Er was eens een wonderlijke speelman die moederziel alleen door een bos liep en een beetje aan dit en een beetje aan dat liep te denken en toen er niets meer was om over na te denken, zei hij bij zichzelf: "De tijd valt mij lang hier in het bos, ik moet zien een goede makker te krijgen." Toen nam hij zijn viool van zijn rug en fiedelde er op los dat het door het hele bos weerklonk. Het duurde niet lang, of er kwam een wolf door het struikgewas aandraven. "Och, daar komt een wolf," zei de speelman, "daar heb ik nu helemaal geen behoefte aan." Maar de wolf kwam naderbij en zei tegen hem: "Hé, beste speelman, wat fiedel je mooi! Dat zou ik ook graag leren." - "Dat is gauw geleerd," antwoordde de speelman, "je moet alleen alles doen wat ik je zeg." - "O, speelman," zei de wolf, "ik zal je gehoorzamen als een leerling zijn meester." De speelman beval hem mee te gaan en toen zij een eind samen gelopen hadden kwamen zij bij een oude eikenboom die van binnen hol was en in het midden opengespleten. "Kijk eens hier," zei de speelman, "als je wilt leren fiedelen dan moet je je beide voorpoten in deze spleet steken." De wolf gehoorzaamde maar de speelman nam gauw een steen en klemde met één klap zijn beide poten zó stevig vast dat de wolf daar gevangen was. "Wacht daar maar tot ik terugkom," zei de speelman en ging zijns weegs.
Na een tijdje zei hij weer bij zichzelf: "De tijd valt mij lang hier in het bos, ik moet zien een andere makker te krijgen." Hij nam zijn viool en fiedelde er weer op los. Het duurde niet lang, of daar kwam een vos tussen de bomen aansluipen. "Och, daar komt een vos," zei de speelman, "daar verlang ik nu helemaal niet naar." De vos kwam naar hem toe en zei: "Hé, beste speelman, wat fiedel jij mooi! Dat zou ik ook willen leren." - "Dat is gauw geleerd," zei de speelman, "dan moet je alleen alles doen wat ik je zeg." - "O, speelman," antwoordde de vos, "ik zal je gehoorzamen als een leerling zijn meester." - "Volg me dan," zei de speelman. Toen zij een eind gelopen hadden kwamen zij aan een pad met aan weerszijden hoge struiken. De speelman stond stil, boog aan de ene kant een hazelaarstruikje naar beneden en zette zijn voet erop. Daarna boog hij aan de andere kant nog een boompje om en zei: "Welaan vosje, als je iets wilt leren, geef me dan je linkervoorpoot." De vos gehoorzaamde en de speelman bond zijn poot aan het linkerstammetje vast. "Vosje," zei hij, "geef mij nu je rechterpoot," en hij bond die aan de rechterstam. Toen hij had nagekeken of de knopen goed vastzaten, liet hij los, de boompjes veerden omhoog en het vosje vloog naar boven zodat hij in de lucht hing te spartelen. "Wacht daar maar tot ik terugkom," zei de speelman en ging zijns weegs.
Wederom zei hij bij zichzelf: "De tijd valt mij lang hier in het bos, ik moet zien een andere makker te krijgen." Hij nam zijn viool en de muziek weerklonk door het bos. Daar kwam een haasje aanspringen. "Och, daar komt een haas," zei de speelman, "dat was mijn bedoeling niet." - "Hé, beste speelman," zei het haasje, "wat fiedel je mooi, dat zou ik ook graag leren." - "Dat is gauw geleerd," zei de speelman, "je moet alleen alles doen wat ik zeg." - "O, speelman," antwoordde het haasje, "ik zal je gehoorzamen als een leerling zijn meester." Zij liepen een eind samen tot zij aan een open plek in het bos kwamen waar een esp stond. De speelman bond het haasje een lang touw om zijn nek en het andere eind maakte hij met een knoop aan de boom vast. "Hopla, haasje, spring nu maar eens twintigmaal om de boom heen," riep de speelman en het haasje gehoorzaamde. Toen het twintigmaal om de boom heen gelopen was, was het touw ook twintigmaal om de stam gewikkeld en het haasje zat gevangen en het kon trekken en rukken wat het wilde, het touw sneed hem alleen maar in zijn zachte hals. "Wacht daar maar tot ik terugkom," zei de speelman en ging verder.
De wolf had intussen net zolang gerukt en getrokken en aan de steen gebeten tot hij zijn poten had losgewerkt en ze weer uit de spleet had getrokken. Ziedend van woede liep hij de speelman achterna om hem te verscheuren. Toen de vos hem zag hollen begon hij te jammeren en riep uit alle macht: "Help broer wolf, de speelman heeft mij bedrogen." De wolf trok de boompjes naar beneden, beet de touwen door en bevrijdde de vos die met hem meeging om zich op de speelman te wreken. Zij vonden ook het vastgebonden haasje dat zij eveneens verlosten en toen zochten zij gezamenlijk hun vijand op.
De speelman had op zijn weg opnieuw zijn viool laten klinken en deze keer had hij meer geluk. De tonen van de muziek werden gehoord door een arme houthakker die dadelijk, of hij wilde of niet, met werken ophield en met de bijl onder zijn arm naar hem toe kwam om naar de muziek te luisteren. "Eindelijk komt dan toch de ware makker," zei de speelman, "want ik zocht geen wilde dieren maar een mens." En hij begon zó mooi en liefelijk te spelen, dat de arme man er als betoverd bij stond en zijn hart opsprong van vreugde. En toen hij daar zo stond kwamen de wolf, de vos en het haasje aan en hij merkte wel dat zij iets in hun schild voerden. Toen hief hij zijn blinkende bijl op en ging voor de speelman staan als wilde hij zeggen: "Wee degene die hem aanraakt, die krijgt met mij te doen." Toen werden de dieren bang en liepen naar het bos terug. De speelman echter speelde als dank nog een wijsje voor de man en trok daarna verder.
Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szerte bolyongott a világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra; vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.