A fost odata un croitor care avea trei fii si o capra. Cum capra hranea cu laptele sau toata familia, avea nevoie de un nutret bun si in fiecare zi trebuia dusa la pascut. De asta se ocupau cei trei fii pe rand. Intr-o zi, fiul cel mare o duse la cimitir, unde iarba era foarte deasa si o lasa sa manance si sa umble in largul ei. Seara, cand urmau sa se intoarca, o intreba:
- Esti satula? Atunci, sa ne intoarcem acasa!
Si o lasa in staul, legata.
Cand veni tatal si intreba capra daca ii era foame, aceasta spuse ca da.
Croitorul se supara si ii dadu fiului sau o ciomageala zdravana.
- Esti satula? Atunci, sa ne intoarcem acasa!
Si o lasa in staul, legata.
Cand veni tatal si intreba capra daca ii era foame, aceasta spuse ca da.
Croitorul se supara si ii dadu fiului sau o ciomageala zdravana.
La fel i se intampla si cu al doilea si al treilea fiu.
Tatal ii aduna pe baieti si le striga:
- Ceata de sarlatani ce sunteti! Nu va veti mai bate joc de mine!
Dupa loviturile pe care le primira, baietii fugira de acasa.
Astfel batranul ramase singur cu capra.
A doua zi dimineata, cobora in staul si ii spuse, mangaind-o:
- Hai, animalutul meu; te duc eu la pascut.
Tatal ii aduna pe baieti si le striga:
- Ceata de sarlatani ce sunteti! Nu va veti mai bate joc de mine!
Dupa loviturile pe care le primira, baietii fugira de acasa.
Astfel batranul ramase singur cu capra.
A doua zi dimineata, cobora in staul si ii spuse, mangaind-o:
- Hai, animalutul meu; te duc eu la pascut.
Apoi, tragand de funie dupa el, o duse la un gard plin de verdeata.
Si o lasa acolo pana la apusul soarelui.
Cand merse sa o caute, o intreba:
- Caprito, esti satula?
- Atat de satula, incat n-as mai putea inghiti nici o frunza.
- Atunci, sa mergem acasa, adauga croitorul, ducand-o la staul si legand-o bine.
Dar, inainte sa plece, o intreba din nou:
- Te-ai saturat de data asta?
Si capra raspunse:
- Cum sa ma satur? Am stat in sant si n-am gasit nici macar o
frunza amarata.
Cand auzi asta, croitorul crezu ca innebuneste, pentru ca isi dadu seama ca isi pierduse fiii fara motiv.
Si o lasa acolo pana la apusul soarelui.
Cand merse sa o caute, o intreba:
- Caprito, esti satula?
- Atat de satula, incat n-as mai putea inghiti nici o frunza.
- Atunci, sa mergem acasa, adauga croitorul, ducand-o la staul si legand-o bine.
Dar, inainte sa plece, o intreba din nou:
- Te-ai saturat de data asta?
Si capra raspunse:
- Cum sa ma satur? Am stat in sant si n-am gasit nici macar o
frunza amarata.
Cand auzi asta, croitorul crezu ca innebuneste, pentru ca isi dadu seama ca isi pierduse fiii fara motiv.
Furios, merse in staul, lua capra, ii sapuni capul si i-l rase.
Apoi, ii spuse sa plece si sa nu se mai intoarca niciodata in acea casa.
Ramas singur, croitorul se intrista.
Ii era dor de fiii sai, dar nimeni nu stia unde locuiau.
Cel mare era ucenic in casa unui tamplar si muncise atat de mult si de bine incat la plecare invatatorul sau ii dadu o masa cu un aspect obisnuit, dar care avea o proprietate unica.
Cand o punea jos si spunea "Masa, asaza-te!, imediat se acoperea cu o fata de masa alba curata si pe ea apareau o farfurie, o lingutra si o furculita.
Si, mai mult, apareau o multime de vase pline cu bucate alese, precum si un vas mare cu vin, care-ti inveselea inima.
Baiatul se gandi ca, avand acea masa, se putea hrani toata viata.
Nu mai trebuia sa manance la hanuri sau ospatarii.
Apoi, ii spuse sa plece si sa nu se mai intoarca niciodata in acea casa.
Ramas singur, croitorul se intrista.
Ii era dor de fiii sai, dar nimeni nu stia unde locuiau.
Cel mare era ucenic in casa unui tamplar si muncise atat de mult si de bine incat la plecare invatatorul sau ii dadu o masa cu un aspect obisnuit, dar care avea o proprietate unica.
Cand o punea jos si spunea "Masa, asaza-te!, imediat se acoperea cu o fata de masa alba curata si pe ea apareau o farfurie, o lingutra si o furculita.
Si, mai mult, apareau o multime de vase pline cu bucate alese, precum si un vas mare cu vin, care-ti inveselea inima.
Baiatul se gandi ca, avand acea masa, se putea hrani toata viata.
Nu mai trebuia sa manance la hanuri sau ospatarii.
Foarte multumit, se hotari sa se intoarca la casa tatalui sau, croitorul, sperand ca acestuia ii trecuse supararea.
Pe drum, intra intr-un han si hangiul il invita sa cineze cu familia sa, insa el ii multumi si ii intoarse invitatia.
Ceilalti incepura sa rada, gandindu-se ca vroia sa faca o gluma.
Insa baiatul puse masa in mijlocul camerei si spuse:
- Masa, asaza-te!
Imediat masa se umplu cu bucate minunate.
- Serviti-va, prieteni! ii imbie tamplarul.
Invitatii, vazand ca treaba era serioasa, se napustira spre mancare. Si pe masura ce vasele se goleau, erau umplute la loc.
Hangiul isi spuse in gand: "Un astfel de bucatar ar fi foarte bun pentru acest han!.
Pe drum, intra intr-un han si hangiul il invita sa cineze cu familia sa, insa el ii multumi si ii intoarse invitatia.
Ceilalti incepura sa rada, gandindu-se ca vroia sa faca o gluma.
Insa baiatul puse masa in mijlocul camerei si spuse:
- Masa, asaza-te!
Imediat masa se umplu cu bucate minunate.
- Serviti-va, prieteni! ii imbie tamplarul.
Invitatii, vazand ca treaba era serioasa, se napustira spre mancare. Si pe masura ce vasele se goleau, erau umplute la loc.
Hangiul isi spuse in gand: "Un astfel de bucatar ar fi foarte bun pentru acest han!.
In sfarsit ,toti invitatii plecara sa doarma.
Hangiul cugeta si cugeta pana ce isi aduse aminte ca avea in pod o masuta veche, foarte asemanatoare cu cea a tamplarului.
Si, in timp ce baiatul dormea, schimba mesele intre ele.
In dimineata urmatoare, baiatul isi lua ramas bun si la pranz ajunse la casa tatalui sau, care il primi cu bratele deschise.
- Fiul meu, ce ai invatat cat ai fost plecat?
- Tata, m-am facut tamplar.
- O meserie buna, raspunse tatal. Si ce ai adus de pe unde ai umblat?
- Cel mai bun lucru pe care l-am adus este aceasta masa.
Croitorul o privi, dar nu vazu nimic extraordinar.
- Este o masa fermecata, explica fiul. Cand o pun jos si ii spun: "Masa, asaza-te, se umple cu cele mai apetisante bucate.
Isi adunara toti prietenii si rudele intr-o sala mare.
Cand toata lumea era atenta, tamplarul rosti cuvintele magice.
Dar masa ramase la fel.
Baiatul se gandi ca i-or fi schimbat-o, dar invitatii rasera de el.
Tatal sau se intoarse la acele si foarfecele sale, iar baiatul se angaja ca tamplar intr-un atelier.
Hangiul cugeta si cugeta pana ce isi aduse aminte ca avea in pod o masuta veche, foarte asemanatoare cu cea a tamplarului.
Si, in timp ce baiatul dormea, schimba mesele intre ele.
In dimineata urmatoare, baiatul isi lua ramas bun si la pranz ajunse la casa tatalui sau, care il primi cu bratele deschise.
- Fiul meu, ce ai invatat cat ai fost plecat?
- Tata, m-am facut tamplar.
- O meserie buna, raspunse tatal. Si ce ai adus de pe unde ai umblat?
- Cel mai bun lucru pe care l-am adus este aceasta masa.
Croitorul o privi, dar nu vazu nimic extraordinar.
- Este o masa fermecata, explica fiul. Cand o pun jos si ii spun: "Masa, asaza-te, se umple cu cele mai apetisante bucate.
Isi adunara toti prietenii si rudele intr-o sala mare.
Cand toata lumea era atenta, tamplarul rosti cuvintele magice.
Dar masa ramase la fel.
Baiatul se gandi ca i-or fi schimbat-o, dar invitatii rasera de el.
Tatal sau se intoarse la acele si foarfecele sale, iar baiatul se angaja ca tamplar intr-un atelier.
Ce de-al doilea fiu se oprise la o moara, unde invatase meseria de morar.
Pentru ca lucrase foarte bine, stapanul morii ii darui un magar foarte special, care nici nu tragea la car, nici nu suporta incarcaturi.
- Atunci la ce foloseste? intreba baiatul.
- Produce aur. Nu trebuie decat sa asezi o panza pe jos si sa spui: "Briclebric si animalul va incepe sa arunce monede de aur.
Este un animal minunat!
De acum inainte, cand am nevoie de bani, stiu ce trebuie sa fac!
Si se hotari sa se intoarca acasa.
Se intampla sa se opreasca la acelasi han ca si fratele sau.
Hangiul apuca magarul de frau, dar baiatul nu il lasa.
- Nu va deranjati, am sa-l duc eu insumi la grajd si am sa-l leg, ca sa stiu de unde sa-l iau.
Pentru ca lucrase foarte bine, stapanul morii ii darui un magar foarte special, care nici nu tragea la car, nici nu suporta incarcaturi.
- Atunci la ce foloseste? intreba baiatul.
- Produce aur. Nu trebuie decat sa asezi o panza pe jos si sa spui: "Briclebric si animalul va incepe sa arunce monede de aur.
Este un animal minunat!
De acum inainte, cand am nevoie de bani, stiu ce trebuie sa fac!
Si se hotari sa se intoarca acasa.
Se intampla sa se opreasca la acelasi han ca si fratele sau.
Hangiul apuca magarul de frau, dar baiatul nu il lasa.
- Nu va deranjati, am sa-l duc eu insumi la grajd si am sa-l leg, ca sa stiu de unde sa-l iau.
Aceasta treaba i se paru ciudata hangiului.
Si cand vazu ca oaspetele isi baga mana in buzunar si scotea monede de aur, se hotari sa-l verifice.
Ii ceru mai multi bani decat ar fi trebuit si, cum baiatul avea buzunarul gol, il ruga pe hangiu sa astepte un moment si se intoarse imediat cu mai multe monede.
Hangiul fu intrigat si cu urmatoarea ocazie cand ii ceru bani, il urmari ca sa vada de unde ii scotea.
Se uita prin gaura cheii de la usa grajdului si vazu cum strainul puse o panza pe jos si ii spuse magarului "Briclebric si imediat animalul incepu sa arunce monede de aur.
Hangiul gandi ca nu ar fi rau sa aiba o asemenea minunatie in propria casa.
Si, in timp ce baiatul dormea, ii schimba magarul fermecat cu unul obisnuit.
Oaspetele plati si pleca, luand cu el magarul pe care il credea fermecat.
Cand ajunse acasa, tatal il primi cu mare bucurie si il intreba:
- Ce ai facut, fiule?
- M-am facut morar, tata! exclama baiatul.
- Ce ai adus din calatoria ta?
- Un magar fermecat care face monede de aur. Cheama toate rudele, ca ne vom imbogati cu totii.
Cand se aduna toata lumea, morarul ii spuse magarului: "Briclebric, dar nu cazu nimic.
Bietul morar fu dezamagit si se gandi ca ii fusese schimbat magarul.
Tatal sau se intoarse la meseria lui, iar el isi cauta de lucru la o moara apropiata.
Cel de-al treilea fiu intra ca ucenic intr-un atelier de strungarie si cum era o meserie dificila, ucenicia tinu mai multa vreme.
Fratii sai ii trimisera o scrisoare in care ii povestira tot ce li se intamplase si cum li se furasera comorile.
Dupa ce baiatul invata meseria de strungar, vru sa se intoarca acasa, iar invatatorul sau ii oferi ca recompensa un sac, spunandu-i:
- Inauntru este o bata. Daca cineva te supara sau cauta sa se bata cu tine, nu trebuie sa spui decat: "Bata, iesi din sac" si imediat o vei vedea napustindu-se pe spatele certaretilor, snopindu-i in bataie. Si nu se va opri pana nu vei striga: "Bata treci in sac.
Baiatul ii multumi invatatorului si ajunse la acelasi han ca si fratii sai.
Lasa sacul pe masa si incepu sa povesteasca ce lucruri minunate vazuse in calatoriile sale.
- Da, spuse el, stiu ca exista mese fermecate, magari care fac aur si alte lucruri, dar nimic nu se compara cu comoara pe care o am eu in sac.
Hangiul isi ascuti auzul.
"Oare ce ar putea fi? se gandi.
Cu siguranta e plin cu pietre pretioase.
Trebuie sa ma gandesc cum sa pun mana pe ele.
Cand i se facu somn, baiatul merse la culcare si isi puse sacul drept perna.
Hangiul se apropie tiptil ca sa i-l ia, dar strungarul, care se prefacea ca doarme, spuse: "Bata iesi din sac!" si bata incepu sa il ciomageasca pe hangiu.
Vazandu-l la pamant, ii spuse:
- Daca nu-mi dai masa fermecata si magarul de aur, incepem din nou.
- Imediat, imediat! raspunse omul.
Strungarul porunci batei sa intre la loc in sac si hangiul ii dadu ceea ce ii ceruse.
Si asa, incarcat de comori tanarul se intoarse multumit la casa tatalui sau.
Croitorul ii puse fiului cel mic aceleasi intrebari ca si fratilor sai.
Cand il intreba ce adusese, baiatul raspunse ca adusese o bata. Tatal il privi uimit si fiul ii explica calitatile minunate pe care bata le avea.
Multumita ei, recuperase masa fermecata si magarul de aur ale fratilor sai.
- Tata, cheama-i pe amandoi, adauga si invita toate rudele, pentru ca suntem bogati.
Batranul croitor isi aduna rudele, dar fara prea multa incredere. Atunci strungarul intinse o panza pe jos si ii spuse fratelui morar sa-i vorbeasca magarului.
De-abia pronunta cuvantul "Briclebric si magarul incepu sa arunce o ploaie de ducati de aur.
Fiecare aduna cate monede putu.
Apoi fratele cel mare spuse mesei:
"Masuta, asaza-te si aparura multe bucate alese din care toti se infruptara.
Croitorul pastra intr-un dulap acele si atele si trai fericit cu fii si comorile lor.
Dar, cu toate acestea, ce se intamplase cu capra care era vinovata de plecarea de acasa a fiilor croitorului?
Am sa va povestesc.
- O scoatem noi afara, spuse ursul atunci cand vulpea ii povesti ce patise.
Mersera pana la vizuina, dar cand vazu ochii de foc ai caprei, se infricosa si nu vru sa aiba de-a face cu acel animal ciudat.
Albina, vazandu-l ca fuge, il intreba ce se intamplase.
Ursul ii explica; atunci aceasta se apropie si intrand in vizuina vulpii, se aseza pe capul plesuv al caprei si o intepa cu atata furie incat capra fugi mancand pamantul.
Si de atunci, nimeni nu a mai auzit de ea.
Si cand vazu ca oaspetele isi baga mana in buzunar si scotea monede de aur, se hotari sa-l verifice.
Ii ceru mai multi bani decat ar fi trebuit si, cum baiatul avea buzunarul gol, il ruga pe hangiu sa astepte un moment si se intoarse imediat cu mai multe monede.
Hangiul fu intrigat si cu urmatoarea ocazie cand ii ceru bani, il urmari ca sa vada de unde ii scotea.
Se uita prin gaura cheii de la usa grajdului si vazu cum strainul puse o panza pe jos si ii spuse magarului "Briclebric si imediat animalul incepu sa arunce monede de aur.
Hangiul gandi ca nu ar fi rau sa aiba o asemenea minunatie in propria casa.
Si, in timp ce baiatul dormea, ii schimba magarul fermecat cu unul obisnuit.
Oaspetele plati si pleca, luand cu el magarul pe care il credea fermecat.
Cand ajunse acasa, tatal il primi cu mare bucurie si il intreba:
- Ce ai facut, fiule?
- M-am facut morar, tata! exclama baiatul.
- Ce ai adus din calatoria ta?
- Un magar fermecat care face monede de aur. Cheama toate rudele, ca ne vom imbogati cu totii.
Cand se aduna toata lumea, morarul ii spuse magarului: "Briclebric, dar nu cazu nimic.
Bietul morar fu dezamagit si se gandi ca ii fusese schimbat magarul.
Tatal sau se intoarse la meseria lui, iar el isi cauta de lucru la o moara apropiata.
Cel de-al treilea fiu intra ca ucenic intr-un atelier de strungarie si cum era o meserie dificila, ucenicia tinu mai multa vreme.
Fratii sai ii trimisera o scrisoare in care ii povestira tot ce li se intamplase si cum li se furasera comorile.
Dupa ce baiatul invata meseria de strungar, vru sa se intoarca acasa, iar invatatorul sau ii oferi ca recompensa un sac, spunandu-i:
- Inauntru este o bata. Daca cineva te supara sau cauta sa se bata cu tine, nu trebuie sa spui decat: "Bata, iesi din sac" si imediat o vei vedea napustindu-se pe spatele certaretilor, snopindu-i in bataie. Si nu se va opri pana nu vei striga: "Bata treci in sac.
Baiatul ii multumi invatatorului si ajunse la acelasi han ca si fratii sai.
Lasa sacul pe masa si incepu sa povesteasca ce lucruri minunate vazuse in calatoriile sale.
- Da, spuse el, stiu ca exista mese fermecate, magari care fac aur si alte lucruri, dar nimic nu se compara cu comoara pe care o am eu in sac.
Hangiul isi ascuti auzul.
"Oare ce ar putea fi? se gandi.
Cu siguranta e plin cu pietre pretioase.
Trebuie sa ma gandesc cum sa pun mana pe ele.
Cand i se facu somn, baiatul merse la culcare si isi puse sacul drept perna.
Hangiul se apropie tiptil ca sa i-l ia, dar strungarul, care se prefacea ca doarme, spuse: "Bata iesi din sac!" si bata incepu sa il ciomageasca pe hangiu.
Vazandu-l la pamant, ii spuse:
- Daca nu-mi dai masa fermecata si magarul de aur, incepem din nou.
- Imediat, imediat! raspunse omul.
Strungarul porunci batei sa intre la loc in sac si hangiul ii dadu ceea ce ii ceruse.
Si asa, incarcat de comori tanarul se intoarse multumit la casa tatalui sau.
Croitorul ii puse fiului cel mic aceleasi intrebari ca si fratilor sai.
Cand il intreba ce adusese, baiatul raspunse ca adusese o bata. Tatal il privi uimit si fiul ii explica calitatile minunate pe care bata le avea.
Multumita ei, recuperase masa fermecata si magarul de aur ale fratilor sai.
- Tata, cheama-i pe amandoi, adauga si invita toate rudele, pentru ca suntem bogati.
Batranul croitor isi aduna rudele, dar fara prea multa incredere. Atunci strungarul intinse o panza pe jos si ii spuse fratelui morar sa-i vorbeasca magarului.
De-abia pronunta cuvantul "Briclebric si magarul incepu sa arunce o ploaie de ducati de aur.
Fiecare aduna cate monede putu.
Apoi fratele cel mare spuse mesei:
"Masuta, asaza-te si aparura multe bucate alese din care toti se infruptara.
Croitorul pastra intr-un dulap acele si atele si trai fericit cu fii si comorile lor.
Dar, cu toate acestea, ce se intamplase cu capra care era vinovata de plecarea de acasa a fiilor croitorului?
Am sa va povestesc.
- O scoatem noi afara, spuse ursul atunci cand vulpea ii povesti ce patise.
Mersera pana la vizuina, dar cand vazu ochii de foc ai caprei, se infricosa si nu vru sa aiba de-a face cu acel animal ciudat.
Albina, vazandu-l ca fuge, il intreba ce se intamplase.
Ursul ii explica; atunci aceasta se apropie si intrand in vizuina vulpii, se aseza pe capul plesuv al caprei si o intepa cu atata furie incat capra fugi mancand pamantul.
Si de atunci, nimeni nu a mai auzit de ea.
Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezőre kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A legidősebbik egy napon a temetőbe terelte, mert ott nőtt a legkövérebb fű. Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt hazatérni, megkérdezte tőle:
- No kecske, jóllaktál?
A kecske meg így felelt:
- No kecske, jóllaktál?
A kecske meg így felelt:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Mire a kecske:
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Mire a kecske:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Csak sírok közt ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Csak sírok közt ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
- Mit hallok?! - hördült fel a szabó.
Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát:
- Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele?
Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a fiát.
Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle:
- No, kecske, jóllaktál?
Az neki is csak úgy felett, mint előző nap a bátyjának:
Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát:
- Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele?
Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a fiát.
Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle:
- No, kecske, jóllaktál?
Az neki is csak úgy felett, mint előző nap a bátyjának:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Az meg:
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Az meg:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
- Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette ezt a szegény jószágot! - kiáltotta a szabó, kapta a rőföt, a második fiát is kiverte a házból.
Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte "
- No kecske, jóllaktál?
Az pedig:
Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte "
- No kecske, jóllaktál?
Az pedig:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
A komisz kecske meg rávágta:
- Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
A komisz kecske meg rávágta:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
- Ó, a csalafinta! - mérgelődött a szabó. - Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De engem ugyan nem tartotok többet bolonddá!
Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak.
Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta:
- Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre!
Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel.
- Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:
- No, jóllaktál?
Az rábólintott:
Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak.
Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta:
- Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre!
Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel.
- Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:
- No, jóllaktál?
Az rábólintott:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - szólt a szabó, és otthon bekötötte az istállóba. De mielőtt fölment a szobájába, a küszöbről még egyszer visszafordult hozzá.
Most az egyszer igazán jóllaktál, mi?
De a kecske neki sem válaszolt különben:
Most az egyszer igazán jóllaktál, mi?
De a kecske neki sem válaszolt különben:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól.
- Megállj, hűtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt!
Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott.
Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belőlük.
Pedig mindegyikből lett valami. A legidősebb beállt asztaloslegénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: "Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtől. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a legény, és nekivágott a világnak. Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte.
Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a "Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja. Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit.
- Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim.
Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Ő azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát.
- Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos.
A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában: "Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!"
A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal.
Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta.
- No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? - kérdezte.
- Asztalosságot, édesapám.
- Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról.
- Ezt a kis asztalt itt!
A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta:
- Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka.
- Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak utána!
Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez.
A második fiú egy molnárhoz szegődött be inasnak. Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája:
- Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem hord.
- Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény.
- Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha egy kendőt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy "Adj aranyat, csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal.
- Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt szüksége, rászólt a szamárra, hogy "adj aranyat csacsikám!" - és csak úgy záporozott a csengő aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy fölszedje a földről. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is lehetett volna. Bánta is ő, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye. Mikor aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a házába az aranyszóró szamarammal" - gondolta magában. Útra is kelt nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötőféken vezette a szamarát, a kocsmáros meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd ő beköti az istállóba; de a legény leintette:
- Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam kötöm be; tudni akarom, hol áll.
A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki az olyan vendégből, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany.
A fiúnak éppen kifogyott a pénze.
- Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendőt is.
A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra előtt az istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az asztalkendő, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik.
- Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák!
A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy közönséges szürke fülest állított a helyébe.
Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral, eszébe se jutott, hogy talán nem is az ő igazi aranyszamarát vezeti. Délben megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta.
Hát belőled mi lett, édes fiam? - kérdezte.
- Molnár, édesapám.
- Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból?
- Semmi egyebet, csak egy szamarat.
- Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy jófajta kecskének jobban örültem volna.
- Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat, csacsikám!"- egy egész kendőt teleszór arannyal. Hívd csak össze a rokonokat, mindegyikből gazdag embert csinálok!
- Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem kell tovább kínlódnom a tűvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a kendőjét, és bevezette a szobába a szamarát.
- Ide süssetek! - mondta, és rákiáltott a szamárra: - Adj aranyat, csacsikám!
De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott, nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fűznie a tűbe a cérnát, a fiú meg beszegődött egy molnárhoz.
A harmadik fiú esztergályosinasnak állt. Sok csínja-bínja van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén, nem ellopkodta tőlük a kocsmáros a kincseiket!
Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki ajándékba.
- Egy fütykös van benne - mondta.
- A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti!
- Nem éppen - mondta a mester -, mert ha valakivel meggyűlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy "Ki a zsákból, botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját, hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz, hogy "Be a zsákba, botocskám!"
A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy "Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is szaporán a kötekedők hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben.
Az esztergályoslegény estefelé érkezett a kocsmába, ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban.
- Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár, mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én szereztem, és őrzök itt a tarisznyámban!
A kocsmáros a fülét hegyezte.
"Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tűnődött. - Nyilván tele van drágakővel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert hiszen három az igazság!
Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte, az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet:
- Ki a zsákból, botocskám!
Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni.
A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán. Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény:
- Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc!
- Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. - Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba!
- Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot művelsz!
Azzal rákiáltott a fütykösre:
- Be a zsákba, botocskám!
És nem bántotta tovább a kocsmárost.
Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki; kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban.
- Esztergályosságot, édesapám.
- Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit hoztál a vándorutadból.
- Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban!
- Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna!
- Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" - tüstént kiugrik, s akinek valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig; abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat, amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtől. Szólítsd is be, édesapám, mind a kettőt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom, jóllakatom őket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal.
Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért összehívta a rokonokat.
Az esztergályos kendőt terített a földre, bevezette a szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának:
Érts szót vele, testvér!
- "Adj aranyat, csacsikám!" - mondta a molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sűrűn, mint a záporeső. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több.
Akkor előhozta az esztergályos az asztalkát, és a másik testvéréhez fordult:
- Szólj csak neki, bátyám!
Alig mondta ki az asztalos, hogy: "Terülj, terülj asztalkám!" - az asztalka máris ott állt előttük megterítve, rogyásig rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még életében sosem látott. Késő éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak boldogan; vidáman.
S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három fiát világgá zavarta? Röstellette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét. Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem parázslik feléje a sötétségben. Megijed tőle, hanyatt-homlok elszalad.
Futtában találkozik a medvével.
- Mi baj róka koma - kérdi tőle -, hová iszkolsz, mért vágsz ilyen rémült képet?
- Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével!
- No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve.
Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító szempárt, inába szál tőle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba. Sarkon fordul, és elhordja magát.
Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bőrében. Megkérdi:
- Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz olyan keserves képet?
- Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni.
Mire a méhecske:
- Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok, rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad.
Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére, s alaposan bele döfi a fullánkját.
- Mek-mek-mek! - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik, és ijedtében világgá fut.
Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg nem állt azóta.
- Megállj, hűtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt!
Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott.
Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belőlük.
Pedig mindegyikből lett valami. A legidősebb beállt asztaloslegénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: "Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtől. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a legény, és nekivágott a világnak. Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte.
Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a "Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja. Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit.
- Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim.
Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Ő azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát.
- Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos.
A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában: "Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!"
A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal.
Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta.
- No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? - kérdezte.
- Asztalosságot, édesapám.
- Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról.
- Ezt a kis asztalt itt!
A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta:
- Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka.
- Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak utána!
Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez.
A második fiú egy molnárhoz szegődött be inasnak. Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája:
- Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem hord.
- Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény.
- Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha egy kendőt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy "Adj aranyat, csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal.
- Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt szüksége, rászólt a szamárra, hogy "adj aranyat csacsikám!" - és csak úgy záporozott a csengő aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy fölszedje a földről. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is lehetett volna. Bánta is ő, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye. Mikor aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a házába az aranyszóró szamarammal" - gondolta magában. Útra is kelt nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötőféken vezette a szamarát, a kocsmáros meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd ő beköti az istállóba; de a legény leintette:
- Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam kötöm be; tudni akarom, hol áll.
A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki az olyan vendégből, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany.
A fiúnak éppen kifogyott a pénze.
- Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendőt is.
A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra előtt az istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az asztalkendő, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik.
- Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák!
A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy közönséges szürke fülest állított a helyébe.
Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral, eszébe se jutott, hogy talán nem is az ő igazi aranyszamarát vezeti. Délben megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta.
Hát belőled mi lett, édes fiam? - kérdezte.
- Molnár, édesapám.
- Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból?
- Semmi egyebet, csak egy szamarat.
- Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy jófajta kecskének jobban örültem volna.
- Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat, csacsikám!"- egy egész kendőt teleszór arannyal. Hívd csak össze a rokonokat, mindegyikből gazdag embert csinálok!
- Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem kell tovább kínlódnom a tűvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a kendőjét, és bevezette a szobába a szamarát.
- Ide süssetek! - mondta, és rákiáltott a szamárra: - Adj aranyat, csacsikám!
De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott, nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fűznie a tűbe a cérnát, a fiú meg beszegődött egy molnárhoz.
A harmadik fiú esztergályosinasnak állt. Sok csínja-bínja van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén, nem ellopkodta tőlük a kocsmáros a kincseiket!
Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki ajándékba.
- Egy fütykös van benne - mondta.
- A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti!
- Nem éppen - mondta a mester -, mert ha valakivel meggyűlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy "Ki a zsákból, botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját, hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz, hogy "Be a zsákba, botocskám!"
A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy "Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is szaporán a kötekedők hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben.
Az esztergályoslegény estefelé érkezett a kocsmába, ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban.
- Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár, mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én szereztem, és őrzök itt a tarisznyámban!
A kocsmáros a fülét hegyezte.
"Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tűnődött. - Nyilván tele van drágakővel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert hiszen három az igazság!
Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte, az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet:
- Ki a zsákból, botocskám!
Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni.
A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán. Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény:
- Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc!
- Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. - Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba!
- Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot művelsz!
Azzal rákiáltott a fütykösre:
- Be a zsákba, botocskám!
És nem bántotta tovább a kocsmárost.
Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki; kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban.
- Esztergályosságot, édesapám.
- Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit hoztál a vándorutadból.
- Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban!
- Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna!
- Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" - tüstént kiugrik, s akinek valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig; abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat, amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtől. Szólítsd is be, édesapám, mind a kettőt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom, jóllakatom őket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal.
Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért összehívta a rokonokat.
Az esztergályos kendőt terített a földre, bevezette a szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának:
Érts szót vele, testvér!
- "Adj aranyat, csacsikám!" - mondta a molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sűrűn, mint a záporeső. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több.
Akkor előhozta az esztergályos az asztalkát, és a másik testvéréhez fordult:
- Szólj csak neki, bátyám!
Alig mondta ki az asztalos, hogy: "Terülj, terülj asztalkám!" - az asztalka máris ott állt előttük megterítve, rogyásig rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még életében sosem látott. Késő éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak boldogan; vidáman.
S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három fiát világgá zavarta? Röstellette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét. Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem parázslik feléje a sötétségben. Megijed tőle, hanyatt-homlok elszalad.
Futtában találkozik a medvével.
- Mi baj róka koma - kérdi tőle -, hová iszkolsz, mért vágsz ilyen rémült képet?
- Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével!
- No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve.
Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító szempárt, inába szál tőle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba. Sarkon fordul, és elhordja magát.
Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bőrében. Megkérdi:
- Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz olyan keserves képet?
- Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni.
Mire a méhecske:
- Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok, rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad.
Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére, s alaposan bele döfi a fullánkját.
- Mek-mek-mek! - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik, és ijedtében világgá fut.
Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg nem állt azóta.