Volt egyszer egy eszes, furfangos paraszt, sokat lehetne mesélni a tréfáiról, de én itt most csak a legkülönbet mondom el: azt, hogyan tette egyszer bolonddá az ördögöt.
Úgy kezdődött a dolog, hogy a paraszt egyszer kint dolgozott napestig a földjén. Mikor bealkonyodott, hazafelé készült, de mint jó gazdához illik, mielőtt elindult, még egyszer körülnézett, rendben van-e minden. Hát ahogy így vizsgálódik, mi nem akad a szemébe? Valami villódzik a szürkületben: nagy halom parázs izzik a szántóföldje közepén. Igen elcsodálkozott, hiszen az előbb még nem volt ott semmi. Odaballagott megnézni, mi az.
Valódi tüzes zsarátnok volt, és egy kis fekete ördög kuporgott a tetején.
- Csak tán nem kincsen kotlasz? - kérdezte a paraszt.
- De bizony azon - felelte az ördög -, mégpedig nagy kincsen! Több abban az arany meg az ezüst, mint amennyit te egész életedben láttál!
- No, akkor jól van - folytatta a paraszt a beszélgetést -, a kincs az én földemben van, tehát az enyém.
- Nem bánom, tiéd lehet - állt rá az ördög -, de csak egy feltétellel: ha két esztendőn át nekem adod annak a felét, ami a földeden terem. Pénzem van dugig, aranyra-ezüstre akár rá se nézzek, de a föld gyümölcseit nagyon megkívántam.
A paraszt gondolkodott egy percig, aztán belement az üzletbe.
- Rendben van - mondta -, de hogy ne legyen vita az osztozkodásnál, egyezzünk meg: ami a föld alatt van, az az enyém, ami meg a föld fölött, az a tiéd.
Az ördögnek tetszett az alku, el is fogadta.
Igen ám, csakhogy az agyafúrt paraszt abban az esztendőben egyebet sem vetett, mint répát! Mikor eljött a szedés ideje, jelentkezett az ördög a részéért.
- Kaszát hozzak, vagy úgy téped puszta kézzel? - kérdezte a paraszt.
- Hogyhogy? - hüledezett az ördög. - A répát?
- Azt nem, csak a levelét! - mondta a paraszt. - Nem emlékszel az egyezségre? Ami fölül van, az a levele, azt mind elviheted.
Nekiállt, s nagy vígan szedegetni kezdte a földből a szép kövér répafejeket.
Az ördög dühösen vakarta az üstökét.
- Most az egyszer te jártál jól - füstölgött -, de jövőre nem ér a kikötésed; jövőre fordítva lesz: ami a föld alatt van, az enyém, ami a föld fölött, a tiéd. Megértetted?
A paraszt vállat vont, sodorított egyet a bajszán, hogy az ördög észre ne vegye valahogy a somolygását, és ráhagyta:
- Nekem úgy is jó, legyen a kedved szerint.
Az ördög morgott valamit, s elinalt. A paraszt meg fölszántotta a földjét, s az egészet bevetette tiszta búzával.
Mikor a gabona beért, nekiállt és mind egy szálig learatta. Épp az utolsó kévét hányta föl a kocsijára, mikor nagy dérrel-dúrral megjelent az ördög.
- Hohó! - kiabálta már messziről. - Hallod-e, hékás, hová viszed azt a búzát?
- Haza, a csűrömbe - mondta a paraszt.
- Hát nekem mit hagytál? - kérdezte az ördög.
- Mindent, ami a föld alatt van - hangzott a felelet.
És az ördög nem talált mást, mint a puszta tarlót. Rettenetesen megdühödött és egy sziklahasadékon át lerucskázott egyenest a pokol fenekére. Így lett a furfangos paraszté a kétesztendei termés is meg a kincs is.
Houve, uma vez, um camponezinho, esperto e astuto como só ele. Das peças que pregava, poder-se-ia contar muita coisa, mas a história mais engraçada é a de como chegou a lograr o Diabo, iludindo-o.
Um dia, o camponesinho acabara de semear o campo e, sendo já noite, dispunha-se a voltar para casa, quando viu no meio do campo um monte de brasas acesas; muito admirado chegou perto e eis que viu, sentado bem em cima das brasas, um diabinho preto.
- Estarás por acaso sentado sobre algum tesouro? - disse o camponês.
- Naturalmente! - respondeu o diabo: - sobre um tesouro que contém mais ouro e prata do que jamais viste em toda a tua vida.
- O tesouro acha-se no meu campo, portanto me pertence! - disse o camponês.
- Sim, - respondeu o diabo - mas só será teu se durante dois anos me entregares a metade do que produzir o teu campo. Dinheiro tenho de sobra, agora desejo os frutos da terra.
O camponesinho fechou negócio na hora.
- A fim de evitar qualquer dissenção que possa surgir na hora da partilha, - disse ele, - fica estabelecido, desde já, que a ti pertencerá o que houver em cima da terra e a mim o que houver por baixo.
O diabo concordou. O esperto camponês só havia semeado nabos, portanto, quando chegou a época da colheita, apareceu o diabo querendo levar a sua parte e só encontrou as folhas amarelecidas e murchas. O camponês, porém, todo contente, arrancava da terra belos nabos.
- Desta vez saíste ganhando, - disse o diabo, - mas da próxima vez não será assim. Teu será o que crescer sobre a terra e meu o que houver em baixo.
- Perfeitamente! - respondeu o camponesinho.
Mas, quando chegou a época da semeadura, não semeou nabos e sim trigo.
A seara amadureceu e o camponesinho foi ao campo ceifar as ricas e estufadas espigas. E, quando o diabo foi reclamar a sua parte, só encontrou restolhos. Então, louco de raiva pelo logro, atirou-se num precipício.
- É assim que se logram os espertalhões! - disse o camponesinho, e, muito feliz, foi cavar o tesouro enterrado no seu campo.
Um dia, o camponesinho acabara de semear o campo e, sendo já noite, dispunha-se a voltar para casa, quando viu no meio do campo um monte de brasas acesas; muito admirado chegou perto e eis que viu, sentado bem em cima das brasas, um diabinho preto.
- Estarás por acaso sentado sobre algum tesouro? - disse o camponês.
- Naturalmente! - respondeu o diabo: - sobre um tesouro que contém mais ouro e prata do que jamais viste em toda a tua vida.
- O tesouro acha-se no meu campo, portanto me pertence! - disse o camponês.
- Sim, - respondeu o diabo - mas só será teu se durante dois anos me entregares a metade do que produzir o teu campo. Dinheiro tenho de sobra, agora desejo os frutos da terra.
O camponesinho fechou negócio na hora.
- A fim de evitar qualquer dissenção que possa surgir na hora da partilha, - disse ele, - fica estabelecido, desde já, que a ti pertencerá o que houver em cima da terra e a mim o que houver por baixo.
O diabo concordou. O esperto camponês só havia semeado nabos, portanto, quando chegou a época da colheita, apareceu o diabo querendo levar a sua parte e só encontrou as folhas amarelecidas e murchas. O camponês, porém, todo contente, arrancava da terra belos nabos.
- Desta vez saíste ganhando, - disse o diabo, - mas da próxima vez não será assim. Teu será o que crescer sobre a terra e meu o que houver em baixo.
- Perfeitamente! - respondeu o camponesinho.
Mas, quando chegou a época da semeadura, não semeou nabos e sim trigo.
A seara amadureceu e o camponesinho foi ao campo ceifar as ricas e estufadas espigas. E, quando o diabo foi reclamar a sua parte, só encontrou restolhos. Então, louco de raiva pelo logro, atirou-se num precipício.
- É assim que se logram os espertalhões! - disse o camponesinho, e, muito feliz, foi cavar o tesouro enterrado no seu campo.