Élt egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot meg akarta főzni. Tüzet rakott hát a kis kemencéjébe, és hogy hamarabb föllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát, azzal gyújtott be. Ahogy a babot beleöntötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy szemet, nem is vette észre. Odaesett a babszem a földre, egy szalmaszál mellé. Aztán kipattant egy darabka parázs a tűzhelyből, az is melléjük hullott. Így hát hárman voltak: a szalmaszál, a parázs meg a babszem.
- Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? - kérdezte udvariasan a szalmaszál.
- Én szerencsére kiugrottam a tűzből - felelte a parázs. - Ha ezt erőnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok.
- Én is ép bőrrel menekültem meg - mondta a babszem -, de ha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fővök én is, mint a pajtásaim.
- Nekem talán jobb sors jutott volna? - szólt a szalmaszál. - Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tűzbe vetette, hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt.
- Most aztán mitévők legyünk? - kérdezte a parázs.
- Én azt mondom - szólt a bab -, hogy ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak.
A másik kettőnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek, mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.
- Tudjátok, mit? - mondta. - Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon.
Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt.
A parázs világéletében tüzes természetű volt. Most se sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen a közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagy legény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága - mert a víz elől tudvalevőleg a legvitézebb parázs is meghátrál -, megtorpant, egy tapodtat sem mert továbbmenni.
A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tűz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg sem zizzent. Egyszerre láng lobbant belőle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt.
- Szszsz! - mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét.
Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta, mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt.
Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tűt-cérnát kerített, s egykettőre összevarrta.
A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra.
De mert a szabónak nem volt, csak fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.
- Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? - kérdezte udvariasan a szalmaszál.
- Én szerencsére kiugrottam a tűzből - felelte a parázs. - Ha ezt erőnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok.
- Én is ép bőrrel menekültem meg - mondta a babszem -, de ha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fővök én is, mint a pajtásaim.
- Nekem talán jobb sors jutott volna? - szólt a szalmaszál. - Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tűzbe vetette, hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt.
- Most aztán mitévők legyünk? - kérdezte a parázs.
- Én azt mondom - szólt a bab -, hogy ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak.
A másik kettőnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek, mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.
- Tudjátok, mit? - mondta. - Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon.
Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt.
A parázs világéletében tüzes természetű volt. Most se sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen a közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagy legény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága - mert a víz elől tudvalevőleg a legvitézebb parázs is meghátrál -, megtorpant, egy tapodtat sem mert továbbmenni.
A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tűz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg sem zizzent. Egyszerre láng lobbant belőle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt.
- Szszsz! - mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét.
Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta, mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt.
Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tűt-cérnát kerített, s egykettőre összevarrta.
A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra.
De mert a szabónak nem volt, csak fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.
Była sobie stara koza, która miała siedem koźlątek. Pewnego razu musiała się wybrać po trawę, więc przykazała swoim dzieciom strzec się wilka, którego można poznać po grubym głosie i czarnej łapie. Koźlątka obiecały nie wpuszczać nikogo.
Niedługo pojawił się wilk i starał się je oszukać, ale kózki poznały go po grubym głosie i czarnej łapie, więc nie wpuściły go do środka. Sprytny wilk zaradził tym niedoskonałościom swej natury. Zjadł kredę, aby uzyskać cienki głos i ubielił łapę mąką, by upodobnić się białej sierści kozy.
Gdy zastukał do drzwi domku, w którym mieszkały kózki, tym razem dały się podejść. Jakie było ich przerażenie, gdy zamiast mamy zobaczyły w drzwiach wilka. Natychmiast ukryły się, gdzie które mogło: pod stół, pod łóżko, do pieca, do kuchni, do szafy, pod umywalnię i do skrzynki zegara ściennego. Niestety, wilk wszystkie wytropił i połknął jedno za drugim. Tylko najmłodszego, które ukryło się w zegarze, nie mógł znaleźć.
Gdy zły wilk najadł się do syta, położył się na łące i zasnął. Tymczasem do domu wróciła mama-koza. Przerażona zobaczyła, co się stało. Zaczęła wołać koźlątka po imieniu, ale tylko najmłodsze odezwało się. Koza wydobyła koźlątko z ukrycia i dowiedziała się, że resztę dziatek pożarł wilk.
Zrozpaczona wyszła na łąkę. Wtedy zauważyła wilka śpiącego pod drzewem, a w jego brzuchu nagle coś poruszyło się. Pojawiła się iskierka nadziei, że koźlątka jeszcze żyją. Koza posłała swoje najmłodsze po nożyczki , igłę i nitkę. Rozcięła wilczysku brzuch, a z niego wyskoczyły koźlątka. Radości było co niemiara. Potem kózki na polecenie matki nazbierały mnóstwo kamieni, które koza zaszyła w jego brzuchu.
Kiedy wilk wyspał się porządnie, poczuł ogromne pragnienie, więc podszedł do studni, by je ugasić. Jednak gdy nachylił się nad taflą ciężkie kamienie pociągnęły go za sobą i zły wilk utonął w studni. Kózki ucieszyły się, że zginął ich prześladowca.