

De uil

MAGYAR

A bagoly


Een paar honderd jaar geleden, toen de mensen nog lang niet zo verstandig en geslepen waren als tegenwoordig, heeft er in een kleine stad een merkwaardig voorval plaats gevonden. Bij toeval was één van die grote uilen die men oehoe's noemt uit 't naburig bos 's nachts in de schuur van een burger terecht gekomen, en omdat het juist dag werd, waagde hij zich niet meer uit zijn schuilhoek naar buiten uit vrees voor de andere vogels; want die beginnen altijd vreselijk te krijsen, als ze hem zien. Toen nu de huisknecht 's morgens in de schuur kwam, om stro te halen, schrok hij bij 't gezicht van de uil - die in 'n hoek zat - zo erg, dat hij hard wegliep en aan z'n meester aankondigde dat er een ondier, zoals hij van z'n levensdagen nog niet gezien had, in de schuur zat, z'n ogen in z'n hoofd zat te draaien en hem zo maar kon verslinden. "Jawel," zei z'n meester, "ik ken je al: een lijster nazetten, dat kun je heel dapper, maar als je een dode kip ziet liggen, dan ga je eerst een stok halen, voordat dichterbij komt. Ik zal zelf wel eens gaan kijken, wat dat voor een ondier wezen zal." vervolgde de baas, en zelf ging hij heel dapper de schuur in en keek rond.

Maar toen hij het verwonderlijke en zeldzame beest met eigen ogen aanschouwde, werd hij niet minder bang dan de knecht. In een paar sprongen was hij buiten, liep maar de buren en smeekte hun, hem tegen een onbekend, vervaarlijk dier te beschermen; anders liep de hele stad gevaar, als hij uit de schuur waar hij nu in zat, losbrak. Groot lawaai en geschreeuw in alle straten: de burgerij kwam eraan met spiesen, hooivorken, zeisen en bijlen gewapend, alsof ze een vijandelijk leger tegemoet trokken; tenslotte kwamen alle raadsheren en de burgemeester voorop.

Toen ze zich op het marktplein hadden opgesteld, trokken ze naar de schuur en omsingelden die. Toen trad één van de dappersten naar voren en ging er met gevelde lans op af, maar meteen kwam hij er onder een vervaarlijke schreeuw weer uit, doodsbleek, en hij kon verder geen woord meer uitbrengen. Nog twee anderen waagden zich naar binnen, maar het verging hun niet anders.

Eindelijk trad er iemand naar voren en dat was een grote, sterke kerel, beroemd om z'n krijgsdaden en hij sprak: "Met aankijken alleen zullen jullie het ondier niet verjagen, hier moet een heldendaad gedaan worden, maar ik zie dat jullie hier allemaal vrouwmensen geworden zijn en dat niemand het vosje bijten wil." Hij liet zich een harnas, zwaard en lans brengen, en trok de wapenrusting aan. Allen prezen zijn moed, al waren er velen bezorgd voor zijn leven. Beide schuurdeuren werden geopend, en daar zag men de uil. Die was intussen midden op de grote dwarsbalk gaan zitten. Hij liet een ladder brengen en toen hij die plaatste en zijn voet op de eerste sport wou zetten, riepen ze allemaal, dat hij flink moest zijn, en riepen in een gebed Sint Jorisaan, die de draak gedood had of hij hem wilde helpen.

En toen deze dappere man haast boven was en de uil zag dat het op hem was gemunt, terwijl hij ook verward was door het geschreeuw van al die mensen, wist hij niet waar hij heen moest, hij draaide met zijn ogen, zette z'n veren op, sloeg de vleugels wijd uit, hapte met z'n snavel en stiet met rauwe stem z'n 'oehoe! oehoe!' uit. "Stoten! Stoten!" riepen de mensen buiten naar de held. "Als iemand stond, waar ik nu sta," antwoordde hij, "dan zou hij niet 'stoten' roepen." Wel zette hij z'n voet nog één sport hoger, maar toen begon hij te bibberen en half in onmacht trok hij zich omzichtig terug.

Nu was er niemand meer bereid, zich in het gevaar te begeven. "Het ondier heeft," zeiden ze, "de sterkste uit ons midden alleen al door zijn happen en blazen vergiftigd en bijna dodelijk gewond, moeten wij anderen dan ook ons leven in de waagschaal stellen?" Ze beraadslaagden, wat er te doen was, wilde de hele stad niet vergaan. Lang scheen alles vergeefs, tot eindelijk de burgemeester een uitweg had gevonden. "Het is mijn mening," sprak hij, "dat wij uit de gemeentekas deze schuur en alles wat erin ligt, de zakken koren, het stro, en het hooi, aan de eigenaar vergoeden en hem schadeloos stellen; en dat we dan het hele gebouw en het ondier daarbij, verbranden, dan hoeft niemand zijn leven meer te wagen. Hier mag geen middel verzuimd worden, en gierigheid zou onheil kunnen betekenen." Allen waren het daarmee eens. Zo werd de schuur aan alle vier de hoeken aangestoken en daarbij kwam de uil jammerlijk om. Wie het niet gelooft, moet er zelf maar naartoe gaan en navraag doen.
Jó pár száz esztendővel ezelőtt, amikor még az emberek nem voltak olyan okosak és minden hájjal megkentek, mint manapság, furcsa dolog történt egy városkában. Éjnek idején egyszer egy nagyfajta bagoly - uhubagolynak hívják - betévedt egy környékbeli erdőből az egyik polgárnak a csűrjébe. Ott lepte meg a virradat.

Tudni való, hogy a bagoly éjszakai madár, nem lát jól a napvilágnál, nem is szeret nappal mutatkozni, mert olyankor a többi szárnyas rettenetes ricsajjal űzőbe szokta venni.

Nos hát ez a mi uhumadarunk sem merte elhagyni a csűrt, amelyikben éjjel tanyázott; behúzódott az egyik sarokba, ott gubbasztott, ott várta, hogy megint besötétedjék.

Reggel a szolgalegény bement a csűrbe szalmáért. Meglátta a sarokban a nagy szürke madarat. Megijedt tőle, szaladt hanyatt-homlok a gazdájához, és jelentette neki, hogy a csűrben egy szörnyeteg kuporog, amilyet ő még életében sosem látott, forgatta a szemét, és olyan félelmetes a formája, hogy aki a közelébe merészkedik, bizonyára minden teketória nélkül bekapja.

- Ismerlek, jómadár! - mondta a gazda. - Egy rigót még valahogyan megkergetsz, de ha már egy döglött kakas hever az utadban, előbb hazaszaladsz a botodért, és csak úgy mersz a közelébe kerülni! No, majd én megnézem azt a szörnyeteget - tette hozzá.

Nagy bátran lement a csűrbe, és körülnézett. Hanem amikor a tulajdon szemével is megpillantotta a riasztó jószágot, nem kisebb ijedelem fogta el, mint az imént a szolgalegényt. Egyetlen hatalmas ugrással kint termett a csűrből, rohant a szomszédjához, lélekszakadva esett be az ajtaján, alig bírta kinyögni, mi baja.

- Egy veszedelmes vadállat ütött tanyát nálam... Sohasem láttam még hozzá hasonlót... Ha kitör a csűrből, az egész város szörnyű veszedelembe jut... Gyertek, segítsetek...

Föllármázták a környéket, zenebona támadt az utcákban, a polgárok nyársat, vasvillát, kaszát, fejszét ragadtak, és elszántan a csűr felé tódultak. Csakhamar megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel. A piactéren csatarendbe álltak, aztán megindultak a csűr ellen. Óvatos hadmozdulatokkal annak rendje és módja szerint körülvették, mint egy ellenséges várat.

Akkor előállt egy eltökélt dalia, előreszegezte a nyársrudat, és halált megvető bátorsággal behatolt a csűrbe.

Egy pillanatig néma csend volt, majd irtózatos ordítás harsant: a dalia rohant ki a csűrből, elhajította a nyársat, és halotthalaványan rogyott megrökönyödött társai karjába. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni.

- Eh, nyúlszívű! - mondta egy még nála is vakmerőbb pocakos hős, és vasvillát szegezve, teljes terjedelmében benyomult az ellenség hadiszállására.

Egy félperc múlva iszkolt ő is kifelé, mint akit kergetnek. Még hátra is tekingetett, nem üldözik-e. Leroskadt a téren a kút mellett a kőpadra, tenyerébe ejtette a fejét, úgy rebegte:

- Nem, ez aztán igazán nem tréfa!

Még egy vállalkozó akadt, de az se járt különben; nagy garral elindult, aztán szégyenszemre megfutamodott.

Már-már úgy látszott, hogy nem a polgárok űzik ki a szörnyeteget a csűrből, hanem a szörnyeteg őket a városukból. Végül azonban jelentkezett egy nagy behemót ember, aki sokat forgott mindenféle hadakban, és híres volt vitézi tetteiről.

- Mit gondoltok, elég, ha csak megbámuljátok az ellenséget? Komoly munka ez, nem gyerekjáték! De látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba!

- Jó, jó - mondták neki a polgártársai -, elismerjük, hogy te vagy a legnagyobb vitéz a városban; segíts hát rajtunk!

- Hozzátok ide a fegyverzetemet! - rendelkezett a nagy hős.

Páncélt öltött, kardot kötött, dárdát fogott. A többiek áhítattal figyelték s készülődését, magasztalták a bátorságár, aggódtak az életéért. Aztán önkéntes jelentkezők odakúsztak a csűrhöz, és elszántan kitárták a kapuját.

Elképedt, megdöbbent moraj hangzott: ott ült a bagoly a szemük előtt a csűr közepén, a magasban; elunta magát a sarokban, és rátelepedett az egyik keresztgerendára, onnét hunyorgott vaksin lefelé.

- Hamar ide a létrát! - adta ki a parancsot a hős férfiú.

Hoztak is nyomban egy éktelenül hosszú lajtorját. Azt a vitéz nekitámasztotta a gerendának, és elkezdett fokról fokra fölfelé mászni.

Odakint egyszeriben elragadta a nézőket a lelkesedés. Éljeneztek, hurráztak, biztatták a páncélos vitézt, viselkedjék igazi hőshöz illően, mutassa meg, hogy helyén a szíve, mentse meg a város becsületét.

A baglyot egészen megvadította a lenti sokadalom meg a nagy zsivajgás. Látta, hogy valamiféle ismeretlen óriás közeledik felé a levegőben, de zavarában nem tudta, merre meneküljön. Ijedtében kimeresztette a szemét, fölborzolta a tollát, csattogtatta a csőrét, és rekedtén rikoltozni kezdett:

- Szúrd le! Szúrd le! - kiáltozta lent a tömeg.

- Bezzeg nem ordítoznátok így, ha ti volnátok a helyemben! - szólt vissza bosszúsan a hős.

Már nem volt messze a bagolytól. Megtorpant, topogott, izgett-mozgott a páncéljában, de mert mégsem akart szégyenben maradni annyi ember szeme láttára, összeszedte magát, és még egy fokkal feljebb hágott.

A bagoly még nála is jobban félt. Még jobban kimeresztette a szemét, és kétségbeesésében még rémültebben elrikkantotta magát: - Uhu!

Ez már a mi bajnokunknak is sok volt! Tetőtől talpig reszketni kezdett, nem volt se holt, se élő, azt sem tudta, hogyan jutott le a létráról.

Ha már ő is így járt, hogy is akadt volna ezután vállalkozó, aki az életét kockáztatni merte volna!

- Ez a szörnyeteg éppen csak ráfújt a város legerősebb emberére, máris semmivé tette! - mondták. - Nincs az a halandó, akivel el ne bánnék! Tanakodni kezdtek, hogyan mentsék meg a várost a végveszedelemtől. Sokáig tanácskoztak, mert úgy látszott, nincs mentség, el kell készülniök a pusztulásra. Akkor azonban a polgármesternek mentő ötlete támadt.

- Én azt javaslom, fizessük meg a város pénztárából a gazdának a csűre árát gabonástul, szalmástul-szénástul, nehogy károsodás érje, aztán gyújtsuk föl ezt az átkozott épületet; ha porig ég, a szörnyeteg is megég benne, és így senkinek sem vész oda az élete érte. Ilyenkor nincs helye a takarékosságnak. Ha fukarkodnánk, csak pórul járnánk!

Egyhangúlag, nagy lelkesedéssel el is fogadták nyomban a javaslatot. A csűrt meggyújtották mind a négy sarkán. Csakhamar lángba borult, és a bagoly nyomorultul benne égett. Így szabadultak meg a szörnyetegtől.

Aki nem hiszi, járjon utána.




Vergelijk twee talen:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.