MAGYAR

A libapásztorlány a kútnál

РУССКИЙ

Гусятница у колодца


Hol volt, hol nem volt, messze földön, réges-régen volt egy vénséges vén anyóka. Kint élt a hegyek közt a kunyhóban, egy tisztásnak a szélén, egy falka libával. A tisztás körül rengeteg nagy erdő sötétlett. Az anyóka minden áldott reggel fogta a botját, és kibicegett a vadonba. Ott aztán nekilátott a munkájának: vadkörtét, vadalmát, galagonyát szedett, füvet tépett a libuskáinak, s olyan fürgén mozgott, hogy az éveitől igazán nem várt volna ilyen élénkséget az ember. Mikor megelégelte a napi zsákmányt, kendőbe kötötte, kosárba rakta, hátára vette, karjára fűzte és hazacipelte. Aki csak látta, megszánta, úgy meggörnyedt a kis öreg a teher alatt; botladozott, ingadozott vele, de azért mindig szerencsésen hazaért a kunyhójába.

Ha találkozott valakivel, barátságosan ráköszönt:

- Jó napot, gazduram! Ugye, milyen szép időnk van? Látja, cepelem a füvet; de hát mindenkinek megvan a maga terhe...

A környékbeliek azonban nem szívesen ereszkedtek szóba vele. Ha csak tehették, kitértek az útjából, s apák-anyák mindig figyelmeztették a gyerekeiket:

- Óvakodjatok ettől a vénasszonytól, sok van a füle mögött; nem jótét lélek ez, hanem boszorkány!

Egy szép nyári reggelen egy nyalka ifjú haladt át az erdőn. A nap nemrég kelt föl a hegy mögül, sugarai ferdén tűztek át a lombon, kis szél rebbent néha, megremegtette a leveleket, a virágok úgy kéklettek, mintha egyenest a kéklő égből hullottak volna a sokéves avarba, a madarak pedig oly vígan daloltak, hogy szinte repesett tőle az ember szíve. Az ifjúnak eddig még senki nem akadt az útjába; de most, ahogy föltekintett, egy öregasszonyt pillantott meg: ott térdepelt nem messze a földön és a gyér erdei füvet sarlózgatta. Már egész kis petrence szénát kötött be a kendőjébe, a kendő mellett pedig két kosárka állt, tele vadalmával, vadkörtével.

Az ifjú odament hozzá, és megszólította:

- Ej, anyókám, hogyan bírod el azt a sok mindent?

- El kell bírnom, kedves uram - felelte az anyóka -, gazdag ember gyerekének nem kell cepekednie, hanem a paraszttal úgy áll a dolog, hogy:

Ne tekintsen hátra,
ha púpos a háta.

Nem segítenél nekem? - tette hozzá, mikor látta, hogy az ifjú ott marad mellette. - Neked még egyenes a hátad, könnyen jár a lábad: meg sem érzed. Meg aztán nincs is messze ide a házam, ott áll túl a hegyen a tisztáson.

Az ifjú megszánta az öregasszonyt.

- Igaz, hogy az én apám nem paraszt - mondta -, de meg akarom mutatni neked, hogy nemcsak a parasztok bírják a terhet, add ide a batyudat, elviszem szívesen.

- Megköszönném, ha megtennéd - felelte az öreg. - Igaz, több mint: egy óra járásnyi az út, de hát mit számít az neked! Azt a kevés vadkörtét meg vadalmát is hozzad!

Az ifjúnak szöget ütött a fejébe ez az egy óra járás, de többé nem szabadulhatott: a vénasszony máris a hátára kötötte a kendőt, s a karjára akasztotta a kosarakat.

- Ugye, hogy egészen könnyű? - mondta.

- Könnyűnek éppen nem könnyű - felelte keserves képpel az ifjú -, a batyu olyan nehéz, mintha csupa terméskővel volna tele, az alma meg a körte pedig olyan súlyos, mintha ólomból volna.

Legszívesebben letette volna az egészet, de az öregasszony nem hagyta.

- Lám csak - gúnyolódott -, az ifiúrnak nem fűlik a foga hozzá, én, szegény öregasszony meg hányszor elvittem már! Könnyen áll náluk a szép szó, de ha valóra is kell váltani, bezzeg oda a virtus! Mit állsz, mit tétovázol itt? Szedd a lábad szaporán, ezt a batyut ugyan le nem akasztják többé a hátadról!

Amíg síkon haladtak, még csak megjárta, de amikor a kaptatóra értek, s a kövek egyszerre görögni kezdte a lába nyomán, mintha megelevenedtek volna, az ifjú úgy érezte, lassan elhagyja az ereje. Homlokára kiült a verejték, s hol hidegen, hol forrón csorgott le az arcán.

- Anyókám, nem bírom tovább, hadd pihenjek egyet! - mondta.

- Itt ugyan nem - felelte az öreg -, majd ha megérkeztünk, kipihenheted magad, de most nincs megállás, gyerünk tovább! Ki tudja, mire lesz ez még jó.

- Szemtelen vagy, anyóka! - mondta az ifjú, és le akarta dobni a batyut, de hiába küszködött vele: úgy rátapadt a hátára, mintha odanőtt volna. Forgolódott, nyújtózkodott, de nem tudott megszabadulni tőle. A vénasszony meg kacagott rajta, és vidáman ugrándozott a botja körül.

- Ne bosszankodjál, kedves úrfi - mondta -, belepirulsz, mint a pulykakakas. Vidd csak békén a batyudat; ha hazaértünk, jó borravalót kapsz tőlem.

Mit tehetett mást? Beletörődött a sorsába, és türelmesen vánszorgott a vénség után. Az egyre fürgébb lett, ő meg egyre ernyedtebb a terhe alatt. A vénasszony egyszerre csak szökkent egyet, fölugrott a batyu tetejébe, és elhelyezkedett odafönt; akármilyen szikár volt is, többet nyomott, mint a legkövérebb parasztmenyecske. Az ifjúnak rogyadozott a térde, de mihelyt megállt, az öreg egy vesszővel meg egy köteg csalánnal tüstént rásózott a lábára. Nyöszörögve kapaszkodott föl szegény ifjú a hegyre, s éppen akkor ért oda a vénasszony házához, mikor már-már összeesett.

A libák, ahogy meglátták az öreget, meglibbentették a szárnyukat, kinyújtották a nyakukat, és csapkodva elébe repültek.

- Gigágá! Gigágá! - kiabálták.

A falka mögött egy éltesebb nőszemély baktatott vesszővel kezében; erős, nagy darab lány volt, de rusnya, mint a sötét éjszaka.

- Anyókám, csak nem történt valami bajod, hogy olyan sokáig elmaradtál? - kérdezte.

- Sose aggódj, édes lányom - felelte az öreg -, semmi baj nem történt velem; ellenkezőleg, ez a kedves úr idáig hozta a batyumat, és képzeld, mikor elfáradtam, még jómagamat is fölvett a tetejébe! Nem is volt hosszú az út, végig jókedvünk volt, s tréfálkoztunk egymással.

Végre lehuppant az öreg, s levette az ifjú hátáról a batyut, a karjáról meg a kosarakat, barátságosan végignézett rajta, és azt mondta:

- No, most ülj le az ajtó mellé a padkára, és pihend ki magad. Jól megszolgáltad a béredet, nem is maradok adósod.

Aztán a libapásztorlányhoz fordult:

- Menj be, lányom, a házba; nem illik, hogy magad maradj ilyen csinos legénnyel; ne öntsünk olajat a tűzre: még a végén beléd talál habarodni.

Az ifjú nem tudta, sírjon-e a tréfán, vagy nevessen. "Ezért ugyan akkor sem dobbanna meg a szívem, ha harminc esztendővel fiatalabb volna a szentem" - gondolta.

Az öregasszony közben úgy becézgette úgy simogatta a libáit, mintha édesgyermekei volnának, aztán bement a lányával a házba. Az ifjú elnyújtózott a padkán egy vadalmafa alatt. Szelíd és langyos volt a levegő; körös-körül kakukkfüves pázsit zöldellt, vasfű is kékellett a szélén meg a zöldben egy-egy fehér margaréta. Tiszta vizű patak szelte át a mezőt, meg-megvillant habjain a napfény. A libák föl-alá jártak a parton, vagy besétáltak a vízbe, és el-elringatóztak a hullámokon.

- Szép itt - mondta az ifjú -, de énnekem leragad a szemem a fáradtságtól, alszom egyet.

De alig aludt egy keveset, jött az anyóka, és fölrázta.

- Kelj föl - mondta -, itt nem maradhatsz! Igaz, jól megkínoztalak, de azért az életed mégse ment rá. Most kiadom a béredet. Aranyra, ezüstre nincs szükséged; valami mást kapsz helyette.

Azzal egy kis szelencét nyomott az ifjú kezébe.

Egyetlen darab smaragdból volt a szelence, s olyan mélyzölden fénylett, mint egy csodálatos tengervízcsepp.

- Jól őrizd meg - tette hozzá az öreg -, szerencsét hoz!

Az ifjú megköszönte az ajándékot, és nyomban útnak is indult, mert újra friss erőben érezte magát. A libapásztorlányra még csak oda se pillantott búcsúzóul. Már messzire járt, de még mindig hallotta a fehér ludak vidám gágogását.

Három napig bolyongott a rengetegben, míg végre kijutott belőle. Utána nemsokára egy nagy városba ért. Nem ismert ott senkit az égvilágon; azt gondolta, legjobb lesz, ha jelentkezik a királynál.

Bevezették a palotába, ott fogadta a királyi pár a trónteremben. Az ifjú fél térdre ereszkedett a királyné előtt, és hódolata jeléül átnyújtotta neki a smaragdszelencét.

A királyné kegyesen bólintott, mosolyogva vette át az ajándékot, de ahogy kinyitotta a szelencét, és belenézett, felsikoltott, és összerogyott, mintha meghalt volna.

A testőrök azt hitték, az ifjú művelt valami gonoszságot, talán mérget adott a királynénak; előrohantak, megragadták, és tömlöcbe akarták vetni. A királyné azonban fölnyitotta a szemét, bágyadtan intett egyet, s azt mondta:

- Azonnal engedjétek szabadon ezt az ifjút! Mindenki menjen ki a teremből; négyszemközt akarok beszélni vele!

Mikor magukra maradtak, a királyné keservesen sírni kezdett.

- Mit ér nekem a hatalom és a pompa, ha gyásszal-gonddal virrad rám minden áldott reggel? - sóhajtotta. - Hallgasd meg egy szerencsétlen édesanya sorsát!

És elmondta az ifjúnak a következő történetet:

Három lánya volt a királynénak. Szép volt mind a három, de a legkisebbik olyan gyönyörű, hogy az egész országból csodájára jártak. Fehér volt a bőre, mint a hó, rózsaszín az arca, mint az almafavirág, a haja pedig olyan, mint a napfény aranyzuhataga. Ha sírva fakadt, nem könny hullott a szeméből, hanem csupa igazgyöngy.

Mikor a legkisebbik királylány betöltötte tizenötödik évét, a király trónja elé idézte a lányait.

- Édes gyermekeim - mondta -, az ember sosem tudhatja, mikor köszönt rá az utolsó órája. Ezért jobb, ha idejében elrendezzük a dolgainkat. Azért hívattalak benneteket magamhoz hogy megszabjam, ki mit kap holtom után a vagyonomból. Tudom, mind a hárman szerettek; mégis úgy határoztam, azé legyen a legdúsabb örökség, aki hármotok közül a legjobban szeret.

Mind a hárman azt felelték:

- Én szeretlek a legjobban, édesapám!

- Nem tudnátok valahogy megmagyarázni a szereteteteket? - kérdezte a király. - Akkor jobban látnám, ki mit érez, ki hogyan gondolja a dolgát.

- Úgy szeretlek, mint a legédesebb cukrot - mondta a legidősebb lány.

- Én pedig úgy, mint a legeslegszebb ruhát! - szólt a középső.

A legkisebb azonban csak hallgatott.

- Hát te, édes gyermekem - faggatta a király -, hogyan szeretsz engem?

A lány lesütötte a szemét, s halkan azt felelte:

- Én nem tudom semmihez hasonlítani a szeretetemet.

Apja azonban váltig unszolta, hogy valamit neki is kell mondania. A lányka gondolkodott egy ideig, aztán így szólt:

- Só nélkül a legjobb étel sem ízlik. Én úgy szeretem édesapámat, mint a sót.

Mikor a király ezt meghallotta, elfutotta a méreg.

- No, ha úgy szeretsz, mint a hitvány, értéktelen sót, akkor a jutalmad is só legyen érte!

Fölosztotta a birodalmát a két nagyobbik lánya közt, a legkisebbiknek pedig egy zsák sót köttetett a nyakába, és két szolgálóval kivezettette az erdőbe, hogy ott pusztuljon a vadak közt.

Mindenki esedezett, könyörgött érte, de a király haragját nem lehetett megengesztelni. Szegény kis királylány keservesen sírt, amikor meg kellett válnia szüleitől és a testvéreitől. Amerre ment végig az egész utat gyöngyszemek borították; az a rengeteg gyöngy mind az ő síró szeméből hullott.

A király csakhamar megbánta szigorúságát. Átkutatta lánya után az egész erdőt, de hiába senki nem akadt a nyomára. Talán éhen veszett, talán a vadállatok falták fel; egy bizonyos: amióta elment, még a hírét sem hallotta senki.

Ezt a történetet mesélte el a szomorú királyné az ifjúnak. Mikor idáig ért az elbeszélésében, hosszan eltűnődött, mélyet sóhajtott, aztán így folytatta:

- Igen, így van: hosszú évek óta nem tudok róla a világon semmit. És most, ahogy fölnyitottam a smaragdszelencét, egy gyöngyszemet találtam benne éppen olyat, mint amilyeneket ő sírt bánatában. Elgondolhatod, hogy fölindult a szívem! Mondd meg hát nékem, hogyan jutottál ahhoz a gyöngyhöz.

Az ifjú erre elmondta a királynénak, hogy a szelencét az erdei anyótól kapta, aki minden bizonnyal boszorkány; a királylányról pedig életében most hallott először, és eddig sem vele nem találkozott, sem olyasvalakivel, aki csak halványan is hasonlítana hozzá.

A király meg a királyné azonban föltették magukban, hogy fölkeresik az erdei anyókát; azt gondolták, ahonnét ez a gyöngy származik, ott a lányuk felől is hírt kell hallaniuk.

Az öreganyó pedig ott ült a házában a rokkája mellett, és csöndesen fonogatott. Sötét volt már, egy kevéske forgács parázslott a tűzhelyen, az adott némi gyér világosságot. Odakünn egyszeriben megélénkült a világ: a libák jöttek haza a mezőről harsány gágogással. Aztán nemsokára belépett a szobába a libapásztorlány is. De az öregasszony éppen csak odabiccentett neki. A lány leült melléje hajtani kezdte a rokka kerekét, és olyan fürgén fonta a fonalat, akár egy fiatal lányka: Két órán át ültek így egymás mellett, és egy árva szó nem sok, annyit sem beszéltek. Akkor valami koccant az ablakon, és egy tüzes szempár tekintett be: egy éjjeli bagoly ült az ablakban, és háromszor azt kiáltotta: "uhu." Az öregasszony fölnézett egy pillanatra, és így szólt:

- Ideje, lánykám, hogy a dolgod után nézz.

A lány fölállt és kiment. Átvágott a mezőn, mind tovább és tovább ment lefelé a völgybe, amíg csak egy kúthoz nem ért. Három öreg tölgyfa silbakolt a kút mellett. A telihold lassan szállt a hegy fölé; olyan fényesen világolt, hogy a gombostűt is meg lehetett volna lelni a fényénél. A lány lehúzta arcáról a bőrt, a kút fölé hajolt, és mosakodni kezdett. Amikor elkészült. belemártotta a vízbe a bőrt is, aztán kiterítette a selymes pázsitra, hogy megszáradjon a holdfényen.

De hogy megváltozott a lány, milyen gyönyörűségesen szép lett! Ahogy a szürke varkocs lekerült a fejéről, szőke haja kibomlott, úgy omlott le aranyzuhatagban mint egy köteg napsugár, s talpig beborította, akár egy aranypalást. Csak a szeme csillogott ki az omló aranyból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben, mint az almafavirág.

De a gyönyörű lány nagyon szomorú volt. Leült, és keserves sírásra fakadt. Egymás után perdültek ki a könnycseppek a szeméből, végigperegtek hosszú haján, lehullottak a földre. Így üldögélt ott, és ki tudja, meddig elüldögélt volna, ha a közelben meg nem reccsen az ág, és meg nem bolydul a fa lombja. Erre felszökkent, mint a szarvasünő, ha puskalövést hall. A holdat éppen fekete felhő takarta el. A lány egyetlen szempillantás alatt belebújt a régi bőrébe. Eltűnt a szépsége, kialudt a fényessége, mint mikor a szél hirtelen kioltja a lámpavilágot.

Remegett, mint a nyárfalevél, úgy szaladt haza. Az öregasszony a kunyhó ajtajában várta, s amikor a lány el akarta mesélni neki, mi történt, barátságosan rámosolygott, és azt mondta:

- Mindent tudok.

Bevezette a szobába, s egy marék forgácsot vetett a parázsra. De nem ült vissza a rokkához, hanem söprűt fogott, és elkezdett söprögetni, tisztogatni.

- Tisztaságnak, rendnek kell itt lenni! - mondta.

- De kedves anyácskám - kérdezte a lány -, mi jut eszedbe, hogy éjnek idején, ebben az órában látsz neki a munkának?

- Tudod te, milyen óra ez az óra? - mondta az öregasszony.

A lány rácsodálkozott, nem értette a kérdést.

- Éjfél nincs még, de tizenegy elmúlt már - felelte.

- Arra nem gondolsz, hogy éppen most három esztendeje kerültél hozzám? Letelt az időd, nem maradhatunk tovább együtt.

A lány megrettent.

- Jaj, anyácskám - mondta -, hát el akarsz kergetni? Hová, merre menjek? Kihez fordulhatnék, hiszen se otthonom, se barátom. Mindig engedelmes lányod voltam, mindig mindenben a kedvedet kerestem. Sosem volt panaszod rám, és most mégis világgá zavarnál?

Az öregasszony csak mosolygott magában, de nem akarta megmondani a lánynak, hogy mi vár rá.

- Nekem nincs itt többé maradásom - szólt -, de azt akarom, ha kiköltözöm innét, tisztán, rendben maradjon a ház utánam.

Söprögetett egy ideig, aztán azt mondta:

- Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatol. A bérrel sem leszel elégedetlen, amit majd tőlem kapsz.

- De áruld el, kérlek, mire készülünk! - faggatta a lány.

- Mondom neked, hogy ne háborgass a munkámban! Többet egy szót sem akarok hallani. Eredj a kamrádba, vesd le a bőrödet, vedd fel a selyemruhádat, amelyik akkor volt rajtad, amikor idekerültél, és várj türelemmel, amíg szólítlak.

A király, a királyné meg az ifjú pedig útnak indultak, hogy fölkeressék a tisztáson az anyókát. Amikor rájuk esteledett, a sötétben az ifjú valahogyan elszakadt a királyéktól, és egymaga folytatta útját. Másnap a sűrűben egy gyalogösvényre akadt. Úgy rémlett neki, mintha már járt volna rajta; azon ment hát tovább, míg újra be nem állt a sötétség. Akkor felmászott egy fára, hogy majd ott tölti az éjszakát. Ahogy feljött a hold, és megvilágította a környéket, egyszerre csak észrevette, hogy valaki jön lefelé a lejtőn. Nem volt ugyan vessző a kezében, mégis ráismert a libapásztorlányra, akit az öreganyó házánál látott.

"Ohó - gondolta -, ihol jön a kis boszorka! Akkor a nagynak is itt kell lennie valahol a környéken!"

De hogy elámult, amikor a lány a kúthoz lépett, s aranyhaja leomlott, beborította tetőtől talpig, csak a szeme csillogott ki az aranyos palástból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben mint az almafavirág. Ilyen gyönyörűt még életében sosem látott.

Ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta; kinyújtotta a nyakát, kimeresztette a szemét, s úgy lesett ki a lombból, mint akit megbűvöltek. Hanem a nagy csodálkozásban elfeledkezett magáról: túlságosan előrehajolt, úgyhogy megreccsent alatta az ág, és megrebbent a lomb.

A lány abban a pillanatban magára rántotta a bőrét, s elfutott, mint a riadt szarvasünő. A holdat éppen felhő takarta, így hát egykettőre eltűnt az ifjú szeme elől.

Az ifjú egyszeriben magához tért a bűvöletből. Egyetlen szempillantás alatt lent termett a fáról, és gyors léptekkel a lány után iramodott. Csakhamar két homályos alakot pillantott meg maga előtt egy tisztáson.

A király volt meg a királyné; meglátták messziről a kunyhó ablakából a világosságot, és arrafelé igyekeztek.

Az ifjú elmesélte nekik, mit látott a kútnál, s azok most már nem is kételkedtek benne, hogy az elveszett lányukat leste meg.

Örvendezve siettek tovább, és csakhamar odaértek a házikóhoz. Körülötte ott gubbasztottak a fehér libák, szárnyuk alá dugták a fejüket, és aludtak.

A királyék benéztek az ablakon. Az öregasszony csendesen ült a rokkája mellett, és font, font; néha bólogatott hozzá, de nem tekintett föl. A szobában ragyogó tisztaság volt, mintha nem is emberek laknának benne, hanem manók vagy tündérek akiknek egy árva porszem sem tapad a talpukra.

A lányt azonban sehol sem látták.

Egy ideig ott leskelődtek az ablakban, aztán megemberelték magukat, és halkan bekopogtattak. Az öregasszony, mintha várta volna őket, barátságosan kikiáltott:

- Csak tessék, tessék, már megismerlek benneteket!

Mikor beléptek, így szólt hozzájuk:

- Megtakaríthattátok volna a nagy utat, ha ezt a derék jó lányt nem taszítjátok el magatoktól igazságtalanul három esztendővel ezelőtt. Szerencsére egyéb baja nem lett, mint hogy három évig libát őrzött. Nem tanult azalatt semmi rosszat és sértetlenül megőrizte ártatlan szívét. Ti pedig eléggé megbűnhődtetek az aggodalommal, amit kiálltatok miatta.

Azzal a kamrához ment és bekiáltott:

- Gyere csak ki, lánykám!

Az ajtó kinyílt, s kilépett a királylány selyemruhájában, aranyhajával, almavirágorcájával, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le az égből.

Odalépett apjához anyjához, a nyakukba borult, megcsókolta őket; és mindannyian sírva fakadtak örömükben. Az ifjú ott állt mellettük, s ahogy a lány megpillantotta őt, egyszeriben elpirult, piros lett, mint a pünkösdi rózsa, maga sem tudta, miért.

Akkor a király azt mondta:

- Édes lányom, az országomat elosztottam, mit adjak neked?

- Nem kell neki semmi - szólt az öreganyó -, nekiadom a rengeteg gyöngyöt, amit értetek sírt; szebbeket a tenger fenekén sem találhatni, és többet érnek, mint a ti egész birodalmatok. A szolgálata fejében pedig megkapja a házacskámat.

S ezzel az öreg elenyészett a szemük elől. Valami csikordult, valami zörrent a falakban; ahogy körülnéztek, pompás palotában álltak, előttük terített királyi asztal, s föl-le futkostak az inasok, szolgák.

Van még tovább is a mese, de öreganyámnak, akitől hallottam, gyönge volt már az emlékezete, s elfelejtette a többit. Gondolom, az ifjú meg a királylány összeházasodtak, s ott éltek boldogan a palotában, míg meg nem haltak. Azt már nem tudom ilyen biztosan, hogy a hófehér libák, amelyeket a háznál tartottak, megannyi leány voltak-e, akiket az öreg magához vett; s azt sem, vajon visszaváltoztak-e emberré, s ott maradtak-e udvarhölgyi szolgálatban az ifjú királyné mellett. Ezt, mondom, nem tudom biztosan, csak úgy gyanítom. Az azonban színigaz, hogy az öreganyó nem boszorka volt, ahogyan a népek hitték róla, hanem jóságos tündér. Ö állhatott már a királylány bölcsőjénél is, ő adhatta neki a tehetséget, hogy ha sír, csupa merő gyöngyszemet sírjon. Manapság már nem fordul elő ilyesmi, mert hiszen ha a könny gyönggyé válnék, a világ tenger sok szegénye mind meggazdagodnék.
Жила когда-то на свете старая-престарая бабушка, жила она со своим стадом гусей в глуши между горами, где была у нее маленькая избушка. Те глухие места были окружены дремучим лесом. Каждое утро старуха брала костыль и отправлялась, ковыляя, в лес. Там принималась старушка за работу, и трудилась она больше, чем позволяли ей ее преклонные годы. Она рвала траву для своих гусей, собирала дикие яблоки и груши, какие только могла достать рукой, и все это она приносила на своей спине домой. Если она встречала кого по дороге, она ласково его приветствовала: "Добрый день, милый земляк, а нынче-то погода хорошая. Ты небось удивляешься, что я тащу траву, но каждый ведь должен нести свое бремя на плечах."

Люди, однако, встречались с ней неохотно и старались как-нибудь ее обойти, а если приходилось проходить мимо нее отцу с ребенком, он тихонько ему шептал:

- Ты старухи этой опасайся, она хитрая-прехитрая, это ведьма.

Однажды утренней порою проходил через лес красивый молодой человек. Солнце светило ярко, распевали птицы, и между листвой пролетал прохладный ветерок. Юноша был полон радости и веселья. По дороге ему еще никто не встречался, и вдруг он увидел старую ведьму, она стояла на коленях и срезала серпом траву. Она набрала в свой мешок уже целый ворох, и стояли около нее две корзины, полные диких груш и яблок.

- Бабушка, - сказал молодой человек, - а как же это ты все донесешь?

- Что поделаешь, мой милый, нести надо, - отвечала она, - детям богатых людей этого делать не приходится. Про это у крестьян говорится:

Не заглядывай назад,

Все равно ведь ты горбат.

Может, вы мне поможете? - сказала она, когда тот остановился около нее, - спина-то у вас крепкая, а ноги молодые, это для вас будет легко.
Да и дом-то мой не так уж отсюда далече, вон за тою горой стоит он, в долине. Вам туда взобраться - раз, два да и все.

Сжалился молодой человек над старухой.

- Мой отец хотя и не крестьянин, - ответил он, - а богатый граф, но чтобы вы знали, что не одни только крестьяне умеют носить тяжести, я вашу вязанку отнесу.

- Что ж, попробуйте, - сказала старуха, - мне это будет приятно. Придется вам, правда, пройти целый час, но что это для вас составит? А те вон яблоки и груши вы тоже должны дотащить.

Когда молодой граф услыхал, что надо идти целый час, это показалось ему несколько странным, но старуха теперь его не отпускала; она взвалила ему на спину вязанку и дала в руки обе корзины.

- Вот видите, - сказала она, - это совсем нетрудно.

- Нет, не совсем-то легко, - ответил граф, и лицо у него сделалось грустное, - ваша вязанка так оттягивает плечи, будто в нее камни наложены, а яблоки и груши на вес как свинцовые. Я еле могу дышать.

Ему очень хотелось бы все это бросить на землю, но старуха этого не позволила.

- Погляди-ка, а, - говорила она насмешливо, - молодой человек, а не хочет нести того, что я, старуха, не раз уже таскала. На словах-то вы хороши, а как взяться за дело, то вы отлыниваете. Ну, чего ж вы стоите, - продолжала она, - да медлите, ну-ка живей подымайте ноги! Теперь уж никто не снимет с вас этой вязанки.

Пока молодому человеку приходилось идти по ровному месту, еще можно было выдержать, но когда они подошли к горе и надо было на нее взбираться, а камни под ногами скатывались вниз, будто они были живые, - стало ему невмоготу. Капли пота выступали у него на лбу и сбегали, то горячие, то холодные, по спине.

- Бабушка, - сказал молодой человек, - я больше идти не в силах, я отдохну немного.

- Нет, здесь нельзя, - ответила старуха, - вот как придем на место, тогда уж вы и сможете отдохнуть, а теперь надо двигаться вперед. Почем знать, может, все это вам и к добру.

- Старуха, ты становишься, однако ж, бессовестной, - сказал граф и хотел было сбросить с себя вязанку, но он старался понапрасну: она висела у него за спиной, будто к ней приросла. Он поворачивался и так и этак, но избавиться от вязанки никак не мог. А старуха, глядючи на это, смеялась и прыгала вокруг него на своем костыле.

- Любезный мой сударь, уж не гневайтесь, - говорила она, - вы краснеете, словно петух, которого резать собираются. Тащите свою ношу терпеливо, а когда доберемся домой, я уж вам щедро дам на чаек.

Что ему было делать? Пришлось покориться судьбе и терпеливо тащиться вслед за старухой. Казалось, что она становится все проворней, а его ноша все тяжелей. Вдруг старуха прыгнула, вскочила на вязанку и уселась на нее; и какой она ни была тощей на вид, а по весу оказалась куда тяжелей самой толстой деревенской девки. У юноши подкашивались колени, и когда он останавливался, то старуха била его прутом и хлестала по ногам крапивой. То и дело охая, он взобрался на гору, и когда он уже совсем готов был упасть, добрался, наконец, к дому старухи. Как увидели гуси старуху, они захлопали крыльями, вытянули шеи, кинулись ей навстречу и закричали ей: "Уля, уля, уля!" Вслед за стадом шла, держа в руках хворостину, пожилая Трулле, женщина дюжая и большого роста, но страшно уродливая, как сама ночь.

- Матушка, - сказала она старухе, - уж не случилось ли с вами чего? Вас так долго не было.

- Да что ты, доченька, - ответила она, - со мной ничего плохого не приключилось, напротив того, вот этот любезный господин донес мне мою ношу. Ты представь себе, когда я утомилась, он сам посадил меня к себе на плечи. Да и дорога нам вовсе не показалась длинной, нам было весело, мы то и дело друг с другом шутили.

Наконец, старуха слезла на землю, сняла со спины молодого человека вязанку, взяла у него из рук корзины, ласково на него поглядела и сказала:

- Ну, а теперь садитесь у дверей на скамеечку да отдыхайте. Вы честно заслужили свой заработок, и уж вы непременно его получите.

Потом она обратилась к гусятнице:

- А ты, доченька моя, ступай в комнату, негоже тебе оставаться наедине с молодым человеком, масла в огонь подливать не следует; чего доброго, он в тебя влюбится.

Молодой граф не знал, плакать ему или смеяться. "Такая красотка, - подумал он, - если бы даже была лет на тридцать моложе, так и то, наверно, не тронула бы моего сердца." А между тем старуха ласкала и гладила своих гусей, будто детей, а потом она вошла в дом вместе со своей дочкой. А юноша тем временем растянулся на скамейке под дикою яблоней. Воздух был теплый и мягкий. Вокруг расстилался зеленый луг, весь поросший первоцветами, чабрецом и тысячами других цветов; посередине его пробегал, журча, светлый ручей, в котором поблескивало солнце, и разгуливали по лугу белые гуси и плескались в воде.

"А здесь и вправду приятно, - подумал он, - но я так устал, что глаза у меня сами закрываются; посплю-ка я маленько. Хорошо, если не налетит порыв ветра и не унесет у меня ног, они у меня сделались такие вялые, будто вот-вот отвалятся."

Поспал он немного, но явилась старуха и начала его расталкивать.

- Подымайся, - сказала она, - здесь тебе оставаться нельзя. Правда, я тебе порядочно уморила, но ты ведь от этого, однако, не помер. А сейчас я дам тебе то, что ты заработал; ты в деньгах и вещах не нуждаешься, так вот подарю я тебе кое-что другое.

И она сунула ему в руку баночку, выточенную из цельного куска изумруда.

- Ты храни ее бережно, - добавила старуха, - она принесет тебе счастье.

Граф быстро поднялся и почувствовал себя совершенно свежим и, как прежде, сильным, поблагодарил старуху за ее подарок и двинулся в путь-дорогу, а на прекрасную доченьку даже и не оглянулся. Когда он прошел некоторое расстояние, издали до него все еще доносилось веселое гоготанье гусей.

Графу пришлось проблуждать три дня по лесным трущобам, пока, наконец, он оттуда выбрался. Потом пришел он в столицу, а так как там его никто не знал, то привели его в королевский дворец, где сидели на троне король и королева. Граф опустился на колени, достал из кармана изумрудную баночку и положил ее к ногам королевы. Королева велела ему подняться, и он подал ей изумрудную баночку. Но только королева ее открыла и заглянула в нее, как упала замертво наземь. Графа схватили королевские слуги и хотели отвести его в темницу, но королева открыла глаза и сказала, чтоб его отпустили и чтоб все вышли, что хочет она поговорить с ним наедине.

Когда королева осталась одна, она горько заплакала и стала ему говорить:

- Что для меня весь этот блеск и почести, которые меня окружают, если я просыпаюсь каждое утро в заботах и в горе! Было у меня три дочери, младшая была из них так прекрасна, что во всем свете почитали ее за чудо. Была она бела, как снег, румяна, как цвет яблони, а волосы у нее сверкали, как солнечные лучи. Когда она плакала, то катились у нее из глаз не слезы, а жемчуга и драгоценные камни. Когда ей исполнилось пятнадцать лет, король велел всем трем сестрам явиться к его трону. Ах, если бы вы видели, как раскрыли люди от изумления глаза, когда вошла младшая, - было похоже, что взошло само солнце. И сказал король: "Мои дочери, я не знаю, когда настанет мой смертный час, но нынче я хочу завещать, что должна получить каждая из вас после моей смерти. Вы все меня любите, но кто из вас любит меня больше всех, та и должна получить самое лучшее."

И каждая из них сказала, что она любит его больше всех. "А можете ли вы доказать, - спросил король, - насколько вы любите меня? По этому я и буду судить, как вы ко мне относитесь."

Старшая сказала: "Я люблю отца, как самый сладчайший сахар." Средняя: "А я люблю отца, как самое красивое платье." Младшая промолчала, ничего не сказала.

И спросил отец: "А ты, мое дитятко, как ты меня любишь?" - "Я не знаю, - ответила она, - мою любовь к вам я не могу сравнить ни с чем." Но отец настаивал на том, чтоб она что-нибудь назвала. И вот, наконец, она сказала: "Самая лучшая пища без соли не имеет вкуса, а потому я люблю отца, как соль." Услыхал это король, разгневался и сказал: "Если ты меня любишь, как соль, то и любовь твоя пусть будет вознаграждена солью." И поделил он тогда королевство между двумя старшими сестрами, а младшей велел привязать на спину мешок соли, и должны были двое слуг завести ее в дикий лес.

Мы все просили за нее, умоляли отца и молились, - продолжала королева, - но королевского гнева смягчить было нельзя. Как она плакала, когда должна была нас покинуть! Вся дорога была усеяна жемчугами, что падали у нее из глаз. Вскоре после того король раскаялся в своей непомерной жестокости и велел разыскивать свое бедное дитя по всему лесу, но никто ее найти не мог. Когда я думаю, что, может быть, ее съели дикие звери, я не могу опомниться от печали. Иногда я себя утешаю надеждой, что она еще жива, что она укрылась где-нибудь в пещере или, может, нашла приют у каких-нибудь добрых людей. Но вообразите себе, когда я открыла вашу изумрудную баночку и увидела, что лежит в ней жемчужина, такая же точно, как те, что падали из глаз моей дочери; и вы можете себе представить, как жемчужина эта взволновала мое сердце. Вы должны сказать, откуда вы достали ее.

Граф ей рассказал, что баночку он получил от одной старухи в лесу, она показалась ему очень странной, должно быть, это была какая-нибудь ведьма. Но про ее дочь он ничего не слыхал и нигде ее не видел.

И вот решили король и королева эту старуху разыскать; они думали, что там, где находится жемчужина, они узнают что-нибудь и про свою дочь.

Старуха сидела одна в своей хижине за прялкой и пряла пряжу. Было уже темно, горела у очага лучина и давала тусклый свет. Вдруг на дворе поднялся шум, вернулись гуси домой с пастбища, и послышалось их хриплое гоготанье. Вскоре вошла и дочка. Но старуха еле ответила ей на приветствие и только слегка головой покачала. Дочка уселась у ее ног, взяла свое веретено и ловко начала сучить нитку, словно молодая девушка. Так просидели они целых два часа и слова между собой не промолвили. Наконец что-то у окна зашумело, и два огненных глаза уставились в комнату. То была старая ночная сова, она трижды прокричала: "Угу! угу! угу!" Глянула старуха вверх и сказала:

- Пора тебе, доченька, выходить да приниматься за работу.

Та поднялась и вышла из дому. Но куда же она пошла? По лугам, все напрямик, до самой долины. Наконец она подошла к колодцу, где росли три старых дуба. В это время взошла над горою луна, полная и большая, и стало так светло, хоть иголки собирай. Девушка сняла кожу с лица, нагнулась к колодцу и начала умываться. Когда она кончила, окунула в воду и кожу, а затем положила ее белиться и сохнуть под лунным сиянием.

И как гусятница преобразилась! Вы ничего подобного ни разу не видывали! У нее отвалилась седая коса, упали ей на плечи золотистые, как солнечные лучи, волосы и укутали ее всю, точно покрывалом. Только блестели одни глаза, такие сверкающие, как звезды на небе, а щеки сияли у ней нежным, как цвет яблони, румянцем.

Но красавица-девушка была печальна. Она села на землю и горько заплакала. Слезы одна за другой текли у ней из глаз и падали по длинным ее волосам наземь. Так сидела бы она, пожалуй, долго-долго, если бы что-то не затрещало, не зашумело на ветках соседнего дерева. Она вскочила, как лань, услыхавшая выстрел охотника. Как раз в это время луну закрыла черная туча, и вмиг девушка снова влезла в свою старую кожу, и исчезла, точно огонь, потушенный ветром.

Дрожа, как осиновый лист, она прибежала домой. Старуха стояла у двери, и девушка хотела рассказать ей, что с нею случилось, но старуха ласково засмеялась и сказала:

- Я уже все знаю.

Она отвела ее в комнату и снова зажгла лучину. Но за прялку старуха теперь не села, а достала метлу и начала подметать комнату и мыть пол.

- Все должно быть чистым и опрятным, - сказала она девушке.

- Матушка! - сказала девушка, - почему вы беретесь за работу в такое позднее время?

- А ты разве знаешь, который теперь час?

- Скоро полночь, - ответила девушка, - уже, кажется, начало двенадцати.

- А ты разве не знаешь, - продолжала старуха, - что нынче исполнилось три года с тех пор, как ты пришла ко мне? Твой срок вышел, больше тебе со мной оставаться нельзя.

Девушка испугалась и сказала:

- Ах, милая матушка! Что ж, вы хотите меня прогнать? Куда ж мне деваться? Ведь нет у меня ни друзей, ни родимого дома, куда я могла бы пойти. Я выполняла все, что вы требовали, всегда вы были мною довольны, не прогоняйте меня. - Но старуха не хотела говорить, что предстояло девушке.

- Здесь мне тоже оставаться недолго, - сказала она ей, - но когда я отсюда уйду, то всё в доме должно быть чистым; а потому не мешай мне работать. Ты ни о чем не думай, не беспокойся; тебе бы только найти приют, где можно было бы жить, а тою наградой, которую я тебе дам, ты будешь довольна.

- Но вы хоть скажите, что же такое случилось? - продолжала спрашивать девушка.

- Я еще раз тебе повторяю, не мешай мне работать. Не говори больше ни слова, ступай к себе в комнату, сними с лица кожу, надень шелковое платье, которое было на тебе, когда ты явилась ко мне, и дожидайся, пока я тебя позову.

Но мне надо вернуться к рассказу про короля и королеву, которые отправились вместе с графом в лесные дебри на поиски старухи. Случилось так, что ночью в лесу граф от них отстал, и ему пришлось пробираться дальше одному. На другой день ему показалось, что он вышел на правильную дорогу. Он продолжал идти дальше до той поры, пока не стало темнеть. Тогда он взобрался на дерево и решил там переночевать, он боялся теперь заблудиться. Когда луна осветила все вокруг, он заметил какую-то фигуру, спускающуюся с горы. В руках у нее не было хворостины, но он мог разглядеть, что то была гусятница, которую он видел прежде в доме старухи.

- Ага! - воскликнул он, - если мне удастся поймать одну ведьму, то и вторая от меня не уйдет. - Но как он был изумлен, когда она подошла к колодцу, сняла с себя кожу, умылась, - и рассыпались у ней по плечам золотистые волосы, и была она такая прекрасная, что подобной он ни разу на свете не видел. Он боялся даже вздохнуть, но он просунул голову сквозь листья насколько мог вперед и начал разглядывать девушку, не спуская с нее глаз. И то ли он чересчур нагнулся или что другое было причиной, но вдруг затрещала ветка, и в этот миг девушка влезла в старую кожу и кинулась оттуда, как лань; в это время на луну набежало облако - и девушка скрылась у него на глазах.

Только она исчезла, спустился граф с дерева и быстро поспешил за ней. Прошел он немного и увидел в сумерках две фигуры, идущие по лугу. Это были король и королева; они заметили издали свет в избушке старухи и направились туда. Граф рассказал им, какие чудеса он видел у колодца, и король и королева не сомневались в том, что это была их пропавшая дочь. Обрадованные,они отправились дальше и вскоре подошли к избушке. Вокруг нее сидели гуси, спрятав головы под крыло; и спали, и ни один из них не пошевельнулся. Они заглянули в окошко, там сидела в тишине старуха. Она, наклонив голову, пряла пряжу и не оглядывалась.

В комнате было убрано все так чисто, будто в ней жили маленькие облачные человечки, у которых на ногах не было ни пылинки. Но своей дочери они там не увидели. Они разглядывали все это некоторое время, наконец собрались духом и тихо постучались в окно. Казалось, будто старуха только их и дожидалась, она поднялась и ласково сказала:

- Входите, входите, я уже вас знаю.

Вошли они в комнату, и говорит старуха:

- Вам бы и не надо было в такую даль забираться, если бы вы свою дочку, такую милую и добрую, не прогнали бы три года тому назад ни за что ни про что из дому. Она дурному здесь ничему за это время не научилась, а только сердце свое сберегла в чистоте. А вы уж и так долгое время наказаны, что жили все время в страхе.

Потом она подошла к комнате и кликнула:

- Выходи, моя доченька.

Открылись двери, и вышла оттуда королевна с золотыми волосами, в своем шелковом платье, с сияющими глазами; и было похоже, будто ангел спустился с неба.

Она подошла к своему отцу и матери, бросилась к ним на шею, стала их целовать, и - уж как тут могло быть иначе - заплакали все от радости. Молодой граф стоял возле них; увидев его, королевна зарделась, как розан, и сама не знала почему.

Сказал король:

- Милое дитя, свое королевство я уже раздарил, что же мне тебе дать?

- Ей ничего не надо, - сказала старуха, - я дарю ей те слезы, которые она выплакала из-за вас; это всё жемчуга, и покрасивее тех, что находят в море, и дороже всего вашего королевства. А в награду за ее работу я дарю ей свою избушку.

Только молвила это старуха - и тотчас исчезла на их глазах. Слегка затрещали стены; оглянулись они, видят - обратилась избушка в великолепный дворец, и был там уже накрыт королевский стол, и сновали взад и вперед слуги.

Сказка на том не кончается, но у бабушки моей, которая ее рассказывала, память стала короткой: конец-то сказки она позабыла. Я уверен, что королевна вышла замуж за графа, и они остались жить вместе в том дворце, и жили они там в полном счастии и довольстве столько, сколько им было богом положено. Были ли белоснежные гуси, что паслись у избушки, девушками (пусть это никто не поймет в дурном смысле), которых приняла к себе старуха, и вернулся ли к ним снова их человеческий облик, остались ли они у молодой королевы служанками, - этого я точно не знаю, но предполагаю, что это было именно так. А старуха, должно быть, и вовсе не была ведьмой, как думали это люди, а была она вещей женщиной, и к тому же доброй. И, пожалуй, это она одарила королевну при ее рождении даром плакать не простыми слезами, а жемчугами. В нынешнее время оно так больше не случается, а то все бедняки скоро бы разбогатели.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.