King Thrushbeard


Rigócsőr király

A King had a daughter who was beautiful beyond all measure, but so proud and haughty withal that no suitor was good enough for her. She sent away one after the other, and ridiculed them as well.
Once the King made a great feast and invited thereto, from far and near, all the young men likely to marry. They were all marshalled in a row according to their rank and standing; first came the kings, then the grand-dukes, then the princes, the earls, the barons, and the gentry. Then the King's daughter was led through the ranks, but to every one she had some objection to make; one was too fat, "The wine-cask," she said. Another was too tall, "Long and thin has little in." The third was too short, "Short and thick is never quick." The fourth was too pale, "As pale as death." The fifth too red, "A fighting-cock." The sixth was not straight enough, "A green log dried behind the stove."

So she had something to say against every one, but she made herself especially merry over a good king who stood quite high up in the row, and whose chin had grown a little crooked. "Well," she cried and laughed, "he has a chin like a thrush's beak!" and from that time he got the name of King Thrushbeard.

But the old King, when he saw that his daugher did nothing but mock the people, and despised all the suitors who were gathered there, was very angry, and swore that she should have for her husband the very first beggar that came to his doors.

A few days afterwards a fiddler came and sang beneath the windows, trying to earn a small alms. When the King heard him he said, "Let him come up." So the fiddler came in, in his dirty, ragged clothes, and sang before the King and his daughter, and when he had ended he asked for a trifling gift. The King said, "Your song has pleased me so well that I will give you my daughter there, to wife."

The King's daughter shuddered, but the King said, "I have taken an oath to give you to the very first beggar-man, and I will keep it." All she could say was in vain; the priest was brought, and she had to let herself be wedded to the fiddler on the spot. When that was done the King said, "Now it is not proper for you, a beggar-woman, to stay any longer in my palace, you may just go away with your husband."

The beggar-man led her out by the hand, and she was obliged to walk away on foot with him. When they came to a large forest she asked, "To whom does that beautiful forest belong?" - "It belongs to King Thrushbeard; if you had taken him, it would have been yours." - "Ah, unhappy girl that I am, if I had but taken King Thrushbeard!"

Afterwards they came to a meadow, and she asked again, "To whom does this beautiful green meadow belong?" - "It belongs to King Thrushbeard; if you had taken him, it would have been yours." - "Ah, unhappy girl that I am, if I had but taken King Thrushbeard!"

Then they came to a large town, and she asked again, "To whom does this fine large town belong?" - "It belongs to King Thrushbeard; if you had taken him, it would have been yours." - "Ah, unhappy girl that I am, if I had but taken King Thrushbeard!"

"It does not please me," said the fiddler, "to hear you always wishing for another husband; am I not good enough for you?" At last they came to a very little hut, and she said, "Oh goodness! what a small house; to whom does this miserable, mean hovel belong?" The fiddler answered, "That is my house and yours, where we shall live together."

She had to stoop in order to go in at the low door. "Where are the servants?" said the King's daughter. "What servants?" answered the beggar-man; "you must yourself do what you wish to have done. Just make a fire at once, and set on water to cook my supper, I am quite tired." But the King's daughter knew nothing about lighting fires or cooking, and the beggar-man had to lend a hand himself to get anything fairly done. When they had finished their scanty meal they went to bed; but he forced her to get up quite early in the morning in order to look after the house.

For a few days they lived in this way as well as might be, and came to the end of all their provisions. Then the man said, "Wife, we cannot go on any longer eating and drinking here and earning nothing. You weave baskets." He went out, cut some willows, and brought them home. Then she began to weave, but the tough willows wounded her delicate hands.

"I see that this will not do," said the man; "you had better spin, perhaps you can do that better." She sat down and tried to spin, but the hard thread soon cut her soft fingers so that the blood ran down. "See," said the man, "you are fit for no sort of work; I have made a bad bargain with you. Now I will try to make a business with pots and earthenware; you must sit in the market-place and sell the ware." - "Alas," thought she, "if any of the people from my father's kingdom come to the market and see me sitting there, selling, how they will mock me?" But it was of no use, she had to yield unless she chose to die of hunger.

For the first time she succeeded well, for the people were glad to buy the woman's wares because she was good-looking, and they paid her what she asked; many even gave her the money and left the pots with her as well. So they lived on what she had earned as long as it lasted, then the husband bought a lot of new crockery. With this she sat down at the corner of the market-place, and set it out round about her ready for sale. But suddenly there came a drunken hussar galloping along, and he rode right amongst the pots so that they were all broken into a thousand bits. She began to weep, and did now know what to do for fear. "Alas! what will happen to me?" cried she; "what will my husband say to this?"

She ran home and told him of the misfortune. "Who would seat herself at a corner of the market-place with crockery?" said the man; "leave off crying, I see very well that you cannot do any ordinary work, so I have been to our King's palace and have asked whether they cannot find a place for a kitchen-maid, and they have promised me to take you; in that way you will get your food for nothing."

The King's daughter was now a kitchen-maid, and had to be at the cook's beck and call, and do the dirtiest work. In both her pockets she fastened a little jar, in which she took home her share of the leavings, and upon this they lived.

It happened that the wedding of the King's eldest son was to be celebrated, so the poor woman went up and placed herself by the door of the hall to look on. When all the candles were lit, and people, each more beautiful than the other, entered, and all was full of pomp and splendour, she thought of her lot with a sad heart, and cursed the pride and haughtiness which had humbled her and brought her to so great poverty.

The smell of the delicious dishes which were being taken in and out reached her, and now and then the servants threw her a few morsels of them: these she put in her jars to take home.

All at once the King's son entered, clothed in velvet and silk, with gold chains about his neck. And when he saw the beautiful woman standing by the door he seized her by the hand, and would have danced with her; but she refused and shrank with fear, for she saw that it was King Thrushbeard, her suitor whom she had driven away with scorn. Her struggles were of no avail, he drew her into the hall; but the string by which her pockets were hung broke, the pots fell down, the soup ran out, and the scraps were scattered all about. And when the people saw it, there arose general laughter and derision, and she was so ashamed that she would rather have been a thousand fathoms below the ground. She sprang to the door and would have run away, but on the stairs a man caught her and brought her back; and when she looked at him it was King Thrushbeard again. He said to her kindly, "Do not be afraid, I and the fiddler who has been living with you in that wretched hovel are one. For love of you I disguised myself so; and I also was the hussar who rode through your crockery. This was all done to humble your proud spirit, and to punish you for the insolence with which you mocked me."

Then she wept bitterly and said, "I have done great wrong, and am not worthy to be your wife." But he said, "Be comforted, the evil days are past; now we will celebrate our wedding." Then the maids-in-waiting came and put on her the most splendid clothing, and her father and his whole court came and wished her happiness in her marriage with King Thrushbeard, and the joy now began in earnest. I wish you and I had been there too.
Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.

Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nő ez az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta: "Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fűzfavessző." Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.

- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csőre!

Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király.

Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.

- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!

A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.

A király éppen a trónteremben időzött, s amikor meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:

- Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.

- Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot a király.

A testőrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.

- Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a király. - Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.

Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.

- Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.

Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.

Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:

- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!

A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idő múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:

Kinek az erdeje ez a kerek erdő?

A koldus meg azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.

Mire a királylány szomorúan:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint megkérdezte:

Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?

A koldus azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.

Mire a királylány még szomorúbban:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt is megkérdezte:

Kinek a városa ez a tágas város?

A koldus pedig így felelt neki:

Rigócsőr királyé ez a tágas város;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.

A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:

- Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?

A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belőle a kérdés:

Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?

A koldus pedig azt felelte:

- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.

- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.

- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!

De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.

Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.

- Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!

Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:

- Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.

Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett az ujja.

- Ehhez, látom, nem értesz - mondta az ember -, talán a szövéshez több tehetséged van.

De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.

Az ember bosszankodva legyintett:

- Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!

A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint a többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte, előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:

- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!

Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendő pénzt vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.

Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni kezdte:

- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!

Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová legyen félelmében.

- Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd az uram a kárhoz!

Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.

- Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! - mérgelődött az ember. - Magad is láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt jártam a király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.

Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt, dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.

Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.

"Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is ott lehetnék!" - sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.

De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.

Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:

- Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.

Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.

- Kipotyogott a zsebéből! - kiáltotta valaki a vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére ölelte.

- Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.

- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.

- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!

Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom, híres-neves lakodalom, dínomdánom.

Bárcsak mi is ott lehettünk volna.

Compare two languages:

Donations are welcomed & appreciated.

Thank you for your support.