NEDERLANDS

De ganzenhoedster aan de bron

MAGYAR

A libapásztorlány a kútnál


Er was eens een stokoud moedertje dat met haar troep ganzen op een eenzame plek in de bergen woonde waar zij een klein huisje had. Die eenzame plek was door een groot bos omgeven en iedere morgen nam de oude vrouw haar kruk en strompelde naar het bos. Daar was het moedertje dan heel bedrijvig bezig, veel bedrijviger dan je van iemand van haar hoge leeftijd zou verwachten. Zij sneed gras voor haar ganzen, plukte wilde vruchten voor zover haar handen erbij konden en droeg alles op haar rug naar huis. Je zou denken dat zij onder die zware last wel moest bezwijken maar het gelukte haar steeds haar vrachtje veilig thuis te brengen. Als zij iemand tegenkwam groette zij heel vriendelijk: "Goedendag, beste man, wat is het mooi weer vandaag. Ja, het verbaast u dat ik met dat gras sjouw, maar ieder moet zijn last op zijn rug torsen." Maar de mensen kwamen haar niet graag tegen en maakten liever een omweg en wanneer een vader met zijn zoontje langs haar kwam, dan zei hij zachtjes tegen hem: "Pas op voor die oude, die heeft het flink achter de ellebogen, het is een heks."

Eens op een morgen liep er een knappe jongeman door het bos. De zon scheen helder, de vogels zongen, een koel windje streek door het lover en hij was welgemoed. Tot nog toe was hij niemand tegengekomen maar plotseling zag hij de oude heks, die op haar knieën op de grond lag en met een sikkel gras sneed. Zij had al een hele vracht in haar doek geknoopt en daarnaast stonden twee manden die met wilde appels en peren waren gevuld. "Maar moedertje," zei hij, "hoe krijg je dat allemaal naar huis?" - "Ik moet het dragen, heer," antwoordde zij, "rijkeluis kinderen hoeven dat niet te doen, maar bij de boeren zegt men:

Kijk niet om
Je rug is krom."

"Wilt u mij helpen?" vroeg zij toen hij bij haar bleef staan, "u hebt nog een rechte rug en jonge benen, het zal u niet zwaar vallen. Mijn huis is ook niet zo ver hier vandaan. Het staat ginds achter die berg op de heide. U bent in een ommezientje boven." De jongeman had medelijden met de oude vrouw en antwoordde: "Mijn vader is weliswaar geen boer maar een rijke graaf, maar om u te laten zien dat boeren niet de enigen zijn die zware lasten kunnen dragen, zal ik uw bundel op mijn rug nemen." - "Als u dat wilt proberen," zei zij, "zou ik dat erg prettig vinden. Een uur zult u wel moeten lopen maar wat maakt dat voor u uit? Die appels en peren moet u ook dragen." De jonge graaf keek wel een beetje bedenkelijk toen hij van een uur gaans hoorde, maar de oude liet hem niet meer los, laadde de bundel op zijn rug en hing de beide manden aan zijn arm. "Ziet u wel, het gaat heel gemakkelijk," zei zij. "Nee, het gaat helemaal niet gemakkelijk," antwoordde de graaf en trok een pijnlijk gezicht, "de bundel drukt zo zwaar alsof er louter keistenen in zitten en de appels en peren hebben een gewicht alsof ze van lood zijn. Ik kan bijna niet ademen." Hij had zin alles weer neer te zetten, maar de oude liet het niet toe. "Kijk eens aan," zei zij spottend, "de jonge heer wil niet eens dragen wat een oude vrouw als ik al zo vaak heeft gesjouwd. Met mooie woorden staan zij altijd klaar, maar als het ernst wordt maken zij dat zij weg komen. Wat staat u daar te talmen," viel zij uit, "vooruit, til uw benen op. Er is toch niemand die u die bundel weer afneemt." Zolang hij op vlak terrein liep was het nog uit te houden, maar toen zij bij de berg kwamen en moesten klimmen en de stenen achter zijn voeten wegrolden alsof ze levend waren, ging het zijn krachten te boven. De zweetdruppels stonden op zijn voorhoofd en liepen nu eens warm, dan koud langs zijn rug naar beneden. "Moedertje," zei hij, "ik kan niet meer, ik moet even rusten." - "Niets daarvan," zei de oude, "als wij er zijn mag u uitrusten, maar nu moet u verder. Wie weet waar het goed voor is." - "Oude, je wordt brutaal," zei de graaf en wilde de bundel afwerpen maar tevergeefs, de bundel zat zo stevig op zijn rug alsof hij er aan vastgegroeid zat. Hij draaide en keerde zich maar kon hem niet kwijtraken. De oude lachte erom en sprong vrolijk op haar kruk in het rond. "Niet boos worden mijnheer," zei zij, "u wordt zo rood als een kalkoense haan. Draag uw bundeltje maar geduldig, als wij thuis zijn geef ik u een flinke beloning." Wat moest hij doen? Hij kon niet anders dan zich in zijn lot schikken en zich geduldig achter de oude voortslepen. Zij scheen steeds monterder te worden en zijn last werd steeds zwaarder. Opeens nam zij een sprong, kwam op de bundel terecht en ging er bovenop zitten en hoe broodmager zij ook was, zij woog meer dan de dikste boerenmeid. Zijn knieën knikten maar als hij niet doorliep sloeg de oude hem met een takje en met brandnetels tegen zijn benen. Hijgend en steunend klom hij de berg op en eindelijk, net toen hij op het punt stond in elkaar te zakken, kwam hij bij het huis van de oude vrouw aan. Toen de ganzen het oudje zagen staken ze hun vleugels in de lucht, strekten hun halzen vooruit en kwamen snaterend van woele, woele, woele, op haar af. Achter de troep liep een oude meid met een roede in de hand. Zij was groot en flink, maar lelijk als de nacht. "Moeder," zei zij tegen de oude, "is u iets overkomen, u bent zo lang weggebleven?" - "Welnee, mijn dochtertje," zei de oude vrouw, "er is mij niets kwaads overkomen, integendeel, deze vriendelijke jongeman hier heeft mijn zware last gedragen en stel je voor, toen ik moe was heeft hij mij ook nog op zijn rug genomen. De weg is ons ook helemaal niet lang gevallen, wij waren opgewekt en vrolijk en hebben de hele tijd grapjes met elkaar gemaakt." Eindelijk gleed de oude vrouw op de grond en nam de jonge man de bundel van zijn rug en de manden van zijn arm. Zij keek hem heel vriendelijk aan en zei: "Ga nu maar op de bank voor de deur zitten en rust uit. U hebt uw beloning eerlijk verdiend en dat zal dan ook niet uitblijven." Daarna zei zij tegen de ganzenhoedster: "Ga jij naar binnen, dochtertje, het past niet dat je met een jonge heer alleen bent; men moet geen olie op het vuur gooien, hij zou verliefd op je kunnen worden." De jonge graaf wist niet of hij moest lachen of huilen. Zó'n schatje, dacht hij, zou zelfs als zij dertig jaar jonger was, mijn hart niet kunnen beroeren. Intussen liefkoosde en streelde de oude vrouw haar ganzen alsof het kinderen waren en daarna ging zij met haar dochter het huis binnen. De jongeling strekte zich uit op de bank die onder een wilde appelboom stond. De lucht was zacht en rondom strekte zich een groene weide uit, bezaaid met sleutelbloemen, wilde tijm en duizenden andere bloemetjes. Daar doorheen ruiste een heldere beek waar de zon in glinsterde en de witte ganzen stapten er rond en poedelden in het water. "Wat is het hier liefelijk," zei hij, "maar ik ben zó moe dat ik mijn ogen niet kan openhouden, ik ga een beetje slapen. Als er maar geen windvlaag komt want die zou mij de benen van het lijf blazen, ze zijn week als zwammen."

Toen hij een tijdje had geslapen kwam de oude vrouw hem wakker schudden. "Sta op," zei zij, "je kunt hier niet blijven. Ik heb het je wel moeilijk gemaakt, maar het heeft je toch het leven niet gekost. Nu zal ik je je beloning geven. Geld en goed heb je niet nodig, maar hier heb ik iets anders voor je." Ze stopte hem een doosje in de hand dat uit één enkele smaragd was gesneden. "Bewaar het goed," voegde zij eraan toe, "het zal je geluk brengen." De jonge graaf sprong op en daar hij voelde dat hij weer helemaal opgeknapt was, bedankte hij de oude vrouw voor haar geschenk en ging op weg zonder ook maar éénmaal om te kijken naar het mooie dochtertje. Toen hij al een heel eind weg was hoorde hij nog het vrolijk gesnater van de ganzen.

De graaf moest drie dagen in de wildernis ronddwalen eer hij eruit kon komen. Toen kwam hij in een grote stad en aangezien niemand hem kende werd hij naar het koninklijk slot gebracht waar de koning en de koningin op de troon zaten. De graaf maakte een knieval, nam het smaragden doosje uit zijn zak en legde het aan de voeten van de koningin. Zij vroeg hem op te staan en haar het doosje aan te reiken. Maar nauwelijks had zij het geopend en erin gekeken of zij viel als dood op de grond neer. De graaf werd door de dienaren van de koning gegrepen om in de gevangenis geworpen te worden maar toen sloeg de koningin de ogen op en riep dat zij hem moesten vrijlaten en dat iedereen weg moest gaan want zij wilde in het geheim met hem spreken.

Toen hij met de koningin alleen was begon zij bitter te schreien en zei: "Wat heb ik aan alle pracht en praal waarmee ik omringd ben, als ik iedere morgen vol kommer en verdriet wakker word? Ik heb drie dochters gehad waarvan de jongste zo mooi was dat de hele wereld het voor een wonder hield. Zij was zo wit als sneeuw, zo rood als appelbloesem en haar haar glansde als zonnestralen. Als zij huilde vielen er geen tranen uit haar ogen maar louter parels en edelstenen. Toen zij vijftien jaar was liet de koning de drie zusters voor zijn troon komen. U had moeten zien wat voor ogen de mensen opzetten toen de jongste binnentrad. Het was alsof de zon opging. De koning sprak: 'Mijn lieve dochters, ik weet niet wanneer mijn laatste uur zal slaan en daarom wil ik vandaag bepalen wat ieder van jullie na mijn dood zal krijgen. Jullie houden alle drie van mij, maar degene die het meest van mij houdt krijgt het beste deel.' Iedere dochter zei dat zij het meeste van hem hield. 'Kunnen jullie niet op de een of andere wijze uitdrukken hoe lief je mij hebt?' antwoordde de koning, 'daaraan zal ik dan kunnen zien hoe je het bedoelt.' De oudste zei: 'Ik houd van mijn vader als van de zoetste suiker.' De tweede: 'Ik houd van mijn vader als van mijn mooiste jurk.' Maar de jongste zweeg. Toen vroeg de vader: 'En jij mijn liefste kind, hoeveel houd jij van mij?' - 'Ik weet het niet,' antwoordde zij, 'ik kan mijn liefde met niets vergelijken.' Maar de vader stond erop dat zij iets zei. Toen zei zij tenslotte: 'De beste spijs smaakt mij niet zonder zout, daarom houd ik van mijn vader als van zout.' Toen de koning dat hoorde werd hij boos en zei: 'Als je van mij houdt als van zout dan zal je liefde ook met zout beloond worden.' Daarna verdeelde hij het rijk onder de twee oudste zusters maar de jongste liet hij een zak met zout op haar rug binden en twee knechten moesten haar naar het donkere woud brengen. Wij hebben allen gesmeekt en gebeden voor haar," zei de koningin, "maar de toorn des konings was niet te verzachten. Wat heeft zij gehuild toen zij ons moest verlaten. De hele weg was bezaaid met parels die als tranen uit haar ogen vielen. Niet lang daarna kreeg de koning berouw van zijn hardvochtigheid en hij Het door het hele bos naar het kind zoeken, maar niemand kon haar vinden. Ik moet er niet aan denken dat zij door wilde dieren is opgegeten, want dan weet ik van droefenis niet wat te doen. Dikwijls troost ik mij met de hoop dat zij nog leeft en zich in een hol heeft verstopt of bij medelijdende mensen bescherming heeft gevonden. Maar zie, toen ik uw smaragden doosje opende, lag daar net zo'n parel in als die welke uit de ogen van mijn dochter vloeiden. U kunt zich voorstellen hoe de aanblik daarvan mi] ontroerde. U moet mij zeggen hoe u aan die parel bent gekomen." De graaf vertelde haar dat hij de parel van de oude vrouw m het bos had gekregen. Hij had al gedacht dat het niet helemaal pluis was, die vrouw was zeker een heks. Maar van haar kind had hij niets gezien of gehoord. De koning en de koningin besloten de oude vrouw op te zoeken. Zij dachten: waar die parel vandaan kwam, daar moesten zij ook iets over hun dochter te weten kunnen komen.

Daarbuiten op de eenzame plek zat de oude vrouw aan haar spinnewiel en spon. Het was al donker geworden en een spaander die onder in de haard lag te branden, gaf een spaarzaam licht. Opeens klonk buiten gerucht en daar kwamen de ganzen terug van de weide en lieten hun hees gekrijs horen. Kort daarop trad ook de dochter binnen. Maar de oude begroette haar nauwelijks en knikte alleen wat met haar hoofd. De dochter ging naast haar zitten, nam haar spinnewiel en spon de draad zo vlug als een jong meisje. Zo zaten zij twee uur lang en spraken geen woord met elkaar. Eindelijk ritselde er iets aan het venster en twee vurige ogen staarden naar binnen. Het was een oude nachtuil die driemaal oehoe schreeuwde De oude keek even op en zei toen: Nu is het tijd dochtertje dat je uitgaat, doe je werk."

De dochter stond op en ging naar buiten. Waar ging zij naar toe? Over de weiden, steeds verder, tot in het dal. Eindelijk kwam zij bij een bron waar drie oude eiken stonden. De maan was intussen groot en rond boven de bergen opgekomen en het was zo licht dat men een speld had kunnen vinden Zij trok het vel af dat over haar gezicht lag bukte zich over de bron en begon zich te wassen. Toen zij klaar was doopte zij ook het vel in het water en legde het daarna op de weide in het maanlicht om te bleken en te drogen. Maar wat was dat meisje veranderd! Zoiets hebben jullie nog nooit gezien Toen de grijze vlecht afviel kwam het gouden haar als zonnestralen te voorschijn en spreidde zich als een mantel over haar hele gestalte uit. Alleen haar ogen schitterden er zo glanzend als sterren aan de hemel doorheen en over haar wangen lag een zachte blos als van appelbloesem.

Maar het mooie meisje was heel bedroefd. Zij ring zitten en begon bitter te schreien. De ene traan na de andere viel uit haar ogen en rolde door haar lange haren op de grond. Zo zat zij daar en zij zou er zeker lang zijn blijven zitten als er in de takken van de dichtstbijzijnde boom niet iets had geritseld en "kraakt. Zij sprong op als een ree die het schot van de jager hoort. De maan was juist door een zwarte wolk bedekt en m een oogwenk was het meisje weer in het oude vel gekropen en zij verdween als een licht dat door de wind wordt uitgeblazen.

Trillend als een espenblad holde zij naar huis terug. De oude vrouw stond voor de deur en het meisje wilde haar vertellen wat haar was overkomen maar de oude lachte vriendelijk en zei: "Ik weet alles al. Zij nam haar mee naar de kamer en stak nog een nieuwe spaander aan. Maar zij ging met meer aan het spinnewiel zitten doch nam een bezem en begon te schrobben en te vegen. "Alles moet helder en schoon zijn, zei zij tegen het meisje. "Maar moeder," zei het meisje, "waarom begint u op dit late uur te werken? Wat bent u van plan?" - "Weet je dan niet hoe laat het is?" vroeg de oude. "Nog geen middernacht," antwoordde het meisje, "maar al over elven." - "Heb je er dan niet aan gedacht," ging de oude verder, "dat het vandaag drie jaar geleden is dat je bij mij kwam? Je tijd is om, wij kunnen niet langer bij elkaar blijven." Het meisje schrok en zei: "Och lieve moeder, wilt u mij verstoten? Waar moet ik heen? Ik heb geen vrienden en geen thuis waar ik heen kan gaan. Ik heb alles gedaan wat u van mij verlangde en u bent altijd tevreden over mij geweest, stuur mij niet weg!" De oude vrouw wilde niet aan het meisje zeggen wat haar te wachten stond. "Ik kan hier niet langer blijven," zei zij tegen haar, "maar voordat ik wegga moet het huis en de kamer schoon zijn. Houd mij dus niet langer van mijn werk. Over jezelf hoef je je geen zorgen te maken, je zult een dak boven je hoofd hebben en met het loon dat ik je geef zal je ook tevreden zijn." - "Maar zeg mij toch, wat gaat er dan gebeuren?" vroeg het meisje verder. "Ik zeg je nog eens, stoor mij niet in mijn werk. En nu geen woord meer, ga naar je kamer, neem het vel van je gezicht, trek de zijden jurk aan die je droeg toen je bij mij kwam en blijf in je kamer wachten tot ik je roep."

Maar nu moet ik weer van de koning en de koningin vertellen die er met de graaf op uitgetrokken waren om de oude vrouw op de eenzame plek in het bos te zoeken. De graaf was hen 's nachts in het bos kwijtgeraakt en moest alleen verder gaan. De volgende dag kwam het hem voor dat hij op de goede weg was. Hij liep verder en verder tot de duisternis inviel. Toen klom hij in een boom en wilde daar overnachten want hij was bang te zullen verdwalen. Toen de maan de hele omtrek verlichtte zag hij een gestalte de berg afkomen. Zij had geen roede in haar hand maar hij kon toch zien dat het de ganzenhoedster was die hij bij het huis van de oude vrouw had gezien. "Kijk eens aan," riep hij uit, "daar komt zij aan; als ik eerst maar de ene heks heb, dan ontkomt de andere mij ook niet." Maar wat was hij verbaasd toen zij bij de bron het vel afdeed en zich begon te wassen en haar gouden haar om haar heen viel. Zij was zó mooi als hij nooit iemand ter wereld gezien had. Hij durfde nauwelijks te ademen maar rekte zijn hals zover hij maar kon tussen de bladeren uit en keek onafgebroken naar haar. Maar of hij zich nu te ver vooroverboog of wat er ook gebeurde, plotseling kraakte de tak waarop hij zat en op hetzelfde ogenblik kroop het meisje weer in het vel en sprong weg als een ree. En daar de maan ook net schuil ging, was zij aan zijn blikken onttrokken.

Nauwelijks was zij verdwenen, of de graaf klom uit de boom en snelde haar ijlings achterna. Hij had nog niet lang gelopen of hij zag in de schemering twee gestalten op de weide wandelen. Dat waren de koning en de koningin die in de verte het licht van het huisje van de oude vrouw hadden gezien en erop af waren gegaan. De graaf vertelde hun wat voor wonderlijks hij bij de bron had gezien en zij twijfelden er niet aan of dat was hun verloren dochter geweest. Vol vreugde gingen zij verder en weldra kwamen zij bij het huisje aan. De ganzen zaten er omheen, ze hadden de kop in de veren gestoken en sliepen en bewogen zich niet. De koning en de koningin en de graaf keken door het venster naar binnen. Daar zat de oude vrouw heel stil te spinnen, knikte met haar hoofd en keek niet op. Het was keurig netjes in de kamer alsof de nevelmannetjes daar woonden, die geen stof aan hun voeten hebben. Hun dochter zagen zij echter niet. Zij keken er een poosje naar, toen vatten zij moed en klopten zachtjes aan het venster. De oude scheen hen te verwachten want zij stond op en riep vriendelijk: "Kom toch binnen, ik ken u reeds." Toen zij de kamer waren binnengetreden zei de oude vrouw: "Die verre tocht had u zich kunnen besparen als u uw kind dat zo lief en goed is, drie jaar geleden niet ten onrechte had verstoten. Haar heeft het geen kwaad gedaan, zij heeft drie jaar lang de ganzen moeten hoeden. Daar heeft zij niets verkeerds van geleerd maar haar zuivere hart behouden. U bent echter door de angst die u hebt uitgestaan, voldoende gestraft." Toen ging zij naar de kamer en riep: "Kom maar naar buiten, mijn dochtertje!" Daar ging de deur open en de koningsdochter kwam te voorschijn in haar zijden gewaad met haar gouden haar en schitterende ogen. Het was alsof er een engel uit de hemel binnenkwam.

Zij ging naar haar vader en moeder toe en viel hen om de hals en kuste hen en zij konden er niets aan doen, zij moesten allemaal huilen van vreugde. De jonge graaf stond ernaast en toen zij hem zag werd zij zo rood als een mosroosje, zij wist zelf niet waarom. De koning sprak: "Mijn Hef kind, ik heb mijn koninkrijk weggeschonken, wat moet ik jou nu geven?" - "Zij heeft niets nodig," zei de oude vrouw. "Ik schenk haar de tranen die zij om u heeft vergoten, dat zijn louter paarlen, schoner dan die in zee worden gevonden en ze zijn meer waard dan uw hele koninkrijk. Als beloning voor haar diensten geef ik haar mijn huisje." Toen de oude vrouw dat gezegd had verdween zij voor hun ogen. Er knetterde iets in de muren en toen zij opkeken was het huisje in een prachtig paleis veranderd en een koninklijke tafel stond gedekt en bedienden liepen af en aan.

Het verhaal gaat nog verder, maar het geheugen van mijn grootmoeder die het mij vertelde, was wat zwak geworden en zij was de rest vergeten. Ik geloof toch dat de schone koningsdochter getrouwd is met de graaf en dat zij in het paleis zijn gebleven en daar gelukkig hebben geleefd, zolang God het wilde. Of de sneeuwwitte ganzen die bij het huisje gehoed werden, allemaal jonge meisjes waren (en dat hoeft niemand zich aan te trekken) die de oude tot zich genomen had en of zij toen hun menselijke gedaante weer terugkregen en als dienaressen bij de jonge koningin zijn gebleven, weet ik niet precies, maar ik vermoed van wel. Eén ding is zeker, de oude vrouw was geen heks, zoals de mensen dachten maar een wijze vrouw die het goed meende. Waarschijnlijk was zij het ook, die de koningsdochter bij haar geboorte de gave verleende parels te schreien in plaats van tranen. Tegenwoordig komt dat niet meer voor, de armen zouden anders gauw rijk kunnen worden.
Hol volt, hol nem volt, messze földön, réges-régen volt egy vénséges vén anyóka. Kint élt a hegyek közt a kunyhóban, egy tisztásnak a szélén, egy falka libával. A tisztás körül rengeteg nagy erdő sötétlett. Az anyóka minden áldott reggel fogta a botját, és kibicegett a vadonba. Ott aztán nekilátott a munkájának: vadkörtét, vadalmát, galagonyát szedett, füvet tépett a libuskáinak, s olyan fürgén mozgott, hogy az éveitől igazán nem várt volna ilyen élénkséget az ember. Mikor megelégelte a napi zsákmányt, kendőbe kötötte, kosárba rakta, hátára vette, karjára fűzte és hazacipelte. Aki csak látta, megszánta, úgy meggörnyedt a kis öreg a teher alatt; botladozott, ingadozott vele, de azért mindig szerencsésen hazaért a kunyhójába.

Ha találkozott valakivel, barátságosan ráköszönt:

- Jó napot, gazduram! Ugye, milyen szép időnk van? Látja, cepelem a füvet; de hát mindenkinek megvan a maga terhe...

A környékbeliek azonban nem szívesen ereszkedtek szóba vele. Ha csak tehették, kitértek az útjából, s apák-anyák mindig figyelmeztették a gyerekeiket:

- Óvakodjatok ettől a vénasszonytól, sok van a füle mögött; nem jótét lélek ez, hanem boszorkány!

Egy szép nyári reggelen egy nyalka ifjú haladt át az erdőn. A nap nemrég kelt föl a hegy mögül, sugarai ferdén tűztek át a lombon, kis szél rebbent néha, megremegtette a leveleket, a virágok úgy kéklettek, mintha egyenest a kéklő égből hullottak volna a sokéves avarba, a madarak pedig oly vígan daloltak, hogy szinte repesett tőle az ember szíve. Az ifjúnak eddig még senki nem akadt az útjába; de most, ahogy föltekintett, egy öregasszonyt pillantott meg: ott térdepelt nem messze a földön és a gyér erdei füvet sarlózgatta. Már egész kis petrence szénát kötött be a kendőjébe, a kendő mellett pedig két kosárka állt, tele vadalmával, vadkörtével.

Az ifjú odament hozzá, és megszólította:

- Ej, anyókám, hogyan bírod el azt a sok mindent?

- El kell bírnom, kedves uram - felelte az anyóka -, gazdag ember gyerekének nem kell cepekednie, hanem a paraszttal úgy áll a dolog, hogy:

Ne tekintsen hátra,
ha púpos a háta.

Nem segítenél nekem? - tette hozzá, mikor látta, hogy az ifjú ott marad mellette. - Neked még egyenes a hátad, könnyen jár a lábad: meg sem érzed. Meg aztán nincs is messze ide a házam, ott áll túl a hegyen a tisztáson.

Az ifjú megszánta az öregasszonyt.

- Igaz, hogy az én apám nem paraszt - mondta -, de meg akarom mutatni neked, hogy nemcsak a parasztok bírják a terhet, add ide a batyudat, elviszem szívesen.

- Megköszönném, ha megtennéd - felelte az öreg. - Igaz, több mint: egy óra járásnyi az út, de hát mit számít az neked! Azt a kevés vadkörtét meg vadalmát is hozzad!

Az ifjúnak szöget ütött a fejébe ez az egy óra járás, de többé nem szabadulhatott: a vénasszony máris a hátára kötötte a kendőt, s a karjára akasztotta a kosarakat.

- Ugye, hogy egészen könnyű? - mondta.

- Könnyűnek éppen nem könnyű - felelte keserves képpel az ifjú -, a batyu olyan nehéz, mintha csupa terméskővel volna tele, az alma meg a körte pedig olyan súlyos, mintha ólomból volna.

Legszívesebben letette volna az egészet, de az öregasszony nem hagyta.

- Lám csak - gúnyolódott -, az ifiúrnak nem fűlik a foga hozzá, én, szegény öregasszony meg hányszor elvittem már! Könnyen áll náluk a szép szó, de ha valóra is kell váltani, bezzeg oda a virtus! Mit állsz, mit tétovázol itt? Szedd a lábad szaporán, ezt a batyut ugyan le nem akasztják többé a hátadról!

Amíg síkon haladtak, még csak megjárta, de amikor a kaptatóra értek, s a kövek egyszerre görögni kezdte a lába nyomán, mintha megelevenedtek volna, az ifjú úgy érezte, lassan elhagyja az ereje. Homlokára kiült a verejték, s hol hidegen, hol forrón csorgott le az arcán.

- Anyókám, nem bírom tovább, hadd pihenjek egyet! - mondta.

- Itt ugyan nem - felelte az öreg -, majd ha megérkeztünk, kipihenheted magad, de most nincs megállás, gyerünk tovább! Ki tudja, mire lesz ez még jó.

- Szemtelen vagy, anyóka! - mondta az ifjú, és le akarta dobni a batyut, de hiába küszködött vele: úgy rátapadt a hátára, mintha odanőtt volna. Forgolódott, nyújtózkodott, de nem tudott megszabadulni tőle. A vénasszony meg kacagott rajta, és vidáman ugrándozott a botja körül.

- Ne bosszankodjál, kedves úrfi - mondta -, belepirulsz, mint a pulykakakas. Vidd csak békén a batyudat; ha hazaértünk, jó borravalót kapsz tőlem.

Mit tehetett mást? Beletörődött a sorsába, és türelmesen vánszorgott a vénség után. Az egyre fürgébb lett, ő meg egyre ernyedtebb a terhe alatt. A vénasszony egyszerre csak szökkent egyet, fölugrott a batyu tetejébe, és elhelyezkedett odafönt; akármilyen szikár volt is, többet nyomott, mint a legkövérebb parasztmenyecske. Az ifjúnak rogyadozott a térde, de mihelyt megállt, az öreg egy vesszővel meg egy köteg csalánnal tüstént rásózott a lábára. Nyöszörögve kapaszkodott föl szegény ifjú a hegyre, s éppen akkor ért oda a vénasszony házához, mikor már-már összeesett.

A libák, ahogy meglátták az öreget, meglibbentették a szárnyukat, kinyújtották a nyakukat, és csapkodva elébe repültek.

- Gigágá! Gigágá! - kiabálták.

A falka mögött egy éltesebb nőszemély baktatott vesszővel kezében; erős, nagy darab lány volt, de rusnya, mint a sötét éjszaka.

- Anyókám, csak nem történt valami bajod, hogy olyan sokáig elmaradtál? - kérdezte.

- Sose aggódj, édes lányom - felelte az öreg -, semmi baj nem történt velem; ellenkezőleg, ez a kedves úr idáig hozta a batyumat, és képzeld, mikor elfáradtam, még jómagamat is fölvett a tetejébe! Nem is volt hosszú az út, végig jókedvünk volt, s tréfálkoztunk egymással.

Végre lehuppant az öreg, s levette az ifjú hátáról a batyut, a karjáról meg a kosarakat, barátságosan végignézett rajta, és azt mondta:

- No, most ülj le az ajtó mellé a padkára, és pihend ki magad. Jól megszolgáltad a béredet, nem is maradok adósod.

Aztán a libapásztorlányhoz fordult:

- Menj be, lányom, a házba; nem illik, hogy magad maradj ilyen csinos legénnyel; ne öntsünk olajat a tűzre: még a végén beléd talál habarodni.

Az ifjú nem tudta, sírjon-e a tréfán, vagy nevessen. "Ezért ugyan akkor sem dobbanna meg a szívem, ha harminc esztendővel fiatalabb volna a szentem" - gondolta.

Az öregasszony közben úgy becézgette úgy simogatta a libáit, mintha édesgyermekei volnának, aztán bement a lányával a házba. Az ifjú elnyújtózott a padkán egy vadalmafa alatt. Szelíd és langyos volt a levegő; körös-körül kakukkfüves pázsit zöldellt, vasfű is kékellett a szélén meg a zöldben egy-egy fehér margaréta. Tiszta vizű patak szelte át a mezőt, meg-megvillant habjain a napfény. A libák föl-alá jártak a parton, vagy besétáltak a vízbe, és el-elringatóztak a hullámokon.

- Szép itt - mondta az ifjú -, de énnekem leragad a szemem a fáradtságtól, alszom egyet.

De alig aludt egy keveset, jött az anyóka, és fölrázta.

- Kelj föl - mondta -, itt nem maradhatsz! Igaz, jól megkínoztalak, de azért az életed mégse ment rá. Most kiadom a béredet. Aranyra, ezüstre nincs szükséged; valami mást kapsz helyette.

Azzal egy kis szelencét nyomott az ifjú kezébe.

Egyetlen darab smaragdból volt a szelence, s olyan mélyzölden fénylett, mint egy csodálatos tengervízcsepp.

- Jól őrizd meg - tette hozzá az öreg -, szerencsét hoz!

Az ifjú megköszönte az ajándékot, és nyomban útnak is indult, mert újra friss erőben érezte magát. A libapásztorlányra még csak oda se pillantott búcsúzóul. Már messzire járt, de még mindig hallotta a fehér ludak vidám gágogását.

Három napig bolyongott a rengetegben, míg végre kijutott belőle. Utána nemsokára egy nagy városba ért. Nem ismert ott senkit az égvilágon; azt gondolta, legjobb lesz, ha jelentkezik a királynál.

Bevezették a palotába, ott fogadta a királyi pár a trónteremben. Az ifjú fél térdre ereszkedett a királyné előtt, és hódolata jeléül átnyújtotta neki a smaragdszelencét.

A királyné kegyesen bólintott, mosolyogva vette át az ajándékot, de ahogy kinyitotta a szelencét, és belenézett, felsikoltott, és összerogyott, mintha meghalt volna.

A testőrök azt hitték, az ifjú művelt valami gonoszságot, talán mérget adott a királynénak; előrohantak, megragadták, és tömlöcbe akarták vetni. A királyné azonban fölnyitotta a szemét, bágyadtan intett egyet, s azt mondta:

- Azonnal engedjétek szabadon ezt az ifjút! Mindenki menjen ki a teremből; négyszemközt akarok beszélni vele!

Mikor magukra maradtak, a királyné keservesen sírni kezdett.

- Mit ér nekem a hatalom és a pompa, ha gyásszal-gonddal virrad rám minden áldott reggel? - sóhajtotta. - Hallgasd meg egy szerencsétlen édesanya sorsát!

És elmondta az ifjúnak a következő történetet:

Három lánya volt a királynénak. Szép volt mind a három, de a legkisebbik olyan gyönyörű, hogy az egész országból csodájára jártak. Fehér volt a bőre, mint a hó, rózsaszín az arca, mint az almafavirág, a haja pedig olyan, mint a napfény aranyzuhataga. Ha sírva fakadt, nem könny hullott a szeméből, hanem csupa igazgyöngy.

Mikor a legkisebbik királylány betöltötte tizenötödik évét, a király trónja elé idézte a lányait.

- Édes gyermekeim - mondta -, az ember sosem tudhatja, mikor köszönt rá az utolsó órája. Ezért jobb, ha idejében elrendezzük a dolgainkat. Azért hívattalak benneteket magamhoz hogy megszabjam, ki mit kap holtom után a vagyonomból. Tudom, mind a hárman szerettek; mégis úgy határoztam, azé legyen a legdúsabb örökség, aki hármotok közül a legjobban szeret.

Mind a hárman azt felelték:

- Én szeretlek a legjobban, édesapám!

- Nem tudnátok valahogy megmagyarázni a szereteteteket? - kérdezte a király. - Akkor jobban látnám, ki mit érez, ki hogyan gondolja a dolgát.

- Úgy szeretlek, mint a legédesebb cukrot - mondta a legidősebb lány.

- Én pedig úgy, mint a legeslegszebb ruhát! - szólt a középső.

A legkisebb azonban csak hallgatott.

- Hát te, édes gyermekem - faggatta a király -, hogyan szeretsz engem?

A lány lesütötte a szemét, s halkan azt felelte:

- Én nem tudom semmihez hasonlítani a szeretetemet.

Apja azonban váltig unszolta, hogy valamit neki is kell mondania. A lányka gondolkodott egy ideig, aztán így szólt:

- Só nélkül a legjobb étel sem ízlik. Én úgy szeretem édesapámat, mint a sót.

Mikor a király ezt meghallotta, elfutotta a méreg.

- No, ha úgy szeretsz, mint a hitvány, értéktelen sót, akkor a jutalmad is só legyen érte!

Fölosztotta a birodalmát a két nagyobbik lánya közt, a legkisebbiknek pedig egy zsák sót köttetett a nyakába, és két szolgálóval kivezettette az erdőbe, hogy ott pusztuljon a vadak közt.

Mindenki esedezett, könyörgött érte, de a király haragját nem lehetett megengesztelni. Szegény kis királylány keservesen sírt, amikor meg kellett válnia szüleitől és a testvéreitől. Amerre ment végig az egész utat gyöngyszemek borították; az a rengeteg gyöngy mind az ő síró szeméből hullott.

A király csakhamar megbánta szigorúságát. Átkutatta lánya után az egész erdőt, de hiába senki nem akadt a nyomára. Talán éhen veszett, talán a vadállatok falták fel; egy bizonyos: amióta elment, még a hírét sem hallotta senki.

Ezt a történetet mesélte el a szomorú királyné az ifjúnak. Mikor idáig ért az elbeszélésében, hosszan eltűnődött, mélyet sóhajtott, aztán így folytatta:

- Igen, így van: hosszú évek óta nem tudok róla a világon semmit. És most, ahogy fölnyitottam a smaragdszelencét, egy gyöngyszemet találtam benne éppen olyat, mint amilyeneket ő sírt bánatában. Elgondolhatod, hogy fölindult a szívem! Mondd meg hát nékem, hogyan jutottál ahhoz a gyöngyhöz.

Az ifjú erre elmondta a királynénak, hogy a szelencét az erdei anyótól kapta, aki minden bizonnyal boszorkány; a királylányról pedig életében most hallott először, és eddig sem vele nem találkozott, sem olyasvalakivel, aki csak halványan is hasonlítana hozzá.

A király meg a királyné azonban föltették magukban, hogy fölkeresik az erdei anyókát; azt gondolták, ahonnét ez a gyöngy származik, ott a lányuk felől is hírt kell hallaniuk.

Az öreganyó pedig ott ült a házában a rokkája mellett, és csöndesen fonogatott. Sötét volt már, egy kevéske forgács parázslott a tűzhelyen, az adott némi gyér világosságot. Odakünn egyszeriben megélénkült a világ: a libák jöttek haza a mezőről harsány gágogással. Aztán nemsokára belépett a szobába a libapásztorlány is. De az öregasszony éppen csak odabiccentett neki. A lány leült melléje hajtani kezdte a rokka kerekét, és olyan fürgén fonta a fonalat, akár egy fiatal lányka: Két órán át ültek így egymás mellett, és egy árva szó nem sok, annyit sem beszéltek. Akkor valami koccant az ablakon, és egy tüzes szempár tekintett be: egy éjjeli bagoly ült az ablakban, és háromszor azt kiáltotta: "uhu." Az öregasszony fölnézett egy pillanatra, és így szólt:

- Ideje, lánykám, hogy a dolgod után nézz.

A lány fölállt és kiment. Átvágott a mezőn, mind tovább és tovább ment lefelé a völgybe, amíg csak egy kúthoz nem ért. Három öreg tölgyfa silbakolt a kút mellett. A telihold lassan szállt a hegy fölé; olyan fényesen világolt, hogy a gombostűt is meg lehetett volna lelni a fényénél. A lány lehúzta arcáról a bőrt, a kút fölé hajolt, és mosakodni kezdett. Amikor elkészült. belemártotta a vízbe a bőrt is, aztán kiterítette a selymes pázsitra, hogy megszáradjon a holdfényen.

De hogy megváltozott a lány, milyen gyönyörűségesen szép lett! Ahogy a szürke varkocs lekerült a fejéről, szőke haja kibomlott, úgy omlott le aranyzuhatagban mint egy köteg napsugár, s talpig beborította, akár egy aranypalást. Csak a szeme csillogott ki az omló aranyból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben, mint az almafavirág.

De a gyönyörű lány nagyon szomorú volt. Leült, és keserves sírásra fakadt. Egymás után perdültek ki a könnycseppek a szeméből, végigperegtek hosszú haján, lehullottak a földre. Így üldögélt ott, és ki tudja, meddig elüldögélt volna, ha a közelben meg nem reccsen az ág, és meg nem bolydul a fa lombja. Erre felszökkent, mint a szarvasünő, ha puskalövést hall. A holdat éppen fekete felhő takarta el. A lány egyetlen szempillantás alatt belebújt a régi bőrébe. Eltűnt a szépsége, kialudt a fényessége, mint mikor a szél hirtelen kioltja a lámpavilágot.

Remegett, mint a nyárfalevél, úgy szaladt haza. Az öregasszony a kunyhó ajtajában várta, s amikor a lány el akarta mesélni neki, mi történt, barátságosan rámosolygott, és azt mondta:

- Mindent tudok.

Bevezette a szobába, s egy marék forgácsot vetett a parázsra. De nem ült vissza a rokkához, hanem söprűt fogott, és elkezdett söprögetni, tisztogatni.

- Tisztaságnak, rendnek kell itt lenni! - mondta.

- De kedves anyácskám - kérdezte a lány -, mi jut eszedbe, hogy éjnek idején, ebben az órában látsz neki a munkának?

- Tudod te, milyen óra ez az óra? - mondta az öregasszony.

A lány rácsodálkozott, nem értette a kérdést.

- Éjfél nincs még, de tizenegy elmúlt már - felelte.

- Arra nem gondolsz, hogy éppen most három esztendeje kerültél hozzám? Letelt az időd, nem maradhatunk tovább együtt.

A lány megrettent.

- Jaj, anyácskám - mondta -, hát el akarsz kergetni? Hová, merre menjek? Kihez fordulhatnék, hiszen se otthonom, se barátom. Mindig engedelmes lányod voltam, mindig mindenben a kedvedet kerestem. Sosem volt panaszod rám, és most mégis világgá zavarnál?

Az öregasszony csak mosolygott magában, de nem akarta megmondani a lánynak, hogy mi vár rá.

- Nekem nincs itt többé maradásom - szólt -, de azt akarom, ha kiköltözöm innét, tisztán, rendben maradjon a ház utánam.

Söprögetett egy ideig, aztán azt mondta:

- Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatol. A bérrel sem leszel elégedetlen, amit majd tőlem kapsz.

- De áruld el, kérlek, mire készülünk! - faggatta a lány.

- Mondom neked, hogy ne háborgass a munkámban! Többet egy szót sem akarok hallani. Eredj a kamrádba, vesd le a bőrödet, vedd fel a selyemruhádat, amelyik akkor volt rajtad, amikor idekerültél, és várj türelemmel, amíg szólítlak.

A király, a királyné meg az ifjú pedig útnak indultak, hogy fölkeressék a tisztáson az anyókát. Amikor rájuk esteledett, a sötétben az ifjú valahogyan elszakadt a királyéktól, és egymaga folytatta útját. Másnap a sűrűben egy gyalogösvényre akadt. Úgy rémlett neki, mintha már járt volna rajta; azon ment hát tovább, míg újra be nem állt a sötétség. Akkor felmászott egy fára, hogy majd ott tölti az éjszakát. Ahogy feljött a hold, és megvilágította a környéket, egyszerre csak észrevette, hogy valaki jön lefelé a lejtőn. Nem volt ugyan vessző a kezében, mégis ráismert a libapásztorlányra, akit az öreganyó házánál látott.

"Ohó - gondolta -, ihol jön a kis boszorka! Akkor a nagynak is itt kell lennie valahol a környéken!"

De hogy elámult, amikor a lány a kúthoz lépett, s aranyhaja leomlott, beborította tetőtől talpig, csak a szeme csillogott ki az aranyos palástból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben mint az almafavirág. Ilyen gyönyörűt még életében sosem látott.

Ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta; kinyújtotta a nyakát, kimeresztette a szemét, s úgy lesett ki a lombból, mint akit megbűvöltek. Hanem a nagy csodálkozásban elfeledkezett magáról: túlságosan előrehajolt, úgyhogy megreccsent alatta az ág, és megrebbent a lomb.

A lány abban a pillanatban magára rántotta a bőrét, s elfutott, mint a riadt szarvasünő. A holdat éppen felhő takarta, így hát egykettőre eltűnt az ifjú szeme elől.

Az ifjú egyszeriben magához tért a bűvöletből. Egyetlen szempillantás alatt lent termett a fáról, és gyors léptekkel a lány után iramodott. Csakhamar két homályos alakot pillantott meg maga előtt egy tisztáson.

A király volt meg a királyné; meglátták messziről a kunyhó ablakából a világosságot, és arrafelé igyekeztek.

Az ifjú elmesélte nekik, mit látott a kútnál, s azok most már nem is kételkedtek benne, hogy az elveszett lányukat leste meg.

Örvendezve siettek tovább, és csakhamar odaértek a házikóhoz. Körülötte ott gubbasztottak a fehér libák, szárnyuk alá dugták a fejüket, és aludtak.

A királyék benéztek az ablakon. Az öregasszony csendesen ült a rokkája mellett, és font, font; néha bólogatott hozzá, de nem tekintett föl. A szobában ragyogó tisztaság volt, mintha nem is emberek laknának benne, hanem manók vagy tündérek akiknek egy árva porszem sem tapad a talpukra.

A lányt azonban sehol sem látták.

Egy ideig ott leskelődtek az ablakban, aztán megemberelték magukat, és halkan bekopogtattak. Az öregasszony, mintha várta volna őket, barátságosan kikiáltott:

- Csak tessék, tessék, már megismerlek benneteket!

Mikor beléptek, így szólt hozzájuk:

- Megtakaríthattátok volna a nagy utat, ha ezt a derék jó lányt nem taszítjátok el magatoktól igazságtalanul három esztendővel ezelőtt. Szerencsére egyéb baja nem lett, mint hogy három évig libát őrzött. Nem tanult azalatt semmi rosszat és sértetlenül megőrizte ártatlan szívét. Ti pedig eléggé megbűnhődtetek az aggodalommal, amit kiálltatok miatta.

Azzal a kamrához ment és bekiáltott:

- Gyere csak ki, lánykám!

Az ajtó kinyílt, s kilépett a királylány selyemruhájában, aranyhajával, almavirágorcájával, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le az égből.

Odalépett apjához anyjához, a nyakukba borult, megcsókolta őket; és mindannyian sírva fakadtak örömükben. Az ifjú ott állt mellettük, s ahogy a lány megpillantotta őt, egyszeriben elpirult, piros lett, mint a pünkösdi rózsa, maga sem tudta, miért.

Akkor a király azt mondta:

- Édes lányom, az országomat elosztottam, mit adjak neked?

- Nem kell neki semmi - szólt az öreganyó -, nekiadom a rengeteg gyöngyöt, amit értetek sírt; szebbeket a tenger fenekén sem találhatni, és többet érnek, mint a ti egész birodalmatok. A szolgálata fejében pedig megkapja a házacskámat.

S ezzel az öreg elenyészett a szemük elől. Valami csikordult, valami zörrent a falakban; ahogy körülnéztek, pompás palotában álltak, előttük terített királyi asztal, s föl-le futkostak az inasok, szolgák.

Van még tovább is a mese, de öreganyámnak, akitől hallottam, gyönge volt már az emlékezete, s elfelejtette a többit. Gondolom, az ifjú meg a királylány összeházasodtak, s ott éltek boldogan a palotában, míg meg nem haltak. Azt már nem tudom ilyen biztosan, hogy a hófehér libák, amelyeket a háznál tartottak, megannyi leány voltak-e, akiket az öreg magához vett; s azt sem, vajon visszaváltoztak-e emberré, s ott maradtak-e udvarhölgyi szolgálatban az ifjú királyné mellett. Ezt, mondom, nem tudom biztosan, csak úgy gyanítom. Az azonban színigaz, hogy az öreganyó nem boszorka volt, ahogyan a népek hitték róla, hanem jóságos tündér. Ö állhatott már a királylány bölcsőjénél is, ő adhatta neki a tehetséget, hogy ha sír, csupa merő gyöngyszemet sírjon. Manapság már nem fordul elő ilyesmi, mert hiszen ha a könny gyönggyé válnék, a világ tenger sok szegénye mind meggazdagodnék.




Vergelijk twee talen:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.